Az élet igéje – 2025. március

 

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Lk 6,41)

 Miután lejött a hegyről, ahol imádságban töltötte az éjszakát, Jézus kiválasztja apostolait. Egy sík helyre érkezve hosszú beszédet tart nekik, amely a boldogságok kihirdetésével kezdődik.

Lukács szövege – Máté evangéliumával ellentétben – csak négy boldogságot említ, boldogok a szegények, az éhezők, akik sírnak és akiket gyaláznak, és ugyanennyi figyelmeztetést tartalmaznak a gazdagok, a jóllakottak és a gőgösök ellen[1]. Isten megkülönböztetett módon szereti az utolsókat, Jézus küldetésének tekinti ezt, amikor a názáreti zsinagógában[2] kijelenti, hogy az Úr Lelke fölkente, hogy örömhírt hozzon a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, és szabadságot az elnyomottaknak.

A továbbiakban Jézus arra buzdítja a tanítványokat, hogy még az ellenségeiket is szeressék[3]; ennek a felhívásnak a végső oka a mennyei Atya viselkedésére vezethető vissza: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas!”[4]

Ez a kijelentés egyben kiindulópontja a következőknek: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek! Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el! Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak!”[5] Ezután Jézus egy szándékosan aránytalan képet alkalmazva figyelmeztet:

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?”

Jézus valóban ismeri a szívünket. Hányszor tapasztaljuk meg szomorúan a mindennapi életben, hogy könnyű kritizálni – akár keményen is – egy testvérünk hibáit és gyengeségeit, és nem vesszük figyelembe, hogy ehhez csak Istennek van joga, s az ő szerepét tulajdonítjuk el. Valójában ahhoz, hogy „kivegyük a gerendát” a saját szemünkből, nagy alázatra van szükség, mely abból fakad, hogy tudatában vagyunk, hogy bűnös voltunk miatt folyamatosan Isten bocsánatára szorulunk. Csak azok lesznek képesek ítélkezés és túlzások nélkül megérteni saját maguk és mások gyarlóságait és gyengeségeit, akiknek van bátorságuk észrevenni saját „gerendájukat”, azt, amelyre személyesen szükségük van ahhoz, hogy megtérjenek.

Jézus nem arra hív, hogy hunyjuk be a szemünket, és hagyjuk, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Ő azt akarja, hogy a követői segítsék egymást az előrehaladásban az új élet felé vezető úton. Pál apostol is nyomatékosan kéri, hogy törődjünk a többiekkel: „feddjétek meg a nyughatatlanokat, bátorítsátok a kislelkűeket, gondozzátok a betegeket, tanúsítsatok mindenki iránt türelmet!”[6] Ilyen szolgálatra csak a szeretet képes.

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?”

Hogyan tudjuk ezt az életigét gyakorlatra váltani?

A már elmondottakon túl, ettől a nagyböjti időszaktól kezdve kérhetjük Jézust, hogy tanítson meg úgy látni másokat, ahogyan ő látja őket, ahogyan Isten látja őket. Isten pedig a szív szemével lát, mert az Ő tekintete a szeretet pillantása. Aztán hogy segítsük egymást, visszaállíthatnánk azt a gyakorlatot, amely meghatározó volt a Fokolárt elindító első csoport számára Trentóban.

„Kezdetben – magyarázta Chiara Lubich egy muszlim baráti társaságnak – nem volt mindig könnyű megélni a szeretet radikalizmusát. […] Magunk között sem. Megesett, hogy a mi kapcsolatainkat is ellepte a por, és ellanyhult az egység. Ez történt például, amikor észrevettük mások hibáit, tökéletlenségeit, és elítéltük őket, így megszakadt a kölcsönös szeretet áramlása közöttünk. Hogy reagáljunk erre a helyzetre, úgy gondoltuk, hogy egyik nap kötünk egy szövetséget egymással, és ezt »az irgalmasság szövetségének« neveztük el. Elhatároztuk, hogy minden reggel új szemmel nézzük a felebarátot, akivel találkozunk – otthon, az iskolában, a munkahelyen stb. –, újnak látjuk, és nem emlékszünk a hibáira, hanem mindent befedünk szeretettel. […] Ez komoly odaadást kért, amelyet mindannyian együtt vállaltunk, ez segített bennünket, hogy mindig elsőként szeressünk, az irgalmas Istent utánozva, aki megbocsát és elfelejt.”[7]

 

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

[1] vö. Lk 6,20-26

[2] vö. Lk 4,16-21

[3] vö. Lk 6,27-35

[4] Lk 6,36

[5] Lk 6,37

[6] 1Tessz 5,14

[7] C. Lubich, A felebarát iránti szeretet, Beszélgetés muzulmán barátokkal, Castel Gandolfo, 2002. november 1., vö. C. Lubich, L’Amore reciproco, Città Nuova, Roma 2013, pp. 89-90.

Az élet igéje – 2025. február

 

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!” (1Tessz 5,21)

E havi igénk Pál apostol befejező tanácsainak sorából származik, melyeket a tesszaloniki közösséghez intézett: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg! Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”[1] Prófécia és megkülönböztetés, párbeszéd és meghallgatás. Ezek voltak Pál útmutatásai a hit útján nemrég elindult közösségnek.

A Lélek különböző ajándékai közül Pál nagyra becsülte a prófétálás ajándékát.[2] A próféta nem az, aki a jövőbe lát, hanem sokkal inkább az, aki megkapta azt az ajándékot, hogy az egyén és a közösség történetét is Isten szemszögéből lássa és értse.

De minden ajándékot a legnagyobb ajándék, a szeretet, a testvéri szeretet vezérel.[3] Szent Ágoston, Hippó püspöke azt állítja, hogy egyedül a szeretet teszi lehetővé, hogy az ember felismerje, milyen magatartást kell tanúsítania a különböző helyzetekben.[4]

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”

Nemcsak a saját személyes adottságainkat kell figyelembe venni, hanem azt a sokféle összetett nézetet és véleményt is, amely a körülöttünk élőkkel beszélgetve, vagy esetleg véletlen találkozások kapcsán tárul fel előttünk. Bárkivel is vagyunk, fontos, hogy tárgyilagosak maradjunk, és tudatában legyünk saját nézőpontunk korlátainak.

Ezt az életigét mottóként alkalmazhatnánk minden helyzetben, amikor párbeszédre és állásfoglalásra kerül sor. Elménk és szívünk megnyitására ösztönöz, ha meghallgatjuk a másik embert; nem feltétlenül azért, hogy mindent elfogadjunk, hanem mert tudjuk, hogy találhatunk jót abban, amit mond. Így szeretetből teret szabadítunk fel önmagunkban, és lehetőségünk nyílik, hogy együtt felépítsünk valamit.

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”

Timothy Radcliffe atya, a katolikus egyház püspöki szinódusán résztvevő teológusok egyike azt mondta, hogy „a legbátrabb dolog, amit ezen a szinóduson tehetünk, hogy őszinték vagyunk egymáshoz a kétségeinket és a kérdéseinket illetően, amelyekre nem találunk egyértelmű választ. Így az igazságért esdő, kereső társakként fordulhatunk egymáshoz.”[5]

Margaret Karram fokolarinikkel beszélgetve ezt így kommentálta: „Ezen elgondolkodva rájöttem, hogy sokszor nem volt bátorságom igazán kimondani, amit gondolok. Talán azért, mert féltem, hogy nem értik meg, vagy talán azért, hogy ne mondjak a többségétől teljesen eltérő véleményt. Rájöttem, ha az »igazságért esedezünk«, akkor ez a magatartás éppen azt fejezi ki, hogy közel állunk egymáshoz, hiszen mindannyian azt akarjuk, amit Isten akar, mindannyian együtt keressük a jót.”[6]

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”

Ezt tapasztalta Antía is, aki tagja a Mozaik művészeti csoportnak, mely 2017-ben született Spanyolországban Gen Rosso Helyi Projekt néven. Fiatal spanyolokból áll, akik művészi előadások és workshopok keretében kínálják fel a testvériség megtapasztalását.

Antía elmondta: „Az általunk vallott értékekkel áll ez kapcsolatban: egy testvéri világ, ahol mindenki (akár nagyon fiatal, vagy tapasztalatlan, sebezhető…) a maga hozzájárulását adja ehhez a kezdeményezéshez. A Mozaik a nehézségek és a kemény munka ellenére bizonyítja számomra, hogy az egységesebb világ nem utópia. Csapatmunkában nőttem fel, olyan párbeszédben, amely néha túl őszintének tűnhet, és gyakran azzal jár, hogy feladom a saját, legjobbnak vélt ötleteimet. Az eredmény viszont az, hogy a »jót« fokról fokra építjük együtt, mindannyian.”[7]

 

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

 

[1] 1Tessz 5,19-21

[2] vö. II. János Pál, Általános kihallgatás, 1992. 06. 24., n.7.

[3] vö. 1Kor 13

[4] vö. Hippói Ágoston, Ep. Jo. 7, 8.

[5] Timothy Radcliffe atya, 3. elmélkedés, Barátság, Püspöki Szinódus, 2023. 10. 02.

[6] Margaret Karram, Beszélgetés a fokolarinikkel, Rocca di Papa, 2024. 02. 03.

[7] A Mozaik GRLP csatlakozik az Erősek erőszak nélkül projekthez, amelynek lényege, hogy három napon keresztül multidiszciplináris workshopokat szerveznek fiatalokkal különböző városokban, hogy a művészeten keresztül próbálják közvetíteni az erőszakmentesség, a béke és a párbeszéd értékét.

Az élet igéje – 2025. január

 

„Hiszed ezt?” (Jn 11,26)

Jézus úton van Betániába, ahol Lázár már négy napja halott. A nővére Márta, amint hírét veszi, reménykedve rohan elébe. Jézus nagyon szerette őt és a nővérét, Máriát, valamint Lázárt, ezt az evangélium is hangsúlyozza[1]. Márta, bár szomorúan, de kinyilvánítja az Úrnak a belé vetett bizalmát, mert meg van győződve arról, hogy ha ott lett volna velük a testvére halála előtt, akkor az még mindig élne, és hiszi, hogy most is minden kérése, amellyel Istenhez fordul, meghallgatásra talál. Ebben erősíti meg Jézus: „Testvéred feltámad.”[2]

„Hiszed ezt?”

Miután tisztázza vele, hogy ez most Lázár visszatérésére vonatkozik a testi életbe itt és most, hogy nem csak arra gondol, ami a hívőkre vár a haláluk után, Jézus kitartó hitet kér Mártától. Hitet nemcsak abban, hogy ő itt csodákat tud tenni – amit János evangélista „jeleknek” nevez –, hanem hogy neki és minden hívőnek valóban új életet és feltámadást ajándékoz. „Én vagyok a feltámadás és az élet”[3] – állítja Jézus. És a hit, amit Mártától kér, az személyes kapcsolatot, aktív és dinamikus hozzá tartozást jelent. A hit nem olyan, mint egy szerződéskötés, amelyet egyszer aláírunk, és aztán nem olvasgatjuk; az igazi hit átalakítja és áthatja a mindennapi életünket.

„Hiszed ezt?”

Jézus arra hív, hogy itt és most új életet éljünk. Meghív, hogy minden nap megtapasztaljuk ezt, tudva, hogy ő maga hozta ezt el nekünk – ahogy karácsonykor újra rácsodálkoztunk –, ő keresett meg minket elsőként, mert eljött közénk.

Hogyan válaszoljunk az ő kérdésére? Tekintsünk Mártára, Lázár nővérére.

