vasárnap

Az élet igéje – 2019. december

„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.” (Mt 24,42)

Máté evangéliumának ebben a fejezetében Jézus felkészíti tanítványait végső visszatérésére, amely váratlanul jön el.
Az ő korában is sok probléma volt, háború és mindenféle szenvedés. Izrael népe az Úr közbelépésében remélt, aki majd véget vet a sírásnak. A várakozás tehát nem volt félelmetes, hanem inkább megkönnyebbülést jelentett, a megmentés napjának eljövetelét.
Jézus itt egy nagy titkot tár fel: éljük jól a jelen pillanatot, mert olyankor fog visszatérni, amikor munkában leszünk, és lekötnek a szokásos mindennapi dolgok, amelyek miatt gyakran megfeledkezünk Istenről, mert túlzottan aggódunk a jövő miatt.

„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”

Legyetek éberek: ez meghívás, hogy járjunk nyitott szemmel, ismerjük fel Isten jelenlétét a történelemben, a mindennapokban, és segítsük a sötétségben élőket, hogy rátaláljanak az élet útjára.
Nem ismerjük pontosan a napot, hogy mikor érkezik Jézus, ezért a keresztények állandó várakozásban élnek. Ez arra bátorít bennünket, hogy teljességgel éljük meg a jelen pillanatot, a mai napon szeressünk, ne a jövőben, bocsássunk meg most, és nem később; a valóságot éljük meg a jelen pillanatban, nem a jövőben, amikor majd időt találunk rá az amúgy is zsúfolt naptárunkban.
Chiara Lubich így elmélkedik erről az igéről: „Megfigyelted már, hogy általában nem éled az életet, hanem vonszolod, valamilyen jövőre várva, amikor majd elérkezik valamiféle szépség? Az igazság az, hogy a szép jövőnek el kell érkeznie, de nem annak, amire gondolsz. Valami isteni ösztön arra késztet, hogy várj valakit vagy valamit, ami elégedettséggel tölt el. Esetleg valami ünnepnapra gondolsz, vagy szabadidőre, vagy valami különleges találkozásra, de amikor ez elmúlik, mégsem leszel teljesen boldog. Újra csak visszatérsz az egyhangú és bizonytalanul megélt hétköznapokba, és állandóan vársz valamire. Igazság szerint az életben, és a te életedben is eljön az a pillanat, amit senki sem kerülhet el: amikor eljön az Úr, és szemtől szembe találjuk magunkat vele. Ez az a »szépség«, amelyre öntudatlanul is várunk, mert boldogságra vagyunk teremtve. És teljes boldogságot csak Ő tud adni nekünk.” [1]

„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”

Az Úr eljön természetesen mindannyiunk életének a végén, de már most felismerhetjük őt, megünnepelhetjük és osztozhatunk benne, mert valóságosan jelen van az Eucharisztiában, meghallgathatjuk és élhetjük, mert jelen van az Igéjében, befogadhatjuk őt minden testvérben és hallhatjuk a hangját a lelkiismeretünkben.
Az élet mindig nagy kihívások elé állít, és ott a kérdés bennünk: „Mikor lesz már vége ennek a szenvedésnek?”
Nem várhatjuk tétlenül az Úr eljövetelét. Minden pillanatot ki kell használnunk, hogy minél hamarabb eljöjjön az Isten Országa, megvalósuljon a terve, a testvériség. Minden kis tett, amely szeretetből fakad, minden apró figyelmesség vagy mosoly folyamatos és termékeny várakozássá alakítja az életünket.
Paco kórházi lelkész Spanyolországban. Sok idős beteggel találkozik, akik súlyos betegségben szenvednek. Ezt mondja: „Bekopogtam az egyik idős beteghez, aki csúnyán és fennhangon szokott beszélni a hit ellen. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán Isten szeretetéről akartam tanúságot tenni. Beléptem hozzá, amennyire csak tudtam kedves mosollyal, és a szentségek szépségéről kezdtem beszélni. Megkérdeztem, hogy szeretne-e ezekhez járulni. »Hát pesze!« – hangzott a válasz. Meggyónt, megáldozott és fölvette a betegek szentségét. Ottmaradtam nála még egy kicsit. Derűs és nyugodt volt, amikor eljöttem, a lánya pedig, aki ott volt vele, nagyon elcsodálkozott.”

Letizia Magri

[1]                  C. Lubich, Az élet igéje 1978. december

péntek

Az élet igéje – 2019. november

„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.” (Róm 12,15)
Pál apostol bemutatja a római keresztényeknek, hogy micsoda nagy ajándékot adott Isten az emberiségnek Jézusban és a Szentlélek kiáradása által. Azt is megmutatja, hogyan felelhetnek meg a kapott kegyelemnek a kapcsolataikban, főként egymással, de mindenkivel.
Pál arra hív, hogy ne csak a velünk azonos hitet vallókat szeressük, hanem az evangélium szerint minden embert, mert a hívők szeretete nem ismer határokat, és nem korlátozódhat csupán néhányakra.
Érdekes, hogy első helyen említi az örömöt, hogy ebben osztozzunk testvéreinkkel. Aranyszájú Szent János egyházatya szerint ugyanis az irigység épp az örömben való osztozást nehezíti meg, nem a fájdalomban való együttérzést.
Talán túl nehezen járható ez az út, megmászhatatlan ez a csúcs? Azért lehetséges mégis, mert a hívőket Krisztus szeretete készteti erre, tőle senki és semmi el nem szakíthatja őket (vö. Róm 8,35).
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.”
Pálnak erről a mondatáról Chiara Lubich így írt: „Ahhoz, hogy keresztény módon szeressünk, eggyé kell válnunk minden testvérrel […]: a lehető legmélyebbre kell merülnünk a másik lelkében; valóban meg kell értenünk a problémáit, az igényeit, osztoznunk kell szenvedéseiben, örömeiben; meg kell hajolnunk a testvér előtt, bizonyos módon a testvérré, a másikká válni. Ez a kereszténység. Jézus emberré vált, eggyé vált velünk, hogy bennünket Istenné tegyen. Ily módon a felebarát valóban érezheti, hogy megértjük és fölemeljük.” [1]
Arra hív, hogy „bújjunk bele a másik bőrébe”, mert ez a hiteles szeretet konkrét kifejeződése. Talán az anyai szeretet a legjobb példa arra, hogyan lehet megélni ezt az igét: az édesanya ítéletek és előítéletek nélkül tud osztozni gyermekének örömében, vagy együtt sírni vele, ha szenved.
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.”
Van egy titka annak, hogy ilyen mértékben tudjuk megélni a szeretetet, és ne zárkózzunk be saját aggodalmaink, érdekeink, saját világunk korlátai közé: erősítsük meg az egységünket Istennel, Vele, aki a Szeretet forrása. Azt mondják ugyanis, hogy a fa lombkoronája általában annyira terjed ki, amennyire a gyökerei. Velünk is így lesz nap mint nap, minél mélyebbre jutunk az Istennel való egységben, annál inkább vágyunk majd arra, hogy megosszuk a mellettünk lévők örömét, és osztozzunk fájdalmaikban. Megnyílik a szívünk, és egyre inkább képesek leszünk befogadni, amit a mellettünk lévő testvérünk megtapasztal az élet jelen pillanatában. A testvér iránti szeretet pedig segíteni fog, hogy egyre bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Istennel.
Ha így élünk, változást fogunk átélni magunk körül, kezdve a családi kapcsolatokon, az iskolában, a munkahelyen, a közösségben, és hálával tapasztaljuk majd, hogy az őszinte és ingyenes szeretet előbb vagy utóbb visszatér és kölcsönössé válik.
Ez volt a tapasztalata egy keresztény és egy muszlim családnak is, akik megosztották életük nehéz és reményteljes pillanatait is. A muszlim apuka, Ben súlyos beteg lett. A felesége, Basma és két gyermekük mellett Tatiana és Paolo is a végsőkig együtt voltak vele a kórházban. Basma a férje halála miatt végtelen fájdalommal, de mégis képes volt arra, hogy keresztény barátaihoz hasonlóan egy másik súlyos betegért imádkozzon Mekka felé fordított szőnyegén. „A legnagyobb öröm számomra – mondta –, hogy egyetlen test tagjai vagyunk, és mindannyiunk számára a másik java a fontos.”

Letizia Magri

[1]                  C. Lubich, A kölcsönös szeretet: az egység lelkiségének központi magva, ortodoxok találkozóján elhangzott beszéde, Castel Gandolfóban, 1989. március 30., 4. o.

kedd

Az élet igéje – 2019. október

„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.” (2Tim 1,14)
Pál apostol írja ezt Timóteusnak, a „hitben igaz fiának”[1], akivel együtt evangelizált, és akire rábízta az efezusi közösséget.
Pál érzi, hogy közeleg a halála, ezért bátorítja őt komoly vezetői feladatában. Timóteus ugyanis egy „kincset” kapott, a keresztény hit összegzését, úgy, ahogy az apostolok továbbadták, és az ő felelőssége, hogy maga is hűségesen adja tovább a következő generációknak.
Pál számára ez azt jelenti, hogy óvja és ragyogtassa föl a kapott ajándékot, még az életét is legyen kész odaadni, hogy terjessze az evangélium örömhírét.
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.
Pál és Timóteus megkapták a Szentlélek fényét, ez a biztosítéka fontos feladatuknak, pásztorként és az evangélium hirdetőiként. Az ő és utódaik tanúságtétele által érkezett el hozzánk is az evangélium örömhíre.
Ehhez hasonlóan minden kereszténynek küldetése van saját környezetében a társadalomban és a vallási közösségben egyaránt, hogy építse a család egységét, nevelje a fiatalokat, elköteleződjön a politikában vagy a munkában, törődjön az elesettekkel, a megélt evangélium fényével világítsa meg a kultúrát és a művészetet, és Istennek szentelje az életét a testvérek szolgálatában.
Ferenc pápa még azt is mondja a fiataloknak: „[…] minden embernek küldetése van […]”[2]. 2019 októberére a Katolikus Egyház „rendkívüli missziós hónapot” hirdetett. Ez számunkra is lehetőséget kínál, hogy újra tudatosan törekedjünk tanúságot tenni a hitünkről. Szívünket az evangéliumi szeretet nyissa tágasra, ami befogadásra, találkozásra és párbeszédre vezet.[3]
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.
Minden keresztény a Szentlélek „temploma”, ez lehetővé teszi, hogy fölfedezze és megőrizze a rábízott „kincseket”, sőt gyarapítsa és mások szolgálatába állítsa. A legfőbb „kincs” az Úr Jézusba vetett hitünk. Nekünk, keresztényeknek föl kell indítanunk és táplálnunk ezt a hitet az imádságban, hogy aztán tanúságot téve a szeretetről tovább tudjuk adni.
Egy nemrég felszentelt pap meséli: „Rám bízták a híveket egy hatalmas plébánián az egyik brazil nagyvárosban. Szociális szempontból nagyon nehéz környezet ez, ahol az emberek nincsenek igazán tisztában a vallási hovatartozásukkal. Ugyanúgy részt vesznek a szentmisén, mint az ősi szertartásokon. Tudom, felelős vagyok azért, hogy evangéliumi hűséggel adjam tovább a keresztény hitet, de azt is szeretném, hogy mindenki érezze, befogadják a plébánián. Azért, hogy érezzék, becsüljük a hagyományaikat, úgy gondoltam, hogy az ősi hangszerek zenéjével tehetnék ünnepélyesebbé a szentmisét. Nagy odafigyelést kíván az a munka, de mindenki örömére szolgál, mert nem osztja meg a közösséget, hanem a nekünk örömet adó Isten hitében egyesít.”
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.
Egy másik mérhetetlen kincs, amit Jézustól kapunk, az igéje: Isten Igéje.
„Ilyen hatalmas ajándék nagy felelősséget ró ránk. […] Isten azért adta nekünk Igéjét, hogy gyümölcsöztessük. Életünkben, a világban végzett munkánkban látni akarja megvalósulni azt a mélyreható átalakulást, melyet az Ige képes véghezvinni. […] Hogyan fogjuk tehát élni az e havi Igét? Úgy, hogy szeretjük Isten Igéjét, igyekszünk minél jobban megismerni, de főleg úgy, hogy egyre nagylelkűbben éljük meg, azért, hogy valóban lelki életünk alapvető táplálékává, mesterévé, lelkiismeretünk irányítójává, minden döntésünk, minden tevékenységünk szilárd alapjává váljon. […] Az emberek lelkiismeretében nagy a zűrzavar, az összevisszaság; minden viszonylagossá és homályossá válik. Ha éljük Isten Igéjét, nemcsak védettek leszünk ezzel a súlyos veszéllyel szemben, hanem Jézus sokatmondó szavai szerint (vö. Mt 5,15-16) égő lámpásokká válunk, melyek fénye másokat is segíteni fog a tájékozódásban és abban, hogy visszataláljanak a helyes útra.” [4]

Letizia Magri


[1]           1Tim 1,2
[2]              vö. Ferenc pápa üzenete a 2018. évi missziós világnapra
[3]             Bővebb információkért lásd: www.october2019.va
[4]             C. Lubich, Az élet igéje 1991. október, in Új Város, 1991/10.

