„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
(Lk 3,11)
(Lk 3,11)
Ebben az adventi időszakban, amikor
karácsonyra készülünk, újra előtérbe kerül Keresztelő Szent János
alakja. Isten azért küldte őt, hogy előkészítse az eljövendő Messiás
útját. Akik hozzá fordultak, azoktól életük gyökeres megváltoztatását
kérte: „Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét!”[1] És aki azt kérdezte tőle: „Mit tegyünk tehát?”[2], annak így válaszolt:
„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
A növény annyi vizet szív fel a talajból, amennyire szüksége van.
Miért adjak a másiknak a magaméból?
A másikat is Isten teremtette, úgy, mint
engem. Testvérem ő, lényem része. „Nem tudok kárt tenni benned anélkül,
hogy meg ne sebezném saját magamat is”[3]
– mondta Gandhi. Ajándéknak lettünk teremtve egymás számára, Isten
képmására, aki Szeretet. A szeretet isteni törvénye be van írva
génjeinkbe. Jézus, amikor közénk jött, világosan kinyilatkoztatta ezt
nekünk, amikor új parancsot adott: „Amint én szerettelek titeket, úgy
szeressétek egymást ti is!”[4]
Ez a „mennyország törvénye”, a Szentháromság élete itt a földön, az
evangélium szíve. Amint az Atya, a Fiú és a Szentlélek teljes
közösségben élnek a mennyben, annyira, hogy teljesen egyek[5],
ugyanúgy a földön mi is olyan mértékben vagyunk önmagunk, amennyire
megéljük a szeretet kölcsönösségét. Amint a Fiú ezt mondja az Atyának:
„mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém”[6],
úgy közöttünk is akkor valósul meg teljes mértékben a szeretet, ha
nemcsak a lelki javakat osztjuk meg, hanem az anyagiakat is.
Felebarátunk szükséglete mindenki
szükségletévé kell, hogy váljon. Valakinek nincs állása? Mintha nekem
nem lenne. Valakinek beteg az édesanyja? Úgy segítem őt, mintha az enyém
lenne. Van, aki éhes? Mintha én lennék éhes, és úgy próbálom
előteremteni az ételt, mintha saját magamnak tenném.
Ez a jeruzsálemi első keresztények
tapasztalata: „A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem
mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös
volt.”[7]
Olyan vagyonközösség volt ez, amelyet bár nem volt kötelező, mégis
nagyon intenzíven gyakoroltak. Pál apostol megmagyarázza: nem arról van
szó, hogy egyeseket nehéz helyzetbe kellene hozni azért, hogy másokon
segítsünk, hanem arról, hogy megvalósuljon az „egyenlő mérték szerint”[8] elve.
Cezáreai Szent Vazul ezt mondja: „Az
éhezőket illeti meg az a kenyér, amit félreteszel, a ládafiában őrzött
kabátod a mezítelennek jár, rejtve őrzött pénzed pedig a szükséget
szenvedőké.”[9]
Szent Ágoston szerint: „A gazdagok feleslege a szegényeket illeti.”[10]
„A szegényeknek is segíteniük kell
egymáson: egyikük lábát kölcsönözheti a sántának, a másikuk szemét a
vaknak; ismét más meglátogathatja a betegeket.”[11]
„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
Ma is élhetünk úgy, mint az első
keresztények. Az evangélium nem utópia. Ezt bizonyítják például azok az
új mozgalmak, amelyeket a Szentlélek hozott létre az egyházban, hogy az
első keresztények evangéliumi radikalitását hívja újra életre
frissességével, és hogy válaszoljon az óriási igazságtalanságban és
szegénységben élő mai társadalom nagy kihívásaira.
Emlékszem a Fokoláre Mozgalom kezdetére,
amikor az új karizma a szegények iránti különleges szeretetet ültette a
szívünkbe. Amikor találkoztunk velük az utcán, felírtuk egy kis
jegyzetfüzetbe a címüket, hogy felkereshessük őket, hogy segítsünk
nekik. Jézust láttuk bennük, aki azt mondta: „nekem tettétek”[12].
Miután meglátogattuk őket viskóikban, meghívtuk őket magunkhoz ebédre.
Nekik tartogattuk a legszebb asztalterítőt, a legjobb evőeszközöket, a
legjobb falatokat. Az első fokolárban az asztalnál így foglaltunk
helyet: egy fokolarina, egy szegény, egy fokolarina, egy szegény…
Egy nap úgy éreztük, az Úr azt kéri
tőlünk, hogy váljunk mi magunk szegénnyé, hogy így szolgálhassuk a
szegényeket és mindenkit. Ezért mindegyikünk az első fokolár egyik
szobájának közepére tette mindazt, amiről úgy gondolta, hogy felesleges a
számára. Volt ott tavaszi kabát, egy pár kesztyű, kalap, még egy
szőrmebunda is… Azóta pedig, hogy adni tudjunk a szegényeknek, olyan
vállalatokat alapítottunk, amelyek munkahelyet biztosítanak, nyereséget
termelnek, amelyet a rászorulók kapnak meg.
Azonban még sokat kell tennünk a szegényekért.
„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
Lehet, hogy észre sem vesszük, milyen sok
kincsünk van, amit közösbe tehetünk. Finomítani kell érzékenységünkön,
és el kell sajátítanunk bizonyos ismereteket ahhoz, hogy ténylegesen
segíteni tudjunk, hogy megtaláljuk a testvériség megélésének módját.
Adhatjuk szívünk szeretetét, kinyilváníthatjuk baráti szándékunkat,
átadhatjuk örömünket, rendelkezésre bocsáthatjuk időnket, imáinkat;
szóban vagy írásban közösbe tehetjük belső gazdagságunkat. Vannak ezen
kívül olyan tárgyaink is, mint például táskák, tollak, könyvek, de lehet
pénz, lakás vagy jármű is, amit rendelkezésre bocsáthatunk. Lehet, hogy
sok mindent összegyűjtünk arra gondolva, hogy egyszer majd szükségünk
lesz rá, miközben környezetünkben valakinek sürgősen éppen arra volna
szüksége.
Ahogyan minden növény csak annyi vizet
szív fel a talajból, amennyire szüksége van, úgy mi is próbáljunk meg
csak annyit birtokolni, amennyi nélkülözhetetlen. Jobb, ha időnként azt
vesszük észre, hogy hiányzik valami; jobb kicsit szegénynek lenni, mint
kicsit gazdagnak.
„Ha mindannyian megelégednénk a
szükségessel – mondta Szent Vazul –, és fölöslegünket a nélkülözőknek
adnánk, nem lenne többé sem gazdag, sem szegény.”[13]
Próbáljuk meg, kezdjünk el így élni! Jézus
biztosan nem fog megfeledkezni arról, hogy elküldje nekünk a
százszorost; így további lehetőségünk lesz arra, hogy adjunk. Végül
pedig azt fogja mondani, hogy amit bárkinek is adtunk, azt Neki adtuk.
Chiara LubichAz Élet Igéje, 2003. december, Új Város 2003/12
Fotó: http://hdwyn.com
