„Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.” (Róm 15,7)
Szent Pál többek között ezzel a mondattal buzdítja a keresztényeket a
rómaiakhoz írt levelében. A római közösséget – ahogy egyébként a többi
közösséget is, mely a görög-római világban megszületett – olyan hívők
alkották, akik egyrészt pogányok, másrészt zsidók közül kerültek ki,
vagyis más volt a gondolkodásuk, kultúrájuk, lelki érzékenységük. Ezek a
különbözőségek ítélkezést, előítéleteket, negatív megkülönböztetést,
türelmetlenséget szültek közöttük, s ez biztos nem volt összhangban
Isten akaratával, vagyis azzal, hogy fogadják el egymást kölcsönösen.
Az apostol nem talál hatékonyabb eszközt arra, hogy segítsen ezeknek a
nehézségeknek leküzdésében, mint azt, hogy emlékezteti őket megtérésük
kegyelmére. Az a tény, hogy Jézus meghívta őket a hitre, átadva nekik
saját Lelke ajándékát, kézzelfogható jele volt annak a szeretetnek,
amellyel Jézus – tekintet nélkül múltjukra, származásukra –
mindannyiukat külön-külön elfogadta, hogy egyetlen testet alkosson
belőlük.
„Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.”
Szent Pál szavai Jézus szeretetének egyik megrendítő vonására
irányítják figyelmünket: Jézus – földi élete során – mindig elfogadott
mindenkit, főképpen a leginkább számkivetetteket, a legnagyobb ínségben
élőket, a legtávolabb levőket. Mindenkit megajándékozott bizalmával,
barátságával, s ezzel egymás után döntötte le azokat a falakat, melyeket
az emberi gőg és önzés emelt az akkori társadalomban. Jézusban a
mennyei Atya mindannyiunkra irányuló, teljességgel elfogadó szeretete
nyilvánult meg; nekünk is ilyen szeretettel kell tehát fordulnunk a
többiek felé. Elsősorban ez az, amit az Atya akar tőlünk. Ezért azzal
dicsőíthetjük meg leginkább az Atyát, ha arra törekszünk, hogy
elfogadjuk egymást, méghozzá úgy, ahogyan Jézus fogadott el minket.
„Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.”
Hogyan éljük tehát az e havi igét?
Ez az ige önzésünk egy olyan megnyilvánulására világít rá, mely igen
gyakran jelentkezik, s melyet – mondjuk meg őszintén – a legnehezebb
leküzdeni: hajlamosak vagyunk arra, hogy elzárkózzunk a többiektől,
megkülönböztessük, félreállítsuk, kizárjuk a másikat, amennyiben nem
olyan, mint mi, és ezért zavarhatja nyugalmunkat.
Ezt az igét tehát elsősorban családunkon, közösségeinken belül,
munkahelyi környezetünkben igyekszünk majd élni úgy, hogy kigyomláljuk
magunkból az ítélkezést, a negatív megkülönböztetést, az előítéleteket, a
neheztelést, a türelmetlenséget egyik vagy másik felebarátunkkal
szemben. Igen könnyen és gyakran beleesünk ezekbe a hibákba, melyek
miatt nagyon hűvössé válnak, és veszélybe kerülnek az emberi
kapcsolatok; ami megnehezíti, sőt megakadályozza a kölcsönös szeretet
áramlását.
De szélesebb körben, társadalmi szinten is próbáljunk így élni!
Határozzuk el, hogy tanúságtevői leszünk Jézus elfogadó szeretetének
azok iránt, akiket a társadalmi önzés hajlamos kizárni vagy
félreállítani.
A másik ember különbözőségének elfogadása a keresztény szeretet
alapja. Ez a kiindulópontja, az első lépcsőfoka a szeretet
civilizációja, a közösségi kultúra létrejöttének, melynek felépítésére
ma Jézus különösképpen meghív mindannyiunkat.
Chiara Lubich
Az Élet Igéje, 1992. december, Új Város 1992/12