vasárnap

Az élet igéje – 2019. szeptember

„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.” (1Tessz 5,11)
Pál apostol az általa alapított tesszalonikai keresztény közösségnek ír. Nem térhet már vissza hozzájuk, mert el kellett menekülnie onnan az üldöztetések miatt. Levelei által azonban továbbra is szeretettel kíséri őket, dicséri kitartásukat és állhatatosságukat a hitben, hogy példás tanúságtevők lettek.
Pál ismeri legmélyebb és életbe vágó kérdéseiket: mi vár minket a halál után? Ha az Úr hamarosan visszatér, hogyan készüljünk végső eljövetelére?
Pál nem ír elő szabályokat, hanem újra megvallja hitét: Jézus életét adta az egész emberiségért, és feltámadása által mindenki számára megnyitotta az utat az Életre.
Azt tanácsolja, hogy az evangélium megélésével készüljünk a mindennapokban Jézus visszatérésére, végezzük becsülettel a munkánkat és építsük a testvéri közösséget:
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Pál maga is megtapasztalta, hogy az evangélium által kivirágzik a jóság, amit Isten az emberek szívébe ültetett.
A reménység magja ez, mely nap mint nap fejlődik az Isten szeretetével való személyes találkozásban, és kivirágzik a kölcsönös szeretet által. Arra késztet, hogy legyőzzük az önzés és a közömbösség rossz magját, amely elszigetel és összetűzéshez vezet, inkább hordozzuk egymás terheit, és bátorítsuk egymást.
Ez nagyon egyszerű ige, amelyet mindannyian értünk és gyakorlatra tudunk váltani, de gyökeresen megváltoztathatja a személyes és társas kapcsolatainkat is.
Értékes tanács, amely segít fölfedezni a testvériség alapvető igazságát, mely sok kultúra gyökerében megtalálható. A bantu filozófia, az ubuntu ezt így fejezi ki: „Amik együtt vagyunk, annak köszönhetően vagyok olyan, amilyen vagyok.”
Dél-Afrikában ez jellemezte a kiemelkedő metodista vezető, Nelson Mandela politikai tevékenységét. Azt mondta: „Az ubuntu nem azt jelenti, hogy ne gondoljunk magunkra, hanem inkább azt, hogy tegyük föl a kérdést: „Akarom-e segíteni a körülöttem élő közösséget?”[1] Mandela kitartó és bátor hozzáállása történelmi fordulatot hozott a hazájában, és nagy előrelépést a társadalomban.
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Hogyan éljük ezt az igét?
Ez az ige túlcsorduló szeretetet kér tőlünk. Olyan szeretetet, mely túllép a középszerűségen, és át tudja törni rejtett önzésünk falait. Ha végiggondoljuk a szeretet különböző vonásait (tolerancia, megértés, kölcsönös elfogadás, türelem, szolgálatkészség, irgalom a felebarátaink valós vagy vélt hiányosságai iránt, a javak megosztása, stb.), fel fogjuk fedezni, milyen sok alkalom nyílik ezek megélésére.
Ha közösségünkben a kölcsönös szeretet légköre uralkodik majd, akkor biztos, hogy sugározni fogja melegét mindenki felé. Így azok is, akik még nem ismerik a keresztény életet, tapasztalni fogják vonzását. Szinte észrevétlenül ragadja őket magával ez a légkör, s érzik, hogy ugyanannak a családnak a tagjai.”[2]
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Ilyen szellemben alakult Palermóban egy csoport különböző egészségügyi szakemberekből, akik a város szegényeinek rendelkezésére állnak. Így mesélnek: „Különböző keresztény felekezetekhez tartozunk, és az evangélium arra késztet bennünket, hogy mindenkiben a testvért lássuk, különösen azokban a betegekben, akik nem tudnak kellően gondoskodni magukról. Az ellátottaink között nagyon súlyos betegek is vannak, és játék vagy internet függőségben szenvedő emberek is. A már működő létesítményekben ajánljuk fel a szolgálatunkat, és erősítjük a helyi rendelőket. Egymás tájékoztatására egy WhatsApp és egy Facebook csoportot, valamint egy levelezőlistát használunk.
Bár csoportunk nemrég született, nagyon tevékeny, főleg a bevándorlók, a városunkba érkezett ghánai adventista csoport körében. Népes, életvidám emberek, és nagy öröm számunkra, hogy mint egyetlen Atya gyermekei, testvérként segíthetjük egymást.”

Letizia Magri


[1]                     Experience Ubuntu”, Tim Modise interjúja, 2006. május 24. Forrás: https://le-citazioni.it/autori/nelson-mandela/
[2]                     C. Lubich, Az élet igéje, 1994. november, Új Város, 1994/11

csütörtök

Az élet igéje – 2019. augusztus

„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.” (Lk 12,34)
A „szívünk” lényünk legmélyebb, legrejtettebb, legélőbb része. Vajon mi a „kincsünk”, amiért minden mást képesek lennénk háttérbe szorítani? A nyugati fogyasztói társadalmakban minden arra késztet, hogy anyagi javakat halmozzunk fel, saját szükségleteinkre figyeljünk, és a jólét, valamint az egyéni érvényesülés címén ne vegyük észre mások szükségleteit. Pedig már Lukács evangélista is a mindenkori embernek egyetemes és meghatározó tanításként idézte Jézusnak e szavait, jóllehet egész más kulturális környezetben.
Lukács evangéliuma erőteljesen hangsúlyozza, hogy Jézus tanítványaira jellemző mély és végleges döntésre van szükség: Isten, az Atya az igazi Kincs. Jézus példájára teljesen neki kell elfoglalnia a keresztény ember szívét. Ezzel a kizárólagos választással együtt bizalommal ráhagyatkozunk szeretetére, és így valóban „gazdagok” vagyunk, mert Isten gyermekei, az ő Országának örökösei lettünk.
Megengedjük-e, hogy az anyagiak vegyenek birtokba bennünket vagy valóban mi birtokoljuk őket? Az anyagi gazdagság ugyanis eluralhatja a „szívünket”, és egyre növekvő sóvárgást, valóságos függőséget idéz elő, hogy még többet birtokoljunk. Az evangéliumi szakasz viszont alamizsna adására buzdít, amelyre a szívünket felszabadító irgalmasság késztet, mely megnyit a testvéri egyenlőségre. A keresztények személyesen és a hívők közösségével együtt is megtapasztalhatják az igazi szabadságot azáltal, hogy megosztják a rászorulókkal anyagi és lelki javaikat. Ez a keresztény életstílus tanúsítja az Atyába vetett bizalmat, és megalapozza a szeretet civilizációját.
„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.”
Chiara Lubich világosan elmagyarázza, hogyan szabadulhatunk meg a birtoklás rabszolgaságából. „Miért olyan fontos Jézus számára a függetlenség az anyagiaktól, hogy követésének elengedhetetlen feltételévé teszi? Azért, mert létünk legfőbb java, az igazi kincs Ő maga! […] Jézus azt akarja, hogy szabadok legyünk, hogy lelkünk mentes legyen minden ragaszkodástól és aggódástól, hogy így valóban Őt szerethessük teljes szívünkből, elménkből és erőnkből. […] Jézus a felebarátaink javára is kéri tőlünk a lemondást a dolgainkról. Azt akarja ugyanis, hogy nyíljunk ki mások felé […]. A »lemondás« legegyszerűbb módja az »adás«.
Adjuk Istennek azt, hogy szeretjük Őt! […] Mutassuk meg neki szeretetünket úgy, hogy szeretjük testvéreinket, ezért készek vagyunk mindent kockáztatni értük! Még ha nem is észleljük, sok megosztható kincsünk van. Adhatjuk szívünk szeretetét, lehetünk leplezetlenül kedvesek, nyújthatjuk örömünket, felajánlhatjuk az időnket és imáinkat, közösbe tehetjük belső gazdagságunkat, vagy esetleg a holminkat: könyvet, ruhát, járművet, pénzt. […] Amikor adunk, ne gondolkozzunk sokat azon, hogy »erre még szükségem lehet«! […] Valóban, bármire lehet szükségünk. Ezekkel a gondolatokkal együtt viszont sokféle ragaszkodás is a szívünkbe fészkeli magát, és mindig új igények ébrednek bennünk. Ne hagyjuk ezt, próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi valóban szükséges! Vigyázzunk, hogy ne veszítsük el Jézust egy félretett összeg, vagy bármi más nélkülözhető miatt!”[1]
Marisa és Agostino harmincnégy éve házasok, ők mesélik: „Nyolc évig dagadó vitorlákkal haladtunk, a házunk, a munkánk pont úgy alakult, ahogy szerettük volna. Épp ekkor jött egy lehetőség, hogy Olaszországból Dél-Amerikába költözzünk, és ott egy fiatal keresztény közösség segítségére legyünk. Az ismeretlen jövőtől való félelem és a minket őrültnek tartó emberek véleménye ellenére az ezer hang közül egy mégis felerősödött bennünk, és békét adott. Jézus hangja volt: „Jöjj, kövess!” És megtettük. A megszokottól teljesen eltérő környezetbe kerültünk. Sok minden hiányzott, de éreztük, hogy helyette megkapjuk az emberekkel való kapcsolat gazdagságát. Erősen megtapasztaltuk a Gondviselést is. Egyik estére egy ünnepséget szerveztünk, és minden családnak vinnie kellett valami jellegzetes ételt. Mi épp akkor jöttünk vissza Olaszországból egy jókora parmezánsajttal. Hezitáltunk, mert szerettük volna megosztani a többi családdal, de akkor hamar elfogy. Végül Jézus mondatára gondoltunk: „Adjatok, és akkor ti is kaptok.” (Lk 6,38) Egymásra néztünk és azt mondtuk: elhagytuk a hazánkat, a munkát, a rokonokat, és most egy darab sajthoz ragaszkodunk? Levágtunk egy jó adagot és elvittük magunkkal. Két nap múlva becsöngetett hozzánk egy ismeretlen turista, egy barátunk barátja, és egy csomagot hozott tőlük. Kibontottuk, és egy nagy parmezán volt benne. Teljesült Jézus ígérete: »Jó, tömött, megrázott, túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.«”
Letizia Magri
[1] Ch. Lubich, Az élet igéje 2004. szeptember

