vasárnap

Életige, 2002. december

„Az Úr szolgáló leánya vagyok: történjék velem szavaid szerint.” (Lk 1,38)
Ezeket a szavakat mondta Mária isteni kalandjának kezdetén, amikor az angyal felfedte előtte Istennek azt a tervét, hogy ő lesz a Messiás édesanyja. Mielőtt azonban beleegyezett volna, meg akart győződni arról, hogy Isten valóban ezt akarja-e. Amint azonban megbizonyosodott erről, egy pillanatig sem habozott, szívből azonosult vele. Ettől kezdve mindig, teljes mértékben az Ő akaratára hagyatkozott, még a legfájdalmasabb, legtragikusabb helyzetekben is.
Mivel nem a saját akaratát tette, hanem Istenét, mivel teljes mértékben bízott abban, amit Isten kért tőle, boldognak mondja őt minden nemzedék (v.ö.: Lk 1,48). Személyisége pedig oly mértékben kiteljesedett, hogy ő lett a Nő, a szó igazi értelmében.
Ha tehát Isten akaratát tesszük, annak az a gyümölcse, hogy megvalósítjuk személyiségünket, eljutunk a teljes szabadságra, létünk eléri igazi kiteljesedését. Ő ugyanis öröktől fogva elgondolt bennünket és szeretett minket, mindig ott voltunk a szívében. Isten előttünk is fel akarja fedni, hogy mit tervezett el rólunk; meg akarja ismertetni velünk igazi lényünket – ahogy Máriával tette. Mintha így szólna hozzánk: „Akarod, hogy belőled és egész életedből remekművet alkossak? Kövesd azt az utat, amelyet mutatok neked, és azzá válsz, aki mindig is voltál a szívemben. Mert én öröktől fogva elgondoltalak és szerettelek, kimondtam a nevedet. Azzal, hogy elmondom neked akaratomat, kinyilatkoztatom igazi énedet.”
Isten akarata tehát nem kényszer, amely korlátoz bennünket, hanem irántunk való szeretetének, rólunk alkotott tervének kinyilvánítása. Magasztos, mint Ő; vonzó és magával ragadó, mint az Ő arca: maga Isten az, aki nekünk ajándékozza önmagát. Akarata olyan, mint egy aranyszál, egy isteni vezérfonál, amely át- meg átszövi földi és másvilági életünket. Az örökkévalóságtól az örökkévalóságig ível: Isten elméjéből indul, végigvezet a földi életen, és a Mennyországban folytatódik.
Isten azonban terve teljes megvalósulásához kéri az én és a te beleegyezésedet, ahogyan Máriától is kérte. Csak így valósulhat meg az az ige, amelyet rólam és rólad kimondott. Ezért mi is, mint Mária, meghívást kaptunk arra, hogy ezt válaszoljuk:
„Az Úr szolgáló leánya vagyok: történjék velem szavaid szerint.”
Természetesen nem mindig világos, hogy mi az akarata. Ahogy Mária tette, nekünk is kérnünk kell a fényt, hogy megértsük, mit kér tőlünk. Jól, teljesen nyitottan kell hallgatnunk Isten bennünk szóló hangjára. Ha szükséges, tanácsot kell kérnünk valakitől, aki segíteni tud nekünk. Ha viszont egyszer megértettük, hogy mit akar, mondjunk azonnal „igen”-t. Ha ugyanis felismerjük, hogy az Ő akarata a lehetséges legnagyobb és legjobb dolog az életünkben, akkor majd nem beletörődéssel fogadjuk, hogy Isten akaratát „kell” tennünk, hanem örülni fogunk annak, hogy megtehetjük amit kíván, a tervei szerint élhetünk, hogy megvalósuljon mindaz, amit elgondolt rólunk. Ez a legjobb és a legbölcsebb, amit tehetünk.
„Az Úr szolgáló leánya vagyok” – Máriának ez a mondata egyben a mi szeretettel teli válaszunk is Isten szeretetére. Ezek a szavak megtartanak bennünket abban, hogy mindig Isten felé forduljunk, hallgatva Őt, engedelmeskedve Neki; azzal az egyetlen vággyal, hogy teljesítsük akaratát, és így olyanná váljunk, amilyennek Ő szeretné.
Ennek ellenére néha előfordul, hogy abszurdnak látszik, amit tőlünk kér. Úgy tűnik, jobb lenne másként cselekedni, szeretnénk saját kezünkbe venni életünket, egyenesen tanácsot szeretnénk adni Istennek, sőt meg akarjuk mondani neki, hogy mit tegyen és mit ne. De ha hiszek abban, hogy Isten a szeretet és bízom Benne, akkor tudom, hogy a javamat és mások javát szolgálja mindaz, amit számomra és a körülöttem lévők számára készített. Tehát átadom magam akaratának, teljes bizalommal rá hagyatkozom, egész valómmal azt teszem, míg eggyé nem válok vele. Mert tudom, hogy ha befogadom az Ő akaratát, ezzel Őt magát fogadom be, Őt ölelem magamhoz, Belőle táplálkozom.
El kell hinnünk, hogy semmi sem történik véletlenül. Nem hiábavaló semmilyen örömteli, semleges vagy fájdalmas esemény, semmilyen találkozás, családi, munkahelyi vagy iskolai helyzet, fizikai vagy erkölcsi állapot. A különböző események, helyzetek vagy emberek Isten üzenetei számunkra. Mindezek hozzájárulnak Isten tervének megvalósulásához. Ezt a tervet lassan-lassan, napról napra fogjuk felfedezni, ha úgy tesszük az Ő akaratát, mint Mária.
„Az Úr szolgáló leánya vagyok: történjék velem szavaid szerint.”
Hogyan éljük tehát ezt az igét? Igent mondani Isten igéjére konkrétan azt jelenti, hogy minden pillanatban maradéktalanul és jól tesszük meg azt, amit kér tőlünk. Egészen bele kell merülnünk az adott tevékenységbe, elfelejtve minden mást, elveszítve azokat a gondolatainkat, vágyainkat, emlékeinket és tennivalóinkat, amelyek másra irányulnak.
Minden alkalommal, amikor Isten akarata fájdalmas, örömteli vagy közömbös számunkra, ezt ismételhetjük: „történjék velem szavaid szerint”, vagy azt, amit Jézus tanított nekünk a Miatyánkban: „legyen meg a te akaratod”. Mondjuk ezt minden cselekedetünk előtt: „történjék”, „legyen meg”. Így pillanatról pillanatra kövenként állítjuk össze életünk csodálatos, egyedülálló és megismételhetetlen mozaikját, melyet az Úr öröktől fogva elgondolt számunkra.
Chiara Lubich

Életige, 2002. november

„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” (Mt 25,13)
Egy alkalommal, amikor Jézus kilépett a templomból, a tanítványok büszkén hívták fel figyelmét az impozáns, szép épületre. Jézus így válaszolt: „Látjátok ezeket? Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit ne rombolnának le.” Aztán fölment az Olajfák hegyére, leült, és Jeruzsálem látképét nézve elkezdett beszélni a város lerombolásáról és a világ végéről.
Hogyan és mikor fog bekövetkezni a világ vége? – kérdezték tőle a tanítványok. Olyan kérdés ez, melyet az ezt követő keresztény nemzedékek is föltettek maguknak; olyan kérdés, amellyel minden ember foglalkozik. A jövő ugyanis titokzatos, és gyakran félelemmel tölt el. Ma is vannak olyanok, akik horoszkópokat vagy jósokat faggatnak azért, hogy megtudják, mit hoz a jövő, mi fog történni…
Jézus válasza világos: Az idők végezete egybeesik az Ő eljövetelével. Ő, a történelem Ura, visszatér majd. Őbenne foglalható össze a jövőnk.
És mikor fog bekövetkezni ez a találkozás? Senki sem tudja, bármelyik pillanatban megtörténhet. Életünk ugyanis az Ő kezében van. Ő adta nekünk, bármikor visszaveheti – akár váratlanul is – anélkül, hogy előre értesítene bennünket. Ezért figyelmeztet: megvan a lehetőségetek arra, hogy készen álljatok majd abban a pillanatban, ha virrasztotok.
„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”
Ezekkel a szavakkal Jézus mindenekelőtt arra emlékeztet minket, hogy Ő el fog jönni. Véget ér földi életünk, és elkezdődik egy új élet, amelynek soha nem lesz vége. Ma senki sem akar beszélni a halálról… Néha mindent megteszünk azért, hogy eltereljük róla a figyelmünket. Olyannyira belemerülünk a hétköznapok elfoglaltságaiba, hogy elfelejtjük Őt, aki életet adott nekünk, Őt, aki vissza is fogja azt kérni tőlünk, hogy bevezessen minket az élet teljességébe, az Atyával való közösségbe, a Mennyországba.
Készek leszünk majd arra, hogy találkozzunk Vele? Égni fog majd a tűz lámpásunkban, mint az okos szüzekében, akik várták a vőlegényt? Más szóval: szeretetben leszünk majd? Vagy ki fog aludni lámpásunk, mert magával ragad minket a sok tennivaló, a kérészéletű örömök vagy a birtoklásvágy, és megfelejtkezünk az egyetlenről, ami szükséges: arról, hogy szeressünk?
„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”
De hogyan virrasszunk? Tudjuk, hogy az virraszt jól, aki szeret. Tudja ezt az a feleség, aki várja férjét, hogy hazatérjen a túlóra vagy a messzi út után; tudja ezt az édesanya, aki reszket gyermekéért, mert még mindig nem ért haza; tudja az a szerelmes ifjú, aki alig várja, hogy kedvesét újra láthassa… Aki szeret, az tud várni akkor is, amikor a másik késik.
Akkor várjuk Jézust, ha szeretjük Őt, és izzik bennünk a vágy, hogy találkozzunk Vele.
És azzal várjuk, ha konkrétan szeretünk: ha Őt szolgáljuk például azokban, akik közel állnak hozzánk; vagy ha elkötelezetten dolgozunk egy igazabb társadalom építésén. Maga Jézus hív meg minket arra, hogy így éljünk, amikor elmeséli a hű szolgáról szóló példabeszédet, aki a ház urának visszatérésére várva törődik a többi szolgával és a ház ügyeivel; vagy amikor azokról a szolgákról beszél, akik uruk hazatértét várva gondoskodnak a talentumok kamatoztatásáról.
„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”
Pontosan azért, mert nem tudjuk eljövetelének sem a napját, sem az óráját, még könnyebben tudunk összpontosítani a mai napra, amely megadatott nekünk, a napi tennivalókra, arra a jelen pillanatra, melyet a Gondviselés jóvoltából megélhetünk.
Évekkel ezelőtt önkéntelenül az alábbi imával fordultam Istenhez, amelyet most szeretnék emlékezetünkbe idézni:
„Jézus,
add, hogy úgy szóljak mindig,
mintha ez lenne az utolsó szavam,
amelyet kimondok!
Add, hogy mindig úgy cselekedjem,
mintha ez lenne az utolsó tettem,
amelyet végbeviszek!
Add, hogy úgy tudjak szenvedni mindig,
mintha ez lenne az utolsó gyötrelmem,
amelyet felajánlhatok Neked!
Add, hogy mindig úgy imádkozzam,
mintha ez lenne az utolsó
lehetőségem
itt a földön,
hogy beszélgessek Veled!”
Chiara Lubich