A Jézussal folytatott párbeszédben teljes hitvallást tesz a Jézusba vetett hitéről. Az eredeti görög szöveg még nagyobb erővel fejezi ezt ki. Az általa kimondott „hiszek” azt jelenti: „eljutottam a hitre”, „szilárdan hiszem”, hogy „te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki eljön a világra”[4], annak minden következményével együtt. Mártában fokozatosan érlelődött meg ez a bizonyosság életének különböző körülményei között.

Az Úr hozzánk is intézi ezt a kérdését. Minket is arra kér, hogy nagylelkűen bízzunk benne, és ragaszkodjunk az ő életstílusához, amely a mindenki iránt nagylelkű és konkrét szereteten alapul. A kitartás pedig érleli a hitünket, mely meg is erősödik, mert napról napra látjuk, hogy beigazolódnak az életre váltott igék. Ez a hit pedig megnyilvánul majd a hétköznapjaink mindenki iránti cselekedeteiben. Addig is az apostolokhoz hasonlóan kérhetjük Jézust: „Növeld bennünk a hitet!”[5]

„Hiszed ezt?”

„Az egyik lányom elvesztette az állását a többi kollégájával együtt, mert a kormány bezárta azt az állami ügynökséget, ahol dolgoztak” – meséli Dél-Amerikából Patricia. „Tiltakozásul tábort vertek az iroda előtt. Megpróbáltam támogatni őket azzal, hogy részt vettem néhány tevékenységükben, ételt vittem nekik, vagy egyszerűen csak megálltam beszélgetni velük.

Nagycsütörtökön a csoportot figyelemmel kísérő papok úgy döntöttek, hogy az ünnepi szertartás keretében meg is hallgatják őket. Aztán felolvasták az evangéliumot és elvégezték a lábmosást, annak emlékére, amit Jézus tett. A jelenlévők többsége nem volt vallásos. Ennek ellenére itt az egység, a testvériség és a remény pillanatait élték meg. Úgy érezték, hogy átölelik őket, és meghatódva mondtak köszönetet azoknak a papoknak, akik mellettük álltak a bizonytalanságban és a szenvedésben.”

Jézusnak ezt az igéjét választották a keresztények egységéért rendezett imahét vezérfonalául 2025-ben. Imádkozzunk tehát és munkálkodjunk azért, hogy közös hitünk legyen a motorja a testvériség keresésének mindenkivel. Ez Isten vágya és javaslata az emberiség számára, de a mi részünkre is szükség van hozzá. Az ima és a tevékenységünk akkor lesz hatékony, ha az Istenbe vetett bizalomból és ennek megfelelő cselekedetekből fakad.

 

Silvano Malini és az életige csoport gondozásában

 

[1] Jn 11,5

[2] Jn 11,23

[3] Jn 11,25

[4] vö. Jn 11,27

[5] Lk 17,5

Az élet igéje – 2024. december

 

„Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37)

Az angyali üdvözlet elbeszélésénél vagyunk. Gábriel angyal elmegy a názáreti Máriához, hogy elmondja neki Isten vele kapcsolatos terveit: gyermeket fogan és fiút szül, Jézust, aki „nagy lesz, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni”[1]. Az epizód összhangban áll az Ószövetség más eseményeivel, amikor meddő vagy nagyon idős asszonyok csodás módon gyermeket hoztak a világra, akik fontos szerepet játszottak az üdvösségtörténetben. Itt Mária, bár teljes szabadsággal teljesíteni akarja a küldetését, hogy a Messiás anyja legyen, mégis ott van benne a kérdés, miként fog ez megtörténni, hiszen ő szűz. Gábriel biztosítja őt, hogy ez nem ember műve lesz: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával.”[2] És hozzáteszi: „Istennek semmi sem lehetetlen.”[3]

„Istennek semmi sem lehetetlen”

Ez a bizonyosság, amely azt jelenti, hogy Isten egyetlen kijelentése vagy ígérete sem marad beteljesületlen – mert nála semmi sem lehetetlen –, így is megfogalmazható: Istennel semmi sem lehetetlen. Sőt, a görög szöveg árnyaltabb: „Istennel”, vagy „Isten közelében”, „Istennel együtt”, ami kiemeli az ő közelségét az emberhez. Az ember, az emberi lény számára, ha Istennel együtt van és szabadon csatlakozik hozzá, akkor semmi sem lehetetlen.

„Istennek semmi sem lehetetlen”

Hogyan tudjuk ezt az igét gyakorlatra váltani? Mindenekelőtt azzal, hogy nagy bizalommal hisszük: Isten képes cselekedni még a mi korlátaink és gyengeségeink közepette, de azokon túl, az élet legsötétebb körülményei között is.

Ezt tapasztalta Dietrich Bonhoeffer is, aki a kínzásokkal együtt járó börtönbüntetése alatt így írt: „Újra és újra el kell mélyednünk Jézus életében, Ő beszél, cselekszik, szenved és meghal, hogy felismerjük, mit ígér, mit tesz értünk Isten. Bizonyos […], hogy számunkra már semmi sem lehetetlen, mert Isten számára nem létezik lehetetlen; […] persze semmit sem szabad elvárnunk, mégis bármit kérhetünk; mert biztos, hogy a szenvedésben van elrejtve az örömünk és a halálban az életünk… Isten mindezekre ’igent’ és ’áment’ mondott Krisztusban. Ez az ’igen’ és ez az ’ámen’ az a szilárd talaj, amelyen állunk.”[4]

„Istennek semmi sem lehetetlen”

Abban, hogy megpróbáljuk legyőzni elégtelenségünk látszólagos „lehetetlenségeit”, és így fokról fokra „lehetségessé” válik számunkra a következetes élet, döntő szerepet játszik a közösségi dimenzió. Ez akkor alakul ki, amikor a tanítványok egymás között megélik Jézus új parancsolatát, és hagyják, hogy a feltámadt Krisztus ereje lakjon bennük egyénileg és együtt is. Chiara Lubich 1948-ban írta fiatal szerzetesek egy csoportjának: „Rajta hát! Nem a mi kicsinyes és gyenge erőnkkel, hanem az egység mindenhatóságával. Láttam, és a kezemmel tapinthattam, hogy Isten közöttünk véghez viszi a lehetetlent: a csodát! Ha mi hűségesek maradunk az odaadásban, […] a világ meg fogja látni az egységet és ezzel együtt Isten országának teljességét.”[5]

Évekkel ezelőtt Afrikában jártam, és gyakran találkoztam fiatalokkal, akik keresztényként akartak élni, és elmesélték, hogy milyen sok nehézséggel kellett nap mint nap szembenézniük a környezetükben, hogy hűek maradjanak a hitükhöz és az evangélium tanításához. Órákig beszélgettünk erről, és a végén mindig ugyanarra a következtetésre jutottunk: „Egyedül lehetetlen, de együtt meg tudjuk csinálni”. Ezt maga Jézus garantálja, amikor ezt ígéri: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben (az én szeretetemben), én ott vagyok közöttük.” Vele minden lehetséges.

 

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

 

[1] Lk 1,32

[2] uo. 35

[3] uo. 37

[4] D. Bonhoeffer, Resistenza e resa, ed. San Paolo, Cinisello Balsamo 1988, p. 474. Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) német evangélikus lelkész és teológus, a nácik idején az ellenállás jelentős alakja.

[5] C. Lubich, Lettere dei primi tempi. Città Nuova, Roma 2010, p. 164.

Az élet igéje – 2024. november

 

„Ő pedig a maga szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését” (Mk 12,44)

 

Márk evangéliuma 12. fejezetének végén járunk. Jézus ott van a jeruzsálemi templomban; figyel és tanít. Az ő tekintetén keresztül mi is szemtanúi lehetünk egy sokszereplős jelenetnek: emberek jönnek-mennek, imádkozók, hosszú köntösbe öltözött előkelőségek, gazdag emberek, akik a templom perselyébe dobják bőséges adományukat.

De jön egy özvegyasszony is. Ő társadalmilag és anyagilag is a hátrányos helyzetű emberek közé tartozik. Az általános érdektelenség közepette két fillért dob be a perselybe. Jézus viszont észreveszi őt, magához hívja a tanítványokat, és tanítja őket:

 

„Ő pedig a maga szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését”

 

„Bizony mondom nektek…” E szavak vezetik be a fontos tanítást; Jézus tekintete a szegény özvegyasszonyra irányul, és arra hív bennünket, hogy mi is őrá tekintsünk: ő a példakép, az igazi tanítvány.

Feltétel nélkül hisz Isten szeretetében, az ő kincse maga Isten. Teljesen rábízza magát, és ezért mindent, amit csak tud, oda akar adni a nála szegényebbeknek. Ez a bizalomteljes ráhagyatkozás az Atyára, bizonyos értelemben előképe Jézus önátadásának, amelyet hamarosan majd a szenvedésével és halálával fog beteljesíteni. Ez a „lelki szegénység” és a „szív tisztasága”[1], amelyet Jézus hirdetett és élt.

Azt kéri, hogy „ne a gazdagságban, hanem Isten szeretetében és gondviselésében bízzunk. […] Akkor vagyunk ’lélekben szegények’, ha hagyjuk, hogy a mások iránti szeretet vezéreljen bennünket. Akkor megosztjuk és a rászorulók rendelkezésére bocsátjuk, amink van: egy mosolyt, az időnket, a vagyonunkat, a képességeinket. Miután mindent odaadtunk, szeretetből, szegények leszünk, vagyis üresek, semmik és szabadok, tiszta szívvel.”

Jézus javaslata felforgatja a mentalitásunkat: az ő gondolatainak középpontjában a kicsi, a szegény, az utolsó áll.

 

„Ő pedig a maga szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését”

 

Az élet igéje mindenekelőtt arra hív minket, hogy újítsuk meg teljesen a bizalmunkat Isten szeretetében, és próbáljunk az Ő szemszögéből látni, tekintsünk a látszat mögé, anélkül hogy ítélkeznénk és mások ítéletére hagyatkoznánk, és értékeljük minden emberben a pozitívumot.

Az ajándékozás teljességét sugallja, ez az evangéliumi logika, amely békében élő közösséget épít, mert arra ösztönöz, hogy törődjünk egymással. Arra bátorít, hogy a hétköznapokban, látszat nélkül éljük meg az evangéliumot, hogy adakozzunk nagylelkűen és bizalommal, hogy józanul és javainkat megosztva éljünk. Arra hív, hogy figyeljünk a legkisebbekre, hogy tanuljunk tőlük.

Venant Burundiban született és nőtt fel. Ezt meséli: „A faluban a családomnak jól működő gazdasága volt, jó terméssel. Édesanyám tudta, hogy minden égi gondviselés, így amikor begyűjtötte a korai termést, pontosan elosztotta a környékbeliek között, kezdve a legszegényebb családokkal, és csak egy kis részt hagyott nekünk abból, ami megmaradt. Ebből a példából tanultam meg az önzetlen adakozás értékét. Megértettem, hogy Isten azt kéri, hogy adjam neki a legjobb részt, sőt, hogy adjam neki az egész életemet.”

 

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

 

[1] vö. C. Lubich, Az élet igéje 2003. november, Új Város, 2003/11.

Az élet igéje – 2024. október

 

„Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.” (Mk 10,43-44)

 

Jézus a Jeruzsálembe vezető úton harmadik alkalommal kezdi felkészíteni tanítványait szenvedésének és halálának drámai eseményeire, de éppen ők, akik a legközelebbről követték, úgy tűnik, képtelenek ezt megérteni.

Sőt, az apostolok egymás között is konfliktusba keverednek: Jakab és János azt kérik, hogy „az ő dicsőségében”[1] majd kitüntetett helyet foglalhassanak el. A többi tíz felháborodik ezen, méltatlankodnak és ellenük fordulnak.