hétfő

Az élet igéje – 2019. július

„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” (Mt 10,8)
Máté evangéliumában Jézus ezt kéri a „küldötteitől”. Ő személyesen találkozott az eltévelyedett és szenvedő emberiséggel. Megesett rajta a szíve, ezért akarja megsokszorozni az apostolok által az üdvösség művét, a gyógyítást, a szabadítást. Ők Jézus köré gyűlve hallgatták szavait és küldetést kaptak, célt nyert az életük. Elindultak, hogy tanúságot tegyenek Isten szeretetéről mindenkinek.
Vajon mit kaptak ők „ingyen”, amit viszonozniuk kellene? Az apostolok Jézus szavai, cselekedetei, döntései és egész élete által megtapasztalták Isten irgalmát. Gyöngeségeik és korlátaik ellenére megkapták a szeretet, a kölcsönös befogadás új törvényét, végül pedig azt az ajándékot, amelyet Isten minden embernek nyújt: saját magát, közelségét a mindennapok útján, és fényét a döntéseikben. Ez mérhetetlen nagy, viszonozhatatlan kincs, valóban „ingyen” kaptuk. Azért kapták az apostolok és a keresztények, hogy ők is közvetítsék ezeket az ajándékokat azoknak, akikkel találkoznak.
„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.”
Így írt erről Chiara Lubich 2006 októberében: „Jézus az egész evangéliumban arra szólít fel minket, hogy adjunk. Adjunk a szegényeknek, a kölcsönt kérőknek, enni az éhezőknek, még a köntösünket is. Viszonzást nem várva adjunk… Ő maga elsőként adott: egészséget a betegeknek, bocsánatot a bűnösöknek, életet mindannyiunknak. Az ösztönös, önző harácsolást Jézus a nagylelkűséggel, a saját igényeink elsőbbségét a másokra figyeléssel állítja szembe. A birtoklás kultúrájával szemben az adás kultúráját hangsúlyozza. […]
Az e havi életige segít felfedezni minden cselekedetünk értékét, a házimunkától a kerti- vagy a műhelymunkáig, a hivatali ügyintézéstől az iskolai teendőkig, a társadalmi, köz- és vallási felelősség vállalásáig. Minden figyelmes és segítőkész szolgálattá válhat. A szeretet új szemével találékonyan és nagylelkűen siethetünk mások szükségletei elé. Az ajándékok pedig körbejárnak, mert a szeretet szeretetet szül. Az öröm megsokszorozódik, mert »nagyobb boldogság adni, mint kapni.«” (ApCsel 20,35)
Vergence, egy kongói kislány meséli: „Éhesen mentem iskolába a barátnőmmel. Az úton találkoztam a bácsikámmal, aki adott pénzt zsömlére, de aztán megláttam egy nagyon szegény embert. Rögtön neki akartam adni a pénzt, de a barátnőm szerint gondoskodnom kell magamról. Arra gondoltam, hogy én másnap kapok enni, de vajon a szegény kap-e? Így odaadtam neki a zsömlére szánt pénzt, és nagy örömet éreztem a szívemben.”
„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.”
Jézus és az evangélium logikája szerint mindig azért kapunk, hogy megosszuk, soha nem azért, hogy magunknak felhalmozzuk. Ez minket is a felismerésre hív: erőt, tehetséget, képességeket, anyagi javakat kaptunk, és használjuk mások szolgálatára.
Luigino Bruni közgazdász szerint „az ingyenesség […] bármely tettünkre vonatkozhat. Ez nem „nem kerül semmibe”, épp ellenkezőleg. Az ingyenességnek nem nulla az értéke: végtelen nagy kincs, amelyre csak újabb ingyenességgel válaszolhatunk.” Az ingyenesség túlmutat a piaci, a fogyasztói és önző logikán, és megnyit a megosztás, a társas és testvéri kapcsolatok, az adás kultúrájára. A tapasztalat szerint az érdek nélküli szeretet igazi provokáció pozitív és meglepő következményekkel, mely tűzvészként terjed tova a társadalomban. Így történt ez a Fülöp-szigeteken is 1983 óta.
Akkor nagyon nehéz politikai-társadalmi viszonyok uralkodtak az országban. Egy csapat fiatal viszont megpróbált eredeti módon pozitív változást elérni: kinyitották a ruhásszekrényüket, és elővették a felesleget. Eladták a használtruha piacon, és az árából, szinte a semmiből, elindították a Bukas Palad („nyitott kéz”) nevű szociális központot. Ez az ige vezérelte őket, lett a mottójuk: »Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.« (Mt 10,8) A kezdeményezéshez orvosok is csatlakoztak felajánlva szaktudásukat, és sokan mások is megnyitották szívüket és otthonukat.
Így született és fejlődött ez a széleskörű társadalmi kezdeményezés a legszegényebbek javára, mely ma is működik az ország számos városában. Legnagyobb eredménye, hogy idővel maga a célcsoport vált saját felemelkedésének főszereplőjévé. Rátaláltak emberi méltóságukra. Tiszteletteljes, szolidáris kapcsolatokat építenek, példájukkal és odaadásukkal sokakat segítenek kiemelkedni a szegénységből és felelősséget vállalni egy újfajta együttélésben saját maguk, családjuk, lakóhelyük és közösségeik, valamint az egész világ javára.

