Az Élet Igéje 2008. április

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.” (Iz 32,17)

„És újra kiárad ránk a lélek a magasból. Akkor a sivatag gyümölcstermő kert lesz, a kert meg olyan, mint az erdő.” Így kezdődik az a szentírási rész, amelyből az e havi igét választottuk. Izajás próféta a Krisztus előtti VIII. század közepén reményteli jövőt ad hírül az emberiségnek. Szinte egy új teremtésről beszél, egy új „kertről”, ahol jog és igazságosság lakozik, mely békét és biztonságot tud teremteni.

A béke új korszaka (shalom) az isteni Lélek műve lesz, az éltető erőé, mely megújítja a teremtett világot. Ám abból is fakad, hogy a nép tiszteletben fogja tartani a szövetséget, amit Istennel kötött, és ami a nép többi tagja felé is kötelezi, hiszen az Istennel való közösség és az emberek közössége elválaszthatatlan egymástól.

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.”

Izajás szavai komoly és felelős elköteleződésre szólítanak fel: kövessük a társadalmi együttélés szabályait, amelyek megakadályozzák az önző individualizmust és az elvakult önkényeskedést, segítik a harmonikus együttélést és a közjóra törekvő tevékenykedést.

Vajon lehet igazságosságban élni, meg lehet valósítani az igazságot?

Igen, ha észrevesszük, hogy a másik ember a testvérünk; ha az egyetemes testvériség lelkületével az egész emberiséget egyetlen nagy családnak tekintjük.

Ez lehetetlen, ha nem vesszük észre, hogy van egy Atya, aki minden ember Atyja! Ő minden ember természetébe beleírta az egyetemes testvériséget. Egy apa ugyanis mindenekelőtt azt akarja, hogy gyermekei testvérként viselkedjenek egymással, szeressék egymást.

Ezért jött el az Atya egyszülött Fia, minden ember Testvére. Ezért hagyta ránk a társadalmi élet normájaként a kölcsönös szeretetet. A szeretet kifejeződése az, hogy tiszteletben tartjuk az együttélés szabályait, hogy teljesítjük saját kötelességeinket.

A szeretet minden cselekedetünk végső mozgatórugója, ami valódi igazságosságra indít, és békére vezet. A nemzeteknek olyan törvényekre van szükségük, amelyek mindig alkalmazkodnak a társadalmi és nemzetközi élet igényeihez. Ehhez azonban olyan emberekre van szükség, akik bensőjükben hordozzák a szeretet rendjét. Ez a rend az igazság, a törvényeknek csak ebben a rendben van értéke.

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.”

Hogyan éljük hát a hónap során ezt az életigét?

Úgy, hogy még teljesebb odaadással teljesítjük szakmai kötelességeinket, az etika, a becsületesség, a törvényesség kívánalmait.

Ismerjük fel másokban, akik figyelmet, tiszteletet, együttérzést kérnek tőlünk, hogy ők is a mi családunkhoz tartoznak.

Ha életedet és felebarátaiddal való kapcsolataidat a folytonos és kölcsönös szeretetre alapozod – ami minden mást megelőz, hiszen ez lehet Isten iránti szereteted legteljesebb kifejeződése –, akkor igazságod valóban kedves lesz Isten előtt.

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.”

Egy dél-olaszországi rendőr – mivel szeretett volna osztozni városa legelesettebb embereinek sorsában – úgy döntött, családjával egy épülőfélben lévő lakótelepre költözik, ahol csak földutak voltak, nem volt közvilágítás, ivóvíz- és szennyvízcsatorna-hálózat, a szolgáltatásokról és a tömegközlekedésről nem is beszélve.

Így számolt be erről: „Próbáltunk minden ott lakó emberrel és családdal megismerkedni, és párbeszédet kezdeményezni velük, hogy csökkentsük a lakosok és a közigazgatás közötti szakadékot. Létrehoztunk egy bizottságot, és rajtuk keresztül most már a lakótelep mind a háromezer lakója aktívan részt vesz a közintézményekkel való együttműködésben.”

A regionális igazgatásnál pedig elérték, hogy a költségvetésben nagyobb összeget különítsenek el a lakótelep rendezésére. Azóta ez a terület mintanegyeddé vált, amely a város többi negyedét képviselő bizottságok részére számos továbbképzésnek ad otthont.

Chiara Lubich

Marcell atya: Keresztút Máriával

Ave Maria + Sis benedictus!

Szeretteim, szeressük egymást. Aki szeret Istentől van. Isten szeretett minket és Egyszülött Fiát küldte a földre, hogy Általa éljünk. Leküldte engesztelésül a mi bűneinkért. - Csak a szeretet számít. Szeressük Istent, mert Ő előbb szeretett minket. Járjuk a keresztutat szeretetből - a Szűzanyával.

I. Elítélik. Hogyan viselkedem én, amikor elítélnek? Van-e bennem szeretet? Az Atya így akarja. Ó, örök engedelmesség!

II. Fogadja Jézus a keresztet. Örömmel, kitárt karral siet felé. S én hogyan fogadom? Jézusom, nézd, itt a Szűzanya, ő mindent szeretetből tesz.

III. Elesik. Nem bírja a keresztet. Ő viseli a szégyent. Őt lehetett - engem nem lehet megalázni. Odatartom a Szűzanya együtt érző Szívét.

IV. Anya és Fia együtt a keresztúton. Mily fájdalom! Az én keresztutamon is ott lesz a Szűzanya. A keresztutat Isten akarja. Találkoznom kell a szenvedő Jézussal. Találjam meg mindig a keresztúton a Szűzanyát.

V. Cirenei Simon. Ó, de nagy tanulság nekem! Hogyan kell a keresztet hordoznom. Szívesen vigyem. Jézus adja, tehát Jézusé. Sis benedictus! Minden keresztet kitüntetésnek tartok. Csak az tehet szentté.

VI. Veronika. Mily finom figyelem! Hogy hiányzik ez bennem Jézussal, azaz testvéremmel szemben. Jézus - Veronika szívébe - örökre bevési Szívét.

VII. Újra elesik! Újra átgondolom az első elesést.

VIII. Sirató asszonyok. Milyenek az én könnyeim? Magamat siratom. Elég ez? Milyenek Mária könnyei? Ezt ajánlom Jézusnak: tekintsd Anyám könnyeit.

IX. Harmadszor is elesik. Bűneimet lássam, melyek ezt okozzák. Hibáim végtelen sorozatát. Hallom Jézus panaszát: hová tetted első szeretetedet?

X. Levetkőztetik. Mi vetkőzteti le Jézust? Az érzékiség. Borítsam be orcámat és rejtőzzem el a Szűzanya mögött: íme a Szeplőtelen! A liliomok lilioma.

XI. Keresztre szegezik. 3 szeg: 3 fogadalom. Szeretem-e a szegeket? Áldom Jézust, hogy azokat adta? Őt lehetett engem nem?

XII. Meghal. Jézus a célnál van. Szeretett engem, s önmagát adja értem. Az én ambicióm is ez legyen: mindent Neki adni - szeretetből halni érte.

