Az élet igéje – 2026. október

„A jövevényhez ne légy kegyetlen és ne sanyargasd, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén.” (Kiv 22,20)

A hónap életigéje a Kivonulás könyvéből származik, amely az izraeliták egyre reménytelenebb helyzetéről szól Egyiptomban. Az elnyomatásban a rabszolgasorból az ég felé kiáltanak segítségért. Ez a könyörgés eljut Isten szívéhez. Úgy dönt, hogy közbelép, és Mózest választja küldöttének. A szabaddá válás után sor kerül az ünnepségre, amely megpecsételi Isten és Izrael szövetségét. Ezt a kapcsolatot tükrözi egy dokumentum, az úgynevezett „Szövetség könyve” [1], amelyet az egész nép elfogadott [2], és amelynek legismertebb része a Tízparancsolat.

Ehhez különféle egyéb előírások és törvények csatlakoznak, amelyek mindegyike összefüggésben áll a szabaddá válás rendkívüli eseményével. Az e hónapra szóló ige ebből az életet rendező, magatartási normákat tartalmazó örökségből származik.

„A jövevényhez ne légy kegyetlen és ne sanyargasd, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén.”

Isten különösen kedveli és óvja az idegeneket, mert a szegényekkel, az árvákkal és az özvegyekkel együtt ők a legsebezhetőbbek. Ezt bizonyítja mindaz, amit az Egyiptomi fogság alatt megtapasztaltak. Isten hatalmának beavatkozását, a kivonulás történetet az Ószövetség újra és újra felidézi. Ezt az eseményt a népnek mindig szeme előtt kell tartania, olyan történet ez, mely más és más formában, de minden nemzedékben megismétlődik. Nagyon érdekes, amit Origenész mond a Kivonulás könyvéhez fűzött magyarázatában: „Ha valaki elnyomja az idegent, azzal bizonyítja, hogy még nem hagyta el Egyiptomot.” [3]

Ez a parancsolat az empátiára is utal: ha magunkat mások helyébe képzeljük, az segít megérteni őket és felismerni, mire van szükségük. Akinek már volt része nehéz tapasztalatban, az könnyebben tud azonosulni mások fájdalmával. Az Ószövetségben azonban nem csupán emberi tapasztalatról van szó. Az első, aki példát mutat, hogy mit jelent magunkat mások helyzetébe képzelni, az maga Isten.

„A jövevényhez ne légy kegyetlen és ne sanyargasd, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén.”

Hogyan valósíthatjuk meg ezt az életigét? Hasznos lehet, ha felteszünk magunknak néhány kérdést: Volt már olyan élményem, hogy idegennek éreztem magam? Éreztem már magam elutasítottnak, akit nem fogadtak be, akit nem értettek meg, aki nem találta a helyét? Mit tanultam ezekből az eseményekből? Ki az idegen számomra? Ki az idegen Isten számára? Hogyan fogadhatom be őt fenntartások nélkül, úgy, ahogyan az Úr tesz velünk? Mit tehetek konkrétan?

Chiara Lubich így ír:

„Ha mellettünk áll Isten, aki nem tesz különbséget az emberek között, hogy is ne élesztenénk fel szívünkben az egyetemes testvériség érzését? Ha egyetlen Atya gyermekei vagyunk, ráébredhetünk arra, hogy testvérei vagyunk mindenkinek, akivel kapcsolatba lépünk. Ha tehát mindannyian testvérek vagyunk, akkor mindenkit szeretnünk kell, a mellettünk lévőktől kezdve, szüntelenül. Így szeretetünk nem plátói, elvont szeretet lesz, hanem konkrét szolgálat. Olyan szeretet lesz bennünk, amely képes elébe menni másoknak, képes párbeszédet kezdeményezni, azonosulni a másikkal, aki kellemetlen helyzetben van. Magára tudja venni terheit, aggodalmait annyira, hogy a másik úgy érzi, hogy különbözősége ellenére megértették és befogadták őt, és érzi, hogy feltárhatja előttünk az összes kincset, amelyet magában hordoz.” [4]

Ez Maryam, egy fiatal pakisztáni lány tapasztalata is.