Letizia Magri

szombat

Az élet igéje – 2019. június

„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek” (ApCsel 1,8)
Az Apostolok Cselekedetei kezdődik így, amelyet Lukács evangélista írt. A feltámadt Jézus röviddel azelőtt, hogy végleg visszatér az Atyához, megígéri az apostoloknak, hogy Istentől fogják megkapni az erőt ahhoz, hogy az emberiség történelmében hirdessék és építsék az ő Országát.
Nem arról van szó, hogy ennek segítségével megdöntsék az államrendet, vagy egymás ellen fordítsanak politikai vagy közjogi hatalmakat, hanem arról, hogy fogadják mélyen szívükbe Isten Lelkét, és Ő ösztönözze cselekedeteiket, tegye „új emberekké” őket.
Nem sokkal ez után vannak együtt a tanítványok Máriával, leszáll rájuk a Szentlélek, és hirdetni fogják Jézus üzenetét Jeruzsálem szent városától kezdve a „föld végső határáig”.
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek”
Jézus az apostolokat és velük együtt minden tanítványát meghívja, hogy „tanúi” legyenek.
Valóban, minden keresztény, amikor Jézus által fölfedezi, hogy mit jelent Isten gyermekének lenni, fölfedezi a meghívást is. A hivatásunk és gyermeki mivoltunk a küldetésben valósul meg, hogy testvérként közeledünk a többi emberhez. Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy apostolok legyünk, akik tanúságot tesznek az életükkel, és ha szükséges, akkor a szavaikkal is.
Akkor vagyunk Jézus tanúi, amikor magunkévá tesszük életstílusát. Amikor nap mint nap a családunkban, a munkahelyünkön vagy az iskolában, vagy éppen kikapcsolódás közben befogadó és megértő módon közeledünk az emberekhez, akikkel találkozunk, és a szívünkben mindig ott van az Atya nagy terve az egyetemes testvériségről.
Marilena és Silvano meséli: „Amikor összeházasodtunk, szerettünk volna mindenki irányában befogadó család lenni. Egyik legelső tapasztalatunk ezzel kapcsolatban egyik karácsony előtt történt. Nem szerettünk volna csak futtában kívánni boldog karácsonyt mindenkinek a templom előtt, ezért arra gondoltunk, hogy szomszédainkat személyesen keressük fel egy kis ajándékkal. Mindannyian meglepődtek, de örültek, különösen az a család, akit mindenki igyekszik elkerülni. Megnyitották a szívüket és meséltek a nehézségeikről, különösen arról, hogy évek óta senki sem látogatta meg őket. Több mint két órásra sikerült ez a látogatás, és nagyon megrendültünk ezeknek az embereknek az örömét látva. Így a kezdeti elhatározás következtében, hogy mindenki felé nyitottak leszünk, nagyon sok emberrel megismerkedtünk. Nem volt mindig könnyű, mert egy-egy váratlan látogatás sokszor áthúzta a terveinket, de mindig szem előtt tartottuk, hogy ne hagyjuk ki ezeket a lehetőségeket a testvéri kapcsolatok építésére. Egyszer kaptunk egy tortát, és meg akartuk osztani azzal az asszonnyal, aki segített a brazíliaiaknak szervezett gyűjtésben. Örült az ötletnek, nekünk pedig alkalmat adott, hogy megismerjük a családját is. Amikor eljöttünk tőlük, azt mondta: »Bárcsak nekem is lenne bátorságom meglátogatni másokat!«”
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek”
Mi keresztények a keresztséggel megkaptuk ajándékul a Szentlelket, de Ő szól minden ember lelkiismeretében, aki őszintén keresi a jót és az igazságot. Ezért mindannyian helyet tudunk készíteni Isten Lelkének, és engedhetjük, hogy vezessen.
Hogyan ismerjük fel és hogyan hallgassunk a hangjára?
Segítségünkre lehet ebben Chiara Lubich gondolata: „A Szentlélek […] bennünk lakozik, a temploma vagyunk. Megvilágosít és vezet bennünket. Az igazság Lelke, általa értjük meg Jézus szavait, amelyeket élővé és aktuálissá is tesz; eltölt bennünket a Bölcsesség iránti szerelemmel, és megsúgja nekünk, hogy mit és hogyan mondjunk. A Szeretet Lelke, aki eláraszt bennünket szeretetével, képessé tesz arra, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből, és hogy szeressünk mindenkit, akivel találkozunk. Az erősség Lelke, aki megadja a bátorságot és az erőt ahhoz, hogy az Evangélium szerint éljünk, és mindig az igazságról tegyünk tanúságot. […] Isten szeretetével szívünkben, és ezzel a szeretettel messzire juthatunk, és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben. […] A földnek nemcsak földrajzi értelemben vannak »határai«. Ez a kifejezés például azokra is vonatkozik, akik ott élnek a közelünkben, de még nem részesültek abban az örömben, hogy igazán megismerték volna az Evangéliumot. Tanúságtételünknek egészen eddig kell eljutnia. […] Jézus iránti szeretetünk azt kéri tőlünk, hogy »váljunk eggyé« mindenkivel, tökéletesen elfelejtkezve önmagunkról, amíg a másik, akit a bennünk lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk és így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd; és amit mondunk, a kölcsönös szeretet talaján ajándékká válik.”[1]
Letizia Magri