XIII. Levétel a keresztről. Mint az érett gyümölcs, úgy hullik le a keresztről a Szűzanya ölébe.

XIV. Eltemetik. Úgy kell nekem is elrejtőznöm. Naponként meghalni a világnak. Látom a Szűzanya teljes kifosztottságát.

Hogy miért mindez? Érdemes stációt járni? Egyiket sem engedi el az Úr Isten, ha üdvözülni akarok. A keresztutat szüntelenül járjam. Ellenkező esetben sok állomás elmarad az életemből. Minden sikerül, élvezem a föld örömeit - Isten mentsen meg ettől! Legyünk inkább szegények, sújtottak, száz meg száz kereszttől megáldottak. De a keresztutat mindig járjam!

Ó, örök szeretet nagy mélysége!

I. JÉZUST HALÁLRA ÍTÉLIK

Pilátus igazságtalanul ítélt, az emberektől való félelemből. Jézus hallgat, és bár szíve legmélyét érinti, de elfogadja az ítéletet.

Sokszor milyen nehéz a hallgatás, amikor úgy érezzük, igazunk van. Hogyan védekezünk, ha néha csak egy bántó szó is éri a szívünket!

Uram, taníts meg engem hallgatni, ha igazságtalanság ér. Add, hogy irántad való szeretetből elviseljem a fájdalmat. Nem akarok azonnal felfortyanni, hanem uralkodni fogok magamon. Elég lesz majd Pilátus ítéletére gondolnom. És, ha mégis szólnom kell, csak a szeretet hangján akarok válaszolni.



II. JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET

Az Üdvözítő önként nyúl keresztje után. Tudja, hogy ezzel a nehéz kereszttel szabadít meg téged. Ezért olyan határozott, ezért szorítja magához oly erősen.

Hogy jajveszékelünk, ha csak egy kis keresztet kell elviselnünk: könnyebb betegséget, sikertelenséget, félreismerést! Tárjuk ki mi is a karunkat, vegyük a keresztet, és viseljük Jézussal együtt magunk és felebarátaink üdvözülésére!

Uram, adj erőt, hogy a szenvedést, amelyet te küldesz rám, vonakodás nélkül, kitartóan és örömmel viseljem! Mutasd meg, milyen önkéntes áldozatot hozzak, amellyel Neked örömet szerezhetek, és általa új emberré válhatok.



III. JÉZUS ELŐSZÖR ESIK EL A KERESZTTEL

A teher nehéz, Jézus kimerül. Az út köveire rogy, s a kereszt megüti Őt. Új erőt gyűjt mégis, és talpra áll, mert rád gondol és bűneidre, amelyekért vezekelni akar.

Uram, összeestél a kereszt alatt, amelyet én róttam válladra. Most látom, milyen borzalmas dolog a bűn, hogy miattam ekkora szenvedést vállaltál. Add Uram kegyelmedet, hogy a kísértésnek, míg nem késő, bátran ellenálljak. Hiszen az én bűneim nyomtak le Téged az út porába.



IV. JÉZUS ÉDESANYJÁVAL TALÁLKOZIK

Mária követte fiát az úton. Most hirtelen megpillantják egymást. Mária a szíve mélyéig együtt szenvedett Fiával a keresztúton. Szenvedéseit egyesítette Jézuséval.

Mária szívét a fájdalmak tőre járja át, s ezért érti meg ő a mi szenvedéseinket is. Sötét gondok kínoznak, vagy halálos bűn terhe nyomaszt bennünk? Forduljunk hozzá, a szomorúak vigasztalójához, a bűnösök menedékéhez! Ő odavezet Fiához, a szenvedő Megváltóhoz.

Uram, szenvedéseid óráiban vigasztalást találtál édesanyád tekintetében. Milyen jóleső érzés megértő emberekre lelni! Édesanyáddal való találkozásod által taníts meg arra, hogy én is megértő, tapintatos legyek embertársaim szenvedése iránt!



V. CIRENEI SIMON SEGÍT JÉZUSNAK VINNI A KERESZTET

Az Üdvözítő oly gyenge, hogy a zsidók attól félnek, már a Kálváriához vezető úton meg fog halni. Ezért kényszerítik az éppen arra haladó Simont, fogja és vigye egy darabon Krisztus Urunk keresztjét. Simon habozik, de vállára veszi az Úr terhét. Ezért jutalmul később megkapta a hit kegyelmének ajándékát.

Uram, nyisd fel szememet, hogy észrevegyem körülöttem az emberek szenvedéseit! Ne haladjak el sorsuk mellett vakon, hanem segítsek keresztjük nehezén erőmhöz mérten! Ha sokat nem is tudok, de amennyit igen, azt örömmel akarom tenni.



VI. VERONIKA LETÖRLI JÉZUS ARCÁT

Veronika csekély szolgálatot tett Jézus szenvedéseinek enyhítésére, de azt együttérző, mély szeretettel. Ezért örökbe kapta kendőjén az Úr arcának képmását. A legnagyobb szenvedésben is hálás volt Jézus a legkisebb jótéteményért is.

Sokszor mi talán könnyen elfogadunk egy-egy adományt, de az ajándékozóra kevés figyelmet fordítunk. Pedig milyen jólesne neki néha egy-egy köszönő szó!

Uram, Te nagyon fontosat mutattál meg nekem: az igazi hála erényét. Add Uram, hogy elsősorban irántad töltsön el gyengéd, szívből jövő hála, mert végső soron a Te kezedből kapok mindent, és magamtól semmire se mennék! De hálával akarok gondolni embertársaimra is. Kérlek, sugározd rám szent arcod vonásait.



VII. JÉZUS MÁSODSZOR ESIK EL A KERESZTTEL

A kereszt egyre nehezebb lesz, Jézus egyre fáradtabb és gyengébb. Már alig botorkál, újra földre zuhan. De a maga erejéből kell ismét talpra állnia, a szolgák ütéseitől, gyalázkodásaitól kísérve.

Uram, bűneim oly erővel nehezednek Rád, hogy ismét a földre nyomnak. Oly nehezen szabadulok tőlük, oly sokszor elkövetem azokat. Adj erőt, hogy végérvényesen tudjak szakítani azzal a bűnnel, amelybe oly gyakran visszaesem!



VIII. JÉZUS TALÁLKOZIK A JERUZSÁLEMI ASSZONYOKKAL

Az asszonyokat megrendíti a szenvedő Jézus látása. Pedig jobban tennék, ha hívő lélekkel követnék Őt. Erre már nem tudják rászánni magukat. Az Üdvözítő így szól hozzájuk: "Ne engem, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok!" - Ezzel rá akart mutatni, hogy a cselekvés fontosabb a sajnálkozásnál.

Add Uram, hogy nem törődve az emberek szóbeszédével, alázatos tettekkel kövesselek! Ne engedd, hogy a kishitűség és a csüggedés erőt vegyen rajtam, amikor hiányzik belőlem a lelkesedés. Sőt, éppen ilyenkor akarok Neked tettekkel, különösen kötelességeim teljesítésével szolgálni.



IX. JÉZUS HARMADSZOR ESIK EL A KERESZTTEL

Az emelkedő mindig meredekebb. Elérkezett az utolsó útszakasz. Jézus szeme előtt feltűnik a hely, ahol hamarosan keresztre feszítik. Ekkor rogy össze harmadszor is. Minél nagyobbak az emberek bűnei, annál súlyosabbak az Úr szenvedései. Most a megrögzött bűnösökért vezekel. Nekik is ki akarja nyitni a mennyek kapuját.

Imáinkban gyakran emlékezzünk meg a megátalkodott bűnösökről, a szegények legszegényebbjeiről, akik nem akarnak bejutni Isten országába, noha odajuthatnának!