péntek

Életige, 2002. október

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!” (Mt 22, 37)
Jézus idejében a rabbinikus iskolák klasszikus vitatémája volt, hogy az Írás számos parancsolata közül melyik a legfontosabb. Jézus, akit Mesternek tartottak, nem tért ki a kérdés elől, amelyet ezzel kapcsolatban tettek fel neki: „Melyik a főparancs a törvényben?” Eredeti módon válaszolt, egyesítve az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Tanítványai sohasem választhatják külön ezt a két szeretetet, ahogyan a fa gyökerét sem lehet elkülöníteni a koronájától: minél inkább szeretik Istent, annál intenzívebbé válik a testvér iránti szeretet, és minél inkább szeretik fivéreiket és nővéreiket, annál mélyebbé válik szeretetük Isten iránt.
Jézus mindenkinél jobban tudja, hogy hogyan kell szeretnünk Istent, és hogy ki is valójában Isten, akit szeretnünk kell: az Ő Atyja és a mi Atyánk, az Ő Istene és a mi Istenünk (vö.: Jn 20, 17). Olyan Isten, aki mindenkit személyesen szeret; szeret engem, és szeret téged: az én Istenem Ő, és a te Istened is („Szeresd Uradat, a te Istenedet…”).
És mi szerethetjük Őt, mert Ő elsőként szeretett minket: a tőlünk kívánt szeretet tehát válasz a Szeretetre. Ugyanazzal a bizalommal fordulhatunk hozzá, mint Jézus, amikor így szólította meg Őt: Abba, Atya. Ahogyan Jézus tette, mi is gyakran beszélgethetünk Vele, feltárhatjuk előtte szükségleteinket, elhatározásainkat, terveinket, újra és újra kinyilváníthatjuk neki kizárólagos szeretetünket. Mi is türelmetlenül várjuk, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor mély kapcsolatba kerülünk Vele az imádság által, amely párbeszéd, közösség és szoros baráti kapcsolat. Ezekben a pillanatokban szabad utat engedhetünk szeretetünknek: imádhatjuk Őt, aki ott él a teremtett világon túl, dicsőíthetjük Őt, aki jelen van mindenütt a Világegyetemben, dicsérhetjük Őt, aki ott él szívünk mélyén vagy a tabernákulumban; gondolhatunk Rá ott, ahol vagyunk: a szobában, a munkahelyen, a hivatalban, amikor másokkal találkozunk…
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”
Jézus egy másik módszert is tanít nekünk, hogy hogyan szeressük Urunkat, Istenünket. Számára szeretni annyit jelent, mint megtenni az Atya akaratát. Ennek szolgálatába állította értelmét, szívét, minden energiáját, egész életét: teljesen annak a tervnek szentelte magát, amelyet az Atya alkotott róla. Az evangélium mindig úgy mutatja be Őt, mint aki mindig és teljesen az Atya felé fordul (vö.: Jn 1, 18). Mindig az Atyában él, csak arról akar beszélni, amit az Atyától hallott, csak azt akarja tenni, amit az Atya kér tőle. Tőlünk is ezt kívánja: szeressünk, vagyis megalkuvások nélkül, teljes valónkkal, „teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből” tegyük annak akaratát, akit szeretünk. Mindezt azért, mert a szeretet nemcsak érzelem. „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek meg, amit mondok?” (Lk 6, 46) – kérdezi Jézus azoktól, akik csak szavakkal szeretnek.
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”
Hogyan éljük tehát Jézusnak ezt a parancsolatát? Kétségkívül úgy, hogy gyermeki és baráti kapcsolatot alakítunk ki Istennel. Mindenekelőtt azonban akkor váltjuk valóra szavait, ha az Ő akaratát tesszük. Azzal a magatartással álljunk Isten elé, mint Jézus: mindig az Atya felé fordulva, Őt hallgatva, engedelmesen, hogy az Ő művét vigyük végbe, és ne valami mást.
Ez a legnagyobb radikalitást kéri tőlünk, mert Istennek nem adhatunk kevesebbet a mindennél: teljes szívünket, teljes lelkünket, teljes elménket. Ez pedig azt jelenti, hogy teljes egészében jól kell megtennünk azt, amit Ő kér.
Ahhoz, hogy az Ő akaratát éljük, és teljesen azzá alakuljunk, gyakran el kell égetnünk a magunkét: fel kell áldoznunk mindazt, ami a szívünkben vagy az elménkben van, és nem a jelen pillanatra vonatkozik. Lehet ez egy ötlet, egy érzelem, egy gondolat, egy vágy, egy emlék, egy dolog vagy egy személy…
Így mindannyian teljesen abban élünk majd, amit a jelen pillanat kér tőlünk. Beszélünk, telefonálunk, hallgatunk, segítünk, tanulunk, imádkozunk, eszünk, alszunk – összeszedetten éljük az Ő akaratát. Így hiánytalan, megtisztult, tökéletes tetteket viszünk végbe teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből. Minden cselekedetünk egyedüli mozgatórugója a szeretet lesz, olyannyira, hogy a nap minden percében elmondhatjuk majd: „Igen, Istenem, ebben a pillanatban, ebben a tevékenységben teljes szívemből, egész valómmal szerettelek Téged.” Csak ekkor mondhatjuk el, hogy szeretjük Istent, hogy viszonozzuk irántunk való szeretetét.
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”
Ahhoz, hogy megéljük ezt az életigét, hasznos lehet, ha időről időre megvizsgáljuk életünket, hogy vajon valóban Isten van-e az első helyen lelkünkben.
Befejezésül tehát: mit kell tennünk ebben a hónapban? Újra Istent kell választanunk egyetlen ideálunknak, életünk mindenének. Ismét az első helyre kell tennünk Őt, tökéletesen élve az Ő akaratát a jelen pillanatban, hogy aztán őszintén mondhassuk Neki: „Istenem és mindenem!” „Szeretlek Téged!” „Teljesen a Tiéd vagyok!” „Te Isten vagy, az én Istenem, a mi Istenünk, a végtelen szeretet Istene!”
Chiara Lubich

