Az élet igéje – 2021. december

 

„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45)

Az élet igéje ebben a hónapban is egy boldogságról szól. Egy asszony, Erzsébet ezzel az örömteli és ihletett köszöntéssel fordul egy másik asszonyhoz, Máriához, aki eljött hozzá segíteni. Mindketten gyermeket várnak, és mindketten mélyen hívők, akik miután befogadták Isten Igéjét, a maguk kicsinységében megtapasztalták annak teremtő erejét.

Mária az első, akit boldognak nevez Lukács evangéliuma, mert ő megtapasztalta az Istennel való bensőséges kapcsolat örömét. Boldognak nevezi őt az evangélista, és ezzel elindít egy gondolatsort Isten kimondott Igéjéről, a befogadó hitről, Isten kezdeményezéséről és az ember szabad csatlakozásáról.

 

„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”

 

Mária a megtestesítője az igazi hitnek abban, amit Isten „Ábrahámnak és utódainak örökre megígért”[1]. Annyira kiüresítette magát, annyira alázatosan és nyitottan hallgatja az Igét, hogy az Isten Igéje testet tud ölteni méhében, és így beléphet az emberiség történelmébe.

Egyikünk sem tapasztalhatja meg Mária szűzi anyaságát, de az Isten szeretetébe vetett bizalmát mindannyian utánozhatjuk. Ha nyitott szívvel fogadjuk az Igét, akkor ígéretei bennünk is valóra válhatnak, és a mi életünket is termékennyé tehetik, nem számít, hogy egyszerű polgárok vagyunk, apák, anyák, diákok, dolgozók, politikusok, fiatalok vagy idősek, egészségesek vagy betegek.

De mi történik, ha nem elég erős a hitünk, mint Zakariásnak[2]? Akkor is bízzuk magunkat Isten irgalmára. Ő újra és újra megkeres minket, hogy felfedezzük a hűségét és áldjuk a nevét.

 

„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”

 

A Szentföldön ugyanazon dombok között, nem is olyan régen egy ugyancsak mélyen hívő anya az evangéliumból merítve a megbocsájtás és a párbeszéd művészetére tanította a gyerekeit. Margaret mesélte: „Amikor a szomszéd gyerekek beszéde rosszul esett, azt mondta nekünk, a gyerekeinek, hogy hívjuk be őket. És adott nekik az éppen kisült lepényből, hogy vigyenek haza is belőle. Azóta baráti kapcsolatban vagyunk ezekkel az emberekkel.”[3] Kicsinyke prófétai jel ez egy hatalmas kultúra bölcsőjében, amely a szenvedés jelképe lett a békére és testvériségre vágyó emberiség számára.

Chiara Lubich is hitre bátorít bennünket: „Jézus után Mária mondta ki a legtökéletesebb igent Istennek. Mindenekelőtt ebben áll életszentsége és nagysága. S amíg Jézus az Ige, a megtestesült Ige, addig Mária – az Igébe vetett hite által – a megélt Ige. Ő azonban olyan, mint mi, egyenlő velünk, mert teremtmény. […] Vele együtt higgyünk abban, hogy Jézus minden ígérete be fog teljesedni! Van, hogy egy-egy igéje olykor képtelenséget követel tőlünk, ha kell, vállaljuk a kockázatot is, mint Mária! Azzal, aki hisz az Igében, mindig rendkívüli dolgok történnek. Könyveket lehetne írni a kisebb és nagyobb csodákról, melyek ezt igazolják. […] Amikor a hétköznapok folyamán a Szentírást olvasva találkozunk Isten Igéjével, nyissuk ki szívünket és fogadjuk be! Higgyük, hogy amit Jézus kér vagy ígér, az megvalósul! Hamarosan felfedezzük majd […], hogy Ő megtartja ígéreteit.” [4]

 

„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”

 

A karácsonyra készülve emlékezzünk Jézus meglepő ígéretére, hogy jelen lesz azok között, akik elfogadják és megélik a kölcsönös szeretet parancsát: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben – az evangéliumi szeretetben –, ott vagyok közöttük.”[5]

Bízzunk ebben az ígéretben, hogy ma is újra születhessen Jézus az otthonainkban, az utcákon a kölcsönös befogadás, a másik mély meghallgatása, vagy a testvéri ölelés által, mint Mária és Erzsébet esetében.

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Lk 1,55

[2] vö. Lk 1, 5-22; 67-79

[3] vö. https://ujvarosonline.hu/lelkiseg/szemtol-szembe-interju-margaret-karrammal-a-fokolare-mozgalom-uj-elnokevel

[4] C. Lubich, Az élet igéje, 1999. augusztus, Új Város, 1999. 8-9. szám, 16. o.

[5] vö. Mt 18,20

Az élet igéje – 2021. november

 

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” (Mt 5,9)

 

Máté evangéliuma a korabeli zsidó környezetből származó keresztényeknek íródott. Ezért használ sok olyan kifejezést, amely az ő kulturális és vallási hagyományukra jellemző.

Az ötödik fejezet úgy mutatja be Jézust, mint az új Mózest, aki fölmegy a hegyre, hogy Isten törvényének összegzését hirdesse: a szeretet parancsát. Hogy a kellő ünnepélyességet is megadja ennek a tanításnak, azt mondja az evangélium, hogy Jézus úgy tanított, mint egy mester.

Ám ennél is többről van szó: Jézus elsőként tanúsítja azt, amit hirdet. Ez teljesen nyilvánvaló, amikor a boldogságokról beszél, mert egész élete ezt példázza. Felhívja a figyelmet a keresztény szeretet radikalizmusára, annak gyümölcseivel, áldásával és örömével együtt. Szó szerint a boldogságával.

 

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

 

A Bibliában a béke, héberül Shalom az ember teljes harmóniáját fejezi ki önmagával, Istennel és mindazzal, ami körülveszi őt. Ma is sokan köszöntik így egymást, az élet teljességét kívánva ezzel. A béke mindenekelőtt Isten ajándéka, de a mi odaadásunktól is függ.

Az összes boldogság közül talán ez kívánja a legnagyobb aktivitást, arra hív, hogy a közömbösségből kilépve az egyetértés megteremtésén munkálkodjunk. Kezdjük magunkon és a saját környezetünkben, lendítsük mozgásba az elménket, a szívünket és az izmainkat! Odaadást kér, hogy törődjünk a többi emberrel, gyógyítsuk be személyes szinten és a társadalomban is az önzésünk okozta sebeket és traumákat, melyek megosztanak minket, és munkálkodjunk ezen minden erőnkkel.

Amint Jézus, Isten Fia, aki azzal töltötte be küldetését, hogy a kereszten odaadta az életét azért, hogy újra egyesítse az embereket az Atyával, és elhozza a földre a testvériséget. Ezért mindenki, aki a békét építi, Jézusra hasonlít, és Isten fiának nevezik, mint Jézust.