Uram, harmadszori elesésed által könyörülj azokon, akik elvakultságukban elfordultak Tőled, hogy szenvedésed gyümölcse ne vesszen kárba az ő számukra sem!



X. JÉZUST MEGFOSZTJÁK RUHÁITÓL

Megkezdődnek az előkészületek Jézus keresztre feszítéséhez: sebekkel borított, lázas testéről lerángatják ruháit. Mily keserűség tölthette el Jézust! De értünk elviseli! Nekünk akar erőt adni ahhoz, hogy testünket megőrizhessük tisztán, szentül. Vezekel azokért az emberekért, akikben nincs szemérem, akiknek nem szent az emberi test.

Uram, ruháidat is odaadtad. Amid volt, azzal mind vezekelsz értem. Tarts távol testemtől minden bűnös vágyat! Taníts meg arra, hogy testemben a Szentlélek templomát tiszteljem, s megvédjem minden megszentségtelenítéstől. Benne mindig a Te kegyelmed uralkodjék.



XI. JÉZUST A KERESZTRE SZEGEZIK

Most a legszörnyűbb következik Jézus számára: a hóhérok keresztre szegezik testét. Krisztus kínjai kimondhatatlanok. Most egyedül van, és ki van szolgáltatva a durvalelkű emberek kénye-kedvének.

Így adott példát, hogy mi is készségesen vállaljuk, ha a szenvedést társtalanul, magányosan kell elviselnünk.

Uram, mindenedet elvették! Most elhagyatva fekszel a keresztfán...  Uram, taníts meg a lemondásra! Tudjak egyszerű, szegény és igénytelen lenni! Ha szenvednem kell, ne kürtöljem világgá. Veled, megfeszített Üdvözítőmmel együtt akarom azt elviselni, s felajánlani a magam és mások bűneiért.



XII. JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN

Az Úr most hozza legvégső áldozatát, amely minden eddigit felülmúl és betetőz -- engedelmes a kereszthalálig. Három, kínokkal teli órán át viaskodik a halállal, s akkor kiadja lelkét. Utolsó szavai a mennybe szállnak, az Atyához, akinek küldetését most befejezte.

Az engedetlenség által jött az eredeti bűn a világra, s most az engedelmesség által jön el az emberek üdvössége.

Uram, kereszted lábánál állhatatosan kérlek, ajándékozz meg engem az őszinte és jókedvű engedelmesség lelkületével! S ha nehéz meghajolnom, tekintsek szent keresztedre, s jusson eszembe a te gyermeki engedelmességed mennyei Atyád iránt.



XIII. JÉZUS TESTÉT LEVESZIK A KERESZTRŐL

Mária szíve mélyéig átérezte az Úr szenvedését. Arimateai József leveszi Jézus testét a keresztről, és Mária ölébe helyezi. Most még egyszer karja között tarthatja Fiát. Nyelve nem szól, de szíve most is azt mondja: "Lásd, én az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a Te szavad szerint!"

Isten akaratában való igazi megnyugvás...

Uram, ha hitem erősebb volna, nem lennék oly türelmetlen. Mária nyugalmát a Benned való hitből merítette. Hadd tanuljak tőle csendes alkalmazkodást, ha bajt, szerencsétlenséget küldesz rám. Nem zúgolódva, panaszkodva akarom akaratodat fogadni, hanem szívesen, türelemmel, kitartással fogom teljesíteni azt.



XIV. JÉZUST SÍRBA TESZIK

Csak néhány hűséges viszi az Úr testét a sírhoz. Csend van, a szájak hallgatnak. Szomorú ez a menet, de a béke lebeg felettük. Az áldozat befejeződött, nemsokára itt a húsvét.

Eljön egyszer az a nap, amikor minket is sírunkhoz kísérnek, amikor számunkra is vége lesz a kemény harc idejének. Ne féljünk ettől a naptól! Ha végigjártuk az élet keresztútját Jézussal, Ő megragyogtatja előttünk a húsvéti hajnal fényességét!

Uram, most vége keserű szenvedésednek. Itt nyugszol a sírban. Azonban hamarosan felvirrad dicsőséged napja, amikor a bűn, a halál és a pokol felett aratott győzelmed nyilvánvalóvá lesz.
Az én keresztutam végén is boldog örökkévalóság vár a mennyben, amelyet Te ajándékozol nekem. Erősíts meg, hogy tartsak ki ezen az úton, amelyen Te haladsz előttem kereszteddel, s a zászlót, melyen királyságod felségjelvénye ragyog, a szent kereszt tündököl, soha cserben ne hagyjam!

Az élet igéje, 2008. március

„Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét.” (Jn 4,34)

Csodálatos Jézusnak ez az igéje, amelyet bizonyos értelemben minden keresztény elmondhat magáról. Ha megéljük, jócskán előre visz bennünket életünk „szent utazásán”.

Jézus Szamariában megpihent Jákob kútjánál, és beszélgetni kezdett egy szamariai asszonnyal. Tanítványai közben elmentek a közeli városba ennivalót venni. Amikor visszatértek, csodálkozva látták, hogy a Mester egy asszonnyal beszélget, de egyikük sem kérdezte meg tőle, hogy miért. Amikor az asszony elment, étellel kínálták Jézust. Ő azonban gondolataikba látott, és elmagyarázta nekik, hogy mi mozgatja cselekedeteit. Így szólt: „Van eledelem, csak nem tudtok róla.”

A tanítványok nem értették, mert testi táplálékra gondoltak, és kérdezgetni kezdték egymást, hogy amíg ők távol voltak, vajon vitt-e valaki ételt a Mesternek. Erre Jézus nyíltan kimondta:

„Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét.”

Minden nap szükségünk van táplálékra ahhoz, hogy életben maradjunk. Ezt Jézus sem tagadja. Itt is eledeléről beszél, tehát egy természetes szükségletéről, de azért, hogy aláhúzza egy másik típusú táplálékra való igényét, ami még fontosabb, és amiről nem mondhat le.

Jézus azért szállt alá az Égből, hogy megtegye annak akaratát, aki Őt küldte, és beteljesítse művét. Nincsenek saját gondolatai és tervei, csak az, amit Atyja elgondolt. Szavai és cselekedetei is az Atyától származnak, nem a saját akaratát teszi, hanem azét, aki Őt küldte. Ebből áll Jézus élete, ez csillapítja éhségét, ily módon táplálkozik.

Életét az Atya akaratával való teljes azonosulás jellemzi, egészen a kereszthalálig, ahol valóban beteljesíti a művet, amit az Atya rábízott.

„Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét.”

Jézus eledelének tekinti, hogy az Atya akaratát tegye: gyakorlattá váltja, magába szívja, „megemészti”, azonosul vele, ebből nyer Életet.

Vajon mi az Atya akarata, mi az a mű, amelyet Jézusnak el kell végeznie?

Az, hogy üdvösséget hozzon az embernek, hogy soha el nem múló Életet adjon neki.

Jézus ennek az Életnek a magját adta át a szamariai asszonynak szavaival és szeretetével. A tanítványok pedig hamarosan megláthatták, hogy ez az Élet szárba szökken és növekszik, mert az asszony hírül adta a szamariaiaknak azt a kincset, amit felfedezett és megkapott: „Gyertek, van itt egy ember… Ő volna a Messiás?”[1]

Jézus, miközben a szamariai asszonnyal beszél, felfedi Isten tervét, aki Atya, és azt akarja, hogy minden ember részesüljön az Ő életének ajándékában. Ennek a műnek a beteljesítésén fáradozik Jézus, hogy aztán tanítványaira, az egyházra bízza.

„Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét.”

Vajon mi is meg tudjuk élni ezt a Jézusra annyira jellemző igét, ami különösen is tükrözi az Ő létét, küldetését és odaadását?

Természetesen! Krisztustól kapott életünk lehetővé teszi, hogy megéljük istengyermekségünket, és életünket az Ő akaratával tápláljuk.

Úgy tehetjük ezt meg, hogy pillanatról pillanatra teljesítjük azt, amit kér tőlünk, tökéletesen, mintha semmi más dolgunk nem lenne, mert Isten nem is akar többet.

Táplálkozzunk tehát minden pillanatban azzal, amit Isten akar tőlünk, és megtapasztaljuk majd, hogy ez teljesen betölt, békét, örömet, boldogságot ad, és – nem túlzás ezt mondani – az üdvösség elővételezése lesz számunkra.

Így Jézussal együtt napról napra mi is hozzájárulunk ahhoz, hogy elvégezzük az Atya művét.

Ez a legjobb módja annak, hogy megéljük a húsvétot.

Chiara Lubich

---

[1] Jn 4,29

Életige, 2008. február

„Aki megtartja és tanítja [ezeket a parancsokat], az nagy lesz a mennyek országában.” (Mt 5,19)

Jézust tömeg vette körül, ezért fölment egy hegyre, és onnan mondta el híres beszédét, melynek már első szavai is rámutatnak arra az újdonságra, amit el akart hozni közénk: „Boldogok a lélekben szegények, boldogok a szelídek…”

Jézus az élet, a fény, a remény szavaival fordul tanítványaihoz, hogy megvilágosítsa őket, hogy új ízt és értelmet nyerjen az életük.

Jézus mély mondanivalót rejtő beszéde megváltoztatta és megújította a tanítványokat, ezért meghívta őket, hogy adják át másoknak is a kapott és életté váltott tanítást.

„Aki megtartja és tanítja [ezeket a parancsokat], az nagy lesz a mennyek országában.”

Társadalmunknak ma különösen is szüksége van arra, hogy megismerje az evangélium igéit, és engedjen azok átalakító erejének. Hagynunk kell, hogy Jézus ma is ezt ismételje: ne gerjedjetek haragra testvéreitekkel szemben; bocsássatok meg, és akkor nektek is megbocsátanak; mondjatok igazat, úgy, hogy ne kelljen esküdnötök; szeressétek ellenségeiteket; vegyétek észre, hogy egyetlen Atyátok van, és mind testvérek vagytok; tegyétek meg testvéreiteknek mindazt, amit szeretnétek, hogy ők is megtegyenek nektek. Ez a mondanivalója a „hegyi beszéd” gondolatainak. Ha ezt megélnénk, elég lenne ahhoz, hogy a világ megváltozzon.

Jézus minket is arra hív, hogy hirdessük evangéliumát, de mielőtt „tanítanánk”, azt kéri, hogy „tartsuk is meg” szavait. Ahhoz, hogy hitelesek legyünk, az evangélium „szakértőivé” kell válnunk, „élő evangéliummá”. Csak így tehetünk tanúságot róla az életünkkel, és taníthatjuk szavainkkal.

„Aki megtartja és tanítja [ezeket a parancsokat], az nagy lesz a mennyek országában.”

Hogyan élhetjük legjobban ezt az igét?

Hagyjuk, hogy Jézus tanítson meg erre minket! Hívjuk Őt magunkba és magunk közé kölcsönös szeretetünkkel! Így Ő sugallhatja majd, hogy milyen szavakkal közeledjünk az emberekhez. Ő mutatja meg az utat, és Ő tárja ki a kaput, hogy testvéreink szívéig juthassunk, és tanúságot tegyünk Róla mindenütt, a legnehezebb körülményekben, a legkuszább helyzetekben is. Így azt fogjuk látni, hogy a világ – a világnak az a része, ahol élünk – átalakul, összhangra, megértésre, békére talál.

Az a fontos, hogy kölcsönös szeretetünk által élőn tartsuk magunk között az Ő jelenlétét, és készségesen hallgassunk hangjára, lelkiismeretünk hangjára, mely mindig megszólal, ha el tudjuk hallgattatni a többi hangot.

Ő meg fogja tanítani, hogy hogyan „tartsuk meg” örömteli, alkotó és kezdeményező módon a legkisebb előírást is, amivel tökéletesre finomíthatjuk egység-életünket. Így rólunk is elmondhatják majd, mint az első keresztényekről: „Nézd, hogyan szeretik egymást, mennyire készek meghalni egymásért!”[1] A szeretetben megújuló kapcsolatainkból pedig láthatóvá válik, hogy az evangélium új társadalmat tud teremteni.

Nem tarthatjuk meg magunknak a kapott ajándékot. Ránk is érvényesek Pál szavai: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!”[2] Ha hagyjuk, hogy a belső hang vezessen bennünket, akkor mindig fogunk új lehetőséget találni arra, hogy továbbadjuk az evangéliumot szóban, írásban vagy beszélgetésekben, hogy az evangélium ragyoghasson bennünk és otthonunkban, városunkban, országunkban. Így új élet virágzik majd a szívünkben, egyre nagyobb öröm tölt el, és egyre fénylőbben ragyog majd a Feltámadott jelenléte… Ő pedig „nagynak” tekint majd minket a mennyek országában.

Nagyszerűen igazolja ezt Ginetta Calliari élete. Ő 1959-ben érkezett Brazíliába a Fokoláre első kis csoportjával. Az országban lévő súlyos egyenlőtlenségekkel való rideg szembesülés szinte sokkoló hatással volt rá. Elhatározta, hogy Jézus igéi szerint kölcsönös szeretetben akar élni. „Ő majd utat nyit nekünk” – mondogatta. Az elmúlt évek alatt közreműködésével olyan közösség született és erősödött meg, amelyhez ma több százezren tartoznak: a legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez és különböző korosztályokhoz tartozó emberek, nyomornegyedekben lakók és jómódúak, akik a szegényebbek szolgálatába álltak. Így olyan szociális művek létesültek, amelyek több városban is megváltoztatták a nyomornegyedek arcát. Egy kicsiny, egységes „nép” jött létre, mely azóta is azt bizonyítja, hogy az evangélium igaz. Ezt a „hozományt” vitte magával Ginetta, amikor átment az Égbe.

Chiara Lubich

---

[1] Tertullianus, Apologeticum, 39, 7.

[2]vö. 1 Kor 9,16.

Az élet igéje, 2008. január

„Szüntelenül imádkozzatok!” (1Tessz 5,17)

A keresztények egységéért végzett ökumenikus imahét idén ünnepli századik évfordulóját. Az első „Imanyolcad a keresztények egységéért” 1908. január 18. és 25. között zajlott. Hatvan évvel később, 1968-ban az imahetet közösen készítette elő a Hit és Egyházszervezet Bizottsága (az Egyházak Ökumenikus Tanácsa részéről) és a Keresztény Egységtörekvés Tanácsának Titkársága (a Katolikus Egyház részéről). Azóta immár szokássá vált, hogy összegyűlnek a katolikus és más felekezetű keresztények, és egy közös dokumentumot dolgoznak ki, ami az imahétre vonatkozó javaslatokat tartalmazza.