szombat

ÉLETIGE 2002. SZEPTEMBER

"Bocsáss meg társadnak, ha vét ellened; akkor te is, amikor könyörögsz, elnyered bûneid bocsánatát." (Sir 28,2)
Ez az életige az egyik ószövetségi könyvbõl való. Krisztus elõtt 170-180 körül írta egy írástudó bölcs, Ben Szira, aki Jeruzsálemben folytatott tanítói tevékenységet. Olyan témát tanít, mely kedves az egész bibliai bölcseleti hagyomány szemében. Eszerint Isten irgalmas a bûnösökhöz, és nekünk is példája szerint kell cselekednünk. Az Úr megbocsátja minden vétkünket, mert "irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban"1. Becsukja szemét, hogy ne lássa többé bûneinket2, elfelejti és a háta mögé veti minden vétkünket3. Õ ugyanis, mivel ismeri kicsiségünket és nyomorúságunkat – írja másutt Ben Szira –, "megsokszorozza a bûnbocsánatot". Isten, mint minden apa és anya, mivel szereti gyermekeit, megbocsát nekik, megajándékozza õket bizalmával, elrejti hibáikat, és fáradhatatlanul bátorítja õket.
Isten, mivel apa és anya, nem elégszik meg azzal, hogy szereti gyermekeit és megbocsát nekik. Az a vágya, hogy õk is testvérként tekintsenek egymásra, egyetértsenek, szeressék egymást. Az egyetemes testvériség tehát Istennek az emberiségrõl alkotott nagy terve. Olyan testvériség ez, amely erõsebb az óhatatlanul bekövetkezõ megosztottságnál, feszültségeknél, haragnál, amelyek a meg nem értés és az elkövetett hibák következtében oly könnyen talajra lelnek.
Gyakran családok hullnak szét, mert nem tudunk megbocsátani egymásnak. Õsi gyûlölet táplálja a rokonok, a társadalmi csoportosulások, a népek közötti megosztottságot. Még olyanok is akadnak, akik azt tanítják, hogy ne felejtsük el az elszenvedett sérelmeket, hogy tápláljuk magunkban a bosszúállás érzését… És az alattomos harag megmérgezi a lelket és kikezdi a szívet.
Vannak, akik azt gondolják, hogy a megbocsátás a gyengeség jele.
Nem így van. A megbocsátás igen nagy bátorság megnyilvánulása; igazi szeretet, a leghitelesebb szeretet, mert érdek nélküli. "Ha csupán azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok?" - mondja Jézus. - Ezt mindenki meg tudja tenni. "Szeressétek ellenségeiteket!"4
Mi is meg kell, hogy tanuljuk Jézustól az apai és anyai szeretetet, az irgalmas szeretetet mindazok iránt, akikkel napunk során találkozunk; különösen azok iránt, akik valamiképp hibáznak. Akik pedig meghívást kaptak egy közösségi lelkiségre, azaz a keresztény lelkiségre, azoktól az Újszövetség még többet kér: "Bocsássatok meg egymásnak!"5 A kölcsönös szeretet szinte szövetséget kér tõlünk: legyünk mindig készek megbocsátani egymásnak! Csak így járulhatunk hozzá az egyetemes testvériség létrejöttéhez.
"Bocsáss meg társadnak, ha vét ellened; akkor te is, amikor könyörögsz, elnyered bûneid bocsánatát."
E szavak nemcsak arra hívnak, hogy legyünk könyörületesek, hanem eszünkbe juttatják azt is, hogy a megbocsátás szükséges feltétele annak, hogy nekünk is megbocsássanak. Jézus maga figyelmeztet minket: "Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is."6 "Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak."7 Ha ugyanis a szív megkeményedett a gyûlölettõl, nem lesz képes felismerni és befogadni Isten irgalmas szeretetét.
Hogyan váltsuk hát tettekre ezt az igét? Természetesen bocsássunk meg azonnal, ha lenne még valaki, akivel nem békültünk ki! Ez azonban még nem elég. Át kell kutatnunk szívünk legrejtettebb zugait, hogy kiûzzük belõle az egyszerû közömbösséget, a jóakarat hiányát, bármiféle fölényes magatartást, a felületességet bárki irányában, akivel csak találkozunk.
Ezen kívül szükség van még egy megelõzõ mûveletre is. Tekintsünk minden reggel új szemmel arra, akivel találkozunk a családban, az iskolában, a munkahelyünkön, az üzletben! Legyünk készen arra, hogy ne azt nézzük, ami nem tetszik a viselkedésükben, hogy ne ítélkezzünk, hogy bizalomban részesítsünk másokat; hogy mindig reméljünk, mindig higgyünk! Ezzel a teljes amnesztiával, ezzel az egyetemes megbocsátással a szívünkben közeledjünk mindenkihez! Egyáltalán ne emlékezzünk mások hibáira, mindent takarjunk be szeretetünkkel! Napunk során pedig bocsánatkéréssel vagy a barátság egy-egy jelével próbáljunk meg jóvátenni egy udvariatlanságot, egy türelmetlen megnyilvánulást! A másik ember ösztönös elutasítása helyett hagyjuk élni magunkban a teljes befogadás magatartását, a határtalan irgalmat, a teljes megbocsátást, a részvétet, a másik szükségleteire való odafigyelést!
Ha azután az Atyához fohászkodunk - mindenek elõtt amikor bocsánatot kérünk a hibáinkért -, látni fogjuk, hogy kérésünk teljesül, és teljes bizalommal mondhatjuk majd: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek!"8
Chiara Lubich

1 v.ö.: Zsolt 103,3.8
2 v.ö.: Bölcs 11,23
3 v.ö.: Iz 38,17
4 v.ö.: Mt 5,42-47
5 Kol 3,13
6 Mt 7,2
7 Mt 5,7
8 Mt 6,12

péntek

ÉLETIGE 2002. AUGUSZTUS

"Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!" (Mt 14,27)
Tibériás tava - más néven a "Galileai-tenger" - 21 km hosszú és 12 km széles. Amikor Bekaa völgye felõl hevesen fúj a szél, a tó félelmetessé válik még a gyakorlottan navigáló halászok számára is. Azon az éjszakán Jézus tanítványai valóban féltek: magasba csaptak a hullámok és erõs ellenszél fújt. Alig tudták uralni a bárkát.
Ekkor váratlan esemény történt: Jézus, aki egyedül maradt a szárazföldön, hogy imádkozzék, hirtelen megjelent a vízen. A háborgó tenger miatt már amúgy is félelemmel telt tanítványok rémülten kiáltozni kezdtek, azt gondolva, hogy kísértetet látnak. Nem lehet, hogy Jézus az, akit maguk elõtt láttak, hiszen Jób könyvében írva van, hogy egyedül Isten képes vízen járni1. Jézus erre megszólalt: "Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!" Beszállt a csónakba, mire a tenger lecsendesedett. A tanítványok, azon túl, hogy ismét eltöltötte õket a béke, elõször ismerték el õt, mint "Isten fiát": "Te valóban Isten fia vagy!"2 - mondták neki.
"Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!"
Az a széltõl hányódó és hullámokkal küzdõ csónak minden idõk Egyházának a szimbólumává vált. Minden életútját járó keresztény számára elõbb vagy utóbb elérkezik a félelem pillanata. Talán veled is elõfordult már, hogy vihar dúlt a szívedben. Esetleg azt érezted, hogy a szembeszél pont az ellenkezõ irányba visz, mint amerre menni szeretnél; vagy attól féltél, hogy a te, vagy a családod élete hajótörést szenved.
Ki kerülheti el a próbatételeket, mely bukás vagy szegénység, depreszszió, kétely vagy kísértés formájában jelentkezik? Sokszor a mellettünk lévõk fájdalma miatt szenvedünk: a fiunk képtelen megtalálni a saját útját, vagy kábítószeres lett; férjünk alkoholista vagy munkanélküli, a számunkra kedves személyek külön élnek vagy elváltak, szüleink idõsek és betegek… Félelemmel tölt el bennünket a minket körülvevõ, háborúkkal, erõszakkal, igazságtalansággal teli materialista és individualista társadalom… Látva ezt a helyzetet kételyünk támadhat: Hova lett Isten szeretete? Minden csupán hiú ábránd és képzelgés volt?
Nincs annál szörnyûbb, mint egyedül érezni magunkat a megpróbáltatás idején. Minden szenvedés elviselhetetlenné válik, ha senkivel sem tudjuk megosztani fájdalmunkat, amikor nincs senki, aki segíteni tudna a nehéz helyzetek megoldásában. Jézus jól tudja mindezt, ezért tûnik fel a viharos tengeren, mellénk szegõdik, és újból elismétli:
"Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!"
Mintha azt mondaná:
"A félelmedben én vagyok jelen: amikor a kereszten elhagyatottságomban felkiáltottam, rajtam is úrrá lett a félelem, hogy az Atya elhagyott engem. Elbátortalanodásodban én vagyok jelen: a keresztre szögezve nekem is az volt az érzésem, hogy hiányzik az Atya vigasza. Irányvesztett vagy? Én is az voltam, amikor "miért"-et kiáltottam. Ugyanúgy, sõt még nálad is jobban magányosnak, bizonytalannak, megsebzettnek éreztem magam… Az emberi gyarlóság fájdalmát éreztem magamon…"
Jézus valóban behatolt minden fájdalomba, magára vett minden megpróbáltatást, azonosult mindannyiunkkal. Õ van jelen minden mögött, ami fáj, ami félelemmel tölt el.
Minden fájdalmas és szörnyû helyzet az Õ arca. Õ a Szeretet, és a félelmet szeretettel lehet elûzni.
Minden alkalommal, amikor valami bánt, amikor agyonnyom egy fájdalmas helyzet, ismerjük fel azt a mögötte elrejtõzõ igaz valóságot, hogy Jézus kopogtat az életünkben, Õ mutatkozik meg nekünk sokféle arcainak egyikével. Nevezzük a nevén: Te vagy az, kétség-elhagyott Jézus; Te vagy az, elárult-elhagyott Jézus; Te vagy az, betegség-elhagyott Jézus. Engedjük, hogy beszálljon a bárkánkba, fogadjuk be, hagyjuk, hogy behatoljon az életünkbe! Aztán folytassuk az életünket, vessük bele magunkat a felebarát iránti szeretetbe, ahogyan azt Isten akarja tõlünk! Fel fogjuk fedezni, hogy Jézus mindig Szeretet. Így mi is, mint a tanítványok, mondhatjuk neki: "Te valóban Isten fia vagy!"
Amikor átöleljük Õt, visszatér a békénk, megvigasztalódunk, bátrak leszünk, kiegyensúlyozottak, egészségesek, és miénk lesz a gyõzelem. Õ lesz mindennek a magyarázata és a megoldása.
Chiara Lubich