Jézus ekkor türelmesen magához hívja őket mind, és újra feltárja előttük üzenetének megdöbbentő újdonságát:

 

„Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.”

 

Márk evangéliumának ez a mondata fokozatosan elmélyíti a szolga fogalmát. Jézus a szűk és biztonságot nyújtó kis csoportban való egyszerű rendelkezésre állás magatartásától vezet el bennünket a kivétel nélkül mindenki iránt készséges, teljes odaadásig.

Az ő javaslata újszerű és minden eddigi áramlattal ellentétes, ami a tekintélyről és a kormányzásról alkotott emberi felfogást illeti, és amely talán az apostolokat is lenyűgözte, és bennünket is megfertőz.

Lehet, hogy ez a keresztény szeretet titka?

„Mi keresztények nem hangsúlyozzuk eléggé az evangélium egyik igéjét: szolgálni. Régimódinak tűnik, méltatlannak az emberhez, aki ad és kap is. Pedig az evangélium ebben áll, mert ez a szeretet. Szeretni annyit jelent, mint szolgálni. Jézus nem azért jött, hogy parancsoljon, hanem hogy szolgáljon. […] Szolgálni, szolgálni egymást, ez a kereszténység. Aki ezt egyszerűen megvalósítja – és ezt bárki megteheti –, az mindent megtett; és ez a minden az élő kereszténység maga, amely nem marad egyedül, hanem lángba borítja a világot.”[2]

 

„Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.”

 

Ha Jézussal találkozunk az Igéjében, ez felnyitja a szemünket, ahogy a következő versekben a vak Bartimeussal is történik[3]: megszabadít bennünket a szűk látókörünktől, feltárja előttünk Isten távlatait, az ő tervét az „új ég és új föld”[4] horizontján.

Ő, az Úr a lábmosás[5] példájával ellentmond a merev szolgálati szerepeknek, amelyeket a civil, sőt olykor vallási közösségeink is a társadalmilag törékeny embercsoportok számára tartanak fenn.

A keresztény szolgálat tehát azt jelenti, hogy Jézus példáját utánozzuk, hogy elsajátítjuk tőle az emberi viszonyulás új stílusát. Legyünk szívünk mélyéből felebarátja minden embernek, bármilyen emberi, társadalmi vagy kulturális helyzetben találjuk is!

Ahogyan Giovanni Anziani, a Valdens Egyház metodista lelkésze javasolja: „[…] fogadjuk el, hogy az Úrba helyezzük bizalmunkat és reményünket, aki a sokaknak szolgája. Isten Igéje arra kér bennünket, hogy a világunkban minden ellentmondás közepette legyünk a béke és az igazságosság követei, és építsük a megbékélés hídjait a népek között!”[6]

Így élt Igino Giordani író, újságíró, politikus és családapa egy diktatúra által fémjelzett történelmi időszakban. Tapasztalatáról ezt írja: „A politika – a legméltóságteljesebb keresztény értelemben – szolgálóleány, és nem válhat úrrá: nem válhat visszaéléssé, sem uralommá, sem dogmává. Ebben rejlik a szerepe és a méltósága: társadalmi szolgálat, cselekvő szeretet: a haza iránti szeretet első formája.”[7]

Jézus életének tanúságtételével tudatos és szabad döntést javasol: ne éljünk többé magunkba és az érdekeinkbe zárkózva, hanem „éljük a másikat”, hordozzuk az érzéseit, a terheit, és osztozzunk örömeiben.

Mindannyiunknak vannak kisebb-nagyobb feladatai és hatáskörei: politikai és a társadalmi téren, de a családban, az iskolában, a vallási közösségben is. Használjuk ki a „kitüntetett helyeinket”, hogy a közjó szolgálatába állva igazságos, támogató emberi kapcsolatokat építsünk!

 

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

 

[1] vö. Mk 10,37

[2] C. Lubich, Servire, in Città Nuova, XVII, n. 12, 1973, p. 13.

[3] vö. Mk 10,46-52

[4] vö. 2Pét 3,13

[5] vö. Jn 13,14

[6] https://www.chiesavaldese.org/aria_covers.php?ref=111

[7] P. Mazzola (szerk.), Perle di Igino Giordani, Effatà editrice Torino 2019, p. 112.

 

Az élet igéje – 2024. szeptember

 

„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva” (Jak 1,22)

 

Két fontos téma a meghallgatás és a gyakorlás, amelyet e havi igénk szerzője is alapvetőnek tart. A levél ugyanis így folytatódik: „Aki ellenben figyelmesen tanulmányozza a szabadság tökéletes törvényét, és ki is tart mellette, aki nem feledékeny hallgatója, hanem tettekre váltója, az teljesítésében boldog lesz.” (Jak 1,25) Tehát az Isten igéjének megismerése és megélése iránti odaadás az, ami szabaddá tesz és örömet ad.

Azt is mondhatnánk, hogy e havi bibliai igénk önmagában is oka annak, hogy az élet igéjének gyakorlata elterjedt az egész világon. Chiara Lubich hetente egyszer, majd havonta egyszer kiválasztott egy szentírási mondatot, és magyarázattal látta el. Aztán találkoztak és megosztották egymással a tapasztalataikat arról, hogy az ige élete milyen gyümölcsöt termett. Egységes közösség jött így létre, amely csírájában megmutatta, hogy milyen hatással lehet a társadalomra a megélt ige.

„Egyszerűsége ellenére ez a kezdeményezés a 20. században jelentősen hozzájárult Isten igéjének újrafelfedezéséhez a keresztény világban”[1], mert „módszert” adott az evangélium megélésére és hatásainak megosztására.

 

„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva”

 

Jakab levele arról szól, amit Jézus hirdetett, hogy életre keltse és megtapasztalhatóvá tegye a mennyek országának valóságát közöttünk: kijelenti, hogy áldott, aki hallgatja az igét és megtartja[2]; anyjának és testvéreinek mondja azokat, akik hallgatják és gyakorlatra váltják[3]; a maghoz hasonlítja, amely, ha jó földbe hull, vagyis azokba, akik jó és teljes szívvel hallgatják és megtartják, a kitartásuk révén gyümölcsöt terem[4].

„Jézus minden igéjében irántunk való szeretetét fejezi ki – írja Chiara Lubich. – Testesítsük meg, tegyük magunkévá, és tapasztaljuk meg, hogy micsoda életerő árad szavaiból magunk és környezetünk számára, ha megéljük őket! […] Megtapasztaljuk, hogy szabaddá válunk önmagunktól, a korlátainktól, a rabláncainktól. Ráadásként meglátjuk azt a szeretet-forradalmat, amelyet a minket körülvevő társadalmi környezetben a bennünk szabadon élő Jézus fog kirobbantani.”[5]

 

„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva”

 

Hogyan válthatjuk az igét gyakorlatra? Nézzünk körül, és tegyünk meg mindent, amit csak tudunk, hogy a kölcsönös gondoskodás kisebb-nagyobb gesztusaival a rászorulók szolgálatába álljunk! Így átalakíthatjuk a társadalom igazságtalan struktúráit, szembeszállunk az erőszakkal, elősegítjük a béke és a kiengesztelődés cselekedeteit, és növekedhetünk a bolygónkért érzett felelősségteljes tevékenységekben.

Ez hiteles forradalmat hoz az életünkbe, és a közösség életébe is, amelyben élünk vagy dolgozunk.

A szeretet olyan társadalmi és politikai akciókban nyilvánul meg, amelyek egy jobb világ építésére törekszenek. Egy kis fokoláre-közösség nagy odaadással volt a legelesettebb emberek iránt, és ebből született a perui Lámudban, az Amazonas vidékén, 2330 méterrel a tengerszint felett egy idősek otthona, amelyet a mozgalom alapítójáról neveztek el.

„Az intézményt a világjárvány közepette nyitották meg, 50 idős és magányos embernek ad otthont. A házat, a bútorokat, az edényeket és még az élelmiszert is a szomszédos közösségtől kaptuk ajándékba. Kockázatos volt, sok nehézséget és akadályt kellett legyőzni, de 2022 márciusában a központ már az egyéves évfordulóját ülte, megnyitotta kapuit a város előtt, egy ünnepséggel, amelyen még a politikai vezetők is részt vettek. A kétnapos ünnepségre újabb önkénteseket is meghívtak, felnőtteket és gyerekeket, akik szívesen gondoskodnak és tekintik saját családjuknak az itt élő magányos nagyszülőket.”[6]

 

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

 

[1] C. Lubich, Az élet igéi, Előszó, Fabio Ciardi gondozásában, (Chiara Lubich Művei 5), Città Nuova, Róma 2017, 9. o.

[2] vö. Lk 11,28

[3] vö. Lk 8,21

[4] vö. Lk 8,15

[5] C. Lubich, Az élet igéje, 2006. szeptember, Új Város, 2006/9.

[6] Közösségi mérleg 2022. Fokoláre Mozgalom, https://www.focolare.org/wp-content/uploads/2024/01/BdC-2022-DialogoIT.pdf, 67. o.

Az élet igéje – 2024. augusztus

 

„Uram, jó nekünk itt lenni!” (Mt 17,4)

 

Jézus úton van Jeruzsálembe a tanítványaival. Bejelenti nekik, hogy ott szenvednie kell, meg fog halni, majd feltámad. Péter erre lázongani kezd, kifejezve az általános megdöbbenést és értetlenséget is. A Mester ekkor Jakabbal és Jánossal együtt magával viszi őt, felmegy „egy magas hegyre”, ahol új és rendkívüli fényben jelenik meg mindhármuknak: arca „úgy ragyog, mint a nap”, Mózes és Illés próféta pedig beszélget vele. Maga az Atya hallatja hangját egy fényes felhőből, és meghívja őket, hogy hallgassák Jézust, az ő szeretett Fiát. Péter meglepetésében nem is akar onnan elmenni, és felkiált:

 

„Uram, jó nekünk itt lenni!”

 

Jézus felejthetetlen élményre hívta meg legközelebbi barátait, és ezt örökre a lelkükbe véste.

Talán mi is megtapasztaltuk már csodálattal és meghatottan Isten jelenlétét és működését az életünkben, az öröm, a béke és a világosság pillanataiban, és azt kívántuk, bárcsak sohase érnének véget. Ezeket a pillanatokat gyakran másokkal együtt vagy másoknak köszönhetően éljük át. A kölcsönös szeretet valóban vonzza Isten jelenlétét, mert ahogy Jézus megígérte: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Néha a meghittség e pillanataiban arra késztet, hogy az Ő tekintetén keresztül lássuk magunkat és olvassuk az eseményeket.

Ezeket az élményeket azért kapjuk, hogy aztán legyen erőnk szembenézni a nehézségekkel, próbatételekkel és fáradalmakkal az életünk útján, azzal a bizonyossággal a szívünkben, hogy Isten ránk tekintett, elhívott minket, hogy részesei legyünk az üdvösség történetének.

A hegyről lejőve a tanítványok együtt mennek majd Jeruzsálembe, ahol reménykedő tömeg várja őket, de sok buktató, ellenállás, ellenszenv és szenvedés is. Ott „szétszórják őket és elküldik a föld minden határára, hogy tanúi legyenek végső otthonunknak, a Mennyek Országának”[1].

Már idelent elkezdhetik építeni az Ő otthonát az emberek között, mert „otthon” voltak Jézussal a hegyen.

 

„Uram, jó nekünk itt lenni!”

 

„Keljetek fel, ne féljetek!” (Mt 17,7) – ez Jézus felhívása e rendkívüli élmény végén. Hozzánk is szól. Tanítványaiként és barátaiként mi is bátran nézzünk szembe azzal, ami ránk vár!