 

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

 

Jézus nyomdokaiban járva minden napunk a „békesség napja” lehet, ha véget vetünk a kisebb-nagyobb háborúknak, amelyek folyamatosan zajlanak körülöttünk. Ennek az álomnak a megvalósításához nagyon fontos, hogy építsük a barátság és a szolidaritás hálóit, nyújtsunk segítő kezet, és fogadjuk is el azt.

Ahogy Denise és Alessandro meséli: „Amikor megismertük egymást, nagyon jól éreztük magunkat együtt. Összeházasodtunk, és az elején minden rendben volt, a gyerekek születésekor is. Idővel aztán jöttek a hullámok. Semmiféle párbeszéd nem volt közöttünk, és minden téma vita forrása lett. Úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, de mindig visszaestünk ugyanabba a hibába, és csak keserűség és ellentét volt közöttünk. Egy ismerős házaspár azt ajánlotta, hogy vegyünk részt egy tanfolyamon, amit nehézségekkel küzdő pároknak szerveztek. Ott nemcsak felkészült szakemberekkel találkoztunk, hanem »családok családjára« találtunk, akikkel meg tudtuk osztani a problémáinkat. Nem voltunk már egyedül! Újra fény gyúlt az életünkben, de ez csak az első lépés volt. Otthon aztán megint nem volt könnyű, és időnként még elesünk. Az segít, hogy törődni szeretnénk egymással, mindig újra akarunk kezdeni és kapcsolatban akarunk maradni ezekkel az új barátainkkal, hogy együtt tudjunk előre haladni.”

 

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

 

Jézus békéje „új szívet és új látásmódot is kér tőlünk, hogy mindenkiben az egyetemes testvériségre hivatott embert szeressük és lássuk” – mondja Chiara Lubich.

És hozzáfűzi: „Még a házsártos szomszédokban is? Abban a kollégámban is, aki karrierem útjában áll? Azokban is, akik másik párthoz tartoznak, vagy a kedvenc focicsapatom ellen drukkolnak? A más vallású vagy más nemzetiségű emberekben is?

Igen. Mindannyian fivéreim és nővéreim ők. A béke pontosan itt kezdődik, abban a kapcsolatban, amelyet felebarátaimmal építek. »A rossz az emberek szívében születik« – írta Igino Giordani. – »Tudatára kell ébrednünk, hogy ahhoz, hogy elhárítsuk a háborús veszélyt, ki kell vetnünk magunkból azt az agresszív, mások kihasználására és az önzésre épülő lelkületet, amelyből a háború fakad.«[1]

Ha mi megváltozunk, a világ is meg fog változni. […] mindenekelőtt helyezzük fénybe azt, ami összeköt bennünket, így hozzájárulhatunk a béke kultúrájának megteremtéséhez, és együtt dolgozhatunk az emberiség boldogulásáért. […] Végül mindig a szeretet győz, mert erősebb mindennél. Próbáljunk meg így élni ebben a hónapban, hogy a béke és az igazságosság kultúrájának kovásza lehessünk. Így megszületik bennünk és körülöttünk az új emberiség.”[2]

 

Letizia Magri

 

[1] I. Giordani, L’inutilità della guerra, /A háború nem megoldás/ Róma 2003, 2. kiadás, 111. o.

[2] C. Lubich, Az élet igéje 2004. január, Új Város 2004/1.

Az élet igéje – 2021. október

 

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28)

Pál apostol rómaiaknak írt leveléből származik az ige, melyet ebben a hónapban megélni javasolunk. Hosszú, gondolatokkal és tanításokkal teli szövegről van szó, amelyet Pál Rómába menetele előtt írt, hogy előkészítse látogatását, mert személyesen még nem ismerte ezt a közösséget.

A nyolcadik fejezet különösen is aláhúzza az új, Lélek szerinti életet, az örök élet ígéretét, amely az emberekre, a népekre és az egész teremtett világra vár.

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”

Ennek a mondatnak minden szava mély jelentőséggel bír.

Pál kijelenti, hogy főleg kereszténységünkből fakadóan megismertük Isten szeretetét, és tudjuk, hogy minden, ami velünk, emberekkel történik, részét képezi Isten nagy üdvösségtervének.

Pál azt mondja, hogy minden ennek a tervnek a megvalósulására szolgál: a szenvedés, az üldöztetés, a bukás és a személyes gyengeségeink is, de főleg Isten Lelkének a működése a szívünkben, ha befogadjuk őt.

A Szentlélek meghallja az emberiség és a teremtett világ vajúdását, velünk sóhajtozik[1], és ez a biztosítéka, hogy Isten terve meg is valósul.

Számunkra ez azt jelenti, hogy válaszoljunk cselekvő szeretettel a szeretetére, bízzuk magunkat az Atyára minden szükségben, és tegyünk tanúságot az új égbe és új földbe vetett hitünkről[2], melyet azoknak készít, akik bíznak Benne.

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”

Hogyan valósítsuk meg ezt a komoly kijelentést személyes életünkben, a mindennapokban?

Chiara Lubich ezt tanácsolja: „Mindenekelőtt soha nem szabad megállnunk a dolgok pusztán külső, anyagi, profán szemlélésénél, hanem hinnünk kell, hogy minden tény olyan üzenet, mellyel Isten kifejezi szeretetét irántunk.

Az élet gyakran egy olyan szőtteshez hasonlít, melyből csak a csomókat és a kusza szálak összevisszaságát vesszük észre. Meg fogjuk azonban látni, hogy valójában mennyire más: egy olyan csodálatos minta, melyet Isten szeretete sző majd hitünkre alapozva.

A következő lépés az, hogy bizalommal és teljesen hagyatkozzunk rá erre a szeretetre minden pillanatban, legyen szó akár kis, akár nagy dolgokról. Sőt, ha képesek leszünk rábízni magunkat Isten szeretetére a hétköznapi élethelyzetekben, akkor Ő megadja majd nekünk az erőt ahhoz, hogy a nehezebb pillanatokban is rá tudjuk bízni magunkat: egy nagy megpróbáltatás vagy betegség idején, és a halál pillanatában.