„Egy étteremben láttam, hogy a tulajdonos megtagadta egy idős hölgytől a teát. Csak néhány rúpia (a helyi pénznem) volt a zsebemben, de úgy éreztem, segítenem kell neki, ezért odamentem a tulajdonoshoz, és felajánlottam, hogy kifizetem. Eleinte habozva nézett rám. Aztán egy kis szünet után elmosolyodott, és azt mondta: »Ez nem helyes. Ha te, mint vendég, képes vagy a kevéske pénzedet odaadni, hogy gondoskodj róla, akkor nekem, a tulajdonosnak sokkal nagylelkűbbnek kell lennem. Én könnyebben adok neki egy csésze teát ingyen, mint hogy tőled pénzt kérjek érte.« Ez nagyon megrendített. Megpróbáltam szeretetet tanúsítani, először a hölgy iránt, majd a tulajdonos iránt is, és láttam, hogy egy kedves gesztus hogyan nyithatja meg egy másik ember szívét.”

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

[1] ^{Kiv 20-23}
[2] ^{vö. Kiv 24}
[3] ^{Origenész, Homilia a Kivonulásról V,5.}
[4] ^{C. Lubich, Az élet igéje 2006. május, Új Város 2006/5}

Az élet igéje – 2026. szeptember

 

„A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény teljesítése tehát a szeretet.”
(Róm 13,10)

 

Meg lehet parancsolni valakinek, hogy szeressen? Ha érzelemnek fogjuk föl a szeretetet, akkor ez természetesen lehetetlen. Ha viszont Isten ajándékának tekintjük, akkor más a helyzet. Pál a Rómaiakhoz írt levelében, ahonnan ezt az életigét vettük, a Törvény és a szeretet kapcsolatáról szól, azt állítja, hogy a szeretet a Törvény beteljesítése. Röviddel előtte arról ír, hogy honnan is származik ez a szeretet. „Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,8) János első levelében ezt olvassuk: „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.” (1Jn 4,10)

 

„A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény teljesítése tehát a szeretet.”

 

Egyikünk sem tudja odaadni, amije nincs. Jól megértette ezt Szent Ágoston, amikor így fordult Istenhez közvetlenül: „Add meg Uram, amit parancsolsz s követelj tőlem, amit csak akarsz!”[1] Isten felbecsülhetetlen szeretetét kaptuk ajándékba, és ő arra hív, hogy ezt ne tartsuk meg magunknak, hanem adjuk tovább. Nemcsak címzettjei lehetünk Isten szeretetének, hanem az alanyai is. Isten szeret bennünket és arra hív, hogy mi magunk is szeressünk, és így részesedjünk az Atya, a Fiú és a Szentlélek életében, aki Szeret, aki a Szeretett, és aki a Szeretet. Nem tartozunk senkinek semmi mással, állítja Pál apostol, csak azzal, hogy egymást szeressük, mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.[2]

 

„A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény teljesítése tehát a szeretet.”

 

„Az igazi szeretet a felebarát iránt – erősíti meg Chiara Lubich – nem tesz semmi rosszat. Segít, hogy kivétel nélkül megéljük Isten minden parancsát, mert azoknak az elsődleges célja, hogy elkerüljük a rosszat minden formában, amit önmagunk és testvéreink iránt elkövethetnénk.”[3] Ha így értelmezzük a Törvény parancsolatait, akkor nem kényszerítenek, hanem Isten szeretetének kifejeződései lesznek számunkra, így nem korlátozzák, hanem teljes mértékben felszabadítják a szeretetünket.

 

„A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény teljesítése tehát a szeretet.”

 

Doris skóciai lány, ő meséli: „Rendszeresen járunk hajléktalanok melegedőjébe, és ott egész más világot találok, mint amihez hozzászoktam. Tudom, hogy nem az számít, mit érzek, hanem az, hogy szeressek. Egyik alkalommal láttam, hogy mély szomorúság áradt az egyik férfi tekintetéből, és el is mondta, hogy kész lenne végezni magával, szeretne meghalni. Egyszerűen csak meghallgattam, aztán együtt meguzsonnáztunk. Láttam, hogy jelenlétem és a figyelmem szeretetet fejezett ki iránta. Amikor hazaindultunk, átölelt, és mosollyal az arcán mondta, hogy mennyire fontos, amit csinálunk, fontos neki, de a többieknek is, akik ott vannak. A szeretet hihetetlen erejét tapasztaltam meg. Talán nem »mentettem meg« őt, de a hálája nagy örömmel töltött el, és ez nem akármilyen élmény.”