Így volt ez Chiara Lubich esetében is egy megvilágosodásokban gazdag nyaralás után, amelyet Isten jelenlétének megtapasztalása miatt „1949-es Mennyországnak” neveztek abban a kis közösségben, akikkel együtt töltötte a nyári szünetet. A hit misztériumaiban való elmélyülés olyan rendkívüli volt, hogy ő sem szeretett volna visszatérni a mindennapi életbe. Mégis új lendülettel tette meg ezt, mert megértette, hogy éppen a megvilágosodás élménye miatt kell „lejönnie a hegyről”, és Jézus eszközeként munkához látnia az ő országának megvalósításában. Akár nehézségek és szenvedések árán is eljuttatni az ő szeretetét és fényét oda, ahol az nincs meg.

 

„Uram, jó nekünk itt lenni!”

 

Amikor ez a fény elhalványul, idézzük fel a szívünkben és az elménkben azokat a pillanatokat, amikor az Úr megvilágosított minket! És ha még nem tapasztaltuk meg az Ő közelségét, keressük azt! Törekedjünk arra, hogy „felmenjünk a hegyre”, hogy találkozzunk Vele a felebarátainkban, hogy imádjuk Őt a templomokban, és szemléljük Őt a természet szépségében is!

Mert Ő mindig jelen van számunkra: elég, ha Vele járunk, és csendben, alázatosan meghallgatjuk Őt, mint Péter, János és Jakab.[2]

 

Silvano Malini és az életige csoport gondozásában

 

[1] Timothy Radcliffe OP 2. elmélkedése a Püspöki Szinódus általános közgyűlésén, 2023. október 1., https://dunapartiiskola.sapientia.hu/olvasnivalo/otthon-istenben-es-isten-otthon-bennunk

 

[2] vö. Mt 17,6

Az élet igéje – 2024. július

 

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm” (Zsolt 23[22],1)

 

A 23. az egyik legismertebb és legkedveltebb zsoltár. A bizalom éneke, de egyben a hit örömteli megvallása is. Aki imádkozik, tudja, hogy Izrael népéhez tartozik, akiknek az Úr a prófétákon keresztül megígérte, hogy pásztoruk lesz. A szerző személyes boldogságáról énekel, mert tudja, hogy a templomban[1], a menedék és kegyelem helyén oltalomban részesül, de saját tapasztalatával másokat is bátorítani akar, hogy bízzanak az Úr jelenlétében.

 

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”

 

A pásztor és a nyáj képe nagyon kedves az egész bibliai irodalomban. Ahhoz, hogy jól megértsük, gondolatban el kell mennünk a pusztába, a Közel-Kelet száraz és sziklás vidékeire. A pásztor szelíden vezeti nyáját, mert nélküle eltévednének és elpusztulnának. A juhoknak meg kell tanulniuk ráhagyatkozni, hallgatni a hangjára. A pásztor mindenekelőtt állandó társuk az útjukon.

 

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”

 

Ez a zsoltár arra hív minket, hogy erősítsük meg bensőséges kapcsolatunkat Istennel, tapasztaljuk meg a szeretetét. Fölmerülhet bennünk, hogy vajon miért tartja fontosnak a szerző, hogy még azt is hangsúlyozza: „nem szűkölködik”? A mindennapjainkban számtalan probléma és kihívás közt élünk, az egészséget, a családot, a munkát illetően, nem is beszélve arról a mérhetetlen szenvedésről, amelyet oly sok testvérünk él át ma a háború vagy az éghajlatváltozás következtében, a migráció, az erőszak stb. miatt.

 

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”

 

A magyarázat talán abban az igeversben rejlik, amely így szól: „mert te velem vagy” (Zsolt 23,4). Arról a bizonyosságról van szó, hogy Isten a szeretetével mindig elkísér bennünket, és ezért másképp élhetjük meg a létünket. Chiara Lubich írta: „Egy dolog ugyanis tudni, hogy fordulhatunk Valakihez, aki létezik, aki könyörül rajtunk, aki megfizetett a bűneinkért, és megint más megélni és érezni azt, hogy Isten megkülönböztetett szeretettel szeret minket, ezáltal megszabadít minden hátráltató félelemtől, magánytól, árvaságtól és bizonytalanságtól. […] Az ember ráébred, hogy valaki szereti, és egész lényével hisz ebben a szeretetben. Teljes bizalommal ráhagyatkozik és követni akarja. Életünk körülményeit, legyenek bár siralmasak vagy örömteliek, egyszer csak beragyogja ez a szeretet”[2], amely mindezt akarta vagy megengedte.

 

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”

 

Jézus teljesítette be ezt a gyönyörű próféciát, aki János evangéliumában határozottan „jó pásztornak” nevezi magát. Ez a pásztor személyes és mély kapcsolatban áll a nyájával: „Én vagyok a jó pásztor, ismerem juhaimat, és juhaim ismernek engem” (Jn 10,14-15). Elvezeti őket igéjének, az élet igéjének legelőjére, különösen is az „Új parancs” üzenetét tartalmazó vershez, amely, ha megélik, „láthatóvá” teszi a Feltámadott jelenlétét az ő nevében, az ő szeretetében összegyűlt közösségben.

 

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

 

[1] vö. Zsolt 23,6

[2] C. Lubich, Az egység lelkisége, Új Város, Budapest 2020, 103. o.

Az élet igéje – 2024. június

 

„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik” (Mk 4,26-27)

 

Az Isten országa áll Jézus üzenetének középpontjában, és Márk evangéliuma ennek örömhírét szeretné közvetíteni. Itt egy rövid példázattal hirdeti, a mag képével, amelyet földbe vetnek, és akkor szabadul fel belőle teljesen az életerő, mely gyümölcsöt terem.

De mit jelent ma számunkra Isten országa? Mi köze van a személyes életünkhöz és a történelemhez, amely felváltva ingadozik várakozások és csalódások között? Ha már elvetették a béke, a biztonság és a boldogság magját, miért nem látjuk a gyümölcseit?

 

„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik”

 

Ez az ige azt mutatja, hogy Jézus teljes mértékben bízott Isten tervében, amelyet az emberiségről alkotott: „Jézus […] eljött a földre, az Ő győzelme által ez az ország már jelen van a világban, és már biztosítva van a beteljesedése, mely véget vet a történelemnek. Az egyház ennek az országnak a kezdete, és azoknak az embereknek a közössége, akik hisznek ebben az országban.”[1]

Akik befogadják, azokat megbízza, hogy készítsék elő a talajt Isten ajándékának befogadására, és ápolják az ő szeretetébe vetett reményt.

„[…] Valójában semmilyen emberi erőfeszítés, sem aszketikus gyakorlat, tanulmány vagy tudományos kutatás sem tud bevezetni Isten országába. Csak maga Isten, Ő elénk jön, és megmutatkozik fényével, vagy megérint kegyelmével.

Mi semmilyen érdemmel nem dicsekedhetünk, semmire nem támaszkodhatunk, ami feljogosítana Isten e hatalmas ajándékára. Ő az Országot ingyen kínálja fel nekünk.”[2]

 

„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik”

 

A magvetés: ne tartsuk meg magunknak a magot, hanem vessük el széles körben és bizalommal. „Éjjel vagy nappal”: az ország csendben növekszik, még az éjszakáink sötétségében is.

Minden nap kérhetjük is: „jöjjön el a Te országod”.

A magvetés nem kíván folyamatos munkát, irányítást a földművestől, csak annyit, hogy tudjon türelmesen várni, míg a természet halad a maga útján.

Ez az életige meghív bennünket, hogy bízzunk a szeretet erejében, amely a maga idejében gyümölcsöt hoz. Megtanít a művészetre, hogy türelmesen kísérjük figyelemmel azt, ami magától is képes növekedni anélkül, hogy eredményekért aggódnánk. Szabaddá tesz, hogy befogadjuk a másikat a jelen pillanatban, értékelve a képességeit és tiszteletben tartva a saját ritmusát.

„[…] Egy hónappal az esküvő előtt a fiunk riadtan telefonált, hogy a barátnője újra drogozni kezdett. Tanácsot kért, hogy mit tegyen. Nem volt könnyű válaszolni. Kihasználhattuk volna a helyzetet, hogy meggyőzzük, hagyja el a lányt, de ez nem tűnt helyes útnak. Azt javasoltuk, hogy nézzen jól a szívébe […]. Hosszú csend következett, majd a válasz: »Azt hiszem, tudok még egy kicsit szeretni.« Az esküvő után sikerült találniuk egy kiváló terápiás központot járóbeteg-ellátással. Tizennégy hosszú hónap telt el, és ezalatt sikerült betartania a »nincs több drog« vállalást. Hosszú út volt ez mindenkinek, de az evangéliumi szeretet, amit igyekszünk kettőnk között – akár könnyek között is – megélni, erőt ad ahhoz, hogy ebben a kényes helyzetben is szeressük a fiunkat. Ez a szeretet talán abban is segít neki, hogy megértse, hogyan szeretheti a feleségét.”[3]

 

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

 

[1] C. Lubich, Az élet igéje 1983. augusztus

[2] C. Lubich, Az élet igéje 1979. október

[3] S. Pellegrini, G. Salerno, M. Caporale (a cura di), Famiglie in azione. Un mosaico di vita, Città Nuova, Roma 2022, p. 74.

Az élet igéje – 2024. május

 

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.” (1Ján 4,8)

 

János első levele egy kis-ázsiai gyülekezet keresztényeihez szól, és bátorítja őket, hogy állítsák helyre a közösséget egymással, mivel különböző megosztó tanok miatt alábbhagyott közöttük az egység. A szerző arra buzdítja őket, hogy tartsák szem előtt, amit a keresztény igehirdetés „kezdetétől fogva” tanítottak, és megismétli, amit az első tanítványok még láttak, hallottak és saját kezükkel is érintettek az Úrral való együttélés során: azaz hogy ez a közösség is közösségben lehet velük, és így Jézussal és az Atyával is.[1]

 

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”

 

A szerző felidézi a kapott kinyilatkoztatás lényegét, és hangsúlyozza, hogy Jézusban Isten elsőként szeretett minket, emberré lett annak minden korlátjával és gyengeségével együtt.

A kereszten Jézus maga is megélte és a saját bőrén tapasztalta meg az Atyától való elszakítottságunkat. Azzal pedig, hogy odaadta önmagát, begyógyította ezt határtalan és feltétel nélküli szeretetével. Szavai és élete által megmutatta nekünk, mi a szeretet.

Jézus példájából megértjük, hogy az igazi szeretet bátorságot, erőfeszítést jelent, azt, hogy a viszontagságok és a szenvedés kockázatát is vállaljuk. De aki így szeret, az részesül Isten életében, megtapasztalja az Ő szabadságát és az önátadás örömét.

Ha úgy szeretünk, ahogy Jézus szeretett, megszabadulunk az önzéstől, amely elzárná az ajtót a testvéreinkkel és Istennel való közösség előtt, így azonban megtapasztalhatjuk ezt az egységet.

 

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”

 

Az emberi szívnek mindig is legmélyebb – talán öntudatlan – vágya volt megismerni Istent, aki teremtett, és aki a legmélyebben ismer bennünket és mindennek az igazságát.

Ő a szeretet, és ha mi is szeretünk, mint Ő, akkor megpillanthatunk valamit ebből az igazságból. Növekedhetünk Isten megismerésében, mert lényegében az Ő életét éljük, az Ő világosságában járunk.

Ez akkor valósul meg teljes mértékben, ha a szeretet kölcsönös. Mert ha szeretjük egymást, „Isten bennünk marad” kicsit ahhoz hasonlóan, mint amikor a két elektromos pólus összezár, és felgyullad a fény, mely mindent megvilágít körülöttünk.