[1]              C. Lubich, Az élet igéje, Új Város 2003/6

szerda

Az élet igéje – 2019. május

„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21)
János evangélista, miután elbeszélte Jézus tragikus kereszthalálát, amely megzavarta és félelemmel töltötte el a tanítványait, meglepő hírt közöl: Jézus feltámadt és visszatért övéi közé! Húsvét reggelén ugyanis a Feltámadott felismerhetően megmutatkozott Mária Magdolnának. Ugyanaznap este pedig megjelent a tanítványoknak, akik mély fájdalmukban leverten és csalódottan bezárkóztak házukba.
Jézus keresésükre indul, mert újra találkozni szeretne velük. Nem számít, hogy megtagadták és elmenekültek a veszély elől, hanem inkább megmutatja nekik a szenvedések nyomát a kereszten meggyötört testén, a sebhelyet a kezén és átszúrt oldalán. Első szavaival békét kíván: igazi ajándék ez, mely a lélek mélyére hatol, és átalakítja az életünket.
A tanítványok ekkor végre felismerik, és újra öröm tölti el őket, mert ők is úgy érzik, begyógyultak sebeik, vigaszt és fényt találnak újra együtt Urukkal és Mesterükkel.
Ezután a Feltámadott nagyon fontos feladatot bíz erre a kis, törékeny csoportra: menjenek ki az utakra, és vigyék a világba az evangélium újdonságát, ahogyan Ő tette. Micsoda bátorság a részéről! Amint az Atya bízott őbenne, Jézus is teljesen megbízik tanítványaiban.
Végül Jézus – fűzi hozzá János evangélista – „rájuk lehel”, azaz megosztja velük benső erejét, a szívet és elmét megújító Szeretet-Lelkét.
„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Jézus átélte az emberi lét teljességét: megtapasztalta a barátság örömét, a megtagadás fájdalmát, a munka fáradalmát és az úton lét fáradtságát; tudja, hogy milyenek vagyunk, ismeri a korlátainkat, a szenvedést és a kudarcot, amelyet nap mint nap megtapasztalunk. És mint a bezárkózott tanítványokat, bennünket is fölkeres egyenként a sötétségünkben, bezártságunkban, és megbízik bennünk.
A feltámadt Jézus azt kéri, hogy járjuk vele együtt a béke és az élet útját, hogy aztán ebben másokat is részesíthessünk. Elküld, hogy tanúságot tegyünk a vele való találkozásunkról, hogy „kilépjünk” önmagunkból, törékeny biztonságaink és korlátaink közül, hogy időben és térben folytassuk a küldetését, amelyet az Atyától kapott: adjuk hírül, hogy Isten a Szeretet.
„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Chiara Lubich ezt az életigét 2005 májusában így magyarázta: „Ma már nem elégségesek a szavak. […] Az Evangélium hirdetése akkor lesz hatékony, ha az élet tanúságtételén alapul, mint az első keresztények esetében, akik elmondhatták: »Azt hirdetjük nektek, amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk…«[1] Akkor lesz hatékony, ha rólunk is elmondható lesz majd, ami róluk: »Nézd, hogy szeretik egymást, készek az életüket adni egymásért.«[2] Akkor lesz hatékony, ha konkrét módon éljük a szeretetet úgy, hogy adunk: válaszolunk a szükséget szenvedőknek, képesek vagyunk ételt, ruhát vagy otthont adni annak, akinek nincs, barátságot annak, aki magányos vagy reményvesztett, támaszt annak, aki próbatételekkel küzd. Ha így élünk, Jézus vonzerejéről teszünk tanúságot a világban, és másik Krisztussá válva hozzájárulunk ahhoz, hogy műve folytatódjék.”[3]
„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Mi is Jézus keresésére indulhatunk a fájdalomtól és a magánytól szenvedő emberekben. Nagy tisztelettel fölajánlhatjuk, hogy haladjunk együtt az élet útján a béke felé, amelyet Jézustól kapunk. M. Pia is ezt tette a barátaival egy dél-olaszországi kis központban, ahol a menekülteket szolgálják, akiknek arcáról az elszenvedett háborúk és erőszakos tettek fájdalmas történetei olvashatók le.
„Hogy én mit keresek itt? – tette föl a kérdést M. Pia. – Jézus ad értelmet az életemnek és tudom, hogy őt ismerhetem föl és vele találkozhatom főleg a legsebzettebb testvéreimben. Az egyesületünkön keresztül fölajánlottuk nekik az olasz nyelvoktatást, és a segítségünket a munka- és lakáskeresésben, hogy először az anyagi szükségleteiket elégítsük ki. Megkérdeztük, hogy lelki segítséget is igényelnének-e, és ezt nagy örömmel fogadták az olasz kurzusra járó ortodox asszonyok. Egy másik központba baptista keresztények is érkeztek. A baptista lelkész segítségével megszerveztük, hogy vasárnaponként elkísérjük őket az istentiszteletre, jó néhány kilométernyire. Ebből a konkrét szeretetből megszületett és megerősödött a keresztények között a barátság, amelyet aztán tovább építettünk közös kulturális alkalmakkal, kerekasztal-beszélgetésekkel és koncertekkel is. Fölfedeztük, hogy egyetlen nép vagyunk, mely az egység építésének új útjait keresi a különbözőségben, hogy együtt tehessünk tanúságot Isten Országáról.”
Letizia Magri


[1]              vö. 1Jn 1,1
[2]              Tertullianus, Apologetico, 39,7
[3]              C. Lubich, Az élet igéje 2005. május, Új Város 2005/05.

kedd

Az élet igéje – 2019. április

„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” (Jn 13,14)
János evangélista a lábmosást helyezi középpontba, amikor a Jézussal töltött utolsó órákra emlékezik a halálát megelőzően. Az ókori Keleten ezt a feladatot általában rabszolgák végezték, a poros utakon érkező vendéget részesítették benne a szívélyes fogadtatás jeleként.
A tanítványok éppen ezért először tiltakoznak, és visszautasítják Mesterük gesztusát, de ő aztán elmagyarázza:
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
János ezzel a jelentőségteljes képpel feltárja előttünk Jézus egész küldetését: Jézus az Úr és Mester belépett az emberiség történelmébe, hogy minden egyes emberrel találkozzon, hogy szolgáljon és elvezessen bennünket az Atyával való találkozáshoz.
Jézus egész földi élete során napról napra levetette nagyságának minden jelét, és most arra készül, hogy életét adja a kereszten. Arról beszél tanítványainak, amit örökül hagy nekik, ami leginkább a szívén fekszik:
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
Világos és egyszerű a meghívás, mindannyian fel tudjuk fogni, és azonnal gyakorlatra is tudjuk váltani minden helyzetben, bármilyen társadalmi és kulturális környezetben éljünk is.
Jézus élete és szavai által föltárta a keresztényeknek Isten szeretetét, ezért ők „adósai” a többi embernek: utánozniuk kell Jézust a testvérek befogadásában és szolgálatában, hogy ők maguk is hirdessék a Szeretetet. Jézushoz hasonlóan először konkrét szeretettel, azután pedig reményt és barátságot sugárzó szavak is kísérhetik tetteiket.
Tanúságtételünk annál hatékonyabb lesz, minél inkább odafigyelünk a szegények ingyenes szolgálatára, és óvakodunk a szolgalelkűségtől a vezetők vagy befolyásos emberek irányában.
Az összetett és tragikus helyzetekben is, amelyek kicsúsznak a kezünkből, tehetünk valamit azért, hogy a „jó ügyét” szolgáljuk. Ne féljünk nagylelkűen, felelősséggel belemenni ezekbe a helyzetekbe, és ne várjunk viszonzást.
Jézus nem csak személyes tanúságtételünket kéri ott, ahol élünk, hanem a közösségi tanúságtételt is, mint Isten népe, melynek alaptörvénye a kölcsönös szeretet.
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
E szavak után Jézus így folytatja: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg… Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” [1]
Chiara Lubich így magyarázta az Evangéliumnak ezt az igéjét: „»…boldogok lesztek.« Egymás szolgálata, a kölcsönös szeretet, amelyet Jézus ezzel a zavarba ejtő gesztusával tanít, egyike az általa hirdetett boldogságoknak. […]
Hogyan éljük hát ezt az igét a hónap folyamán? Jézus követése, utánzása nem azt jelenti, hogy szolgaian ismételjük az Úr mozdulatait, még akkor sem, ha ragyogó és felülmúlhatatlan példáját mindig szem előtt kell tartanunk.
Jézust követni annyit jelent, mint megérteni, hogy kereszténységünknek akkor van értelme, ha a többiekért élünk, ha úgy fogjuk fel létünket, mint testvéreinknek végzett szolgálatot, ha egész életünket erre az alapra helyezzük.
Ha így élünk, megvalósítjuk azt, ami leginkább Jézus szívén fekszik, így rátalálunk az Evangélium lényegére. Így igazán boldogok leszünk.” [2]