Próbáljunk meg így élni, de ne érdekből, azért, hogy Isten felfedje terveit, és így vigasztalást nyerjünk tőle, hanem csak szeretetből. Meg fogjuk látni, hogy ez a bizalomteli ráhagyatkozás végtelen fény és béke forrása számunkra és sok más ember számára.”[3]

Bízzuk magunkat Istenre a nehéz döntésekben is, ahogy O. L. meséli Guatemalából: „Szakácsként dolgoztam egy szeretetotthonban. A folyosóról behallatszott, hogy egy néni vizet kér. Bár nekem tilos elhagynom a konyhát, mégis megkockáztattam, és kedvesen odaadtam neki egy pohár vizet. Felragyogott a szeme. Megivott egy fél pohárral, aztán megszorította a kezemet: »Maradjon velem tíz percre!« Magyaráztam, hogy nekem nem lehet, mert az állásomat kockáztatom vele. De a tekintete meggyőzött, és vele maradtam. Megkért, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkot. Aztán pedig arra, hogy énekeljek valamit. Az a dal jutott eszembe, hogy »nem viszünk magunkkal semmit, csak a szeretetet…«. A többi lakó csak figyelt bennünket. Az asszony boldog volt és annyit mondott: »Isten áldjon meg téged, gyermekem!« Rövid idővel utána pedig elhunyt. Mindenképpen el kellett bocsátaniuk, mert elhagytam a konyha területét. A családom távol él, szükségük van a támogatásomra, mégis béke és öröm van bennem, mert válaszoltam Istennek, és az az asszony nem maradt egyedül élete legfontosabb pillanatában.”

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Róm 8,22-27

[2] vö. Jel 21,1

[3] Chiara Lubich: Az élet igéje, 1984. augusztus

Az élet igéje – 2021. szeptember

 

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35)

 

A tanítványok Jézussal Kafarnaumba tartanak, és útközben hevesen vitatkoznak egymás között. Amikor azonban Jézus megkérdezi, hogy mi a vita tárgya, nincs bátorságuk válaszolni, talán azért, mert egy kicsit szégyenkeznek is: azon vitatkoztak ugyanis, hogy ki a nagyobb közülük.

Jézus már kétszer is beszélt nekik titokzatos szenvedéséről, de Péter és a többiek számára túl nehéz volt ezt megérteni és elfogadni. Valójában csak Jézus halálának és föltámadásának megtapasztalása után fedezték fel, hogy ki is Ő valójában: Isten Fia, aki szeretetből odaadja az életét.

Ezért Jézus leül, odahívja őket maga köré, hogy segítsen nekik tanítványokká válni, és elmagyarázza, milyen is az „evangéliumi elsőbbség”.

 

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”

 

Jézus megbízik a tanítványokban törékenységük és félelmeik ellenére is, és meghívja őket, hogy kövessék őt, társai legyenek a küldetésében, azaz mindenkit szolgáljanak. Pál apostol buzdítása jut erről eszünkbe a Filippi keresztényekhez: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” [1] Szolgáljunk, de nem úgy, mint a rabszolgák, akik rá voltak kényszerítve, hanem szabad emberként, aki nagylelkűen fölkínálja képességeit, erejét, aki nem csak egy csoport, egy rész szolgálatában áll, hanem kivétel és előítéletek nélkül mindenki iránt odaadást tanúsít, akinek szüksége van a segítségére.

Ez számunkra is, korunkban is egy meghívás, hogy nyitott szívvel és elmével felismerjük mások szükségleteit és gondjukat viseljük, fáradozzunk azon, hogy hiteles emberi kapcsolatokat építsünk, hogy gyümölcsöztessük a talentumainkat a közjóért, újrakezdve minden nap a bukások ellenére is. Meghívás ez, hogy az utolsó helyet foglaljuk el annak érdekében, hogy mindenki közelebb kerülhessen közös jövőnk, az egyetemes testvériség megvalósulásához.

 

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”

 

Chiara Lubich ezt az igét kommentálva elmondta, hogy is váltsuk gyakorlatra: „Válasszuk mi is Jézussal az utolsó helyet abban a számtalan helyzetben, amit a mindennapi élet teremt. Fontos feladat elvégzését bízták ránk? Ne érezzük magunkat valakinek, ne engedjünk teret a büszkeségnek és a gőgnek. Jusson eszünkbe, hogy a legfontosabb: szeretni felebarátunkat. Használjunk ki minden új helyzetet, hogy jobban szolgáljuk felebarátainkat. Ne feledkezzünk meg a jelentéktelennek tűnő dolgokról sem: személyes kapcsolatainkról, szerény hétköznapi kötelességeinkről, a segítésről a szülőknek, a családi békéről és harmóniáról, a gyermekek neveléséről…

Igen, bárhogy is alakulnak a dolgaink, ne feledjük, hogy a kereszténység elsősorban azt jelenti, hogy szeretünk, és különös módon szeretjük az utolsókat.

Ha így élünk, akkor életünk folytonosan Isten Országát fogja építeni itt a földön. Az ilyeneknek Jézus minden egyebet ráadásként ígért meg: egészséget, javaikat és bőségben minden dolgot…, hogy szétosszuk a többiek között, és így Isten gondviselésének kitárt karja legyünk sokak számára.” [2]

 

„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”

 

Közös otthonunk megóvása is nagyon időszerű módja a közjó szolgálatának, és ezt a világon sokakkal egyetértésben tehetjük. Évek óta kiemelt területe közös keresztény tanúságtételünknek is. Szeptember 1-én, a teremtés imavilágnapján kezdődik és október 4-éig, Assisi Szent Ferenc emléknapjáig tart a teremtés időszaka. Egyre több egyház részvételével fordítunk ilyenkor különös figyelmet a teremtett világ gondozására.

A taizéi közösség az idei alkalomra a következő imádságot ajánlotta: „Szerető Istenünk, add, hogy a jelenlétedben maradjunk, és add meg felismernünk végtelen szépségedet mindabban, amit teremtettél, mindabban, ami tőled, a te kimeríthetetlen közelségedből származik. Add, hogy jobban odafigyeljünk a többiekre és az egész teremtésre. Taníts meg fölfedeznünk az értékét, és add, hogy a te békéd hordozói legyünk az emberiség családjában.” [3]

 

Letizia Magri

 

[1] Fil 2,3-5

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 1985. szeptember

[3] vö. https://www.taize.fr/it_article24642.html

Az élet igéje – 2021. augusztus

 

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”
(Mt 18,4)

 

Ki a legnagyobb, ki a leghatalmasabb, ki a győztes a társadalomban, az egyházban, a politikában, a piaci életben?

Ez a kérdés húzódik meg a kapcsolatok mögött, irányítja a döntéseket és meghatározza a stratégiákat. Ez az uralkodó logika, és észrevétlenül is eszerint gondolkodunk, amikor pozitív és hatékony eredményeket szeretnénk elérni a környezetünk javára.

Máté evangéliuma bemutatja Jézus tanítványait, akik befogadták a mennyek országának üzenetét, és szeretnék megtudni, hogyan lehetnek Isten új népének főszereplői: „Ki lesz a legnagyobb?”

Jézus most is egy váratlan válasszal áll elő: egy kisgyermeket állít a csoportosulás közepére, és ezt a tettét félreérthetetlen szavakkal meg is magyarázza.