 

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”

 

Chiara Lubich szerint Isten szeretetéről kell tanúságot tennünk, ez „egy nagy forradalom, amelyet ma fel kell ajánlanunk a modern világnak, amely rendkívüli feszültségekben él”, ahogyan „az első keresztények is bemutatták Isten szeretetét a korabeli pogány világnak”.

Hogyan tehetjük ezt? Hogyan éljük meg az Istentől származó szeretetet? Tanuljuk meg Fiától megvalósítani a gyakorlatban, különösen a következők szerint: „[…] testvéreinket szolgáljuk, főleg azokat, akik mellettünk vannak, kezdve a kis dolgokkal, alázattal. Jézust követve igyekszünk elsőként szeretni őket, elszakadva önmagunktól, átölelve a kisebb és a nagyobb kereszteket, amelyek ezzel a szeretettel együtt járnak. Ha így élünk, hamarosan mi is megtapasztaljuk majd Istent, azt a vele való közösséget, a fénynek, a békének és a belső örömnek azt a teljességét, melyre Jézus el akar vezetni bennünket.”[2]

 

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”

 

Santa gyakran ellátogat egy katolikus idősek otthonába. Egy nap Robertával együtt találkoztak Aldóval, egy magas, nagyon művelt, gazdag férfival. Aldo bizalmatlanul nézett a két fiatal nőre: „Miért jöttök ide? Mit akartok tőlünk? Hadd haljunk meg békében!” De Santa nem csüggedt el, hanem azt mondta neki: „Miattad jöttünk, hogy együtt töltsünk néhány órát, hogy megismerjük egymást, hogy barátok legyünk.” […] Máskor is visszatértek. Roberta meséli: „Ez a férfi különösen zárkózott, nagyon levert volt. Nem hitt Istenben. Santa volt az egyetlen, akinek sikerült a szívéhez férkőznie, olyan szelíden hallgatta őt órákon át. Imádkozott érte, egyszer pedig egy rózsafüzért ajándékozott neki, amit a férfi el is fogadott.” Később Santa megtudta, hogy Aldo elhunyt, és halálakor az ő nevét említette. Fájdalmát enyhítette az a tény, hogy Aldo békében halt meg, és a kezében tartotta a rózsafüzért, amit annak idején tőle kapott.

 

Silvano Malini és az életige csoport gondozásában

 

[1] vö. 1Jn 1,1-3

[2] C. Lubich, Az élet igéje 1991. május, Új Város 1991/5

Az élet igéje – 2024. április

 

„Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban.” (ApCsel 4,33)

 

Ez az ige húsvét idejére esik, és arra hív bennünket, hogy az evangéliumi üzenetet befogadó ember teljes szabadságával mi is legyünk tanúi annak az eseménynek, amely örökre belevésődött a történelembe: Jézus feltámadt!

Ahhoz, hogy teljesen megértsük ennek az Apostolok Cselekedeteiből vett versnek a jelentését, jó, ha felidézzük az előtte álló mondatot: „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt.”[1]

 

„Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban.”

 

A szöveg bemutatja az első keresztény közösséget, amelyet a Lélek hatalmas ereje éltet és a közösség jellemez. Ez arra készteti őket, hogy mindenkinek hirdessék az evangéliumot, az örömhírt, hogy Krisztus feltámadt.

Ezek az emberek pünkösd előtt még féltek és elbizonytalanodtak amiatt, ami nem sokkal korábban történt. A Lélek azonban elsöpörte félelmeiket és aggodalmaikat, és erejének köszönhetően most készek tanúságot tenni akár az életük árán is, és nyilvánosság elé lépnek.

Egy szív és egy lélek voltak, a kölcsönös szeretetet gyakorolták, még a javaikat is közösbe adták: és ez egyre több embert megérintett.

A Jézust követő nők és férfiak hallgatták szavait, vele együtt éltek a legkisebbeknek, a betegeknek fenntartott szolgálatban és szeretetben. Saját szemükkel látták a Jézus által művelt csodálatos tetteket, életük megváltozott, mert új törvény megélésére kaptak elhívást. Ők voltak az első tanúi Isten élő jelenlétének az emberek között.

De nekünk, Jézus mai követőinek mit jelent a tanúságtétel?

 

„Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban.”

 

A Feltámadottról úgy tudunk leginkább tanúságot tenni, ha megmutatjuk, hogy él és közöttünk lakik. „Ha éljük az igéjét, ha […] megőrizzük szívünkben a felebarát iránti szeretet tüzét, ha különleges módon törekszünk arra, hogy mindig megőrizzük a kölcsönös szeretetet egymás között – akkor a Feltámadott élni fog bennünk. Közöttünk fog élni és kiárasztja fényét és kegyelmét, átalakítja környezetünket gyümölcseivel. És Ő lesz az, aki Lelke által irányítja majd lépéseinket és tevékenységünket, Ő lesz, aki megszabja a körülményeket és megteremti a lehetőségeket, hogy az életét elvihessük az Őt szomjazókhoz.”[2]

 

„Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban.”

 

Margaret Karram[3] írja: „»Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek« – ez az a rendkívüli üzenet, amelyet az apostolok 2000 évvel ezelőtt közvetlenül Jézustól kaptak, és amely megváltoztatta a történelem menetét. Ma Jézus ugyanezt a meghívást intézi hozzánk is: megadja a lehetőséget, hogy elvigyük őt a világba, felhasználva mindazt a kreativitást, képességet és szabadságot, amelyet ő maga adott nekünk.”[4]

Ez egy olyan felhívás, „amely nem ér véget az ő halálával, épp ellenkezőleg! Új erőre kap a feltámadás és a pünkösd után, amikor a tanítványok az evangélium bátor tanúivá váltak. És az ő megbízatásuk ma ránk szállt. Isten rajtam keresztül, mindannyiunkon keresztül továbbra is el akarja mondani az Ő szeretettörténetét azoknak, akikkel rövidebb vagy hosszabb ideig együtt vagyunk az életünk folyamán.”[5]

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

 

[1] ApCsel 4,32

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 1986. január, in Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5); Città Nuova, Roma 2017, p. 347.

[3] A Fokoláre Mozgalom elnöke

[4] Margaret Karram, Chiamati e inviati, Rocca di Papa, 2023. szeptember 15.

[5] uo.

Az élet igéje – 2024. március

 

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
(Zsolt 51[50],12)

 

A szentírási ige, amit e nagyböjti időben élni szeretnénk, az 51. zsoltárból származik, a 12. versben találjuk az alázatos és megindító mondatot: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bennem!”.  Ez a szöveg „Miserere” néven vált ismertté. A szerző az elején végigvizsgálja az emberi lélek legrejtettebb zugait, a lélek legmélyebb húrjait pengeti, így átérezzük, mennyire alkalmatlanok vagyunk a kapcsolatra Istennel, mégis kimondhatatlanul vágyunk a közösségre vele, mert tőle jön minden irgalom és kegyelem.

 

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”

 

A zsoltár Dávid életének ismert történetéből indul ki. Őt meghívta Isten, hogy viselje gondját Izrael népének, és vezesse a Szövetséghez való hűség útján. Ő viszont vét a küldetése ellen: Batsebéval házasságtörést követ el, aztán egy csatában megöleti a férjét, a hetita Uriást, aki seregének tisztje volt. Nátán próféta feltárja előtte bűnének súlyát és segít, hogy beismerje azt. Ez az ige bűnének megvallása és az Istennel való kiengesztelődésnek a pillanata.

 

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”

 

A zsoltáros nagyon súlyos szavakat ad a király szájába, amelyek mély bűnbánatból és az isteni megbocsátás iránti teljes bizalomból fakadnak: „töröld el”, „mosd le”, „tisztíts meg”. Aztán az általunk idézett mondatban a „teremts” szót használja, és ezzel arra utal, hogy az emberi törékenységtől csak Isten képes teljesen megszabadítani bennünket. Tudatosítja, hogy csak Ő tud „tiszta szívű” új teremtménnyé tenni bennünket, és eltölteni éltető lelkével, Ő tud igazi örömet adni, „erős lelket”, mely gyökeresen átalakítja a kapcsolatunkat Istennel, más élőlényekkel, a természettel és az egész világegyetemmel.

 

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”

 

Hogyan váltsuk gyakorlatra ezt az életigét? Az első lépés, hogy határtalan bizalommal beismerjük, hogy bűnösök vagyunk, és szükségünk van Isten bocsánatára.

 

Lehet, hogy az ismételten elkövetett hibák elbátortalanítanak, és magunkba zárkózunk. Ilyenkor legalább egy kicsit ki kell nyitnunk a szívünk ajtaját.

Chiara Lubich az 1940-es évek elején így írt valakinek, aki úgy érezte, hogy képtelen túllépni saját nyomorúságán: „Minden más gondolatot el kell távolítani a lelkünkből. És elhinni, hogy Jézust vonzza bűneink alázatos, bizalommal és szeretettel teljes feltárása. Amit mi birtoklunk és teszünk, az csupa nyomorúság. Ő pedig a mi irányunkba csupa Irgalom. Lelkünk csak úgy egyesülhet Vele, ha egyetlen ajándékként nem az erényeinket, hanem a bűneinket ajánljuk fel Neki! […] Jézus a földre jött, emberré lett, és nem vágyik semmi másra […] csak arra, hogy Megváltó legyen. Hogy Orvos legyen! Semmi másra nem vágyik.” [1]

 

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”

 

Miután szabadok lettünk és bocsánatot nyertünk, tartsuk szem előtt a testvérek segítségét, mert a keresztények ereje a közösségből fakad. Kezdjük el konkrétan szeretni a felebarátot, bárki legyen is az! „Amit ez tőlünk kér, az a szolgálattal, megértéssel teli kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.”[2]

 

Ferenc pápa azt mondja: „Isten bocsánata […] irgalmasságának legnagyobb jele. Olyan ajándék, amelyet minden bocsánatot nyert bűnösnek meg kell osztania összes testvérével, akivel csak találkozik. Mindenki, akit az Úr mellénk állított, családtagok, barátok, munkatársak, egyházközségi tagok…, mind olyanok, mint mi: rászorulnak Isten irgalmasságára. Olyan jó bocsánatot nyerni, de te is, ha azt akarod, hogy bocsánatot nyerj, akkor te is bocsáss meg másoknak! Bocsássunk meg! […] hogy tanúi legyünk az ő bocsánatának, amely megtisztítja szívünket és átalakítja életünket!”[3]

 

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

 

[1] C. Lubich, Levelek 1943-1960, a Cura di F. Gillet, (Opere di Chiara Lubich 4/1), Città Nuova, Roma 2022; p. 350.

[2] C. Lubich, Az élet igéje 2002. május, Új Város, 2002/5.

[3] Ferenc pápa, általános kihallgatás 2016. március 30., https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-isten-minden-bununknel-nagyobb

Az élet igéje – 2024. február

 

„Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.” (1Kor 16,14) ^[1]

 

Ebben a hónapban Pál apostol szava és tapasztalata lesz a világosság az utunkon[2].

A korintusi keresztényekhez hasonlóan nekünk is nagy erővel hirdeti, hogy az evangélium lényege a szeretet, az agapé, az érdek nélküli szeretet a testvérek között.

A mostani életige ennek a levélnek a befejező részéből származik, amely részletesen leírja, és minden árnyalatában el is magyarázza, hogy milyen a szeretet: türelmes, jóságos, örül az igazságnak, nem keresi a maga javát…[3]

A keresztény közösségben ily módon megélt kölcsönös szeretet gyógyír a mindig fenyegető megosztottságokra, és a remény jele az egész emberiség számára.

 

„Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.”

 

Érdekes, hogy Pál – ha a görög szöveget nézzük – arra buzdít, hogy minden tevékenységünk folyamán „legyünk a szeretetben”, és ezzel megadja minden cselekedetünk biztos alapját, a feltételét, hogy Istenben lakozzunk, aki a Szeretet.

Hogyan is tudnánk kölcsönösen befogadni egymást, hogy tudnánk mindenkihez így viszonyulni, ha nem tudnánk, hogy előbb Isten szeret minket a törékenységeinkkel együtt is?

Ha újra és újra felszítjuk magunkban ennek a tudatát, akkor leszünk képesek félelem nélkül megnyílni mások felé, és megérteni a szükségleteiket, melléjük állni és megosztani velük anyagi és lelki javainkat.

Figyeljük meg, hogy Jézus hogyan cselekedett, mivel Ő a mi példaképünk.

„Ő maga elsőként adott: egészséget a betegeknek, bocsánatot a bűnösöknek, életet adott mindannyiunknak. Az ösztönös, önző harácsolást Jézus a nagylelkűséggel, a saját igényeink előtérbe helyezését a másokra való odafigyeléssel állítja szembe. A birtoklás kultúrájával szemben az adás kultúráját hangsúlyozza. Nem az a lényeg, hogy sokat vagy keveset tudunk-e adni. Az számít, hogy »hogyan« adunk, mennyi szeretet van a másik iránti figyelmességünk akár egy apró gesztusában is. […] A szeretet lényegre törő: odafigyeléssel, szolgálattal és segítőkészséggel képes a felebaráthoz közeledni. […] Még fontosabb megpróbálni szeretetnek »lenni« mindenki iránt! Akkor megtalálnánk a szívéhez vezető utat, és tudnánk segíteni neki.”[4]

 

„Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.”

 

Ez az ige arra tanít, hogy tisztelettel közeledjünk másokhoz, ne legyen bennünk álnokság, hanem ötletesen tegyük lehetővé, hogy megvalósíthassák legszebb vágyaikat, és így mindenki részét adhassa a közjó megvalósulásához.

Ez segíteni fog, hogy értékeljük a hétköznapi életünk apró eseményeit is: „[…] a házimunkától a földeken vagy a műhelyben végzett munkáig, a hivatali ügyintézéstől az iskolai teendőkig vagy a társadalmi, politikai és vallási felelősségek vállalásáig. Minden figyelmes és segítőkész szolgálattá válhat.”[5]

Képzeljük el úgy, mint egy mozaikot, a maga egyszerűségében megélt evangéliumból.

Két szülő meséli: „A szomszédunk közömbös a hit iránt. Elmesélte, hogy a fia börtönbe került, mi pedig vállaltuk, hogy meglátogatjuk. Az előző nap böjtöltünk, kérve a kegyelmet, hogy a megfelelő szavakat tudjuk mondani neki. Aztán kifizettük az óvadékot, hogy szabadon engedjék.”[6]

Egy ifjúsági csoport Bueában (Kamerun délnyugati részén) természetbeni és pénzadományokat gyűjtött, hogy segítsenek a háború miatt az ország más részére elmenekülni kényszerült embereken.[7] Meglátogattak egy embert, aki a menekülés közben elveszítette az egyik karját. Nagyon nehéz elfogadnia ezt a fogyatékosságot, mert ez hirtelen erővel változtatta meg a szokásait. „A látogatásunk reményt, örömet és bizalmat adott neki. Általunk megtapasztalta Isten szeretetét” – meséli Regina. Marita pedig úgy érzi: „Ez után a tapasztalat után tényleg biztos vagyok benne, hogy semmi sem kicsi, ha szeretetből tesszük. Másra nincs is szükség, mert a szeretet mozdítja meg a világot. Próbáljuk ki!”

 

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

 

[1] Ebben a hónapban az Élet igéje az a mondat, amit a különböző német egyházak egész évre mottónak választottak.

[2] vö. Zsolt 119[118],105. Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon.

[3] vö. 1Kor 13

[4] C. Lubich, Az élet igéje, 2006. október, Új Város, 2006/10.

[5] uo.

[6] S. Pellegrini, G. Salerno e M. Caporale, Famiglie in azione. Un mosaico di vita, Città Nuova 2022, pp.70-71.

[7] https://www.unitedworldproject.org/workshop/camerun-condividere-con-gli-sfollati/

Az élet igéje – 2024. január

 

„Szeresd az Urat, a te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat.” (Lk 10,27)

A keresztények egységének imahetére[1] idén az a javaslat, hogy a fent idézett ószövetségi igéből induljanak ki az elmélkedések[2]. Jézus Jeruzsálembe tart, amikor feltartóztatja egy törvénytudó és azt kérdezi tőle: „Mester, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?” [3] Így indul a beszélgetésük, amelyben Jézus visszakérdez: „Mi áll a törvényben?” [4] Ezzel a kérdezőt készteti válaszadásra: az Isten és a felebarát iránti szeretetben együttesen foglalható össze a Törvény és a Próféták.

„Szeresd az Urat, a te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat.”

„Kit tekintsek felebarátomnak?” – folytatja a törvénytudó. A Mester pedig az irgalmas szamaritánus történetének elbeszélésével válaszol. Nem sorolja fel, hogy milyen embereket tekinthetünk felebarátainknak, hanem inkább leírja azt a mély együttérzést, amivel viseltetnünk kell irántuk minden tettünkben. Nekünk kell a többi ember „felebarátjává” válnunk.

Úgy kell feltennünk a kérdést, hogy „én kinek vagyok a felebarátja”.

Úgy, mint az irgalmas szamaritánus, gondját kell viselnünk a szükséget szenvedő testvéreinknek, nem kell félnünk, hogy mélyen belemenjünk egyes helyzetekbe, inkább forduljunk mindenkihez segítő, támogató, bátorító szeretettel.

Lássuk önmagunkat a másik emberben, és azt tegyük vele, amit önmagunkkal tennénk. Ez az ún. „aranyszabály”, amely minden vallásban megtalálható. Gandhi nagyon szemléletesen mondja el: „Te és én egy vagyunk. Nem árthatok neked anélkül, hogy magamat meg ne sebezném.” [5]

„Szeresd az Urat, a te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat.”

„Ha nem érdekel bennünket vagy belenyugszunk, hogy a felebarátunk szükséget szenved akár anyagilag akár lelkileg, akkor nem mondhatjuk, hogy úgy szeretjük, mint saját magunkat. Nem mondhatjuk, hogy úgy szeretjük őt, ahogy Jézus szerette. Egy olyan közösségben, amely Jézus tanítása szerint a szeretetre akar törekedni, nem lehet, hogy ne tekintsenek mindenkit egyenlőnek, azonos szinten, nem lehet, hogy kitaszítsanak, vagy elhanyagoljanak valakit. […] Amíg a felebarátunkat idegennek tekintjük, aki megzavarja a nyugalmunkat és felborítja a terveinket, addig nem mondhatjuk, hogy teljes szívünkből szeretjük Istent.” [6]

„Szeresd az Urat, a te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat.”

Az élet az, ami a jelen pillanatban történik veled. Ha észreveszed azt, aki melletted van, ha meg tudod hallgatni a másikat, akkor ez nagyon érdekes távlatokat nyithat meg, és váratlan kezdeményezéseket indíthat el.

Így történt ez Victoriával is:

„A templomban mellettem ült egy afrikai asszony, és nagyon tetszett, ahogy énekelt, nagyon szép hangja volt. Meg is dicsértem, és biztattam, hogy csatlakozzon a plébánia kórusához. Megálltunk beszélgetni, és kiderült, hogy guineai szerzetesnő, aki átutazóban van Madridban. Elhagyott újszülötteket és gyerekeket fogadnak be az intézetükbe, és felnevelik őket egészen felnőtt korukig, és segítik az egyetemi tanulmányaikat, vagy szakmát tanítanak nekik. Egy jól működő varrodát is üzemeltetnek, de nincs elég varrógépük.

Fölajánlottam, hogy segítek varrógépeket keresni. Jézusban bíztam, mert éreztem, hogy meghallgat, és ő késztet arra, hogy számítgatások nélkül szeressek.

Az egyik barátom ismert egy műhelyt, és szívesen bekapcsolódott ebbe a szeretet-láncba. Nyolc varrógépet meg tudtak javítani és még egy vasalógépet is hozzátettek. Egy baráti házaspár pedig felajánlotta, hogy elviszi Madridba. Pihenni akartak menni két napra, de útirányt változtattak, és majdnem ezer kilométert autóztak ezért. Így a »reménység varrógépei« hosszú szárazföldi és tengeri utazás után eljutottak Malabo városába. A guineaiak hihetetlen csodálattal fogadták, és hálás köszönetüket fejezték ki.”

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

 

[1] Az egész északi féltekén január 18. és 25. között tartják, a déli féltekén pedig Pünkösd hetében. Az imádság szövegét ebben az évben egy Burkina Faso-i ökumenikus csoport állította össze.

[2] vö. Mtörv 6,4-5 és Lev 19,18

[3] Lk 10,25

[4] Lk 10,26

[5] C. Lubich, A szeretet művészete, Új Város, Budapest, 2005, 16. o.

[6] C. Lubich, Az élet igéje 1985. november, Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5; Città Nuova, Roma 2017) pp. 340–341.

 

Az élet igéje – 2023. december

 

„Legyetek mindig derűsek! Szüntelenül imádkozzatok! Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” (1Tessz 5,16-18)

 

Amikor Pál ezt írta a tesszalonikaiaknak, még sokan éltek Jézus kortársai közül, akik látták és hallották őt, tanúi voltak tragikus halálának és ámulattal csodálták a feltámadását, később pedig a mennybemenetelét. Felismerték, hogy mit hagyott maga után Jézus, és közelgő visszatérését várták. Pál nagyon szerette a tesszalonikai gyülekezetet, amely az életét, tanúságtételét és a gyümölcseit tekintve példaértékű volt. Nekik írta ezt a levelet, és arra kérte őket, hogy olvassák fel mindenkinek (5,27). Ebben ajánlásokat tesz, hogy hogyan maradhatnak „az Úr és az ő követői” (1,6), amit így foglal össze:

 

„Legyetek mindig derűsek! Szüntelenül imádkozzatok! Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.”

 

Ezek a sürgető biztatások nem csak arról szólnak, hogy mit vár tőlünk Isten, hanem arról is, hogy mikor: szüntelenül, mindig, állandóan.

Vajon meg lehet parancsolni az örömöt? Hogy az élet problémákkal és gondokkal, szenvedéssel és gyötrelemmel terhes, hogy a társadalmi közeg gyakran sivár és barátságtalan, azt mindenki tapasztalja. Pál számára mégis megvan az oka, hogy megéljük „azt az örömöt”, amelyre utal. A keresztényekhez szól, és azt tanácsolja, hogy vegyük komolyan a keresztény életet, hogy ezáltal Jézus a feltámadása után megígért teljességgel élhessen bennünk. Néha meg is tapasztaljuk ezt: Ő azokban él, akik szeretnek. Mindannyian ráléphetünk a szeretet útjára, ha elszakadunk önmagunktól, ha ingyenes szeretettel fordulunk mások felé, ha elfogadjuk a baráti támogatást, ha bízunk abban, hogy „a szeretet mindent legyőz”[1].

 

„Legyetek mindig derűsek! Szüntelenül imádkozzatok! Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.”

 

A különböző vallású hívők és a különböző meggyőződésű emberek közötti párbeszéd még inkább segít megértenünk, hogy az imádság mélyen emberi cselekedet; az imádság építi és felemeli a személyt.