 

Claudio Cianfaglioni és az életige csoport gondozásában

 

[1] Szent Ágoston vallomásai, Kilencedik könyv XXIX. fejezet

[2] Róm 13,8

[3] C. Lubich, Az élet Igéje, 1993. szeptember

Az élet igéje – 2026. augusztus

 

„Magasztalja lelkem az Urat” (Lk 1,46)

 

Lukács evangéliumának első fejezetében az Újszövetség egyetlen olyan részét olvashatjuk, amelynek főszereplője két nő, Mária és Erzsébet.

Erzsébet egy Jeruzsálemhez közeli faluban élt, körülbelül 150 km-re Názárettől. Mária miután hírül vette az angyaltól, hogy Jézus anyja lesz (Lk 1,26–38), azonnal nekivágott ennek a hosszú útnak. Nem ismerjük a részleteket, csak annyit tudunk, hogy sietve a hegyek felé indult. De vajon miért ment oda?

Mária azért ment, hogy megossza az örömét azzal, aki – hozzá hasonlóan – megkapta Istentől azt a kegyelmet, hogy gyermeket várhat. Azért ment, hogy mellette legyen, és segítsen neki a terhesség utolsó hónapjaiban. Két asszony története ez, két látszólag lehetetlen anyaság. Ki tudná jobban megérteni Erzsébetet, és megosztani vele ezt a megtapasztalást, mint maga Mária? Ebből a találkozásból tör fel a Magnificat éneke.

 

„Magasztalja lelkem az Urat”

 

„Szavai hatalmas szeretetet és rendkívüli, élettől fellobbanó örömöt fejeznek ki, emiatt olyan emelkedett a szelleme, és élettől ujjongó a lelke. Mária nem azt mondja: »Dicsőítem Istent«, hanem »magasztalja lelkem«. Mintha azt akarná mondani, hogy egész életemet és az érzékeimet mintha Isten szeretete tartaná fenn […]”[1] – írja Luther Márton a Magnificathoz fűzött kommentárjában.

A „magasztalni” ige – azaz „dicsőíteni”, „felemelni” – azt az örömöt fejezi ki, amelyet az a felismerés vált ki, hogy Isten nagyobb, mint amire számítottunk. Ezt az örömöt mély alázat, valamint mély hála és köszönet érzése kíséri.

Ahogy Ermes Ronchi hangsúlyozza: „A Magnificat Mária evangéliuma, az ő örömhíre, amely minden nemzedéket elér.” Tízszer ismétli el a názáreti leány: „Ő tette velem…”[2], mintha ez egyfajta új tízparancsolat lenne, amely felforgatja a világ logikáját.

Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy megőriztük-e, jelen van-e a mindennapi életünkben és az imánkban ez a csodálat, a rácsodálkozás érzése aziránt, amit Isten tett és tesz továbbra is. Ha nem vagyunk nyitottak az újdonságra, a meglepetésekre, ha nincs meg bennünk az, akkor a hit fáradt litániává válik, társadalmi szokássá, amely fokozatosan kialszik.[3]

 

„Magasztalja lelkem az Urat”

 

Mária éneke nem csupán egy meghitt dicsőítő ima, hanem egy prófétai dicsőítés, mert folyamatosan szentírási szakaszokat idéz[4], és ezzel megmutatja a történelem Isten szíve szerinti irányát. Dicsérni azt jelenti, hogy a kicsinyek oldalára állunk, és hisszük, hogy a világ megváltozhat és meg is kell változnia. Ennek a himnusznak a szavai arra hívnak minket, hogy megértsük Isten üdvözítő közbeavatkozását személyes és közösségi életünkben egyaránt, a saját személyes tapasztalatunktól az egyetemes történelemig, a jelen pillanattól egészen az új égig és az új földig, amelyet az evangéliumi forradalom hoz el.

 

„Magasztalja lelkem az Urat”

 

Ezek a szavak minket is arra hívnak, hogy életünket eleven dicsőítéssé formáljuk, hogy minden nap felismerjük a „nagy dolgokat”, és Máriával együtt énekeljük és hirdessük: Isten hűséges, irgalma nemzedékről nemzedékre terjed, igazságosságának és szeretetének országa pedig máris megvalósulóban van közöttünk.

Chiara Lubich felismerte Mária dicsőítő énekének ezt a forradalmi távlatát, amikor a fiataloknak így írt: „Olvasd el a Magnificatot, és megtalálod benne a keresztény társadalmi tanítás első és legerőteljesebb oldalát. Vajon ki és mikor fogja ezt teljes mértékben megvalósítani?”[5]

A kérdés nyitva marad, és egyben felhívás számunkra. Isten közbelépése nem szabad, hogy a szívünk legmélyén maradjon, hanem meg kell nyilvánulnia a kapcsolatainkban, a közösségi életünkben, a jövő nemzedékek életének szövetét is áthatva.