1 v.ö.: Jób 9,8
2 Mt 14,33

szerda

ÉLETIGE 2002 JÚLIUS

"Akinek van, annak még adnak, hogy bõvelkedjék, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van." (Mt 13,12)
Annyira fontos Jézusnak ez az igéje, hogy Máté kétszer is idézi evangéliumában1. Világosan kimondja, hogy Isten máshogy "gazdálkodik", mint mi. Számításai mindig különböznek a mieinktõl, például amikor ugyanazt a bért adja az utolsó óra munkásának, mint az elsõként munkába állónak.2
Jézus tanítványainak válaszolt ezekkel a szavakkal, akik azt kérdezték tõle, miért van az, hogy velük nyíltan beszél, másokhoz viszont példabeszédekkel, burkoltan szól. Jézus a teljes igazságot, a fényt adta tanítványainak, pontosan azért, mert követték Õt, mert számukra Õ volt a minden. Azoknak, akik megnyitják neki szívüket, akik teljesen készek arra, hogy befogadják Õt, akik már birtokolják Jézust, azoknak teljesen odaajándékozza magát.
Hogy megértsük ezt a viselkedésmódot, segítségünkre lehet egy másik, hasonló ige, Lukács evangéliumából: "Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe."3 A két mondatban Jézus logikája szerint a birtokolni (akinek van, annak még adnak) ugyanazt jelenti, mint adni (adjatok, és akkor ti is kaptok).
Biztos vagyok abban, hogy ezt az evangéliumi igazságot már te is megtapasztaltad. Vajon amikor segítettél egy betegnek, amikor megvigasztaltál valakit, aki szomorkodott, vagy amikor társa lettél egy magányos embernek, nem tapasztaltál-e néha olyan örömöt és békét, amirõl nem tudtad, hogy honnan származik? Ez a szeretet logikája. Minél teljesebben ajándékozzuk oda magunkat, annál gazdagabbak leszünk.
Tehát akár így is érthetnénk az e havi igét: akiben van szeretet, aki szeretetben él, annak Isten megadja azt a képességet, hogy még jobban szeressen, és a szeretet teljességét, hogy olyanná váljon, mint Õ, aki a Szeretet.
"Akinek van, annak még adnak, hogy bõvelkedjék, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van."
Igen, a szeretet által élünk. Azért létezünk, mert szeretünk. Ha nem szeretnénk, nem élnénk. És minden alkalommal, amikor nem szeretünk, megszûnünk létezni ("attól még azt is elveszik, amije van").
Tehát nem marad más számunkra, mint hogy szeressünk, magunkat nem kímélve. Isten csak így fogja nekünk adni Önmagát, és minden ajándékát.
Adjunk elõször is azoknak, akik körülöttünk vannak, és legyünk biztosak abban, hogy ha nekik adunk, akkor Istennek adunk! Adjunk mindig mindent: egy mosolyt, a megértésünket, a megbocsátásunkat, azt hogy meghallgatjuk a másikat; adjuk intelligenciánkat, készségünket, az idõnket, a tehetségünket, az ötleteinket, ténykedésünket; adjuk a tapasztalatainkat, a képességeinket, és osszuk meg másokkal javainkat, hogy semmi se halmozódjon föl, hanem minden kézrõl-kézre járjon! Ha adunk, megnyitjuk Isten kezét, aki gondviselõ szeretetében túláradó mértékkel áraszt el bennünket ajándékaival, hogy aztán még többet adhassunk és kaphassunk, és így sok szükséget szenvedõ embertársunkon segíthessünk.
"Akinek van, annak még adnak, hogy bõvelkedjék, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van."
A legnagyobb ajándék, amelyben Jézus részesíteni akar bennünket: Õ maga. Mindig jelen akar lenni közöttünk: ez az élet teljessége, ez az a bõség, amelyben részesíteni akar bennünket. Jézus akkor adja magát tanítványainak, ha azok egyként követik Õt. Ez az életige tehát emlékeztet minket lelkiségünk közösségi dimenziójára is. Így is értelmezhetjük: akik között ott van a kölcsönös szeretet, akik egységben élnek, azok megkapják Jézus közöttük lévõ jelenlétét.
Sõt, még többet is kapunk. Akinek van, mert szeretetben él és ezért megkapja a százszorost itt a földön, annak ráadásként megadatik majd a jutalom: a Mennyország. És bõségben lesz.
Akinek nincs, és a százszorost sem tapasztalja meg, mert nem él szeretetben, az a jövõben sem örvendhet mindannak, amit már itt a földön birtokolt, mert a pokolban nem lesz más, csak gyötrõdés.
Szeressünk tehát, szeressünk mindenkit! Szeressünk egészen addig, amíg a másik nem válaszol erre! Így a szeretet kölcsönössé válik, és miénk lesz az élet teljessége.
Chiara Lubich

1 Mt 13,12; 25,29
2 v.ö.: Mt 20,1-16
3 Lk 6,38

szombat

ÉLETIGE 2002 JÚNIUS

"Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot." (Mt 9,13)
Jézus magatartása annyira újszerû volt korának megszokott gondolkodásmódjához képest, hogy gyakran megbotránkoztatta a derék polgárokat. Így volt ez akkor is, amikor meghívta Mátét, hogy kövesse õt, és betért hozzá ebédre. Máté vámszedõ volt. Foglalkozása miatt nem szerették az emberek, sõt nyilvános bûnösnek tartották, a Római Birodalmat kiszolgáló ellenségnek.
"Miért étkezik együtt Jézus egy bûnössel? - kérdezgették egymást a farizeusok. - Nem lenne jobb távol tartania magát bizonyos emberektõl?" Ez a kérdés lehetõséget adott Jézusnak arra, hogy elmagyarázza: Õ pontosan a bûnösökkel akar találkozni ugyanúgy, ahogyan az orvos is a betegeket keresi. Befejezésül azt mondta a farizeusoknak, hogy menjenek, és gondolják át, mit jelent Istennek az az igéje, mely az Ószövetségben Ozeás prófétánál olvasható: "Irgalmasságot akarok és nem áldozatot."1
Miért kér Isten irgalmasságot tõlünk? Mert olyannak akar minket, amilyen Õ maga. Hasonlítanunk kell Õrá, ahogyan a gyermekek is hasonlítanak apjukra és anyjukra. Jézus az egész Evangéliumban az Atya szeretetérõl beszél: a jók és a gonoszok, az igazak és a bûnösök iránt. Mindenkit szeret megkülönböztetés nélkül, nem zár ki senkit. A kevésbé szeretetreméltónak látszókat részesíti elõnyben, amint az a tékozló fiúról szóló példabeszédbõl is kitûnik.
"Legyetek hát irgalmasok - mondja Jézus - amint Atyátok is irgalmas"2: ebben áll a tökéletesség.3
"Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot."
Jézus ma is ezzel a meghívással fordul felénk: "Menjetek és tanuljátok meg…" De hová menjünk? Ki taníthat meg bennünket arra, hogy mit jelent irgalmasnak lenni? Csak egyvalaki: Jézus, aki megkereste az elveszett bárányt, aki megbocsátott annak, aki elárulta és azoknak, akik keresztre feszítették, és aki életét adta üdvösségünkért. Ahhoz, hogy megtanuljunk irgalmasnak, tökéletesnek lenni, mint az Atya, Jézusra kell tekintenünk. Õbenne a legteljesebb az Atya szeretetének kinyilatkoztatása: "Aki engem lát, látja az Atyát is."4
"Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot."
Miért irgalmasságot és nem áldozatot? Azért, mert a szeretet az az abszolút érték, mely minden másnak értelmet ad, az istentiszteletnek és az áldozatbemutatásnak is. Az Istennek legkedvesebb áldozat ugyanis a felebarát iránti konkrét szeretet, melynek legmagasztosabb kifejezõdése az irgalom.
Az irgalom, mely segít, hogy mindig újnak lássuk azokat az embereket, akikkel együtt élünk a családban, a munkahelyen; anélkül hogy emlékeznénk fogyatékosságaikra és hibáikra. Az irgalom segít, hogy ne ítélkezzünk, hogy megbocsássuk az elszenvedett igazságtalanságokat, sõt hogy elfelejtsük azokat.
Áldozatunk nem annyira a hosszú virrasztásokból, a böjtbõl és a földön alvásból áll majd, hanem abból, hogy mindig befogadunk a szívünkbe bárkit, aki mellettünk elhalad, akár jó az illetõ, akár rossz.
Így tett az a férfi is, aki egy kórház felvételes osztályán volt ügyintézõ. A falut, ahol lakott, "ellenségei" teljes egészében felégették. Nem sokra rá egy férfi érkezett a kórházba beteg rokonával. Akcentusából azonnal megértette, hogy egyik "ellensége" az, aki rémülten próbálta leplezni hovatartozását, hogy el ne küldjék. Az ügyintézõ nem kérte el az iratait és segített neki, annak ellenére, hogy ehhez le kellett gyõznie a gyûlöletet, amit már egy ideje táplált magában. Az ezt követõ napokban többször is lehetõsége nyílt arra, hogy segítsen neki. Kórházi tartózkodásának utolsó napján az "ellenség", miközben számláját fizette, így szólt hozzá: "Be kell vallanom valamit, amit nem tudsz." Mire õ: "Az elsõ perctõl tudom, hogy ki vagy." "De miért segítettél, ha tudod, hogy az »ellenséged« vagyok?"
Számunkra is igaz, hogy az irgalom abból a szeretetbõl születik, mely bárkiért képes feláldozni magát - amint Jézus is életét adta mindenkiért.
Chiara Lubich

