Mindenkinek mindene lettem” (1Kor 9,22)
Mozaik a Nyolc boldogság hegyén lévő templom előtt.
El kell vágnunk, félre kell tennünk mindent, ami leköti a szívünket és a gondolatainkat.
|
A korintusiakhoz írt első levélben Pálnak védekeznie kell, mert
kétségbe vonják apostol voltát. Pál, miután „látta Jézus Krisztust” (vö.
9,1), teljes joggal tart igényt erre a címre. Bár élhetne apostoli
jogával és hatalmával, inkább szolidaritást vállal mindenkivel, egy lesz
közülük, hogy eljuttassa hozzájuk az evangélium újdonságát.
Ötször is elismétli, hogyan vált eggyé: a zsidókkal, és irántuk való
szeretetből alávetette magát a mózesi törvénynek, noha magát nem
tartotta a törvény alávetettjének; aztán a nem zsidókkal, akik nem
követik a mózesi törvényeket, köztük is úgy van jelen, mintha a mózesi
törvényen kívül állna, pedig a nagyon sokat követelő jézusi törvénynek
van alávetve. Azokkal, akiket „gyöngének” neveztek – valószínű az
aggályos keresztények voltak, akiknek problémát jelentett, hogy a
bálványoknak áldozott húsból egyenek –, ő is gyöngévé vált, pedig
„erős”, mert szabad ezektől. Egyszóval „mindenkinek mindene” lett.
Elmondja, azért tesz így, hogy mindenkit „megnyerjen” Krisztusnak, és
mindenképpen „megmentsen” legalább némelyeket. Tudja, hogy csak
néhányan fognak válaszolni szeretetére, de emiatt senkit sem szeret
kevésbé, mindenki szolgálatára áll, ahogy az Úr példáján látta: Ő Isten
volt, és „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az
emberekhez.” (Fil 2,7)
„Mindenkinek mindene lettem”
Chiara Lubich ezt az alapállást hangsúlyozza, amikor a „szeretet
művészetéről” beszél, melyet egyetlen kifejezésben összegez: „váljunk
eggyé”. A szeretet „diplomáciáját” látja ebben. „Ha valaki sír – írja –,
sírjunk vele! Ha nevet, örüljünk vele! Így megoszthatjuk egymással a
keresztet, hogy több vállra nehezedjen, és megsokszorozódik az öröm,
mert sok szív részesedik benne. […] Váljunk eggyé a felebaráttal Jézus
iránti szeretetből, Jézus szeretetével, mígnem a felebarát is, a bennünk
lévő isteni szeretettől édesen megsebezve eggyé akar majd válni velünk,
és kölcsönösen segíteni kezdjük egymást, megosztjuk álmainkat,
terveinket, érzéseinket. […] Ez a szeretet diplomáciája. Kifejeződésében
és megnyilvánulásában nagyon hasonlít a szokásos diplomáciához, mert
nem mindent mond ki, amit elmondhatna, mert a testvér nem örülne neki,
és Isten előtt sem lenne kedves; tud várni, tud szólni és célba tud
érni. Az Ige isteni diplomáciája, aki testté lett, hogy átistenítsen
minket.”[1]
Chiara finom pedagógiával bemutatja az „eggyé válás” mindennapos
akadályait is: „Néha a szétszórtságból, néha a kontroll nélküli vágyból
adódik, hogy meggondolatlanul elmondjuk, amit gondolunk, vagy kéretlenül
tanácsot adjunk. Máskor azért nem vagyunk kész eggyé válni
felebarátunkkal, mert úgy gondoljuk, nem érti meg szeretetünket, vagy
más előítéletek fékeznek le irányában. Megakadályozhat az a rejtett
szándék is, hogy megnyerjük saját ügyünknek.” Az eggyé váláshoz tehát
határozottan „arra van szükség, hogy elvágjunk, vagy félre tegyünk
mindent, ami leköti a szívünket és a gondolatainkat.”[2]
Folyamatos és fáradhatatlan, kitartó és érdek nélküli szeretetre van
szükség, mely Isten nagy és hatalmas szeretetére bízza magát.
„Mindenkinek mindene lettem”
Ez az evangéliumi meghívás nem azt kívánja, hogy kritika nélkül
elfogadjuk a másik minden cselekedetét, mintha nem lenne saját
életstílusunk vagy saját elképzelésünk. Ha oly mértékben szerettünk,
hogy a másikká váltunk, és amiben osztozunk vele, az ajándék,
szeretetből, és őszinte kapcsolatot szült közöttünk, akkor meg lehet,
sőt meg is kell osztanunk vele gondolatainkat, még akkor is, ha esetleg
fájdalmat okozunk ezzel, de végig meg kell maradnunk a legmélyebb
szeretetben. Az eggyé válás nem a gyengeség jele, nem nyugodt, békés
együttélésre törekvés, hanem egy szabad és szolgálatkész ember
megnyilvánulása, amihez bátorságra és határozottságra van szükség.
Fontos, hogy szem előtt tartsuk az eggyé válás célját is.
Pál az üdvösségre szeretné vezetni az embereket, ezzel igazolja, hogy
mindenkinek mindene lett. Ez az út, hogy beléphessünk a másikba, és
felragyogtassuk a benne élő jót és igazat, felégessük az esetleges
hibákat és elültessük benne az evangélium magját.
Ez a szándék „eggyé válásunk” végső oka. A politikának és a
kereskedelemnek is érdekében áll közel kerülni az emberekhez, behatolni a
gondolataikba és megérteni igényeiket, szükségleteiket, de itt mindig
jelen van a törekvés, hogy ez megtérüljön. Az „isteni diplomáciában –
Chiara szerint – éppen az a nagy, a sajátos és talán páratlan is, hogy a
másik java mozgatja, és az önzésnek még az árnyékától is mentes.”[3]
„Váljunk eggyé” tehát, hogy mindenkit segítsünk növekedni a
szeretetben, és így hozzájáruljunk az egyetemes testvériség
megvalósulásához, ami Isten álma az emberiségről, Jézus az életét adta
ezért.
Fabio Ciardi OMI[1] “Diplomazia”, in Scritti spirituali/1, Città Nuova, Roma 20035, p. 88-89.
[2] La vita, un viaggio, Città Nuova, Roma 19944, p. 63.
[3] “Diplomazia”, cit., p. 89.
