vasárnap

ÉLETIGE 1999. június

Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megta­lálja." (Mt 10,39)
Olvasva Jézusnak ezt az igéjét, kétféle élet jelenik meg előttünk: a földi — melyet ezen a világon élünk — és a természetfeletti, melyet Istentől kaptunk Jézus által: ez nem ér véget a halállal, és senki sem veheti el tőlünk.
Így kétféleképpen viszonyulhatunk a léthez: ha ragaszkodunk földi életünkhöz, ezt tartva egyetlen kincsünknek, és csupán saját ma­gunkkal, saját dolgainkkal, a szívünkhöz közel álló emberekkel törődve  bezárkózunk csiga­házunkba és önmagunk körül forgunk, akkor számunkra elkerülhetetlenül a halál lesz a végállomás. Ha viszont hisszük, hogy egy sokkal mélyebb, igazibb életet kaptunk Istentől, akkor lesz bátorságunk úgy élni, hogy kiér­demeljük ezt az ajándékot, olyannyira, hogy képesek leszünk föláldozni földi létünket a másikért.
Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja."
Amikor Jézus kimondta ezeket a szavakat, a vértanúságra gondolt. Nekünk, ahogy minden kereszténynek — ha követni akarjuk a Mestert és hűek akarunk maradni az evangéliumhoz —, késznek kell lennünk elveszíteni életünket, vállalva a halált, akár az erőszakos halált is. Ezzel együtt — Isten kegyelméből — el fogjuk nyerni az igazi életet. Jézus elsőként veszítette el az életét, s megdicsőült formában kapta vissza. Ő már korábban figyelmeztetett bennün­ket, hogy ne féljünk azoktól, "akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni."i
Most pedig ezt mondja nekünk:
Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja."
Ha figyelmesen olvasod az evangéliumot, látni fogod, hogy Jézus legalább hatszor tér vissza erre a témára, amiből kiderül, mennyire fontos, mennyire nagy jelentőséget tulajdonít neki.
Jézus biztatása azonban, hogy veszítsük el életünket, nemcsak a vértanúságra való meghí­vást jelenti: ez a keresztény élet egyik alap­törvénye.
Késznek kell lennünk lemondani arról, hogy önmagunkat tegyük életünk ideáljává; meg kell tagadnunk önzésünket. Ha igazi keresztények akarunk lenni, Krisztust kell létünk kö­zéppontjába állítanunk. S mit kér tőlünk Krisz­tus? Azt, hogy szeressük a többieket. Ha ma­gunkévá tesszük programját, biztosan elve­szítjük önmagunkat és megtaláljuk az életet.
Valaki azt gondolhatná, hogy ha nem önma­gunkért élünk, akkor ez passzivitást, folytonos lemondást jelent számunkra. Egyáltalán nem így van. A keresztény elkötelezettség nagyon nagy és felelősségteljes dolog.
Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja."
Már itt a földön megtapasztalhatjuk, hogy önmagunk ajándékozása és a megélt szeretet által növekszik bennünk az élet. Ha egész napunkat mások szolgálatával töltöttük; ha mindennapi — talán egyhangú és kemény — munkánkat át tudtuk alakítani a szeretet egy-egy gesztusává, boldogok leszünk, mert érezni fogjuk, hogy sikerült jobban megvalósítani ön­magunkat.
Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja."
Jézus parancsait követve — melyek mind a szeretetre összpontosítanak —, e rövid földi lét után meg fogjuk találni az örök életet is.
Emlékezzünk rá, hogy az utolsó napon Jézus mi alapján fog megítélni bennünket. Így szól majd a jobbján állókhoz: "Gyertek, Atyám áldottai (...), mert éhes voltam és adtatok ennem (...); idegen voltam és befogadtatok, nem volt ruhám és felruháztatok (...)"ii
Ahhoz, hogy részesítsen bennünket az el nem múló életben, kizárólag azt fogja nézni, hogy szerettük-e felebarátainkat, s úgy veszi majd, hogy neki tettük mindazt, amit testvére­inknek tettünk.
Hogyan éljük tehát ezt az igét? Hogyan veszítsük el már mostantól kezdve életünket azért, hogy megtaláljuk azt?
Úgy, hogy felkészülünk a nagy napra, a végső számadásra, melyért születtünk.
Nézzünk körül és töltsük meg napjainkat a szeretet tetteivel. Krisztus elébünk jön gyer­mekeinkben, feleségünkben, férjünkben, mun­katársainkban; azokban, akikkel egy párthoz tartozunk vagy akikkel együtt szórakozunk stb. Tegyünk jót mindenkivel. És ne feledkezzünk meg azokról sem, akikkel a sajtó, a televízió vagy barátaink nap mint nap megismertetnek bennünket. Erőnkhöz mérten tegyünk valamit mindenkiért. S ha úgy tűnne, hogy már kime­rítettük az összes lehetőséget, még mindig imádkozhatunk értük. Ami számít, az a szeretet.
Chiara Lubich