 

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

 

A versengő és saját magával megelégedő mentalitással szemben Jézus a társadalom leggyengébb alanyát állítja elénk, azt, aki nem dicsekedhet megvédendő szerepekkel, aki mindenben függő helyzetben van, és spontán módon mások segítségére bízza magát. Ez azonban nem a passzivitásról szól és nem is arról, hogy le kell mondanunk a felelős és javaslattevő magatartásról, hanem inkább arról, hogy amit teszünk, azt akarattal és szabadon vigyük végbe. Jézus azt kéri, hogy legyünk kicsivé, hogy szándékosan és teljes odaadással határozottan váltsunk irányt.

 

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

 

Így írja le Chiara Lubich az evangéliumi gyermek jellegzetességeit: „[…] a gyermek bizalommal hagyatkozik apjára és anyjára, hisz a szeretetükben. […] A hiteles keresztény olyan, mint amilyen a gyermek, hisz Isten szeretetében. Határtalan bizalommal van a mennyei Atya iránt, karjaiba veti magát. […] A gyermekek mindenben szüleiktől függenek. […] Mi is, mint »evangéliumi gyermekek«, mindenben az Atyától függünk, […] Ő tudja, hogy mire van szükségünk, és még mielőtt kérnénk tőle, már meg is adja. Még Isten országát sem mi hódítjuk meg, hanem az Atya kezéből kapjuk ajándékként.”

Chiara azt is aláhúzza, hogy a gyermek teljesen az apjára hagyatkozik, és mindent tőle tanul meg. Így „az »evangéliumi gyermek« mindent Isten irgalmába helyez, elfelejti a múltat, nap mint nap új életet kezd, nyitott a Szentlélek sugallataira, mindig kreatív. A gyermek egyedül nem tud megtanulni beszélni, szüksége van valakire, aki megtanítja. Jézus tanítványa […] mindent Isten igéjéből tanul meg, egészen addig, mígnem az evangélium szerint fog beszélni és élni.

A gyermek utánozni szokta az apját. […] Így tesz az »evangéliumi gyermek« is: mindenkit szeret, mert az Atya »fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek«; elsőként szeret, mert Ő már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk; ingyen, érdek nélkül szeret, mert a mennyei Atya is így tesz.” ^[1]

 

„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”

 

Vincent és családja Kolumbiában nagyon szigorú megszorítások közt élte át a járvány és a karantén próbatételét. Így ír erről: „Amikor megkezdődött a szükségállapot, hirtelen nagyon megváltoztak hétköznapjaink. Feleségem és a két nagyobb gyermekem vizsgára készült az egyetemen, miközben a legkisebb képtelen volt megszokni az online oktatást. Senkinek nem volt ideje a másikkal foglalkozni. Ezt a robbanásig feszülő káoszt látva arra gondoltam, itt a lehetőség, hogy megtestesítsük a szeretet művészetét, amit az evangélium szerint rendezett »új életünk« kapcsán gyakorolni szeretnénk. Rendet tettem a konyhában, ebédet készítettem, és elkezdtem megtervezni az étkezéseket. Nem vagyok gyakorlott szakács, és a takarítás sem az erősségem, de láttam, hogy ezzel csökkenhetne a mindennapos szorongás. Aztán, ami egyszeri szeretet cselekedetnek indult, hónapokon át tartott. Amikor a többiek is teljesítették vállalásaikat, beálltak takarítani, elrakni a ruhát és rendet tenni. Együtt állapíthattuk meg, mennyire igazak az evangélium szavai, és hogy a találékony szeretet megsúgja, hogyan kerül minden egyéb a helyére.”

 

Letizia Magri

 

[1] C. Lubich, Az élet igéje 2003. október, Új Város 2003. 10. szám.

Az élet igéje – 2021. július

 

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.” (Mt 9,22)

 

Jézus úton van, és nagy tömeg veszi körül. Egy kétségbeesett édesapa arra kéri, hogy menjen, és mentse meg haldokló kislányát. Elindul, és az úton még valaki odajön hozzá. Egy sok éve vérfolyásban szenvedő asszony átfurakodik a tömegen. Betegsége súlyos következményekkel jár, mert behatárolja a családi és a társas kapcsolatait. Az asszony nem szólítja meg Jézust, nem beszél, hanem közel megy hozzá és bátorkodik megérinteni a ruhája szegélyét. Nagyon világos az elképzelése: „Ha csak megérintem is a ruháját, meggyógyulok a szenvedésből, amely gyötör.”

Jézus pedig megfordul, ránéz, és megerősíti ezt: hite meghozta neki az üdvösséget. Jézus tekintete által nem csak a testi egészséget, hanem az Isten szeretetével való találkozást is elnyeri.

 

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

 

Máté evangéliumának ez a története számunkra is váratlan távlatokat nyit. Isten mindig elénk siet, de a mi kezdeményezésünket is várja, hogy ne maradjunk le a vele való találkozásról. A hit útja, még ha sok botlás, hiba, törékenység és csalódás közepette járjuk is, nagyon értékes. Ő az igazi Élet Ura, és ezt az életet akarja kiárasztani ránk, a gyermekeire, ami olyan méltóság az ő szemében, amelytől semmilyen körülmény nem foszthat meg. Ezért mondja ma nekünk is Jézus:

 

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

 

Chiara Lubich egyik írása segíthet megélni ezt az igét. Így elmélkedik róla: „A hit által az ember arról tesz tanúságot, hogy nem önmagában bízik, hanem Abban, aki erősebb nála. […] Jézus »leányának« nevezi a meggyógyított asszonyt, és ezzel kifejezi azt, amit valójában adni szeretne neki: a testi egészségen kívül az isteni élettel is meg akarja ajándékozni, ami teljesen megújíthatja őt. Mert Jézus csodatételeinek az a célja, hogy az emberek befogadják az üdvösség és a megbocsátás Általa szerzett ajándékát; az Atya ajándékát, aki Ő maga, és aki közösségre lép az emberrel, s átalakítja őt. […] Akkor hát hogyan éljük ezt az igét?

A legsúlyosabb helyzetekben is hagyatkozzunk teljes bizalommal Istenre! Természetesen ez a gesztus nem mentesít bennünket a felelősség alól, s nem tekinthetünk el attól sem, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt. […] De az is előfordulhat, hogy hitünknek kell próbát kiállnia. Pontosan ezt mutatja a vérzésben szenvedő asszony esete, aki számára nem jelent akadályt a tömeg, mely elválasztja a Mestertől. […] Olyan hittel kell tehát rendelkeznünk, melyet a próbatételek sem ingatnak meg. S bizonyítanunk kell Jézusnak azt is, hogy milyen végtelen gazdagságot jelent számunkra az az isteni élet, amellyel megajándékozott. Legyünk hálásak érte, és válaszoljunk Neki!” ^[1]

 

„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”

 

Ez a bizonyosság lehetővé teszi, hogy vigaszt nyújtsunk, amikor gyengédséggel közeledünk ahhoz, aki szenvedés, szükség, sötétség vagy bizonytalanság közepette él.

Ez történt egy venezuelai édesanyával is, akinek volt bátorsága megbocsájtani: „Kétségbeesett keresésemben részt vettem egy találkozón, amely az evangéliumról szólt. Jézus igéjét magyarázták: »Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak nevezik őket«[2], »Szeressétek ellenségeiteket«[3].Hogy bocsájthatnék én meg annak, aki megölte a fiamat? De ez bogarat ültetett a fülembe, és végre felülkerekedett bennem az elhatározás, hogy megbocsájtok. Most már tényleg »Isten gyermekének« mondhatom magam. Nemrég elfogták azt az embert, aki megölte a fiamat, és beidéztek szembesítésre. Nagyon kemény helyzet volt, de működött a kegyelem. A szívemben nem volt gyűlölet és harag, hanem csak nagy könyörület és jószándék, hogy ezt az embert Isten irgalmába ajánljam.”

 

Letizia Magri

 

 

[1] C. Lubich, Parola di Vita luglio 1997, in eadem, Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5; Città Nuova, Roma, 2017) pp. 583-585.

[2] Mt 5,9

[3] Lk 6,35

Az élet igéje – 2021. június

 

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” (Mt 7,21)

 

Máté evangéliumának ez a mondata a Hegyi beszéd végén hangzik el. Jézus ebben a beszédében kinyilvánítja a boldogságokat, majd pedig arra hívja hallgatóit, hogy ismerjék fel Isten szerető közelségét, és cselekedjenek eszerint: ismerjék fel, hogy ha az Atya akaratát tesszük, az azonnal elvezet az ő Országába, a teljes közösségre vele.

 

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.”

 

De vajon mi Isten akarata? Hogyan ismerhetjük fel?

Chiara Lubich így írja le felfedezését: „[…] Isten akarata, Isten hangja, mely folyamatosan szól és hív bennünket. Egy isteni aranyszál, jobban mondva aranyszőttes, mely átjárja egész földi életünket és nemcsak a földi életünket. Isten ilyen módon fejezi ki szeretetét. Szeretetét, mely válaszra vár, hogy csodáit megvalósíthassa életünkben. Isten akarata az, amivé nekünk válnunk kell. A mi igazi létünk. A teljes megvalósulásunk. […] Ismételjük tehát minden pillanatban, Isten minden akaratával kapcsolatban, akár fájdalmas, akár örömteli, akár közömbös: »legyen meg«. […] Ez a két egyszerű szó hatalmas lendületet fog adni, mint egy ugródeszka, ahhoz, hogy szeretettel, tökéletesen és teljes odaadással tegyük, amit tennünk kell. […] Így pillanatról pillanatra kiteljesítjük életünk csodálatos, egyetlen, megismételhetetlen mozaikját, melyet Isten őröktől fogva elgondolt mindannyiunk számára. Ő, Isten, akinek csak szép, nagy, hatalmas dolgokat tulajdonítanak, amelyben minden pici rész, mint például egy szeretet-tett értelmet nyer és ragyog, mint ahogy a pici tarka virágoknak is megvan a helyük a természet egészének végtelen szépségében.”[1]

 

„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.”

 

Máté evangéliuma szerint a keresztények legfőbb törvénye az irgalom, ez adja meg Isten iránti szeretetünk és minden vallási cselekedetünk teljességét.

Ez az ige a konkrét cselekedetek által segít megnyitni a bizonyosan személyes és bensőséges kapcsolatunkat Istennel a testvérek felé. Arra indít, hogy önmagunkból kilépve kiengesztelődést és reményt vigyünk másoknak.

 

Heidelbergi gyerekek mesélik az alábbiakat Németországból: „Hogyan mondhatnánk el a társainknak, hogy a boldogság kulcsa önmagunk odaajándékozása másoknak? Ebből a kérdésből kiindulva született meg a kezdeményezésünk »egy óra boldogság« címmel. Az ötlet nagyon egyszerű, arról van szó, hogy havonta legalább egy órára tegyünk boldoggá valakit. Azokkal kezdtük, akikről úgy gondoltuk, hogy a legnagyobb szükségük van a szeretetünkre, bejelentkeztünk, és mindenütt tárt kapukkal vártak. Így jutottunk el egy parkba, ahová tolószékes idős embereket vittünk sétálni. Aztán az egyik kórházba, ahol beteg gyerekekkel játszottunk és mozgássérültekkel sportoltunk. Ezek az emberek nagyon örültek, de ahogy az akció címe is mondja, mi még boldogabbak voltunk. És a barátaink, akiket magunkkal hívtunk? Először kíváncsian figyeltek, de mióta ők is megpróbáltak örömet szerezni, egyetértenek velünk, hogy boldoggá tesz, ha boldogságot ajándékozunk.”

 

Letizia Magri

 

[1] C. Lubich, telefonkörkapcsolás, 1992. február 27., in Conversazioni in collegamento telefonico, szerk. M. Vandeleene (Opere di Chiara Lubich 8/1; Città Nuova, Roma 2019) pp. 446-448.

Az élet igéje – 2021. május

 

„Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.” (1Jn 4,16)

 

„Szeretet az Isten.” A Szentírásban ez Istennek a legragyogóbb meghatározása. Csak két helyen szerepel, és csak ebben a szövegben, amely levél, buzdítás, és a negyedik evangéliumot tükrözi. Szerzője ugyanis egy tanítvány, aki János apostol lelki örökségét gondozza. Az első század egyik keresztény közösségének ír, amelynek már akkor szembe kellett néznie a legfájdalmasabb próbatétellel, hogy széthúzás és megosztottság volt köztük hit és a tanúságtétel kérdésében is.

Szeretet az Isten. Ő mint Háromság önmagában megéli a közösség teljességét, és ezt a szeretetet árasztja ki teremtményeire. Akik befogadják, azoknak hatalmat ad, hogy gyermekei legyenek[1], és az ő természetét örököljék, képesek legyenek szeretni. Az ő szeretete pedig ingyenes, és megszabadít minden félelemtől és félénkségtől.[2]

Ahhoz azonban, hogy a megígért kölcsönös közösség megvalósulhasson – mi Istenben és Isten mibennünk –, ahhoz „meg kell maradnunk” ebben a tettrekész, lendületes és találékony szeretetben. Ezért hívja meg Jézus a tanítványait a szeretetre egymás iránt, az életük odaadására, és hogy amijük van, azt osszák meg a rászorulókkal. Ilyen szeretetet élve tudja megőrizni a közösség az egységet, és tud hű maradni prófétai küldetéséhez.

 

„Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.”

 

Számunkra is sokatmondó és világos ez az üzenet, mert néha elborítanak a kiszámíthatatlan és nehezen érthető események, mint a járvány és más személyes vagy közösségi tragédiák. Félünk, elveszettnek érezzük magunkat, és erősen kísért, hogy magunkba zárkózzunk, körbebástyázzuk magunkat, és őrizkedjünk azoktól, akik fenyegetik a biztonságunkat, ahelyett hogy hidat építenénk a találkozásoknak.