Az idén egy népes ökumenikus csoport választotta ki az igét az Egyesült Államokban, Szent Pálnak a tesszalonikai keresztényekhez írt első leveléből. Ebben a görög városban éppen csak megszületett egy kicsiny közösség, és Pál szükségét érezte, hogy tagjai között megerősödjön az egység. Ezért arra buzdította őket, „éljenek békességben”, legyenek türelmesek mindenkivel, a rosszért ne fizessenek rosszal, hanem munkálkodjanak egymás és a többiek javán. Arra kérte őket, hogy „szüntelenül imádkozzanak”, ezzel is mintegy hangsúlyozva, hogy a keresztény közösségben csak az imaélet segítségével lehet egységben élni. Jézus is imádkozott az övéiért: „Legyenek mindnyájan egy”[1] – ezt kérte Atyjától.

„Szüntelenül imádkozzatok!”

Miért kell szüntelenül imádkozni?

Azért, mert az imádság a személy, az ember lényegi része. Isten képmására lettünk teremtve, olyannak, akivel Isten személyes kapcsolatban áll, és aki képes közösségre lépni vele. Létünk alap-vető eleme tehát a baráti viszony Istennel: a közvetlen, egyszerű és igaz párbeszéd – ez az imádság. Ez teszi lehetővé, hogy hiteles személyekké váljunk istengyermekségünk teljes méltóságában.

Mivel személyes Isten-kapcsolatra lettünk teremtve, állandó összeköttetésben lehetünk vele, szívünkben a Szentlélektől kapott szeretettel, és azzal a bizalommal, amivel az ember saját Atyjához fordul. Ez a bizalom ösztönöz, hogy gyakran szóljunk hozzá, hogy mindent elmondjunk neki: a gondolatainkat, a terveinket. Erre a meghitt viszonyra gondolva szinte türelmetlenül várjuk az imádság pillanatait, melyeket a napi munkahelyi és családi kötelezettségeink közepette kiszakítunk, hogy mély kapcsolatba kerüljünk Istennel, akiről tudjuk, hogy szeret minket.

Nemcsak saját szükségleteinkért kell szüntelen imádkoznunk, hanem azért is, hogy osztozzunk Krisztus Testének építésében, és így megvalósuljon Krisztus Egyházának teljes és látható egysége. Olyan titok ez, amiből akkor sejthetünk meg valamit, ha a közlekedőedényekre gondolunk. Amikor vizet töltünk az egyikbe, a folyadékszint mindegyikben megemelkedik. Ugyanez történik, amikor valaki imádkozik. Az imádságban a lélek Istenhez emelkedik, hogy imádja Őt, és hálát adjon neki. Amikor valaki felemelkedik, a többiek vele emelkednek.

„Szüntelenül imádkozzatok!”

Hogyan imádkozzunk szüntelenül, különösen, amikor a hétköznapok forgataga magával ragad?

Szüntelenül imádkozni nem azt jelenti, hogy szaporítjuk imádságainkat, hanem hogy lelkünkkel és életünkkel Isten felé fordulunk, teljesítjük akaratát: őérte tanulunk, dolgozunk, szenvedünk, pihenünk, és ha kell, érte halunk meg. Olyannyira, hogy még a leghétköznapibb ügyeinket se tudjuk intézni anélkül, hogy vele meg ne beszélnénk.

Tevékenységünk így szent cselekménnyé lesz, és imádsággá válik az egész napunk.

Segíthet ebben, ha felajánljuk Istennek minden cselekedetünket: „Jézusom, érted, neked teszem”; vagy ha nehézségeink adódnak, tudatosítjuk magunkban: „Mi a fontos? Az, hogy szeresselek téged!” Így minden dolgunkat szeretettel itatjuk át.

És szüntelenül imádkozni fogunk, mert szüntelenül szeretünk.

Chiara Lubich

---

[1] Jn 17,21

Az élet igéje, 2007. december

A TÖRVÉNY TÖKÉLETES TELJESÍTÉSE

„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” (Róm 13,10)

Ezekkel a szavakkal záródik a Rómaiakhoz írt levél egyik hosszú szakasza, melyben Szent Pál a keresztény életről beszél, a testvéreink iránti szeretetből fakadó életről. A keresztény embernek éppen ezt az új lelki áldozatot kell bemutatnia Istennek – a Szentlélek vezetésével és ösztönzésével.[1]

A szakasz mondanivalóját összegezve az apostol megállapítja, hogy a felebarát iránti szeretetben teljesítjük tökéletesen, mindenestül Isten akaratát, amit a Törvény – vagyis a parancsok – tartalmaznak. Legszebben, leghitelesebben úgy mutathatjuk ki szeretetünket Isten iránt, ha szeretjük testvéreinket.

„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.”

De miben áll konkrétan ez a teljesség és tökéletesség? Az előző sorokból megtudjuk, az apostol leírja, hogyan nyilvánul meg ez a szeretet, és milyen hatása van.

Az igazi felebaráti szeretet elsősorban nem tesz rosszat.[2] Ezért betartjuk Isten minden egyéb parancsolatát, kivétel nélkül[3], hiszen azok elsődleges célja, hogy elkerüljük mindazt a rosszat, amit saját magunk vagy testvéreink ellen csak el lehet követni.

Azon túl, hogy nem teszünk rosszat, igyekszünk a szeretettől sarkallva megtenni mindazt a jót, amire a felebarátnak szüksége van.[4]

Ez az ige értő, érzékeny szeretetre ösztönöz testvéreink szükségletei, várakozásai, törvényes jogai iránt. Olyan szeretetet kér tőlünk, ami tiszteletben tartja az emberi és keresztény méltóságot, tiszta, megértő, képes osztozni, és nyitott mindenki iránt, ahogy Jézus tanítja.

Lehetetlen így szeretnünk, ha individualizmusunknak és önelégültségünknek nem vagyunk készek hátat fordítani. Ez az ige siet segítségünkre, hogy legyőzzük önző hajlamainkat, melyeket magunkban hordunk, mint legfőbb akadályt (a gőgöt, a fösvénységet, a bujaságot, a törtetést, a hiúságot, és így tovább).[5]

„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.”

Hogyan éljük a karácsony-havi igét?

Úgy, hogy szem előtt tartjuk azt, amire figyelmeztet: a felebarát iránti szeretet különböző árnyalatait.

Először is el fogjuk kerülni, hogy bármi módon rosszat tegyünk a másiknak. Mindig odafigyelünk majd, hogy teljesítsük Isten parancsait a hivatásunkban, szakmai tevékenységünkben és a környezetünkben. Ugyanis, ha keresztény módon akarunk szeretni, annak első feltétele, hogy sohase kerüljünk ellentétbe Isten parancsaival.

Másodszor ügyelni fogunk a mozgatórugóra, a célra, minden parancsolatnak a lelkére. Láthatólag ugyanoda akar elvezetni mindegyik: a szeretetre, mely egyre inkább figyelmes, kifinomult, tiszteletteljes és konkrét a testvér iránt.

Egyidejűleg fejlesztenünk kell az önmagunktól való elszakadás lelkületét, önzésünk felülmúlását, melyek a keresztény szeretet egyenes következményei.

Így „tökéletesen” tesszük Isten akaratát, kinyilvánítjuk, hogy szeretjük, mégpedig úgy, ahogy Ő szeretné.[6]

„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.”

Erről szól a következő történet, egy Munkaügyi Minisztériumban dolgozó ügyvéd tapasztalata is: „A minap feljelentést adtam be egy cégtulajdonos ellen, mert a munkások bérét nem a hatályos jogszabályok szerint fizette ki. Kétheti kitartó munka után a kezemben voltak a szabálysértés bizonyítékául szolgáló iratok. Kértem Jézustól az erőt, hogy hűséges tudjak maradni igéihez, melyek azt kérik, hogy az igazságban legyek, de az Ő szeretete eszközeként.

A cégtulajdonos azzal védekezett, hogy bizonyos törvényeket igazságtalannak talál. Megjegyeztem, hogy saját hibáinkat nem igazolhatjuk mások következetlenségével. Az ezt követő beszélgetésből megértettem, hogy ő is ugyanazt az igazságosságot és egyenlőséget szeretné, mint én, de hagyta, hogy félrevezesse a környezete.

A végén ezt mondta: »Ön megalázhatott volna, nyomást gyakorolhatott volna rám, mégse tette. Ezért erkölcsi kötelességem, hogy újrakezdjek.« Halaszthatatlan munka várt rá, ezért nem volt idő, hogy felvegyük a szabálysértési jegyzőkönyvet. Erre elővett egy üres lapot és aláírta, annak jeleként, hogy azonnal kész a változásra.”

Chiara Lubich

---

[1] vö. Róm 12,1

[2] vö. Róm 13,10

[3] vö. Róm 13,9

[4] vö. Róm 12,6-8

[5] vö. Róm 12,9-21

[6] vö. Róm 12,2

Az élet igéje, 2007. november

A SZERETET TÖRVÉNYE

„És hol van olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint ez az egész törvény…?” (MTörv 4,8)

A próbatételek és a kegyelmek időszaka volt a negyven éves sivatagi vándorlás Izrael népének. Isten megtisztította szívüket, és megmutatta nekik végtelen szeretetét.

Mielőtt beléptek volna az ígéret földjére, Mózes felidézte ezt a tapasztalatot. A legnagyobb ajándékukra emlékeztette övéit a leginkább: Isten törvényére, amit együtt kaptak. Ezt foglalja össze a Tízparancsolat. Mózes mindenkit arra buzdított, hogy éljen is aszerint.

Miközben erről a tanításról beszélt, elbűvölte, hogy Isten mennyire közel van népéhez, gondjába vette, és bölcs életszabályokkal tanította. Ezért így kiáltott fel:

„És hol van olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint ez az egész törvény…?”

Isten beírta törvényét minden ember szívébe, és minden néphez beszélt különböző módon és különböző korokban. Az emberek mind örvendhetnek szeretetének, mely valamennyiünkre kiárad. Mégsem mindig könnyű felismernünk, hogy mit tervez az emberiséggel. Hogy egyértelműen felfedje előttünk szándékát, Isten ezért választott ki egy maroknyi népet, Izraelt. Végül elküldte hozzánk Fiát, Jézust, aki a maga teljességében nyilatkoztatta ki Őt, és úgy mutatta be Istent, mint Aki a Szeretet. Törvényét pedig egyetlen parancsba sűrítette, az Isten- és az emberszeretetbe.

Egy nép és egy ember nagysága fejeződik ki abban, ahogy személyesen igent mond Isten törvényére.

Azonosulás ez, nem pedig valamiféle mesterséges, életidegen magatartás. Nem azt jelenti, hogy belenyugszunk jó- vagy rosszsorunkba, vagy beletörődnénk végzetünkbe, azt gondolva: már úgyis el van döntve, úgy kell hát lennie, úgyse kerülhető el. Nem! Ez a legjobb, ami számunkra csak elképzelhető: együttműködhetünk Istennel, aki kibontakoztatja elképzelését rólunk és az egész emberiségről, melyet a szeretetben akar egyesíteni egyetlen családdá, és be akarja vonni saját isteni életébe.

Ezért Mózessel együtt mi is felkiálthatunk:

„És hol van olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint ez az egész törvény…?”

Hogyan éljük az igét e hónap során?

Úgy, hogy az isteni törvény lényegébe hatolunk, amit Jézus a szeretet egyetlen parancsában foglalt össze.

Ha sorra vesszük a Tízparancsolatot, amit az Ószövetségben kaptunk Istentől, észrevehetjük, hogy valóban szeretve Őt és a felebarátot, tökéletesen teljesítjük valamennyit.

Mert hogy ne volna igaz, hogy aki Istent szereti, nem engedhet be más isteneket a szívébe?

Hogy aki Istent szereti, az szent tisztelettel ejti ki a nevét, és nem veszi ajkára hiába?

Hogy aki szeret, az örömmel szentel legalább egy napot a héten annak, akit a legjobban szeret?

Nem igaz talán, hogy aki minden felebarátját szereti, annak lehetetlen nem szeretnie saját szüleit is? Kétséges volna, hogy aki szereti a többieket, az nem fogja meglopni, megölni, nem fogja önzően kihasználni őket saját kedvére, és hamisan sem fog tanúskodni ellenük?

És talán nem igaz, hogy: mivel szíve már megtelt szeretettel és elégedett, nem vágyakozik mások javai és jószága után?

Igen, aki szeret, nem követ el bűnt, megtartja Isten minden törvényét.

Sokszor tapasztaltam ezt útjaim során, amikor különböző népekkel és népcsoportokkal kerültem kapcsolatba. Emlékszem rá, mennyire mély benyomást tett rám a bangwa nép a kameruni Fontemben, amikor 2000-ben új lelkülettel fogadta be a meghívást a szeretetre.

A nap folyamán kérdezzük meg többször magunktól: cselekedeteinket vajon átjárja-e a szeretet? Ha igen, életünk nem lesz hiábavaló, mert hozzájárul, hogy megvalósuljon Isten terve az emberiségről.

Chiara Lubich

az élet igéje, 2007. október

AKÁR ALKALMAS, AKÁR ALKALMATLAN

Hirdesd az igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel! (2Tim 4,2)

Valóban, beszélnünk kell, mindig, mindenkinek!

Az élet igéje sokszor buzdít, hogy éljünk, hogy legyünk szeretet. Ugyanakkor át is kell adni másoknak az igét, hírét vinni, kommunikálni, egészen addig, míg be nem vonjuk őket abba az életbe, mely csupa önajándékozás, élő testvériség.

Jézus utolsó szavai így szóltak: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot…”[1]

Ez a szenvedély sarkallta Pált arra, hogy bejárja az akkor ismert világot, és beszéljen a különböző kultúrájú és hitű embereknek: „Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!”[2]

Pál Jézus szavait visszhangozta saját tapasztalatával megerősítve, ezért ajánlotta hűséges tanítványának, Timóteusnak, ezért mondja nekünk is:

Hirdesd az igét!…

Hogy beszédünk hatékony legyen, előbb építenünk kell a kapcsolatot – amikor csak lehetőség adódik – azokkal, akikhez szólni akarunk.

Akkor is, ha az ajkunk nem, a szívünk mindig beszélhet. Előfordulhat, hogy szavunk csak a tiszteletteljes csöndben vagy mosolyunkban nyilvánul meg, vagy úgy, hogy érdeklődünk a másik világa iránt, keressük, mi foglalkoztatja, mik a problémái. Kifejezésre juthat abban is, ahogy nevén szólítjuk, hogy észrevegye, mennyire fontos számunkra. És csakugyan fontos: soha senki iránt nem lehetünk közömbösek.

Szavaink talán nem keltenek feltűnést, de ha jól választjuk meg őket, rést ütnek a szíveken, és gyakran a másik kezd érdeklődni irántunk, ő fog kérdezni. Ekkor van itt a hírüladás pillanata! Szükségtelen tovább várnunk, világosan kell beszélnünk; ha néhány szóban is, de át kell adnunk keresztény életünk miértjét.

Hirdesd az igét!…

Hogyan éljük ezt az igét, hogy akár puszta megjelenésünk is az evangéliumról szóljon? Hogyan ajándékozzuk mindenkinek?

Úgy, hogy különbségtétel nélkül szeretünk minden egyes embert.

Ha hiteles keresztényekként éljük az evangélium tanítását, akkor nem csak üres szó, amit mondunk.

Még fénylőbb lesz a hírüladásunk, ha tanúságot tudunk tenni az evangélium lényegéről, az egységről közöttünk, hiszen tudjuk: „erről fogja mindenki megismerni, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”[3].

Ez az egyenruhája minden kereszténynek, amit magukra ölthetnek férfiak és nők, házasok és nem házasok, felnőttek és gyermekek, betegek vagy egészségesek, hogy mindig és mindenütt életükkel tegyenek tanúságot Istenről, akiben hisznek, és akit szeretni akarnak.

Chiara Lubich

---

[1] Mk 16,15; vö. Mt 28,19-20

[2] 1Kor 9,16

[3] vö. Jn 13,35

az élet igéje, 2007. szeptember

A LÉLEK EREJÉVEL

„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!” (1Tim 6,11)

Hogyan éljük mindezeket az erényeket a hétköznapokban?

Nehéznek tűnhet egyenként megvalósítani őket. De miért ne élhetnénk a jelen pillanatot radikális szeretetben? Ha valaki Isten akaratában éli a jelent, akkor Isten él benne, és ha Isten él benne, akkor szeretet van benne.

Aki a jelen pillanatot éli, az a körülményeknek megfelelően türelmes, állhatatos, szelíd, teljesen szegény, tiszta és irgalmas, mert szeretetét a legmagasztosabb és leghitelesebb módon fejezi ki. Valóban szereti Istent teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből. Mivel bensőleg megvilágosodott és a Szentlélek vezeti, nem ítélkezik, nem gondol rosszat, úgy szereti felebarátját, mint önmagát. Megvan benne az a hihetetlen evangéliumi erő, hogy „odatartsa a másik arcát is”, és hogy „elmenjen kétannyira”[1].

„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!”

Ez a buzdítás Pál hűséges munkatársának, útitársának és barátjának, Timóteusnak szól, aki bizalmasából szinte fiává lett. Neki írja az apostol, miután beszél a gőgről, az irigységről, a széthúzásról és a pénzhez való ragaszkodásról: „Te azonban, Isten embere, menekülj ezektől!” És ösztönzi, hogy olyan életre törekedjen, ahol tündökölnek az emberi és keresztény erények.

A kereszteléskor tett ígéret visszhangzik ezekben a szavakban, hogy ellene mondunk a bűnnek („menekülj”), és a jóhoz csatlakozunk („törekedj”). A Szentlélektől ered a gyökeres változás, a képesség és az erő, hogy valóra váltsuk Pál buzdítását:

„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!”

Mindabból, amit megtapasztaltunk azzal az első néhány lánnyal, akivel 1944-ben létrehoztuk Trentóban a fokolárt, megsejthető, hogyan lehet életre váltani ezt az igét, elsősorban a szeretetet, a türelmet, a szelídséget.

Különösen kezdetben nem volt mindig könnyű radikálisan élni a szeretetet. Megesett, hogy kapcsolatainkat belepte a por, és alábbhagyott az egység. Ez akkor történt például, amikor észrevettük a többiek hibáit, tökéletlenségét, és ítélkezni kezdtünk, így akadályoztuk a kölcsönös szeretet áramlását.

Hogy ez ne így legyen, egy napon arra gondoltunk, szövetséget kötünk egymással, és ezt az irgalmasság szövetségének hívtuk.

Elhatároztuk, hogy minden reggel újnak, teljesen újnak fogjuk látni azt a felebarátot, akivel a fokolárban, az iskolában, a munkahelyen és bárhol találkozunk, hogy egyáltalán nem fogunk a hibáira emlékezni, inkább befedjük mindet szeretettel. Ezért szívünkben teljes irgalommal, teljes mértékű megbocsátással közeledtünk mindenkihez.

Igen komoly elhatározás volt ez, amire mindannyian együtt jutottunk. Hogy segítségével, amennyire csak képesek vagyunk, mindig elsők legyünk a szeretetben, és utánozzuk az irgalmas Istent, aki megbocsát és felejt.

Chiara Lubich

---

[1] vö. Mt 5,41

Az élet igéje, 2007. augusztus

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!” (Zsid 12,1-2)

Próbatételek és szenvedések szövik át azoknak a keresztényeknek az életét, akikhez a Zsidóknak írt levél szól. Néha megkörnyékezi őket a csüggedés: jobb lenne a könnyebb utat választani, jobb lenne feladni.

A levél írója ezzel szemben azt kéri, hogy a megkezdett úton haladjanak. Ha nehéz is, ha nagy ára is van: az élet teljességére csak az evangélium vezet el. Mi több, arra bíztatja a keresztényeket, hogy fussanak, és maradjanak állhatatosak a szenvedések súlya alatt is.

Mi, akik elhatározzuk, hogy Jézust követjük, és szeretnénk Vele célba érni, olyanok vagyunk, mint az atléták; szükségünk van kitartásra, ellenálló képességre és állóképességre. Ez egyrészt abból a meggyőződésünkből fakad, hogy Isten velünk van, másrészt az elhatározásból: ki akarunk tartani a végsőkig.

Meghívásunk arra szól, hogy csak Jézusra szegezzük tekintetünket, aki előttünk jár, és vezet bennünket. Ő ugyanis a kereszten – különösen, amikor úgy érezte, hogy az Atya elhagyta – példaképünk lett a bátorságban, a kitartásban, a tűrésben. Állhatatos tudott maradni a megpróbáltatásban, és újra annak az Istennek a kezébe ajánlotta életét, akiről úgy érezte, hogy elhagyta.[1]

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”

Chiara Lubich gyakran úgy beszél Jézusról, mint aki bátran néz szembe a legnagyobb megpróbáltatással, és mégsem adja fel. Ő a példa, hogyan kell futnunk, és hogyan győzhetjük le a próbatételeket. Jézus már minden fájdalmunkat és életünk minden megpróbáltatását magára vette a kereszten, az elhagyottságban.

Chiara maga mutatja meg, hogyan szegezhetjük rá a tekintetünket:

„Elfogott a félelem? A keresztre feszített Jézus elhagyottságában vajon nem olyan, mintha megszállta volna a félelem, hogy az Atya elfelejtkezett róla?”

Úrrá lesz rajtunk a csüggedés és a kishitűség? Jézusra tekinthetünk, aki abban a pillanatban „úgy érezte, hogy szenvedésében nem kap megerősítést az Atyától, és mintha elbizonytalanodna, hogy nem képes kitartani ebben a gyötrelmes próbatételben. (…) Összezavarnak bennünket a körülmények? Borzalmas fájdalmában mintha már Jézus sem értene semmit abból, ami vele történik, mert így kiált: Miért? (…) Ha pedig csalódás ér, megsebez valami, váratlan tragédia történik, megbetegszünk, vagy valamilyen abszurd helyzetben találjuk magunkat, mindig emlékezhetünk az elhagyott Jézus fájdalmára. Ezt a sok próbatételt – és még sok ezer mást – mind megszemélyesítette.”[2]

Mellettünk áll az összes nehézségben, hogy valamennyi fájdalmunkat megossza velünk.

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”

Hogyan éljük tehát ezt az igét? Úgy, hogy Jézusra tekintünk, és megtanuljuk „nevén szólítani Őt életünk küzdelmeiben. Hívjuk magány-elhagyott Jézusnak, kétkedés-elhagyott Jézusnak, megsebzettség-elhagyott Jézusnak, próbatétel-elhagyott Jézusnak, vigasztalanság-elhagyott Jézusnak, és így tovább!

Ha nevén nevezzük, látni fogja, hogy felfedeztük és felismertük Őt minden fájdalomban, és erre Jézus még nagyobb szeretettel válaszol. És ha átöleljük, akkor Ő lesz számunkra a béke, a megerősítés, a bátorság, a kiegyensúlyozottság, az egészség, a győzelem. Mindenre magyarázatot ad, mindenre megoldást kínál.”[3]

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”

Így történt Luigiával is. Évekkel ezelőtt került a kezébe egy lap, épp ezzel az igével és a hozzáfűzött magyarázattal. Így mesélt erről: „Váratlanul borzasztó hírt kaptam. A legnagyobb, 29 éves fiamat súlyos autóbaleset érte. Összeszorult szívvel rohantam a kórházba. Mozdulatlanul, öntudatlan állapotban találtam. Teljesen kétségbe estem. A gyötrelmes várakozás napjaiban találomra betértem a kórház kápolnájába, s ott akadtam rá az élet igéjére. Arra figyelmeztetett, hogy tekintetemet az elhagyott Jézusra szögezzem. Figyelmesen elolvastam. Ez pontosan az engem ért megpróbáltatásról szól – gondoltam. Az intenzív osztály, ahol minden remény szertefoszlott, többé már nem a szenvedések helye volt, hanem Isten szeretetének a csatornája. Tudtam imádkozni a fiamért, és a kezét fogtam miközben eltávozott. Meghalt, de ennyire élőnek még sohasem éreztem.”

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

---

[1] vö. Mk 15,34

[2] In cammino col risorto, Città Nuova, Róma, 1994, 148-149. o.

[3] uo., 149. o.v

Életige, 2007. július

„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.” (Gal 5,13)

Krisztus után az 50-es években Pál apostol eljutott a Kis-Ázsia közepén fekvő Galácia területére, a mai Törökországba. Egymás után születtek a keresztény közösségek, és nagy lelkesedéssel csatlakoztak a hithez. Pál a szemük elé állította a megfeszített Jézust, ők pedig felvették a keresztséget, ezáltal Krisztusba öltöztek és megkapták Isten gyermekeinek szabadságát. Pál maga is elismeri, hogy „eddig jól futottak” az új pályán.

Aztán váratlanul másutt keresik a szabadságot. Pál csodálkozik, hogy ilyen gyorsan hátat fordítottak Krisztusnak. Ezért sürgeti nyomatékosan, hogy találják meg újra azt a szabadságot, amit Jézus adott nekik:

„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.”

Milyen szabadságra szól? Hát nem tehetjük azt, amit akarunk? „Nem szolgáltunk soha senkinek” – mondták már a kortársai, amikor Jézus azt állította, hogy az igazság, ami vele érkezett el, szabaddá teszi őket. „Mindenki szolga, aki bűnt követ el” – válaszolta nekik.[1]

Szívet mardosó, alattomos rabszolgaság a bűn következménye. Jól ismerjük sokféle megnyilvánulását: a magunkba fordulást, az anyagi javakhoz való ragaszkodást, az élvhajhászást, a büszkeséget, a haragot…

Egyedül sohasem leszünk képesek arra, hogy végleg kiszabaduljunk ebből a rabszolgaságból. A szabadság Jézus ajándéka: úgy szabadított meg, hogy szolgává lett, és az életét adta értünk. Pál ezért arra szólít fel, hogy legyünk következetesek, és éljünk helyesen az így ajándékba kapott szabadsággal.

A szabadság „nem abban áll, hogy választhatunk a jó és a rossz között, hanem abban, hogy egyre inkább a jó felé haladunk” – mondja Chiara Lubich egy fiatalokhoz intézett beszédében. „Megállapíthatjuk – folytatja –, hogy a jó szabaddá tesz, míg a rossz rabszolgává. Hogy szabadok legyünk, szeretni kell. Mert saját énünknek vagyunk leginkább a rabjai. Ha viszont mindig a másikra gondolunk, vagy arra, hogy Isten akaratát tegyük kötelességeink elvégzésével, vagy a felebarátra, akkor nem magunkkal foglalkozunk, és szabaddá válunk önmagunktól.”[2]

„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.”

Hogyan éljük ezt az igét?

Pál maga adja meg a választ, miután emlékeztet arra, hogy meghívásunk szabadságra szól. Megmagyarázza, miben áll ez a szabadság: „Szeretettel szolgáljatok egymásnak! Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: »Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!«”[3]

A szeretet paradoxona, hogy akkor vagyunk szabadok, amikor a többiek szolgálatába állunk szeretetből, amikor önző törekvéseinkkel ellentétben elfelejtkezünk önmagunkról, és másoknak a szükségleteire figyelünk.

A szeretet szabadságára vagyunk hivatva: szabadon szerethetünk! Igen, mert „ahhoz, hogy szabadok legyünk, szeretnünk kell”.

„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.”

Francesco Saverio Nguyen Van Thuan püspök, akit hite miatt börtönöztek be, 13 évig élt fegyházban. Mégis szabadnak érezte magát, mert mindig megvolt a lehetősége, hogy legalább az őreit szeresse.

Így beszélt erről az időszakról: „Amikor magánzárkába kerültem, öten felügyeltek rám felváltva, és ketten mindig őrt álltak. Főnökeik azt mondták: Kéthetente lecseréljük a csoportot, nehogy ’megfertőzzön’ titeket ez a veszélyes püspök. Később azonban megváltoztatták döntésüket: Helyettetek már nem küldünk újabb csoportot, különben még az összes fegyőrt ’megfertőzi’ ez a püspök!

Eleinte az őrök nem szóltak hozzám, csak igennel és nemmel válaszoltak. Elég lehangoló volt… Kerülték a beszélgetést velem.

Egyik éjszaka elgondolkodtam magamban: Francesco, te még mindig nagyon gazdag vagy, szívedben ott van Krisztus szeretete. Szeresd őket úgy, ahogy Jézus szeretett téged!

Másnap kezdtem még jobban szeretni, Jézust szerettem bennük, rájuk mosolyogtam, váltottam velük néhány kedves szót. Meséltem a külföldi útjaimról… Ők meg idegen nyelveket akartak tanulni tőlem, franciát, angolt… Az őreim a tanítványaimmá lettek!”[4]

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

---

[1] vö. Jn 8,31-34

[2] Válaszok a fiatalok kérdéseire, Palaeur, Róma, 1995. május 20.

[3] Gal 5,13-14

[4] Testimoni della speranza, Città Nuova, Róma, 2000, 98. o.