És hogyan lehet szüntelenül imádkozni? „… nem elég – írja az ortodox teológus Evdokimov –, ha vannak imádságaink, szabályaink, szokásaink; imádsággá kell válnunk, megtestesült imádsággá, az életünket kell liturgiává tenni, imádkozni a leghétköznapibb dolgokkal.”[2] Chiara Lubich pedig hangsúlyozza, hogy „gyermekként úgy szerethetjük (Istent), ha a Szentlélek eltölti a szívünket az Atya iránti szeretettel és bizalommal: a bizalom pedig arra késztet, hogy gyakran beszélgessünk vele, hogy elmondjuk neki minden dolgunkat, a szándékainkat és a terveinket”.[3]

A szüntelen ima egy másik, mindenki számára elérhető módja, ha minden cselekedet előtt megállunk, és pontosítjuk a szándékunkat: „Érted” teszem. Ez nagyon egyszerű gyakorlat, amely belülről alakítja át a tevékenységeinket, és az egész életünket állandó imádsággá alakítja át.

 

„Legyetek mindig derűsek! Szüntelenül imádkozzatok! Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.”

 

Adjatok hálát mindenért. Ez a hozzáállás szabadon és őszintén fakad az Iránta táplált hálás szeretetből, hiszen Ő csendben fenntartja és kíséri az embereket, a népeket, a történelmet és a világmindenséget. Legyünk hálásak mások iránt, akik velünk együtt haladnak az úton, és tudatosítják bennünk, hogy nem vagyunk elegek önmagunknak.

Örvendezés, ima és hálaadás. Három olyan cselekedet, amely közelebb visz minket ahhoz, amilyennek Isten lát és akar minket, és gazdagítja a kapcsolatunkat Önmagával. Bízzunk abban, hogy „a békesség Istene teljesen megszentel minket.”[4]

Így készülünk fel arra, hogy mélyebben megéljük a karácsony örömét, hogy jobbá tegyük a világot, és munkáljuk a békét önmagunkban, az otthonunkban, a munkahelyen, az utcákon, a tereken. Ez az, amire oly sürgősen szükségünk van ma.

 

Victoria Gómez és az életige csoport gondozásban

 

[1] P. Vergilius, X. Ekloga, 69. sor

[2] P. Evdokimov, La preghiera di Gesù in La novità dello Spirito, Ed. Ancora, Milano 1997

[3] C. Lubich, Conversazioni, Città Nuova, Roma 2019, p. 552.

[4] 1Tessz 5,23

Az élet igéje – 2023. november

 

„Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.” (1Tessz 5,5)

 

A fény mindig is az életet szimbolizálta. Minden nap várjuk a hajnalt mint az új kezdet előhírnökét.

A fény témája megjelenik a népek történelmében és az ősi vallásokban is. A zsidó hagyomány a fény ünnepét, a hanukát ünnepli, amely a jeruzsálemi templom újraszentelésének és a pogány kultuszoktól való megszabadulásnak állít emléket. A muszlimok a próféta születésének napján, arabul Mawlid vagy törökül Mevlid Kandili napján gyújtanak gyertyát. A Diwali eredetileg hindu ünnep, és a neve azt jelenti, hogy a fények sorozata. Különféle indiai vallások is megünneplik, mint a jó győzelmét a gonosz fölött.

A keresztények számára Jézus Krisztus a világ sötétségét megvilágító fény. Ezért mély szimbolikát rejtő valóság, isteni jelenlétet hordoz, és ajándék az emberiség és az egész Föld számára.

 

„Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.”

 

Vajon mi jellemző a nappal fiaira? Elsősorban az, hogy „nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé”. Az alvásról, az apátiáról való lemondás elhatározás kérdése, ez abban áll, hogy éberek maradunk. A szeretet döntése, hogy teljes egészében kihasználjuk és megéljük az időt.

Az apostol sürgető felhívása a tesszalonikai közösség felé tehát az, hogy együtt virrasszanak, lemondva minden lomhaságról és közönyről. Olyan időszakban élünk, amikor az emberiségnek különösen nagy szüksége van a fényre. Most azoknak, akik nem az éjszakáé vagyunk, az a feladatunk, hogy folyamatosan odaadva önmagunkat fényt vigyünk az emberek közötti kapcsolatokba, hogy hittel, szeretettel és reménnyel tegyük láthatóvá a feltámadott jelenlétét, ahogy Pál írja[1].

Ezen felül pedig szorosabb és igazabb kapcsolatot kell ápolnunk Istennel, a szívünk mélyére ásva az imádságon keresztül megtalálni a vele való beszélgetés pillanatait, és gyakorlatra váltani az Ő igéjét, amely épp ezt a fényt ragyogtatja fel.

 

„Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.”

 

Néha hozzászokunk, hogy szívünk sötétségében éljünk, vagy megelégszünk a sok mesterséges fénnyel, a világ különböző boldogságígéreteivel. De Isten mindig arra hív, hogy az Ő fénye ragyoghasson bennünk, és úgy nézzünk az emberekre és az eseményekre, hogy fel tudjuk fedezni bennük a mindent átszövő aranyszálat.

Törekedjünk folyamatosan az újjászületést hozó döntésekre, az elhatározásra, hogy átlépjünk a sötétségből a világosságba. „A keresztény nem menekülhet a világból, nem rejtőzhet el, és nem tarthatja a vallást magánügynek – írja Chiara Lubich. – A világban él, mert felelős érte, mert az a küldetése minden emberhez, hogy fény legyen, amely világít. Ez a te küldetésed is, s ha nem e szerint cselekszel, éppoly haszontalanná válsz, mint a só, amely ízét vesztette, vagy mint a fény, amely sötétséggé lett.[2] […] A keresztény feladata tehát az, hogy hagyja átragyogni önmagán a benne lakó fényt, hogy Isten jelenlétének »jele« legyen az emberek között.”[3]

 

„Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.”

 

Isten a világosság, és akik őszinte szívvel keresik, megtalálják Őt. Bármi történjék is, soha nem szakadunk el az Ő szeretetétől, mert a gyermekei vagyunk. Ha meg vagyunk győződve erről, akkor nem fognak minket felkavarni vagy összetörni a megrázó események sem.

Az idei törökországi és szíriai földrengés több, mint 50 ezer emberéletet követelt, milliók körülményeit forgatta fel. Akik túlélték a katasztrófát – ott helyben egész közösségek, valamint más országbeli társaik is –, mint megannyi fénylő pont, rögtön azon fáradoztak, hogy segítséget és enyhülést nyújtsanak azoknak, akik elvesztették szeretteiket, otthonukat és mindenüket.

A sötétség soha nem győzheti le azokat, akik amellett döntenek, hogy a fényben élnek és fényt fakasztanak. Nekünk, keresztényeknek ez azt jelenti, hogy Krisztussal közöttünk élünk. Az ő jelenléte új lehetőségeket villant fel az életünkben, képes visszaadni a reményt, és általa továbbra is Isten szeretetében lakozhatunk.

 

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásban

 

[1] vö. 1Tessz 5,8

[2] vö. Mt 5,13-16

[3] C. Lubich, Az élet igéje, 1979. augusztus, C. Lubich és más keresztények: Éljük az Igét 2., Budapest, 2008

Az élet igéje – 2023. október

„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” (Mt 22,21)

 

Jézus bevonult Jeruzsálembe a nép kiáltozása közepette: „Dávid fiának” nevezték. Máté evangéliuma ezt a királyi címet tulajdonítja Krisztusnak, aki azért jött, hogy Isten országának küszöbön álló eljövetelét hirdesse.

Ilyen körülmények között zajlik Jézus egyedülálló beszélgetése az őt faggató csoporttal. Vannak köztük, akik Heródes hívei, és vannak farizeusok. A két tábor eltérően gondolkodik a római császár hatalmáról. Azt kérdezik, hogy szerinte jogos-e adót fizetni az uralkodónak, és ezzel akarják rákényszeríteni, hogy a császár mellé álljon, vagy ellene szegüljön, és emiatt bevádolhassák őt.

De Jézus egy másik kérdéssel válaszol: Kinek a képe van a pénzérmékre nyomtatva? Mivel az uralkodó képe van rajta, így válaszol:

 

„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.”

 

De mi jár a császárnak és mi jár Istennek?

Jézus Isten elsőbbségére hívja fel a figyelmünket. Ahogy a római pénzen a császár képének lenyomata áll, úgy minden ember Isten képének lenyomatát hordozza magán.

A rabbinikus hagyomány maga is megerősíti, hogy minden ember Isten képére teremtetett[1], és ennek a bemutatására éppen a pénzérmére vert képet használja: „Amikor az ember pénzt ver ugyanazzal a formával, minden darab ugyanolyan lesz, de a királyok királya, a Szent, legyen áldott a neve, minden embert az első ember lenyomatával alkotott, és senki sem pont olyan, mint a társa.”[2]

Csak Istennek adhatjuk oda magunkat teljesen, hozzá tartozunk, és benne találunk szabadságot és méltóságot. Egyetlen emberi hatalom sem kívánhat tőlünk ilyen fokú hűséget.

Egyedül Jézus ismeri annyira az Istent, hogy segíteni tud a megfelelő helyre tenni őt: „Számára szeretni annyit jelent, mint megtenni az Atya akaratát. Ennek szolgálatába állította értelmét, szívét, minden energiáját, egész életét: teljesen annak a tervnek szentelte magát, amelyet az Atya alkotott róla. Az evangélium mindig úgy mutatja be Őt, mint aki mindig és teljesen az Atya felé fordul […]. Tőlünk is ezt kívánja: szeressünk, vagyis megalkuvások nélkül, teljes valónkkal, »teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből« tegyük annak akaratát, akit szeretünk. […] Ez a legnagyobb radikalizmust kéri tőlünk, mert Istennek nem adhatunk kevesebbet teljes önmagunknál: teljes szívünket, teljes lelkünket, teljes elménket.”[3]

 

„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.”

 

Hányszor vagyunk kétségek és nehéz döntések közepette, és ott a veszélye, hogy engedünk a kísértésnek, és elszökünk a probléma elől. Jézust is próbára teszik a kétféle gondolkodást illetően, de számára világos, hogy Isten országának az eljövetele és a szeretet előrébb való.

Ez az ige nekünk is felteszi a kérdést: vajon a szívünk hírnévre vágyik, hirtelen előléptetésre, a sikeres vagy befolyásos embereket csodálja, az influenszereket? Előfordul, hogy a dolgokat helyezzük arra a helyre, ami Istent illetné meg?

Jézus a válaszával minőségi ugrásra hív bennünket, hogy komolyan és mélyen gondoljuk át az értékrendünket.

A lelkiismeretünk mélyén szól egy hang, néha csak halkan, más hangok között, de felismerhetően. Ez a hang, mely arra hív, hogy fáradhatatlanul keressük a testvériség útját, mindig arra bátorít, hogy újítsuk meg ezt az elhatározásunkat, akkor is, ha az árral szembe kell mennünk.

Ezt gyakorolva, megalapozzuk az igazi párbeszédet másokkal, hogy közösen találjunk megfelelő választ az élet összetett helyzeteiben. Ez nem jelenti azt, hogy kivonjuk magunkat a személyes felelősség alól a társadalmi kérdésekben, sőt inkább azzal jár, hogy érdek nélkül a közjó szolgálatába állunk.

Dietrich Bonhoeffer, aki polgári ellenállást tanúsított a nácizmus ellen, így ír a menyasszonyának a börtönből, ahol aztán végrehajtották rajta a halálos ítéletet: „A hit, amire én gondolok, nem menekül el a világtól, hanem kitart és szeret a világban, hűséges marad a földhöz, minden gyötrelem ellenére, amivel ez jár. A házasságunk egy igen Isten földjére, arra bátorít, hogy létrehozzunk és teremtsünk valamit a földön. Azt hiszem, hogy a keresztények, akiknek van bátorságuk csak fél lábbal állni a földön, azok a másik fél lábukkal már a mennyországban állnak.”[4]

 

Letizia Magri és az életige csoport gondozásban

 

[1] vö. Ter 1,26

[2] Misna Szánhedrin 4,5.