Hogy lehet hinni Isten szeretetében ilyen körülmények között? Lehetséges tovább szeretni?

Josiane távol volt hazájától, Libanontól 2020 augusztusában, amikor tudomást szerzett arról a borzalmas robbanásról, amely a bejrúti kikötőben történt. Így mesélt erről a társainak, akikkel az élet igéjét élik: „Fájdalom, harag, félelem, szomorúság és tehetetlenség árasztotta el a szívemet. És feltört belőlem a kérdés: Nem volt még elég az, amit Libanon már megélt? Arra a földig rombolt városnegyedre gondoltam, ahol én is születtem és éltem, a meghalt, a megsebesült és az elmenekült rokonaimra, a jól ismert épületekre, az iskolákra és a kórházakra, amelyek most mind romokban állnak.

Megpróbáltam az édesanyám és a testvéreim mellé állni, válaszolni arra a rengeteg üzenetre, amellyel az emberek a közelségükről, szeretetükről és az imáikról akartak biztosítani. Próbáltam meghallgatni mindenkit az újra felszakadt mély seb láttán. Szeretném hinni és HISZEM is, hogy a találkozás a szenvedőkkel újra arra hív, hogy szeretettel válaszoljunk, azzal a szeretettel, amelyet Isten ültetett a szívünkbe. A könnyeken túl fényt is találtam a libanoniakban, főleg a fiatalok fölálltak és körülnéztek, nekilendültek, hogy segítsenek azoknak, akik a segítségükre szorulnak. Új remény született bennem, hogy vannak olyan fiatalok, akik komolyan szeretnének belépni a politikába is, mert meggyőződésük, hogy a párbeszédben, az egyetértésben rejlik a megoldás, hogy fölfedezzük, valóban testvérek vagyunk.”

 

„Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.”

 

Ennek az életigének a megéléséhez nagyon hasznos tanácsot ad Chiara Lubich: „Nem lehet többé elválasztani a keresztet a dicsőségtől, nem lehet elválasztani a Keresztrefeszítettet a Feltámadottól. A Szeretet-Isten titkának két nézőpontja ez.[3] […] Az Istennek tett felajánlásunk után igyekezzünk nem magunkra gondolni, hanem tegyük azt, amit Isten akar tőlünk ott, ahol vagyunk: […] próbáljuk meg mindenekelőtt szeretni a többieket, mellettünk levő felebarátainkat.

Ha így teszünk, akkor szokatlan és nem remélt dologban lehet részünk: elárasztja lelkünket a béke, a szeretet, a tiszta öröm, a fény. […] Ezzel a tapasztalattal gazdagodva hatékonyabban tudnánk segíteni minden testvérünknek, hogy megtalálják a boldogságot a könnyek között, és derűvé változtassák a gyötrelmet. Az öröm, a boldogság eszközei leszünk így sokak számára, a boldogságé, melyre úgy vágyik minden emberi szív.”[4]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Jn 1,12; 1Jn 3,1

[2] vö. 1Jn 4,18

[3] vö. 1Jn 4,10

[4] C. Lubich, Az élet igéje 1984. január

Az élet igéje – 2021. április

 

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” (Jn 10,11)

 

A bibliai kultúra képei, a pásztorok nomád életének nyugodt ritmusa úgy tűnik, nagyon távol áll a mi hatékonyságra és versengésre törekvő mindennapjainkétól. Ennek ellenére mi is szükségét érezzük, hogy megálljunk, megpihenjünk valahol, és találjunk valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagyunk.

Jézuson azt látjuk, hogy ő kész mindenki másnál jobban befogadni minket, felüdülést kínál, sőt kész az életét is odaadni bármelyikünkért.

János evangéliumának ebben a hosszú fejezetében, ahol ez az életige szerepel, Ő arról biztosít bennünket, hogy Isten minden egyes ember életének történetében ugyanúgy jelen van, ahogy azt a próféták szava által Izraelnek megígérte. [1]

Jézus a pásztor, a vezér, aki ismeri és szereti juhait, az ő megfáradt és gyakran eltévelyedett népét. Ő nem egy idegen, aki nem törődik a nyájjal, nem is egy rabló, aki lopni jön, nem is egy bandita, aki leöli és szétszéleszti a nyájat vagy egy kereskedő, aki pusztán érdekből cselekszik.

 

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

 

Jézus biztosan a tanítványait tekinti nyájának, azokat, akik megkapták a keresztség ajándékát, de nem csak őket. Jézus minden embert ismer, nevén szólít, és mindenkiről gyengéden gondoskodik.

Ő az igazi pásztor, aki az igazi életre vezet, és értünk jön minden egyes alkalommal, amikor eltévelyedünk[2]. Sőt még az életét is odaadta, hogy beteljesítse az Atya akaratát, hogy eljussunk a személyes közösségre vele, és helyreálljon közöttünk a bűntől halálosan megsebzett testvériség.

Mindannyian felismerhetjük Isten hangját. Halljuk meg, amikor hozzánk fordul, és kövessük bizalommal! Főleg pedig biztosak lehetünk a szeretetében, hogy megért és feltétel nélkül megbocsát nekünk Ő, aki azt mondja:

 

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

 

Amikor legalább egy kicsit megtapasztaljuk az ő csendes, de határozott jelenlétét az életünkben, akkor felébred a szívünkben a vágy, hogy ezt megosszuk másokkal, törődjünk többet velük, fogadjuk be őket. Jézus példájára megpróbálhatjuk jobban megismerni a családtagjainkat, a munkatársainkat, a szomszédokat, és odafigyelhetünk a mellettünk élők igényeire.

Engedjük szabadjára a szeretetünk fantáziáját, vonjunk be másokat, és hagyjuk, hogy minket is bevonjanak mások. A magunk kicsinységében, így mégis hozzájárulhatunk egy nyitott és testvéri közösség építéséhez, amely türelemmel és bátran oda tud állni sokak mellé.

Erről az evangéliumi mondatról elmélkedve, Chiara Lubich így ír: „Jézus nyíltan beszél önmagáról: »Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.« (Jn 15,13) És mindvégig kész is erre az áldozatra. Az Ő szeretete ajándékozó szeretet, mely valóban kész feláldozni, odaajándékozni életét. […] Isten tőlünk is (legalább a szándékot és az elhatározást illetően) olyan szeretetet, olyan tetteket kér, melynek mértéke az ő szeretete. […] Csak az ilyen szeretetet nevezhetjük keresztény szeretetnek: mely nemcsak valamiféle szeretet; nem egy máz csupán, hanem olyan szeretet, amely még az életét is kockára teszi. […] Ha így teszünk, keresztény életünkben minőségi ugrás, nagy minőségi ugrás fog bekövetkezni. És látni fogjuk, hogy sok – a föld különböző pontjain élő – férfi és nő csatlakozik majd Jézushoz, mert vonzza őket az ő hangja.”[3]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Ez 34,24-31

[2] vö. Lk 15,3-7; Mt 18,12-14

[3] C. Lubich, Az élet igéje 1997. április, Új Város 1997/4.