1 Oz 6,6
2 Lk 6,36
3 V.ö.: Mt 5,48
4 Jn 14,9

péntek

Életige 2002. május

“Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
Evangéliumának legelején Máté azt írja, hogy Jézus az Emmánuel[1], a ‘velünk-az-Isten’. Az ő történetéről számol be. Az evangélium legvégén pedig azokat a szavakat idézi, amelyekkel Jézus megígérte, hogy mindig velünk marad, a Mennybe való visszatérése után is. A világ végezetéig ‘velünk-az-Isten’.
Jézus akkor intézte tanítványaihoz ezeket a szavakat, amikor rájuk bízta a feladatot, hogy menjenek el az egész világra hírül adni üzenetét. Úgy küldte őket, mint bárányokat a farkasok közé, és tudta, hogy ellenállásba ütköznek és üldöztetést szenvednek[2]. Ezért nem akarta magukra hagyni őket küldetésükben. Megígérte tehát nekik – pontosan abban a pillanatban, amikor eltávozott tőlük –, hogy velük marad! Nem fogják többé látni, nem hallják majd a hangját, nem érinthetik őt, mégis ott lesz velük, mint korábban, sőt még annál is inkább. Eddig ugyanis mindig csak egy meghatározott helyen volt jelen: Kafarnaumban, vagy a tónál, vagy a hegyen, vagy Jeruzsálemben; mostantól fogva viszont ott lesz mindenütt, ahol tanítványai vannak.
Jézus gondolt mindannyiunkra, akik hétköznapi gondok között élünk. Mivel Ő a megtestesült Szeretet, azt gondolta: “Mindig az emberekkel szeretnék lenni, szeretnék megosztani velük minden aggodalmat, szeretném megvigasztalni őket; ott szeretnék járni velük az utcán, belépni házukba, jelenlétemmel újra és újra örömöt szerezni nekik…”
Ezért akart velünk maradni és éreztetni velünk közelségét, erejét, szeretetét.
Lukács evangéliuma elbeszéli, hogy a tanítványok, miután látták Őt fölmenni az Égbe, “nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe”[3]. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy megtapasztalták a mondottakat.
Mi is eltelünk majd örömmel, ha valóban hiszünk Jézus ígéretében:
“Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”
Jézus földi életének végét jelzik a tanítványaihoz intézett utolsó szavai. Ezek jelentik egyben az Egyház életének kezdetét is, azét az Egyházét, melyben sokféle módon jelen van: az Eucharisztiában, Igéjében, szolgáiban (püspökökben és papokban), a szegényekben, a kicsikben, a kitaszítottakban… minden felebarátban.
Mi szívesen hangsúlyozzuk Jézus egyik különleges jelenlétét, melyet ő maga ajánlott nekünk szintén Máté evangéliumában: “Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”[4] Ezen a jelenléten keresztül Ő mindenhol ott szeretne lenni.
Ha éljük mindazt, amit Ő parancsol, különösen az új parancsot, akkor megtapasztalhatjuk ezt a típusú jelenlétét a templomokon kívül is, az emberek között, mindenhol.
Amit ehhez tőlünk kér, az a szolgálattal, megértéssel teli kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.
Éljünk így, hogy mindenkinek lehetősége nyíljon már itt a földön találkozni Vele.
Chiara Lubich

[1] V.ö.: Mt 1,23
[2] V.ö.: Mt 10,16-22
[3] Lk 24,52
[4] Mt 18,20

szombat

ÉLETIGE 2002. ÁPRILIS

"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek." (Jn 20,29)
Jézust "látni" alapvetõ fontosságú János evangéliumában, mert egyértelmû bizonyítéka annak, hogy Isten valóban emberré lett. Az Újszövetség e könyvének már az elsõ oldalán olvashatjuk az apostol szenvedélyes hangvételû tanúságtételét: "S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsõségét…"1
Késõbb fõként Jézus feltámadása után visszhangzik ez azoknak az elbeszélésében, akik látták õt. Mária Magdolna így adja hírül: "Láttam az Urat"2 — az apostolok szintén: "Láttuk az Urat."3 Jézus szeretett tanítványa is "Látta, és hitt."4
Csak Tamás apostol nem látta a feltámadt Urat, mert nem volt jelen, amikor Jézus húsvét napján megjelent a többi tanítványnak. Mindannyian hittek, mert látták. Õ is hinne — mondta —, ha látta volna, mint a többiek. Jézus szaván fogta Tamást, és nyolc nappal a feltámadás után megjelent neki, hogy õ is higgyen. Amikor Tamás maga elõtt látta Jézust, elõtört belõle az egész Újszövetség legmélyebb és legteljesebb hitvallása: "Én Uram, én Istenem!"5 Jézus ekkor ezt mondta neki: "Most már hiszel, Tamás, mert láttál."
"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."
Tamáshoz hasonlóan mi is látni szeretnénk Jézust. Különösen akkor, amikor egyedül érezzük magunkat, próbatételekkel küzdünk, nehézségek nyomasztanak… Olyanok vagyunk, mint azok a görögök, akik ezt kérték Fülöptõl: "Uram, látni szeretnénk Jézust."6 Milyen jó is lett volna — mondhatjuk magunkban —, ha Jézus idejében éltünk volna: láthattuk, érinthettük, hallgathattuk volna Õt, beszélhettünk volna Vele… Milyen szép lenne, ha nekünk is megjelenne, mint Mária Magdolnának, a tizenkét apostolnak, a tanítványoknak…
Valóban boldogok voltak, akik vele lehettek. Jézus is megerõsítette ezt a boldogságok között, ahogy Máté és Lukács evangéliumában olvashatjuk: "Boldog a szemetek, mert lát."7 Tamásnak mégis egy másik boldogságról beszélt:
"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."
Jézus ránk gondolt, akik bár nem szemlélhetjük saját szemünkkel, mégis megláthatjuk Õt a hit által. A mi helyzetünk egyébként nem sokban különbözik azokétól, akik Jézus korában éltek. Akkor sem volt elég látni Õt. Sokan, bár találkoztak vele, mégsem hittek neki. Fizikai szemükkel egy embert láttak: más szemre lett volna szükségük ahhoz, hogy felismerjék benne Isten Fiát.
Már az elsõ keresztények közt is sokan voltak, akik személyesen nem találkoztak Jézussal. Õk is azt a boldogságot élték meg, amelyre mi is meghívást kaptunk. Péter elsõ levelében pl. ezt olvashatjuk: "Noha nem láttátok, mégis szeretitek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsõültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét."8
Az elsõ keresztények tudták, honnan fakad a hit, amelyrõl Jézus Tamásnak beszélt: a szeretetbõl. Hinni azt jelenti, hogy felfedezzük: Isten szeret minket; megnyitjuk szívünket kegyelme elõtt, és engedjük, hogy ez a szeretet elárasszon bennünket. Azt jelenti, hogy teljesen erre a szeretetre bízzuk magunkat, és szeretettel válaszolunk rá. Ha szeretsz, Isten beléd hatol, és tanúságot tesz benned önmagáról. Új módon láttat meg veled mindent, ami körülvesz téged: a hit révén az Õ szemével láthatjuk a különbözõ eseményeket, és felfedezzük azt a tervet, amelyet rólunk, másokról, az egész teremtett világról alkotott.
"Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek"
Ennek az új, hit által való látásmódnak egyik ragyogó példája a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz. Amikor halálos betegsége, a tbc miatt egyik éjszaka vért köhögött, nem azt mondta: "vért köhögtem", hanem ezt: "megérkezett a Jegyes". Látatlanban is hitt. Hitte, hogy ebben a fájdalomban Jézus jött el meglátogatni és szeretni õt: az a Jézus, aki Ura és Istene.
Ahogyan a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréznek, úgy nekünk is a hit segít új szemmel látnunk a világot. Õ így értékelte a vele történteket: "Isten szeret engem." Mi is értelmezhetjük így életünk minden eseményét: "Isten szeret engem" — de mondhatjuk ezt is: "Te jöttél el hozzám" — vagy ezt: "Én Uram, én Istenem!"9
A mennyben majd színrõl színre láthatjuk Istent, de a hit már addig is kitárja szívünket az Ég dolgaira, és mindent mennyei fényben láttat velünk.
Chiara Lubich