Letizia Magri


[1]              vö. Jn 13,15-17
[2]              C. Lubich, Az élet igéje, 1982. április

péntek

Az élet igéje – 2019. március

   „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36)
 Lukács elbeszélése szerint Jézus, miután meghirdette tanítványainak a boldogságokat, arra a gyökeres fordulatra hívja őket, hogy testvérként szeressenek minden embert, még akkor is, ha az ellenségükről van szó.
Jézus jól tudja, és el is magyarázza, hogy azért vagyunk testvérek, mert egyetlen Atyánk van, aki mindig gyermekei elébe siet.
Kapcsolatba szeretne lépni velünk, felelősségre hív, de ugyanakkor szeretetével kísér, gyógyít, táplál minket, anyai együttérzéssel és gyengédséggel fordul felénk.
Isten irgalmas, személyesen fordul oda minden emberi teremtményhez, bármilyen törékeny legyen is, sőt előnyben részesíti, aki az út szélére szorul, akit kizárnak vagy visszautasítanak.
Az irgalmas szeretet teljesen be tudja tölteni a szívünket, és aztán kiárad a többiekre, a szomszédokra ugyanúgy, mint az idegenekre, vagy a körülöttünk élő emberekre.
Mivel Isten gyermekei vagyunk, hasonlíthatunk rá abban, ami rá jellemző: ő szeret, befogad és ki tudja várni, mikor jön el az alkalmas pillanat a másiknál.
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.”
Sajnos a személyes életünkben és a körülöttünk élő társadalomban is egyre inkább féktelen versengést tapasztalunk, kölcsönös gyanakvást, alaptalan ítélkezést, és félünk a másiktól. Felgyülemlik a harag, és összecsapáshoz, háborúhoz vezet.
Mi keresztények haladjunk határozottan az árral szemben és tegyünk tanúságot: legyünk szabadok önmagunktól és a körülményektől, és kezdjük el újraszőni az elszakadt vagy széthullott kapcsolatokat a családunkban, a munkahelyünkön, a plébániánkon vagy a pártunkban, a politikában.
Ha rosszat tettünk valakinek, kérjünk bátran bocsánatot és menjünk tovább. Ez nagyon elismerésreméltó tett.
És ha valaki tényleg megbántott bennünket, próbáljunk megbocsátani neki, készítsünk neki újra helyet a szívünkben, lehetővé téve számára, hogy begyógyítsa a sebet.
Mit is jelent a megbocsátás?
„A megbocsátás nem elfelejtés […], nem gyengeség […], nem azt jelenti, hogy nem tulajdonítunk jelentőséget annak, ami súlyos, vagy jónak mondjuk azt, ami rossz […], nem közömbösség. A megbocsátás az értelem fényével szabadon akart tett, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk a testvért úgy, ahogy van, annak ellenére, hogy rosszat tett velünk, mint ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, hibáink ellenére is. A megbocsátás azt jelenti, hogy nem válaszolunk sértéssel a sértésre, hanem Pálra hallgatunk: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.«[1][2]
Ilyen nyitott szívet nem lehet rögtönözni. Mindennapos gyakorlatozás eredménye ez, folyamatos növekedés istengyermeki mivoltunkban, de főleg az Atya ajándéka, amit tőle lehet és kell kérnünk.
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.”
Egy fiatal Fülöp-szigeteki lány meséli: „Még csak tizenegy éves voltam, amikor megölték apukámat, de nem szolgáltattak igazságot, mert szegények voltunk. Felnőve jogot tanultam, mert édesapám haláláért elégtételt szerettem volna kapni. Istennek azonban más volt a terve velem. Egyik kollégám meghívott egy találkozóra olyan emberek közé, akik komolyan élik az evangéliumot, amit én is elkezdtem.
Egy napon arra kértem Jézust, tanítson meg konkrétan is megélni az igéjét: »Szeressétek ellenségeiteket«[3], mert úgy éreztem, hogy még fogva tart a gyűlölet azok iránt az emberek iránt, akik végeztek édesapámmal. Másnap a munkahelyemen összetalálkoztam a banda vezérével. Mosolyogva köszöntem neki, és megkérdeztem tőle, hogy van a családja. Ez zavarba ejtette, de engem még inkább, amiatt, amit tettem.
Oldódni kezdett bennem a gyűlölet, és lassan átalakult szeretetté. De ez még csak az első lépés volt. A szeretet találékony: Arra gondoltam, hogy a banda minden tagjának meg kell bocsátanunk. Bátyámmal elmentünk meglátogatni őket, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot velük, és tanúságot tegyünk Isten szeretetéről irántuk! Egyikük bocsánatot kért tőlünk azért, amit tett, és kérte, hogy imádkozzunk érte és a családjáért.”

Letizia Magri


[1]     vö. Róm 12,21
[2]     vö C. Lubich, Costruire sulla roccia, Città Nuova, Roma 1993/4, p.56.
[3]     vö. Mt 5,44; Lk 6,27

Az élet igéje – 2019. február

„Keresd a békét és járj a nyomában!” (Zsolt 34,15)
Ebben a zsoltárban Dávid örömét és háláját fejezi ki a gyűlés előtt: a veszélyben és a szorongattatásban bizalommal Izrael Istenéhez kiáltott, és újra megtalálta a békét.
E himnusz főszereplője Isten az irgalmával, erős és meghatározó jelenlétével a szegény és az elnyomott mellett, aki hozzá kiált.
Hogy mások is üdvösségre jussanak, Dávid felhívja figyelmünket a szív néhány tulajdonságára: hagyjuk el a rossz cselekedeteket és inkább tegyünk mindig jót.
Aláhúzza, hogy ne rágalmazzuk a felebarátot. A szavak ugyanis háborúhoz vezethetnek.
„Keresd a békét és járj a nyomában!”
A bibliai szóhasználatban a békének sokféle jelentése van, jelent például testi és lelki jóllétet vagy egyetértést az emberek és a népek között. De mindenekelőtt Isten ajándéka, mert általa fedezhetjük fel atyai arcát.
Tehát életünk folyamán mindig mindenképpen odaadással és szenvedélyesen kell keresnünk Istent ahhoz, hogy megtapasztalhassuk az igazi békét.
Magával ragadó ez a keresés, mert teljes mértékben szükség van arra, hogy megtegyük a magunk részét. Követnünk kell a lelkiismeretünk hangját, mely mindig arra késztet, hogy a jó útját válasszuk és ne a rosszét.
Gyakran elég lenne, ha hagynánk, hogy Isten ránk találjon, hiszen már jó ideje keres mindegyikünket.
Keresztényként a keresztség által már bensőséges kapcsolat fűz bennünket Jézushoz: Ő a közeli Isten, aki megígérte nekünk a békét; Ő a béke. És megkaptuk a Szentlélek ajándékát, a Vigasztalót, aki segít megosztani a többiekkel Isten békéjének gyümölcseit, melyet megtapasztaltunk. Ő utat mutat, hogy szeretni tudjuk a körülöttünk élő embereket, és így felülkerekedjünk az ellentéteken, elkerüljük az alaptalan vádakat, a felületes ítélkezést és rágalmazást, megnyissuk a szívünket a másik befogadására.
Talán nem tudjuk elhallgattatni az összes fegyvert, amely a föld különböző pontjain vérontáshoz vezet, de személyesen hozzá tudunk járulni, hogy életre keljenek a sérült kapcsolatok a családunkban, a keresztény közösségünkben, a munkahelyünkön, a városunkban.
Ha egy kisebb-nagyobb közösség határozott odaadással tanúságot akar tenni a szeretet erejéről, akkor ez segíthet újjá építeni a hidakat társadalmi csoportok, egyházak vagy politikai pártok között is.
„Keresd a békét és járj a nyomában!”
Ha meggyőződéssel keressük a békét, ebből sugallatokat kapunk ahhoz is, hogy megfelelő magatartást tanúsítsunk a teremtett világ védelmében, mely szintén Isten ajándéka a gyermekei számára, és felelősséggel tartozunk vele a jövő generációk iránt.
1990-ben Így írt erről Chiara Lubich Nikkio Niwanónak, a japán Rissho Kosei Kai buddhista mozgalom alapítójának: „[…] Ha az ember nem él békében Istennel, akkor a föld sem él békében. A vallásos emberek átérzik a föld »szenvedését«, amikor az ember nem Isten tervei szerint használja, hanem csak az önzés, és a soha ki nem elégíthető birtoklásvágy vezérli. Ez az önzés és a vágy előbb és jobban megfertőzi a földet bármi más szennyeződésnél, ami csak ennek a következménye. […] Ha fölfedezzük, hogy a teremtett világ egy szerető Atya ajándéka, akkor sokkal könnyebb lesz harmonikus kapcsolatot építeni a természettel. És ha azt is fölfedezzük, hogy ez az ajándék az emberiség nagy családja minden tagjának szól, és nem csak néhányaknak, akkor nagyobb figyelemmel és tisztelettel leszünk aziránt, ami az egész jelen és jövő emberiségének tulajdona.”
Letizia Magri