Az élet igéje – 2021. március

 

„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25(24),4)

 

Ez a zsoltár egy olyan embert mutat be, akit ezernyi veszély fenyeget, és szeretné megtalálni az igaz utat, amely a biztonságra vezet. Ugyan kitől kérhetne segítséget?

Törékenységének tudatában végre felemeli a tekintetét, és az Úrhoz kiált, Izrael Istenéhez, aki soha nem hagyta el az ő népét, sőt hosszú vándorlás után a pusztában elvezette az ígéret földjére.

A vándorlás élménye az úton lévőben felébreszti a reményt, mert kiváltságos lehetőség arra, hogy új és bensőséges kapcsolatba lépjünk Istennel, és hogy saját hűtlenségeink ellenére is bizalommal ráhagyatkozzunk az ő hűséges szeretetére.

A Bibliai szövegekben az Istennel járás tanítást is jelent az életünkre vonatkozóan, ennek során tanuljuk meg felismerni az ő üdvözítő tervét.

 

„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!”

 

Sokszor járunk olyan utakon, ahol önteltségünkben úgy gondoljuk, elegek vagyunk önmagunk számára, és végül ott állunk irányvesztetten és összezavarodva, rádöbbenve saját korlátainkra és hiányosságainkra. Szeretnénk megtalálni az iránytűt az életünkben, a cél felé vezető utat.

Ez a zsoltár segítségünkre lehet ebben. Új vagy megújult személyes találkozásra vezethet Istennel, és arra, hogy bízzunk az ő barátságában.

Bátorságot ad, hogy merjünk hallgatni a tanítására, mely állandóan arra hív, hogy lépjünk ki önmagunkból és kövessük őt a szeretet útján, amelyen ő siet elsőként elébünk.

Lehet ez a zsoltár egy ima, mely végigkíséri az egész napunkat, és annak minden örömteli vagy fájdalmas pillanatát életutunk értékes szakaszává teszi.

 

„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!”

 

Hedy Svájcban él, négy gyermek édesanyja, és már régen próbálja élni az élet igéjét. Most súlyos beteg lett, és tudja, hogy földi életének vége felé közeledik.

Kedves barátnője, Kati meséli: „Hedy minden egyes látogatóhoz, az ápoló személyzethez is odafordul, érdeklődik felőlük, annak ellenére, hogy most nagyon nehezére esik beszélni. Mindenkinek köszönetet mond, és elmondja a tapasztalatát. Hedy csak szeretet, élő igen Isten akaratára. Sokakat odavonz: barátokat, rokonokat, papokat. Mindenkit mélyen megérint a látogatók iránti figyelmessége, hogy az Isten szeretetébe vetett hit micsoda erőt ad neki.”

Chiara Lubich azt mondta, hogy az élet egy „szent utazás”[1]: „A zarándokút – más szóval szent utazás – Isten felé vezető utunkat szimbolizálja. […] Miért ne válhatna életünk, az egyetlen életünk utazássá, szent utazássá, hiszen Szent az, aki vár minket? […] A kifejezetten vallásos meggyőződés nélküli ember is alkothat remekművet az életéből, ha következetesen az őszinte erkölcsi elkötelezettség útján halad. […] Ha életünk szent utazás, amelyet az Isten akarata által kijelölt úton teszünk meg, akkor napról napra előre kell haladnunk. […] És ha megtorpanunk? […] Engedjük, hogy hibáink elbátortalanítsanak, és hagyjunk fel elhatározásunkkal? Nem! A jelszó ezekben a pillanatokban: újrakezdeni. […] Újrakezdeni úgy, hogy minden bizalmunkat Isten kegyelmébe, és nem saját képességeinkbe helyezzük. […] Mindenekelőtt pedig haladjunk együtt, a szeretet kötelékében, segítve egymásnak! A Szent ott lesz közöttünk, és Ő lesz utunkká. Világosan meg fogja velünk értetni, hogy mi Isten akarata, és megadja a vágyat és képességet arra, hogy meg is valósítsuk. Ha egyek vagyunk, minden könnyebb lesz, és elnyerjük azt a boldogságot, amelyet azoknak ígért, akik nekiindulnak a szent zarándokútnak.” [2]

 

Letizia Magri

[1] vö. Zsolt 84(83),6: „Boldog az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 2006. december, Új Város 2006/12.

Az élet igéje – 2021. február

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36)

 

Lukács evangélista előszeretettel hangsúlyozza Isten irgalmasságát, mert ezzel a jellemvonásával akarja a legteljesebben megmutatni szeretetének végtelenségét.

Az Írásokban az irgalmasság Isten szeretetének anyai megnyilvánulása, így viseli gondját teremtményeinek, soha nem fárad bele, hogy felemelje, megvigasztalja és befogadja őket. Izajás próféta szavaival így szól az Úr népéhez: „Mint a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást.” ^[1]

Istennek ezt a tulajdonságát az iszlám hagyomány is elismeri és hirdeti. Isten 99 szép neve közül, az Irgalmas és a Könyörületes, amelyet leggyakrabban kiejt egy muszlim hívő.

Az evangéliumnak ez a szakasza bemutatja: Jézus az emberek sokaságának, akik különböző városokból valók, sőt még távoli helyekről is eljöttek ide, merész és meglepő dolgot javasol. Azt, hogy utánozzuk Istent, az Atyát éppen irgalmas szeretetében.

Ezt a célt szinte elgondolhatatlannak, elérhetetlennek véljük!

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”

 

Az evangélium szerint ahhoz, hogy utánozni tudjuk az Atyát, mindenekelőtt minden nap Jézus nyomába kell szegődnünk, megtanulva tőle elsőként szeretni, úgy, ahogyan Isten teszi ezt velünk szüntelen.

Így írja le ezzel kapcsolatban a lelki tapasztalatát Bonhoeffer evangélikus teológus (1906-1945): „A keresztyén közösség minden nap így énekel: »Irgalmasságot nyertem.« Megkaptam ezt az ajándékot akkor is, amikor elzártam a szíven Isten elől. […] Amikor eltévedtem, és nem találtam a visszautat. Az Úr Igéje jött elém, és megértettem, hogy Ő szeret. Jézus megtalált, velem volt, egyedül csak Ő. Megvigasztalt, megbocsájtotta minden tévedésemet és nem hibáztatott engem a rosszért. Amikor az ellensége voltam és nem tiszteltem a parancsait, akkor is a barátjának tekintett. […] Próbálom megérteni, hogy miért szeret ennyire az Úr, miért vagyok ennyire kedves neki. Nem értem, hogy sikerült neki és miért akart győzni a szívemben a szeretetével, csak annyit mondhatok: »Irgalmasságot nyertem.«”[2]

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”

 

Az evangéliumnak ez az igéje igazi forradalmat hoz az életünkbe. Minden egyes sértés esetén megtehetjük, hogy nem a visszautasítás, az ellentmondást nem tűrő ítélet és a bosszú útját választjuk, hanem a megbocsátás és az irgalom útját.