1 Jn 1,14
2 Jn 20,18
3 Jn 20,25
4 Jn 20,8
5 Jn 20,28
6 Jn 12,21
7 Mt 13,16; Lk 10,23
8 1Pt 1,8-9
9 Jn 20,28

szerda

A KERESZTÚT EMMERICH ANNA KATALIN LÁTOMÁSAI ALAPJÁN

A látnok rövid életrajza
Emmerich Anna Katalin 1774. szeptember 8-án szü­letett a wesztfáliai Flamske elnevezésű faluban, szülei ötödik gyermekeként. Gyermekéveiről nem sokat tu­dunk. 12 éves korában szolgálatba állt egy közeli ro­konukhoz, s ezekben az években érlelődött meg benne az elhatározás, hogy apáca lesz. A rokon többször is le akarta erről beszélni, de Katalin döntése megmá­síthatatlan volt.
Vágyai azonban csak nagyon soká, 1802-ben tel­jesültek, amikoris felvételt nyert a dülmeni Agneten­berg elnevezésű kolostorba. 1803. november 13-án tet­te le a fogadalmat.
1812 decemberében villámcsapásként érte a hír, hogy a zárdát - több másikkal egyetemben - fel­
oszlatták. Ettől kezdve egy jólelkű dülmeni özvegy­asszony biztosított számára szállást. Katalin ezzel egyidőben, 1812. december 29-én kapta meg a stig­mákat. A sebeket az évek során beható orvosi vizsgá­latoknak vetették alá - csalástól tartva -, azonban mindannyiszor bebizonyosodott a jelenség természet­fölötti volta.
A stigmák megjelenése utáni öt hónapban Katalin semmiféle szilárd táplálékot nem vett magához! Rend­kívüli volt továbbá az a jelenség, hogy a vér a fejből és a kezekből, a testhelyzettől függetlenül, minden­kor abban az irányban csorgott, melyben a kereszten függő Krisztus testéből folyt.
A stigmákon kívül Katalin már kora ifjúságától fogva rendelkezett a látomások és a kinyilatkoztatá­sok adományával. Élete folyamán számtalan képben látta megváltásunk történetét: az előkészítést az ó­szövetségben, Jézus életét és működését az újszövet­ségben, s látomásai kiterjedtek a Boldogságos Szűz életének eseményeire is.
Katalinnak ezenkívül volt még egy érdekes tulaj­donsága. Ha kézbevette egy-egy szent valamely erek­lyéjét, látomásba merült és filmként pergett le előtte az illető szent élete. Megvolt benne a szívekben va­ló olvasás adománya is, melyről gyóntatója és barátai számtalanszor meggyőződtek.
Most hallgassuk meg Katalint, hogyan nyilatkozik ő maga a fentebb említett látomásairól.
"Mikor öt-hatéves koromban először tanultam a hitvallás első ágazatát, lelki szemeim előtt különféle képek jelentek meg az ég és a föld teremtéséről. Azt hittem, ezeket minden ember úgy látja, mint minden egyéb dolgot itt a földön körülöttünk. Elmondtam tehát az egészet a játszótársaimnak, akik kinevettek. Azt kérdezték, talán van valami könyvem, amiben ez mind benne van?"
"Egyszer az iskolában a feltámadásról egészen más dolgokat mondtam, mint amiket tanultunk, mégpedig teljes bizonyossággal és abban az elfogulatlan hitben, hogy ezt mindenkinek éppen úgy kell tudnia, mint ne­kem. Nos, a gyermekek ámultak-bámultak, kinevettek és feljelentettek a tanítónak. Ö komolyan megintett, hogy ne képzelődjem effélékről."
Emerich Anna Katalin 1824. február 9-én halt meg. Távozása után a körülötte zajló viták óriásivá duz­zadtak, melyek még napjainkban sem csitultak el egé­szen. A látomások hitelességét sokan csalhatatlannak tartják, míg mások dühödten támadják. Mi nem csat­lakozunk a vitázókhoz, hiszen a Vatikán állásfoglalása szerint mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy saját lelkiismerete és belátása szerint ítélje meg az ilyen ese­teket.
Tény azonban, hogy a Katalin látomásai alapján végzett ásatások során több bibliai helyet találtak meg és azonosítottak nagy valószínűséggel. Összeállí­tásunkban azokból a látomásokból válogattunk, me­lyek Jézus kereszthalálára vonatkoznak. Ezeket Ka­talin egyik közeli barátja, K. Brentano, a híres író és költő jegyezte le, a látnok személyes elbeszélése alap­ján. Brentano érzékletes, néhol költői stílusa élénken varázsolja elénk az Üdvözítővel történt eseményeket. Kötetünk célja nem az, hogy megdöbbentse és csodálkozásra késztesse az olvasót, hanem az, hogy e sorok olvasása lelki megújulást hozzon számára.
JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET
Mikor Pilátus elhagyta az ítélőszéket, a katonák egy része követte őt és sorfalat álltak a palota előtt. Egy kis raj maradt az elítéltek mellett. Huszonnyolc felfegyverzett farizeus lovon érkezett a Forumra, hogy a menetet kísérjék. A poroszlók Jézust a Forum közepére vezették. Több rabszolga a nyugati kapun át már hozta a keresztfát, és nagy puffanással dobták a földre Jézus lábai elé.
Felharsant Pilátus lovasságának a kürtje, az egyik lovas farizeus Jézushoz ugratott és így kiáltott: - Most aztán vége a szép beszédeknek! Rajta, szabaduljunk meg végre tőle! Előre! Előre!
Ekkor felrángatták Jézust a földről és a vállára adták a keresztet. A kereszt törzsének alsó végére két kötelet kötöttek és két poroszló ezeknél fogva felemelte, hogy ne súrolja a földet, hanem lebegjen. Jézustól bizonyos távolságra négy poroszló haladt, ezek fogták a négy kötelet, melyek a Jézus derekára csatolt bilincsövre voltak kötözve. .
A menet élén egy kürtös ment, aki minden utcasar­kon megfújta kürtjét és kikiáltotta az irányt. Néhány lépéssel mögötte haladt egy sereg suhanc és a cső­cselék. Közülük vitték néhányan az italt, a köteleket, a. szegeket, az ékeket és mindenféle szerszámot. Az erősebb szolgák póznákat, létrákat vittek és a latrok keresztjének a. törzseit. A létrák csak póznák voltak, melyekbe fogakat dugtak. Utánuk következett néhány lovas farizeus, majd egy fiatalember. Ö vitte a ke­reszt feliratát maga előtt. Utána jött Jézus, a kereszt­fa terhe alatt meggörnyedve és támolyogva. A tegnapi Utolsó Vacsora óta étlen-szomjan, álmatlanul, a vér­veszteségtől, a sebektől, a láztól és a szomjúságtól kimerülve vánszorgott fölsebzett, mezítelen lábával. Jobbkeze átfogta a súlyos terhet, balkeze mindegyre fáradtan igyekezett felemelni a járását akadályozó bő ruhát. A két elöl haladó poroszló előre ráncigálta, a két mögötte jövő pedig hajszolta. Így aztán a járása nem lehetett biztos és a kötelek szüntelen akadályoz­ták abban, hogy a ruháját felemelje. Kezei a koráb­bi szoros megkötözéstől sebesek és dagadtak voltak. Arca vérrel borítva, haja és szakálla zilált, s nehéz gyapjúruhája beletapadt a felszakadt sebekbe.
A menetet két oldalt lándzsás katonaság kísérte. A latrokat pribékek vezették. Nyakukon viselték keresztjük görbe, a törzstől még különlévő ágait, karjaik kifeszítve azoknak a végéhez voltak kötözve. Kissé mámorosak voltak valami italtól, amit adtak nekik.
A szűk utca, melyen eleinte vezették Jézust, a hát­só épületek között, sok piszok és szemét között ka­nyargott. Az ablakokból és a falrésekből a csőcselék és a rabszolgák gúnyolták, sárral és konyhahulladékok­kal dobálták meg. Egyes gyermekek arra vetemedtek, hogy kötényükbe követ szedtek és azokkal dobálták őt! Így cselekedtek a gyermekek vele, aki annyira sze­rette, megáldotta és boldogoknak nevezte őket!!!
JÉZUS ELÖSZÖR ESIK EL A KERESZT ALATT
A szűk utca vége felé balra kanyarodott, szélesebb lett és kissé emelkedett. Nemsokára egy mélyebb helyhez értek, ahol eső idején összegyűlt a víz és a sár. Azért, hogy át lehessen menni rajta, egy nagy követ állítottak a mélyedésbe, mint sok jeruzsálemi utcán, melyek némely helyen nagyon gödrösek. Midőn Jézus a súlyos teherrel ideért, nem tudott tovább menni. A pribékek irgalmatlanul ráncigálták és hajszolták. Ekkor a Megváltó a kiálló kövön egész hosszában a földre esett, a keresztfa pedig melléje zuhant. Hóhérai átkozódva rángatták és rugdalták. A menet megakadt, és nagy torlódás keletkezett Jézus körül. Hiába nyújtotta a kezét, hogy valaki felsegítse. A farizeusok pedig kiabáltak:
- Fel! Rántsátok fel őt, különben meghal a kezünk között!
Rettentő bántalmazások között talpra rángatták, ismét a vállára tették a keresztet. Tövisektől megkín­zott fejét oldalra kellett hajtania, hogy a széles tö­viskorona mellett elférjen a kereszt. Így támolygott felfelé újabb kínok között az emelkedő utcán.
JÉZUS TALÁLKOZIK ANYJÁVAL ÉS
MÁSODSZOR ESIK EL A KERESZTTEL
Ekkor a házak között megjelent a Szűzanya János apostollal és néhány asszonnyal. Mária kitekintett a lázak közül és Jánoshoz fordult:
- Lássam-e, vagy siessek el innen? Hogyan bírom ki?
János így felelt:
- Ha most nem maradnál itt, később mindig nagyon fájlalnád.
Erre a tömeghez csatlakoztak. Egy gyermek azt kérdezte a mellette elvonuló néptől:
- Ki ez az asszony, aki ilyen keservesen jajgat?
- A Galileai anyja - felelte valaki.
Erre néhányan kiröhögték és kicsúfolták a sirán­kozó anyát. Egy suhanc fogta a kereszt szögeit és gúnyolódva rázta meg a Szűzanya előtt. Jézus vér­beborult, beesett szemével komolyan és részvéttel tekintett gyötrődő anyja felé. Közben a kereszt terhe alatt elbotolva másodszor roskadt a földre, a térdé­re és a kezére. Az Anya, fájdalmának és szeretetének rohamában nem látott se katonákat, se hóhérokat, ha­nem a Fiához szaladt és melléje roskadva átkarolta őt. Nagy zűrzavar keletkezett, János vissza akarta húzni Máriát, a poroszlók szitkozódtak és gúnyolódtak: ­Asszony, mit akarsz itt? Nevelted volna jobban, akkor nem került volna a kezünkbe!
A katonák ekkor visszakergették őt a tömegbe.
CYRENEI SIMON
JÉZUS HARMADSZOR ESIK EL
A menet tovább vonult egy régi városfal boltíves kapuján át. E kapu előtt volt egy nagy tér, három utca torkollott bele. Itt Jézusnak ismét egy nagy követ kellett átlépnie, de megbotlott és elesett. Nagy tolongás támadt. A poroszlók már nem. tudták őt talpra állítani. A menetet vezető farizeusok rászóltak a katonákra:
- Így nem tudjuk öt élve kivinni, keressetek valakit, aki segít neki vinni a keresztet!
A középső utcán épp akkor jött le Cyrenei Simon, egy pogány ember, három fiával. Kertész volt, a keleti városfal melletti kertekben dolgozott. Nagy volt a tolongás, nem tudott kitérni. Amint öltözetéről felismerték, hogy pogány és alsóbbrangú munkás, a katonák megfogták, és azt követelték, hogy segítsen a Galileai keresztjét vinni. Simont undorodás és ellenkezés fogta el, oly rettenetesen nézett ki Jézus. Ruhája csupa piszok és sár volt. Akkor a poroszlók az egyik keresztkart hátrább kötötték és egy hurokkal Simon vállára erősítették. Így állt Jézus mögött, akinek most már nem kellett akkora terhet tartani. A töviskoronát másképp igazították, és a menet ismét elindult.
VERONIKA KENDŐJE
A menet most egy hosszú utcába fordult be. Mindenfelől jólöltözött emberek siettek a templom felé. Az egyik házból egy magastermetű, előkelő asszony rohant a menet elé. Szeráfia volt, a templomtanács egyik tagjának a felesége, akit e mai cselekedete miatt Veronikának neveznek, a latin-görög vera ikon (valódi kép) szavak alapján. Szeráfia fűszeres bort készített azzal a szándékkal, hogy felüdítse az Urat keserves szenvedése útján. Lefátyolozva lépett az utcára, vál­lán kendövel. Mellette egy kilencéves kislány állt, ő tartotta a lepellel letakart korsót. Szeráfia áttört a tömegen, Jézus elé lépett és térdrehullva felnyújtot­ta neki a kendőt e szavakkal:
- Méltass engem arra, hogy Uram arcát felszárítsam!
Jézus balkezével megfogta a kendőt, tenyerével vé­res arcára nyomta, majd köszönő szóval visszaadta. Ekkor a kislány félénken felemelte a magasba a bo­rosedényt, de a katonák szitkozódása miatt lehetet­len volt Jézust felüdítenie. A lovas farizeusok és a poroszlók fel dühödtek a feltartóztatás miatt és ütni­-verni kezdték az Urat. Veronika a gyermekkel vissza­menekült a házba. Alighogy belépett a lakosztályá­ba, a kendőt letette az asztalra és ájultan esett össze. A lányka nyöszörögve térdelt mellé. Így találta őket egyik ismerősük, aki bejött a lakásba. Látta azonban az asztalon szét terített kendőt is, melyre Jézus véresarca borzalmasan, de csodálatos élességgel rányomó­dott.
.JÉZUS TALÁLKOZIK A SÍRÓ ASSZONYOKKAL
Még jókora út volt a kapuig, a talaj arra lejtett egy kicsit. Cyrenei Simont felbőszítette az az embertelen­ség, ahogy Jézussal bántak és így kiáltott:
- Ha nem hagytok fel ezzel a gazsággal, ledobom ezt a keresztet, még ha agyonvertek is!
Az országút közepén, a kapu előtt, ahol az út el­ágazik a Kálvária felé, állt egy dúc, melyre Jézus és a két lator halálos ítélete volt felírva. Nem messze in­nen, az elágazásnál állt egy csoport síró asszony, akik az ünnepekre jöttek fel Jeruzsálembe, s most csatla­koztak a menethez. A roskadozó Üdvözítő látványá­ra az asszonyok jajgatásban törtek ki és zsidó szokás szerint részvétük jeléül a kendőiket nyújtották Jézus­nak, hogy letörölje verítékét. Jézus feléjük fordult és így szólt:
- Jeruzsálem leányai, ne engem sirassa­tok! Inkább magatokat és fiaitokat, mert eljön az az idő, mikor azt mondjátok: boldogok a magtalanok és a méhek, melyek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak! Akkor majd azt mondják a hegyek­nek: szakadjatok ránk! És a halmoknak: takarjatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi lesz a szárazzal.
Ekkor egy kis időre megállt a menet. A hóhérszer­számokat vivők előrementek a Kálvária hegyére. Utá­nuk vonult száz katona is Pilátus csapatából. Ö maga idáig kísérte a menetet és itt a kapunál visszafordult a város felé.
JÉZUST MEGFOSZTJÁK RUHÁITÓL
Nemsokára felértek a Golgota csúcsára. Mikor az asszonyok látták Jézust odavánszorogni, egy ember­nek pénzt adtak, hogy adja át a poroszlóknak egy boros edénnyel együtt, s azok adjanak abból inni Jé­zusnak. De a hóhérok nem adták oda a bort az Úrnak, hanem később maguk itták meg.
Most a poroszlók letépték Jézusról a köpenyt, mely a felsőteste köré volt feltűzve. Levették róla a bilincsövet, s a fején keresztül a fehér gyapjú felsőruhát is lehúzták. Ezután letekerték a nyakáról és a válláról a hosszú, keskeny pólyát. Mivel a barna, varratlan köntöst, melyet édesanyja szőtt neki, a széles töviskorona miatt nem tudták lehúzni, leszakították a koronát, s ezzel feltépték fejsebeit. Miután letépték róla a köntöst is, az Emberfia ott állt mezítelenül a csőcselék előtt. E gyalázatosság láttára a barátai közt hangos zúgolódás támadt. Ebben a pillanatban feltűrt ruhában egy férfi tört be a poroszlókon keresztül a körbe. Egy kendőt nyújtott át Jézusnak, aki hálás pillantással átvette és úgy kötötte a derekára, hogy a hosszabb végét a lábai közt hátrahajtva, hátul felköthette.
Az ismeretlen férfi mozdulataiban volt valami parancsoló, ökleivel megfenyegette a poroszlókat és csak ennyit mondott:
- Azt mondom, hagyjátok, hogy ez az ember betakarja magát! - A férfi ezután eltűnt, olyan hirtelen, ahogyan megjelent.
JÉZUST A KERESZTRE SZEGEZIK
Jézust ekkor a keresztre fektették. Jobb karját ki­húzták s kezét a kereszt jobb ágán fúrt lyukra illeszt­ve, karját szorosan lekötözték. Egyikük rátérdelt Jé­zus mellére, a másik kinyitotta az ökölbe szoruló kezet és erősen tartotta. A harmadik ráhelyezte a hosszú, hegyesre köszörült szeget az Úr jobbjára és irtózatos ütésekkel verte bele a vaskalapáccsal. Jézus ajkáról megtört jajszó hallatszott. Kezének inai szétszakad­tak, s a háromélű szeggel együtt beverődtek a szűk szeglyukba. Vére a poroszló karjára fröccsent. A sze­gek egyébként oly hosszúak voltak, hogyha az ember a markába fogta, fönt s lent egy hüvelyknyire kiálltak. A jobbkéz leszegezése után a poroszlók észrevették, hogy a balkéz nem ér el egészen az előre kifúrt lyu­kig. Ezért a kötelet rákötötték az Úr balkezére s addig húzták, míg a tenyér el nem ért addig. A karját szinte kiszakították a forgóiból, válla ki volt feszülve, könyö­kén kilátszottak a csontok. Rátérdeltek a karjára és beverték a másik szöget is.
A kereszten a láb magasságában egy tönk volt, azért, hogy ide szegezzék Jézus lábait. Ebbe a tönkbe is lyukat fúrtak, de szintén rossz helyen. Emiatt a lábakat is kötéllel húzták a lyukig, s ez szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott az Úrnak. Ezután átszegezték a lábfejeket is. Ez volt a leghosszabb szög, melyet mind a két lábon átütöttek.
A nap állása szerint körülbelül tizenkét óra múlt egynegyeddel, mikor megfeszítették Jézust. Éppen amikor felállították a keresztet, a templom felől hangos trombitaszó hallatszott. Ez jelezte, hogy a húsvéti bárány leölése megtörtént.
JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN
Mikor a keresztet felállították, a rázkódtatás miatt Jézus töviskoronás fejét elöntötte a vér. A poroszlók felmentek a keresztre és eloldozták az Urat tartó köteleket, melyekkel előbb a törzshöz kötözték, hogy a kereszt felállításakor le ne szakadjon a szegekről.
Erre a vízszintes helyzettől és a megkötözéstől megzavart vérkeringés a függőleges helyzetben új
irányú mozgásnak indult. Ettől minden fájdalom megújult és egészen elkábított a Jézust.
Elkövetkezett az Úr Jézus órája. Tusakodott a halállal és hideg veríték szivárgott a tagjaiból. Ekkor így szólt:
- Beteljesedett! Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!
Jézus halálkiáltásakor a föld megrendült és a ke­resztdomb megrepedt. Nagy rémület fogta el az összes jelenlévőket, de ez a rémület áthatott az egész ter­mészeten is, mert ugyanakkor széthasadt a templom kárpitja, sok halott kikelt a sírjából, a templomban falak süllyedtek meg, hegyek omlottak le és épületek dőltek össze a világ minden pontján. Mintegy százan voltak azok a halottak, minden korszakból, akik be­omlott sírjukból testükkel kiszálltak. Többnyire páro­sával jártak-keltek a városban, az ide-oda szaladgáló emberek elé álltak és rövid vádbeszédekkel tanúságot tettek Jézusról.
JÉZUS TESTÉT LEVESZIK A KERESZTRŐL
Mialatt a kereszt elhagyatottan állt - csak né­hány őr volt körülötte - a hegyre érkezett Arimateai József, Nikodémus és néhány asszony Máriával. Ni­kodémus előtte száz font balzsamozó fűszert vásárolt. A létrákat a kereszt mögé támasztották, fölmentek egy nagy lepedővel, melyre három széles heveder volt varrva. Ezzel rákötötték szorosan Jézus testét a hóna és a térde alatt a kereszt törzséhez, más lepedőkkel pedig a karjait a kezei alatt a kereszt ágaihoz. Azu­tán hátulról kiverték a szegeket. Jézus kezei nem na­gyon rázkódtak meg ettől, a szegek pedig könnyedén kiestek a sebekből, minthogy ezek a test súlya folytán nagyon kitágultak, s a lepedőkkel felhúzott test most már nem nehezedett egész súlyával a szegekre.
Miután levették, a férfiak begöngyölték a térdétől a derekáig és letették egy lepedőre, anyja karjaiba. József és Nikodémus elvonultak a Kálváriától délnyugatra egy mélyebben fekvő völgykatlanba, ahol a tetem előkészítését akarták elvégezni.
JÉZUS HOLTTESTÉT SÍRBA HELYEZIK
A bebalzsamozás után a férfiak Jézus holttestét bőrből készült hordágyra helyezték. Betakarták egy barna takaróval és a hordágyon oldalt két rudat dug­tak át. Az egész élénken emlékeztetett a frigyszek­rényre. Néhányan rongyból csavart fáklyákkal előre­mentek, mert a sírboltban világításra volt szükség. A többiek halk sirámhangon zsoltárt énekelve vonul­tak a völgyön át a sírkertbe. A túlsó dombon az idő­sebb Jakab állt, figyelemmel kísérve a menetet. Kisidő múltán távozott, hogy az egyik közeli barlangban tartózkodó tanítványokat értesítse a történtekről.
A sírboltot, mely még egészen új volt, Nikodémus szolgái már kitakarították és kifüstölték. A helyiség egészen díszes volt, szép faragott párkányzattal. A sírpad fejtől valamivel szélesebb volt, mint lábtól. Egy beburkolt test alakjára mélyedést vágtak bele, a fej és a láb helyén egy kis kiemelkedéssel.
Az asszonyok a bejárat előtt leültek a padra. Négy férfi levitte az Úr tetemét a sírkamrába. A sírpad mé­lyedését megtöltötték fűszerekkel, egy lepedőt terítettek rá és a szent testet erre fektették. Miután kijöt­tek, a Szűzanya lépett be. Leült fejtől a sírpadra és a Fia tetemére borult. Mikor kijött, a férfiak bezárták a kamra ércből való ajtaját. A sírajtó elzárására szolgá­ló nagy kő, mely még a sírbolt előtt feküdt, körülbelül koporsó alakú volt. Egy ember kinyújtózva ráfekhetett volna. Nagyon nehéz volt, úgyhogy a férfiak csak lécek segítségével tudták a bezárt sírajtó elé hengeríteni. Mindez már fáklyafénynél történt a sötétség miatt. A sírbatétel alatt a kert közelében szomorú és félénk férfiak jártak-keltek. A tanítványok voltak azok, akik az idősebb Jakab híradása nyomán jöttek elő a barlangból.
JÉZUS FELTÁMADÁSA
(Az eseményt Emerich Anna Katalin egyes szám első személyben mondja el.)
Láttam Jézus lelkének jelenségét, mint egy nagy fényt, két angyal közt, sok fényalaktól körülvéve, a sírsziklán keresztül szent holttestére leszállni és föléje hajolva beleolvadni. Láttam a test tagjait a burkolat alatt megmozdulni.
Most egy másik képben azt láttam, mintha a sír­pad alól egy szörnyeteg jelensége tolná ki magát. Fel­egyenesedett kígyófarkára és sárkányfejét dühösen az Úr felé fordította. A feltámadt Krisztus kezében lát­tam egy vékony fehér pálcát, rajta egy lobogó zász­lócskát. Az Úr rálépett a sárkányfejre, a pálcával pe­dig háromszor beleszúrt a kígyó farkába. Ez mind­annyiszor összébb zsugorodott, végül eltűnt.
Most láttam az Urat nagy fényben átlebbenni a sziklán keresztül. A föld rengett és egy harcos angyal villámként jelent meg a sírnál. Jobbra hengerítette a hatalmas követ és ráült. Mikor az őrök ezt látták, el­kábulva megtántorodtak, leestek a földre, és mint a halottak, megmerevedve, elferdült helyzetben terül­tek el.
Jézus végtelenül szép, fényes és komoly volt. Öltözete járás közben lebegett és csillogott. Sebhelyei igen nagyok voltak és ragyogtak.

