„Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked.”
(Sir 28,2)
(Sir 28,2)
Ez az életige az egyik ószövetségi könyvből
való. Krisztus előtt 170-180 körül írta egy írástudó bölcs, Ben Szira,
aki Jeruzsálemben folytatott tanítói tevékenységet. Olyan témát tanít,
mely kedves az egész bibliai bölcseleti hagyomány szemében. Eszerint
Isten irgalmas a bűnösökhöz, és nekünk is példája szerint kell
cselekednünk. Az Úr megbocsátja minden vétkünket, mert „irgalmas és
könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban” (vö. Zsolt
103,3.8). Becsukja szemét, hogy ne lássa többé bűneinket (vö. Bölcs
11,23), elfelejti és háta mögé veti minden vétkünket (vö. Iz 38,17). Ő
ugyanis, mivel ismeri kicsiségünket és nyomorúságunkat – írja másutt
Ben Szira –, „megsokszorozza a bűnbocsánatot”. Isten, mint minden apa és
anya, mivel szereti gyermekeit, megbocsát nekik, megajándékozza őket
bizalmával, elrejti hibáikat, és fáradhatatlanul bátorítja őket.
Isten, mivel apa és anya, nem elégszik meg
azzal, hogy szereti gyermekeit és megbocsát nekik. Az a vágya, hogy ők
is testvérként tekintsenek egymásra, egyetértsenek, szeressék egymást.
Az egyetemes testvériség tehát Istennek az emberiségről alkotott nagy
terve. Olyan testvériség ez, amely erősebb az óhatatlanul bekövetkező
megosztottságnál, feszültségeknél, haragnál, amelyek a meg nem értés és
az elkövetett hibák következtében oly könnyen kialakulnak.
Gyakran családok hullnak szét, mert nem
tudunk megbocsátani egymásnak. Ősi gyűlölet táplálja a rokonok, a
társadalmi csoportosulások, a népek közötti megosztottságot. Még
olyanok is akadnak, akik azt tanítják, hogy ne felejtsük el az
elszenvedett sérelmeket, hogy tápláljuk magunkban a bosszút… Így az
alattomos harag megmérgezi a lelket és kikezdi a szívet.
Vannak, akik azt gondolják, hogy a
megbocsátás a gyengeség jele. Nem így van. A megbocsátás igen nagy
bátorság megnyilvánulása, igazi szeretet, a leghitelesebb szeretet,
mert érdek nélküli. „Ha csupán azokat szeretitek, akik titeket
szeretnek, mi lesz a jutalmatok?” – mondja Jézus. – Ezt mindenki meg
tudja tenni. „Szeressétek ellenségeiteket!” (vö. Iz 38,17)
Nekünk is meg kell tanulnunk Jézustól az apai
és anyai szeretetet, az irgalmas szeretetet mindazok iránt, akikkel
napunk során találkozunk, különösen azok iránt, akik valamiképp
hibáznak. Akik pedig meghívást kaptak egy közösségi lelkiségre, azaz a
keresztény lelkiségre, azoktól az Újszövetség még többet kér:
„Bocsássatok meg egymásnak!” (Kol 3,13) A kölcsönös szeretet szinte
szövetséget kér tőlünk: legyünk mindig készek megbocsátani egymásnak!
Csak így járulhatunk hozzá az egyetemes testvériség létrejöttéhez.
„Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked.”
E szavak nemcsak arra hívnak, hogy legyünk
könyörületesek, hanem eszünkbe juttatják azt is, hogy a megbocsátás
szükséges feltétele annak, hogy nekünk is megbocsássanak. Jézus maga
figyelmeztet minket: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd
nektek is.” (Mt 7,2) „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is
irgalmaznak.” (Mt 5,7) Ha ugyanis a szív megkeményedett a gyűlölettől,
nem lesz képes felismerni és befogadni Isten irgalmas szeretetét.
Hogyan váltsuk hát tettekre ezt az igét?
Természetesen bocsássunk meg azonnal, ha lenne még valaki, akivel nem
békültünk ki! Ez azonban még nem elég. Át kell kutatnunk szívünk
legrejtettebb zugait, hogy kiűzzük belőle az egyszerű közömbösséget, a
jóakarat hiányát, bármiféle fölényes magatartást, a felületességet bárki
irányában, akivel csak találkozunk.
Ezen kívül szükség van még egy megelőző
műveletre is. Tekintsünk minden reggel új szemmel arra, akivel
találkozunk a családban, az iskolában, a munkahelyünkön, az üzletben!
Legyünk készen arra, hogy ne azt nézzük, ami nem tetszik a
viselkedésükben, hogy ne ítélkezzünk, hogy bizalomban részesítsünk
másokat; hogy mindig reméljünk, mindig higyünk! Ezzel a teljes
amnesztiával, ezzel az egyetemes megbocsátással a szívünkben közeledjünk
mindenkihez! Egyáltalán ne emlékezzünk mások hibáira, mindent
takarjunk be szeretetünkkel! Napunk során pedig bocsánatkéréssel vagy a
barátság egy-egy jelével próbáljunk meg jóvátenni egy udvariatlanságot,
egy türelmetlen megnyilvánulást! A másik ember ösztönös elutasítása
helyett hagyjuk élni magunkban a teljes befogadást, a határtalan
irgalmat, a teljes megbocsátást, a részvétet, a másik szükségleteire
való odafigyelést!
Ha azután az Atyához fohászkodunk –
mindenekelőtt, amikor bocsánatot kérünk a hibáinkért –, látni fogjuk,
hogy kérésünk teljesül, és teljes bizalommal mondhatjuk majd: „Bocsásd
meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!”
(Mt 6,12)
Megjelent: Új Város 2002/9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése