péntek

Életige 2001. május

“Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” (Jn 14,23)
Jézus erős és mélyreható búcsúbeszédet intéz az apostolokhoz, és többek között arról biztosítja őket, hogy újra látni fogják egymást. Jézus ugyanis kinyilatkoztatja magát azoknak, akik szeretik Őt.
Ekkor Júdás, nem a karióti, megkérdezte tőle, hogy miért nekik nyilatkoztatja majd ki magát, és miért nem a tömeg előtt. A tanítvány arra vágyott, hogy Jézus nagyszabású, külsődleges módon nyilatkoztassa ki magát, ami — szerinte — megváltoztathatta volna a történelem menetét, és alkalmasabb lett volna a világ megváltására. Az apostolok ugyanis azt gondolták, hogy Jézus az idők végezetének várva-várt prófétája, aki azért jött el, hogy mindenki előtt Izrael királyának nyilatkoztassa ki magát, és Isten népének élére állva véglegesen helyreállítsa Isten Országát.
Jézus ellenben azt válaszolja, hogy nem látványos és külsődleges módon fogja magát kinyilatkoztatni, hanem oly módon, hogy ahol hit és szeretet van, ott a Szentháromság egyszerűen és rendkívülien a hívek szívébe költözik.
Jézus ezzel a válaszával pontosítja, hogy halála után milyen módon marad övéi között, és azt is elmagyarázza, hogyan lesz majd lehetséges kapcsolatban maradni vele.
“Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”
Jézus jelenléte a keresztény emberben és a közösségben tehát már mostantól fogva megvalósulhat, nem csak a halál után, ezért nem kell a jövőre várni. Jézus jelenlétét elsősorban nem a kőből épült templom fogadja be, hanem a keresztények szíve, és így ez a szív új tabernákulummá, a Szentháromság élő hajlékává válik.
“Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”
De hogyan érheti el a keresztény ezt a szintet? Hogyan hordozhatja bensőjében magát Istent? Melyik az az út, amely ehhez a mély, vele való közösséghez vezet?
A Jézus iránti szeretet.
Olyan szeretet ez, amely nem pusztán a szentimentalizmusban, hanem a konkrét életben nyilvánul meg, elsősorban abban, hogy éljük az Igét.
Erre a tettekben megnyilvánuló szeretetre válaszol Isten saját szeretetével: a Szentháromság a keresztény ember szívébe költözik.
“Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”
“… megtartja tanításomat.”
Melyik az a tanítás, aminek a megtartására a keresztény meghívást kapott?
János Evangéliumában a “tanításom” és a “parancsaim” kifejezések gyakran ugyanazt jelentik. A keresztény tehát arra kapott meghívást, hogy megtartsa Jézus parancsolatait, de ezeket ugyanakkor nem tekinthetjük egyfajta törvénykönyvnek. Azt kell inkább észrevennünk, hogy mindegyik parancsolat a kölcsönös szeretet parancsában foglalható össze, amelyről Jézus adott példát, amikor megmosta tanítványai lábát. Isten azt parancsolja minden kereszténynek, hogy a másikat egészen önmaga teljes odaajándékozásáig szeresse, úgy, ahogyan azt Jézus tanította és tette.
“Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”
Hogyan éljük tehát jól ezt az Igét? Hogyan juthatunk el arra a szintre, ahol maga az Atya szeret minket, és a Szentháromság vesz hajlékot bennünk?
Úgy, hogy teljes szívünkből, radikálisan és kitartással éljük a kölcsönös szeretetet.
Ebben találja meg a hívő alapjában véve azt a mély keresztény aszkézist, amelyet a Keresztrefeszített vár el tőle. A kölcsönös szeretet által virágoznak ki ugyanis szívében a különböző erények; és általa tud megfelelni hivatásának, annak, hogy szentté váljon.
Chiara Lubich