Forrás: A keresztút Emerich Katalin látomásai alapján. Aggiornamento kiadó. Pécs. Szikra Nyomda.

szombat

2002. március 29. - Nagypéntek

Keresztút:

Jézus:
Szívem hő vágya, hogy együttérző szeretettel elkísérjetek keresztutamon. Lélekben egyesüljetek Szent Édesanyámmal és Velem, szenvedő Megváltótokkal.

I. A bűnösök halálra ítélnek Engem, az ártatlant. - Az igazságtalanság, a jogtalanság szótlan elviselése, felajánlása Isten előtt kedves áldozat és engesztelő értékű cselekedet.

II. Vállamon a kereszttel indulok a "Beteljesedés" felé, az Atya akaratának teljesítésére. - Keressétek és teljesítsétek az isteni akaratot, s így legyetek követőim!

III. A kereszt súlya lehúz a földre. - Irgalmas szeretetemmel fölemellek benneteket, s példát adtam nektek az újrakezdésre.

IV. Mint a Fájdalmak Embere találkoztam Szent Édesanyámmal, a Fájdalmas Anyával. Szerető, együttérző tekintetéből erő áradt. - Nektek adtam Őt, hogy benneteket is anyai szeretettel segítsen, és így gondoskodjon rólatok, gyermekeiről.

V. Simon hallgatag segítsége szívet melegítő cselekedet, s a lelkeket egyesítő tett. - A szeretet jócselekedete beszédesebb, mint akár egy szóáradat.

VI. Veronikát együttérző szeretete késztette vér-verítékes arcom megtörlésére. - A segítőkész testvéri szeretet mindig többet kap, mint amennyit adott.

VII. Az egész emberiség minden bűne nehezedett vállamra, s ez másodszor is földre sújtott. - Velem és Szent Édesanyámmal egyesüljetek lélekben, s így engeszteljetek bűneitekért, saját és embertársaitok vétkeiért.

VIII. Ne miattam sírjatok! - Szeretetből fakadjon engesztelésetek, és így tegyétek jóvá saját és embertársaitok vétkeit, mulasztásait. Így vigasztaljátok Szent Szívemet.

IX. Újra meg újra visszaestek ugyanazokba a bűnökbe. - Halálosan fáradtan, -amikor harmadszor is elestem - csak az Atya akaratát tartottam szemem előtt.

X. Ruháimtól is megfosztva nyújtottam engesztelést a testiség, az erkölcstelenség minden bűnéért. - Testben, lélekben legyetek tiszták, s így Velem egyesülve engeszteljetek.

XI. Keresztre feszítésemben minden bűnt magamra véve kiengeszteltem az Atya igazságosságát. - Önmegtagadás, lemondás által feszítsétek keresztre önző vágyaitokat s mindazt, ami eltávolítana benneteket Tőlem, a keresztre feszített Szeretettől.

XII. Csak a halál vezet át az új, a megújuló életbe. A halál egy kapu a földi élet és az örökkévalóság között.

XIII. Megváltó művem beteljesedett, Szent Édesanyám társmegváltói műve viszont folytatódik századokon, évezredeken keresztül. - Szeretetben egyesüljetek a Fájdalmas Anyával!

XIV. A halált, a temetést az elválás fájdalma teszi szomorúvá, szenvedéssel telivé. - A szeretet nem akar elválni attól, akit szeret.

XV. A feltámadás ad értelmet minden kínnak, szenvedésnek és fájdalomnak, s a halál sötétjét csakis a feltámadás fénye világítja be.