[3] C. Lubich, Az élet igéje, 2002. október, Új Város, 2002/10

[4] Dietrich Bonhoeffer, Maria von Wedemeyer, Lettere alla fidanzata, Cella 92, Queriniana, Brescia 1992, 48.

Az élet igéje – 2023. szeptember

 

„Áldalak téged mindennap, és dicsérem nevedet örökkön-örökké.” (Zsolt 145[144],2)

Az ige, amely ebben a hónapban a figyelmünk középpontjába kerül, hogy segítsen az utunkon, tulajdonképpen egy ima. A 145. zsoltár egyik részlete. A zsoltárversek Izrael népének egyéni és közösségi vallásos élményeit tükrözik történelmének és életének viszontagságai közepette. A versben megfogalmazott imádság panasz, könyörgés, hálaadás és dicsőítés formájában száll fel az Úrhoz. Elmondja mindazokat az érzéseket és viselkedéseket, amelyekkel az ember kifejezi kapcsolatát az élő Istennel.

A 145. zsoltár alaptémája Isten királysága. A zsoltáros személyes tapasztalatából kiindulva magasztalja Isten nagyságát: „Nagy az Úr és dicséretre méltó” (3), dicséri jóságát és egyetemes szeretetét: „Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott” (9), és elismeri hűségét: „Az Úr hűséges minden szavában, és jóságos minden művében” (13b), és egy minden élőlényt átfogó kozmikus énekkel fejezi be: „Szám hirdeti az Úr dicséretét. Minden test áldja szent nevét mindörökkön örökké!” (21) 

„Áldalak téged mindennap, és dicsérem nevedet örökkön-örökké.”

A modern ember mégis sokszor elveszettnek érzi magát, az a benyomása, hogy magára maradt. Attól fél, hogy a napjait a véletlen irányítja, csak céltalan és értelmetlen bolyongás az egész.

Ez a zsoltár viszont megnyugtató, reményteljes üzenetet hordoz: „Isten az ég és a föld teremtője, hűségesen őrzi a népével kötött szövetséget, igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, kenyeret ad és támogatja az éhezőket, megszabadítja a foglyokat. Megnyitja a vakok szemét, felemeli az elesetteket, szereti az igazakat, megóvja az idegeneket és támogatja az árvákat és az özvegyeket.” [1]

„Áldalak téged mindennap, és dicsérem nevedet örökkön-örökké.”

Ez az életige mindenekelőtt arra hív, hogy ápoljuk a személyes kapcsolatunkat Istennel. Fogadjuk be fenntartás nélkül szeretetét és irgalmát, és figyeljünk oda a misztériumra, hallgassunk a hangjára. Ebben áll minden ima lényege. Ezt a szeretetet azonban nem lehet elválasztani a testvér iránti szeretettől. Ezért minden alkalommal, amikor utánozzuk az Atyaistent a testvérek iránti konkrét szeretettel, különösen is az utolsók, a kivetettek, a magányosok iránt, akkor az ő jelenléte kézzelfoghatóvá válik a hétköznapi életünkben. Chiara Lubich, amikor egyszer meghívták egy buddhista összejövetelre, hogy tanúságot tegyen keresztény tapasztalatáról, így foglalta azt össze: „… a tapasztalatom lényege ebben áll: minél inkább szeretjük az embert, annál inkább megtaláljuk Istent. Minél inkább megtaláljuk Istent, annál inkább szeretjük az embert.” ^[2]

„Áldalak téged mindennap, és dicsérem nevedet örökkön-örökké.”

Van egy másik útja is, hogy megtaláljuk őt. Az utóbbi évtizedekben az emberek egyre inkább tudatában vannak az ökológiai problémának. A változások előmozdítói főként a fiatalok. Szerényebb életmódot javasolnak, a fejlődési modellek újragondolását, kérik, hogy bolygónkon minden ember egyenlő jogon férhessen hozzá a vízhez, az ételhez és a tiszta levegőhöz, és alternatív energiaforrásokat keresnek. Így az ember helyrehozhatja a kapcsolatát a természettel, és egyben dicsőítheti Istent, mert megtapasztalhatja az ő gyengéd gondoskodását a teremtett világ iránt.

Venant M. tapasztalata, hogy már gyerekkorában Burundiban, a szülőhazájában hajnalban mindig a madarak énekére ébredt, majd az őserdőn át, több tíz kilométert kellett megtennie, hogy eljusson az iskolába. Nagyon közel érezte magához a fákat, az állatokat, a patakokat, a dombokat és ugyanígy a társait. Közel érezte magához a természetet, sőt egynek érezte magát a környezettel, ahol a teremtmények a Teremtővel harmóniában élnek. Ennek tudata dicsőítéssé alakult benne, és nem csak egy pillanatra, hanem az egész napon át.

De megkérdezhetnénk, hogy a mi városunkban mi a helyzet? „Modern városaink emberi kéz építette betonrengetegjében a nagy zaj közepette ritkán látjuk, hogy megőrizték volna valahol is a természetet. Mégis elég a kék égre tekinteni a felhőkarcolók között, elég egy sugara a napnak, amely még a börtön falai közé is behatol, elég egy szál virág, egy rét, egy gyermek arca, hogy Istenre gondoljunk.”[3]

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

 

[1] II. János Pál, Általános kihallgatás, 2003. július 2., a 145. Zsoltárról

[2] M. Vandeleene, Io, il fratello, Dio nel pensiero di Chiara Lubich, Città Nuova, Roma 1999, p. 252.

[3] C. Lubich, Conversazioni, in collegamento telefonico, a cura di Michel Vandeleene (Opere di Chiara Lubich 8.1; Città Nuova, Roma 2019) p. 340.

Az élet igéje – 2023. augusztus

 

„Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint!” (Mt 15,28)

 

Jézus Tírusz és Szidón vidékére tartott, idegen földre. Talán ezért, hogy végre egy kicsit megpihenjen a tanítványaival, és csendben lehessen, egyedül, imádságba visszavonulva. Hirtelen egy asszony kiáltására lettek figyelmesek, akinek a nevét, hasonlóan másokhoz, szintén nem említik az evangéliumok. A tanítványok számára kellemetlen és zavaró volt a viselkedése, könyörögtek Jézusnak, hogy teljesítse kérését, hogy megszabadulhassanak tőle, „hisz kiabál utánuk”. Az asszonyt viszont nem tartotta vissza sem az, hogy nem izraelita, sem az, hogy ő egy nő, sem az, hogy Jézus szóra sem méltatta. Egy kétségbeesett édesanya ő, akinek a lányát „kegyetlenül gyötri az ördög”. Jézus közelébe megy, és kitartóan reméli, hogy személyesen találkozhat vele. Oda is lép és leborul a Mester előtt a kérésével, hogy segítsen rajta. Jézus hallatlanul kemény szavakkal fordul hozzá: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.”

 

„Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint!”

 

Az asszony elfogadja az elutasítást, megérti, hogy Jézus elsődleges küldetése nem az ő népéhez szól. De megérti azt is, hogy az ő Istene nem egy kegyelemosztó gépezet, hanem olyan Atya, akivel igaz kapcsolatba kerülhetünk elismerve saját kicsiségünket is. Az asszony ennek tudtában néz Jézus szemébe: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról.” Ezzel szinte falhoz állítja Jézust, és meghatja őt alázatával, hogy megelégszik a morzsákkal is. Még a kiáltása is úgy tűnik, hogy a hitét fejezi ki, így szólítja Jézust: „Uram, Dávidnak fia!”

 

„Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint!”

 

Az evangéliumok a következő szavakkal írják le sz asszony rendíthetetlen hitét:

Közeledik és odajött Jézushoz, hangosan és sírva kéri, hogy könyörüljön, Úrnak ismeri el és leborul előtte, szilárdan és kitartóan hiszi, hogy az Úr számára lehetséges a lehetetlen, Jézus keménységére tűpontos logikával válaszol. Legfőbb jellemzői az anyai szeretet és a bizalom. És „még abban az órában meggyógyult a leánya”.

Ez az ige egy olyan asszonyról szól, aki az élő és cselekvő hit mintaképe. Ugyanakkor bemutatja, hogy milyen kétségeken át vezetett az első keresztény közösség útja, mert nekik ír Máté, hogy nyíljanak meg a nem zsidó világ felé is, mert ők is keresnek, és óriási a hitük.

 

„Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint!”

 

A szírföníciai asszonyhoz hasonlóan „a mi hitünket is próbára teheti egy váratlan nehézség, egy előre nem látott esemény, mely felborítja addigi terveinket; egy súlyos betegség vagy egy hosszan tartó fájdalmas helyzet”[2], és hozzátehetnénk azt is, hogy a békétlenség a világban, a társadalmi igazságtalanság, a súlyosan beteg bolygónk, vagy a családban és a társadalomban fennálló konfliktusok… És egyik hiányosságunk az is, hogy nem vagyunk állhatatosak, és nem teljes bennünk a bizalom. „Ezért Isten megengedi, hogy nehéz, gyakran abszurd helyzetekbe kerüljünk. Meg akarja tisztítani hitünket; látni akarja, hogy valóban rá tudunk-e hagyatkozni s elhisszük-e, hogy szeretete messze felülmúlja minden tervünket, vágyunkat és várakozásunkat.”[3]

 

Saliba története is ezt mutatja. El kellett hagynia a városát. Homszban lakott, Szíriában. Ott kellett hagynia idős szüleit is. Édesapjának üveges üzlete volt, amely tönkrement a háború alatt, városukat pedig teljesen ki is fosztották. Saliba sok más fiatalhoz hasonlóan úgy gondolta, hogy más lehetőségeket kihasználva föl kell építenie életét valahol, és nem adta fel. 22 évesen nagy kitartás volt benne, hogy ő is részét adja ahhoz, hogy megsebzett népe újra talpra állhasson. Csatlakozott a RestarT[4] projekthez, és ennek keretében egy saját kis fűszerüzletet nyitott. Nem csak olajat, kávét, hüvelyeseket és fűszert árul, hanem az édesanyja által készített házi sajtot, joghurtot és vajat is. Már egy hűtőszekrényt és egy generátort is beszerzett. Amikor pedig az üzlet zárva tart, akkor idős édesapjával együtt élelmiszer-adományokat osztanak szét rászoruló családoknak.[5]

 

Victoria Gómez és az életige csoport gondozásában

 

[1] 2023. augusztus 1-6-áig lesz Lisszabonban a XXXVII. Ifjúsági Világtalálkozó, amelynek az evangéliumból választott témája: „Mária felkelt, és sietve útnak indult” (Lk 1,39). A fiatalokhoz intézett üzenetében Ferenc pápa ezt így magyarázza: „Az Úr anyja példakép az útra kelő fiatalok előtt, akik nem üldögélnek a tükör előtt saját képmásukat bámulva, és akiket nem »ejtenek rabul« a közösségi oldalak. Mária teljesen kifelé fordul.” Azt kívánja, hogy az IVT-n együtt „újra fedezzük majd fel, milyen örömet ad a népek és a nemzedékek közötti testvéri ölelés, a megbékélés és a béke ölelése, egy új misszionáriusi testvériség ölelése”! (ford. kattima.hu)

[2] vö. C. Lubich, Az élet igéje, 1994. június, Új Város, 1994/6

[3] uo.

[4] https://www.amu-it.eu/progetti-int/restart-ripartire-per-restare/

[5] https://www.unitedworldproject.org/workshop/siria-il-minimarket-di-saliba-alzera-presto-la-serranda/