Nem egy súlyos kötelesség teljesítéséről van szó, hanem inkább arról, hogy elfogadjuk Jézustól a lehetőséget, hogy a halálos önzésből áttérjünk az életadó közösség útjára. Örömmel fedezzük majd fel, hogy az Atya természete él bennünk: ő senkit nem ítél el végleg, hanem mindenkinek újabb lehetőséget ad, és új remény távlatát nyitja meg előtte.

Ez a felfogás lehetővé teszi, hogy igazi emberi kapcsolatok talaját készítsük elő, melyből végre békés és építő együttélésre kész emberi közösség születhet és növekedhet.

 

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”

 

Chiara Lubich Máté evangéliumáról elmélkedve, amely boldognak nevezi az irgalmasokat, mondja: „Az irgalmasság és a megbocsátás gondolata az egész Evangéliumot átjárja. […] Az irgalmasság ugyanis a szeretet csúcsa, mely beteljesíti, és tökéletessé teszi azt. […] Próbáljuk meg tehát minden kapcsolatunkban ezt a mások iránti szeretetet az irgalmasságban megélni. Az irgalmasság olyan szeretet, mely be tud fogadni minden felebarátot, különösen is a legszegényebbet, azt, aki erre leginkább rászorul. Olyan szeretet ez, mely nem méricskél, bőséges, egyetemes és konkrét. Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, mely az irgalmasság végső célja. Irgalmasság nélkül csak az igazságosság létezne, mely megteremti ugyan az egyenlőséget, de nem a testvériséget. […] Még ha nehéz és merész dolognak tűnik is, kérdezzük meg minden felebarátunkkal kapcsolatban: Vajon az édesanyja hogyan viselkedne vele? Olyan gondolat ez, mely segít majd, hogy Isten szíve szerint értsünk meg másokat, és szíve szerint tudjunk élni.”[3]

 

Letizia Magri

 

[1] vö. Iz 66,13

[2] Dietrich Bonhoefer, 1938. január 23., in La fragilità del male, kiadatlan írások gyűjteménye, Piemme, 2015.

[3] C. Lubich, Az élet igéje, 2000. november, Új Város 2000/11.

Az élet igéje – 2021. január

 

„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek” (vö. Jn 15,5-9)

 

A különböző egyházakhoz tartozó keresztények minden évben a közös imának szentelnek egy időszakot, hogy Jézus vágya szerint együtt kérjék az Atyától az egység ajándékát.

Jézus azért akarja ezt, „hogy így a világ higgyen” (Jn 17,21). Az egység változtatja meg a világot, mert közösséget, testvériséget és szolidaritást hoz. Alapvetően Isten ajándéka, ezért fontos, hogy kitartóan és bizalommal kérjük az Atyától.

Egy spanyolországi csoport meséli, akik élik az élet igéjét. Néhány éve a keresztény egységért tartott imahéten úgy érezték, kérniük kell az egység kegyelmét, hogy hidakat tudjanak építeni. Margarita írja: „Fölvettük a kapcsolatot a egyházmegye ökumenikus referensével, plébánosokkal, az ortodox pappal és az evangélikus lelkészekkel. Összejöttünk imádkozni, egyetértésben, mint keresztények, először a katolikus plébánián, aztán az ortodox parókián. A templomainkban minden alkalommal Isten jelenlétéből fakadó hatalmas örömet tapasztaltunk. Ő nyitja meg az egység útjait.”

A 2021-es imahét mottóját a Grandchamp[1] Szerzetesi Közösség javasolta Szent János evangéliumából, hogy bevilágítsa és eredményessé tegye utunkat:

 

„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek”

 

Nagyon ösztönző ez a meghívás, hogy a keresztények egységéért éljünk és tevékenykedjünk ezekben a rendkívüli napokban, és ezt folytassuk egész évben, egész életünkben. A megosztottságunk súlyos seb, amelyet gyógyítania kell mindenekelőtt Isten irgalmának, aztán saját elköteleződésünknek, hogy megismerjük és tiszteljük egymást, valamint együtt tegyünk tanúságot az evangéliumról.

E szavakkal Jézus elárulja, hogy milyen biztos lépéseket tehetünk ezen az úton. Mindenekelőtt maradjunk meg szeretetében.

Tehát szorosabbra kell fűznünk személyes kapcsolatunkat vele, rá kell bíznunk az életünket, és hinnünk az irgalmában. Jézus ugyanis mindig hűségesen „megmarad” mellettünk.

Ugyanakkor arra hív, hogy határozottan kövessük őt, és hozzá hasonlóan a mi létünk is legyen ajándék az Atyának. Arra hív, hogy tapintatosan, nagylelkűen és érdek nélkül menjünk elébe minden ember szükségletének, akivel a napunknak akár csak egy kis részét is eltöltjük, hogy így „sok gyümölcsöt teremjünk”.

 

„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek”

 

Nagyon aktuálisak ezzel kapcsolatban Chiara Lubich szavai. 2002 októberében Genfben a reformáció napján ezt mondta[2]: „[…] Mennyire nagy szükség van a világban a szeretetre! […] (Jézus) azt mondta, hogy a világ arról ismeri fel, hogy az övéi vagyunk, és akkor ismeri meg általunk Jézust is, ha kölcsönös szeretetben és egységben élünk: »Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.« (Jn 13,35) […] megértettük, hogy a jelen kor mindannyiunktól szeretetet kér, egységet, közösséget, szolidaritást. És az egyházakat is arra hívja, hogy helyreállítsák az évszázadok óta meggyengült egységet. Ez a reformok reformja, amit az Ég kér tőlünk, ez az első és legszükségesebb lépés az egyetemes testvériség felé mindenkivel: férfiakkal és nőkkel az egész világról. Ugyanis akkor fog hinni a világ, ha mi egyek leszünk. Jézus azt mondta: »Legyenek mindnyájan egyek (…), hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.« (vö. Jn 17,21) Isten ezt akarja! […] És adja meg a kegyelmet, hogy ha megvalósulva nem láthatjuk is mindezt, legalább előkészíthessük.”[3]

 

Letizia Magri

 

[1] További információk: www.grandchamp.org

[2] A reformáció napja („Reformationstag”): október 31-én ünneplik, annak emlékére, hogy a hagyomány szerint Luther Márton ezen a napon függesztette ki a wittenbergi vártemplom ajtajára 95 tételét.

[3] C. Lubich beszédéből, Genf, 2002. október 27., református Szent Péter-katedrális