kedd

Az élet igéje – 2019. január

„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…” (MTörv 16,20)
A Második törvénykönyvben Mózes élete végén mondott beszédeit olvashatjuk. Az Úr törvényeire emlékezteti az új generációkat, miközben távolról szemléli az Ígéret Földjét, ahová nagy bátorsággal vezette el Izrael népét.
Ez a könyv Isten „törvényét” mindenekelőtt úgy mutatja be, mint az apa „szavait”, akinek minden gyermekére gondja van. Egy életútról szól, amellyel Isten megajándékozza népét, hogy megvalósítsa a Szövetség tervét. Ha a nép ezt nem annyira a büntetéstől való félelmében, hanem inkább szeretetből és hálából tartja meg hűségesen, akkor Isten mindig vele lesz és oltalmazni fogja.
Az Istentől ajándékba kapott Szövetség megvalósításának egyik konkrét módja, ha határozottan kitartunk az igazságosság mellett. A hívő azzal tudja ezt megvalósítani, hogy hálával emlékezik meg Isten népének kiválasztottságáról, és nem imád mást, egyedül az Urat; de azzal is, hogy visszautasítja azokat az anyagi javakat, amelyek a szegények szükségleteit ismerve terhelnék a lelkiismeretét.
„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…”
Mindennapjainkban gyakran találkozunk nem egyszer súlyos, igazságtalan helyzetekkel, melyek a leggyengébb, a társadalom peremére szorult emberek kárára vannak. Hány Káin alkalmaz ma is erőszakot testvérén!
Az igazságosság megvalósításának alapvelő feltétele, hogy kiirtsuk az egyenlőtlenséget és a visszaéléseket mindenekelőtt saját szívünkből és társadalmi életünkből.
Isten nem úgy tesz igazságot, hogy elpusztítja Káint, hanem óvja és őrzi, hogy újra tudja kezdeni útját[1]. Isten igazságossága abban áll, hogy új életet ad.
Keresztényként találkoztunk Jézussal. Ő a szavaival, a tetteivel, de mindenekelőtt az élet ajándékával és a feltámadás fényével feltárta előttünk, hogy Isten igazságossága egyenlő a minden gyermeke iránti végtelen szeretetével.
Jézus által előttünk is megnyílik az útja, hogy az irgalmasságot és a megbocsátást gyakoroljuk és terjesszük, mely egyben a társadalmi igazságosság alapja.
„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…”
A Szentírásnak ezt a mondatát választották a Krisztus-hívők egységéért rendezett imahét mottójául, melyet az északi féltekén január 18-a és 25-e között rendeznek. Ha mi is befogadjuk ezt az igét, segítségünkre lesz, hogy a kiengesztelődés útját keressük mindenekelőtt a keresztények között. Ha ezután minden ember szolgálatára leszünk, hatékonyan tudjuk majd orvosolni az igazságtalanság okozta sebeket.
Ezt tapasztalják azok a különböző egyházakhoz tartozó keresztények, akik együtt látogatják Palermóban a fogvatartottakat. Egy protestáns egyesület tagja, Salvatore volt a kezdeményező: „Rádöbbentem, hogy micsoda lelki és testi nélkülözésben élnek ezek a testvéreink. Gyakran a rokonaik sem tudnak a segítségükre lenni. Istenben bíztam, és sok testvérrel beszélgettem erről a saját egyházamból és más egyházakból is.” Christine folytatja, ő anglikán: „Örömmel tölt el, hogy segíthetünk a szükséget szenvedő testvéreinknek, mert konkréttá teszi Isten gondviselését, aki most általunk akarja eljuttatni Szeretetét mindenkihez.” Nunzia katolikus: „Lehetőségünk nyílt, hogy segítsük a rászoruló testvéreinket, és egyben Jézust hirdessük apró anyagi dolgokon keresztül is.”
Megvalósulása ez annak, amit Chiara Lubich mondott 1998-ban, Augsburgban a Szent Anna evangélikus templomban egy ökumenikus összejövetel alkalmával:
„[…] Ha mi keresztények kétezer éves […] történetünkre tekintünk, akkor fájdalommal kell megállapítanunk, hogy az a meg nem értések, veszekedések és harcok sorozata volt. Betudható ez történelmi, kulturális, politikai, földrajzi és szociális körülményeknek, de annak is, hogy csökkent a keresztények között a rájuk jellemző egyesítő elem: a szeretet.
Az ökumenikus munka olyan mértékben lesz igazán gyümölcsöző, amilyen mértékben az önmagát ennek szentelő ember Jézusban látja minden ellentét megértésének és az egység újjáépítésének a kulcsát; a keresztre feszített és elhagyott Jézusban, aki azonban újra az Atyára hagyatkozik. […] A megélt egység hatása: […] Jézus jelenléte több személy között, a közösségben. »Ahol ketten vagy hárman – mondta Jézus – összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.« (Mt 18,20) Jézus egy katolikus és egy evangélikus között, akik szeretik egymást, anglikánok és ortodoxok, egy örmény és egy református között, akik szeretik egymást. Mekkora béke lenne már most, mennyi fény a helyes ökumenikus út számára!” [2]
Letizia Magri

[1]              vö. Ter 4,8-16
[2]              C. Lubich, „Adventi ökumenikus ima”, Augsburg (Németország), 1998. november 29.