 

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

 

[1] Luther Márton, Magnifikát – Mária éneke, https://www.scribd.com/doc/48081337/Magnificat-Maria-eneke-by-Luther-Marton-ford-Takacs-Janos p.7.

[2] Ermes Ronchi, Magnificat, una finestra aperta sul futuro, Avvenire, 12 agosto 2021.

[3] vö. Ferenc pápa, Úrangyala, Róma, Szent Péter tér, 2021. július 4.

[4] vö. Gérard Rossé, Il Vangelo di Luca, Città Nuova, 1992, p.69.

[5] C. Lubich, A Geneknek, Új Város, Budapest 2007

Az élet igéje – 2026. július

 

„A jó földbe vetett mag pedig az, aki hallja az igét és meg is érti. Azután gyümölcsöt hoz”
(Mt 13,23)

 

Jézus, miután példabeszédekben szólt a Genezáreti tó partján összegyűlt hatalmas tömeghez, tanítványaihoz fordult, és elmagyarázta nekik szavai mélyebb értelmét.

A történet főszereplője Isten igéje, amelyet egy kicsi és törékeny maghoz hasonlít. A kövek, a tövisek, a madarak megakadályozhatják, hogy kicsírázzon, gyökeret eresszen és kalászt érleljen, de a bölcs magvető ismeri a mag duzzadó életerejét.

Ezeken a képeken keresztül Jézus feltárja az ember és az Isten által felkínált ige kapcsolatát. Van, aki befogadja, és van, aki különféle okokból veszni hagyja anélkül, hogy gyümölcsöt teremne. Az emberi szívben ugyanis a felületesség és az anyagiak miatti túlzó aggodalom komolyan veszélyezteti a természetfeletti élet csodáját, amelyet Isten fel szeretne lobbantani a teremtményeiben.

A tanítványokhoz hasonlóan Jézus minket is hív, hogy lépjünk be Isten szeretetének alázatos misztériumába, ugyanakkor személyes döntésre indít, hogy milyen „föld” akarunk lenni.

 

„A jó földbe vetett mag pedig az, aki hallja az igét és meg is érti. Azután gyümölcsöt hoz”

 

Figyeljünk oda és értsük meg! Úgy tűnik, ez a titka annak, hogy befogadó földdé váljunk, ahol az ige magja kifejtheti erejét és jó gyümölcsöt hozhat.

Milyen értékes, ha készen vagyunk odafigyelni, meghallani: ez az a szellemi tér, ahol helyet készítünk Isten életének, aki mindig megelőz minket irgalmával. Ő türelmes földműves, aki ismeri és tiszteletben tartja az érés idejét.

Isten igéje – ahogy Chiara Lubich írja – „belülről világítja meg nemcsak az elmét, hanem az egész létet. Békét ad, azt a békét, amelyet Jézus sajátjának nevez: »az én békémet«, még a zavaros, szorongással teli pillanatokban is. Teljes örömöt ad még a lelket marcangoló fájdalom közepette is, erőt ad különösen akkor, amikor elcsüggednénk vagy elbátortalanodnánk. Szabaddá tesz, mert megnyitja az Igazság útját. (…) Bennünk is szenvedélyes szeretetnek kell megszületnie Isten igéje iránt: figyelemmel be kell fogadnunk, amikor a templomokban hirdetik, olvasnunk, tanulmányoznunk, elmélkednünk kell azt… Mindenekelőtt azonban arra kaptunk meghívást, hogy megéljük. (…) Jézus egy-egy igéjét megélve éljük az egész Evangéliumot, mert Ő minden igéjében teljesen nekünk ajándékozza magát, Ő maga jön hozzánk, hogy bennünk éljen. (…) Apránként lelkünk mélyére hatol, és korábbi gondolkodásmódunk, akaratunk és viselkedési szokásaink helyébe lép az élet minden területén.”[1]

 

„A jó földbe vetett mag pedig az, aki hallja az igét és meg is érti. Azután gyümölcsöt hoz”

 

A mexikói Wambil meséli: „Volt idő, amikor úgy éreztem, mintha egy mély gödörben rekedtem volna. Erőszakos kapcsolatban éltem, próbáltam menekülni és mindent a saját erőmből megoldani. A közösségi média és a környezetem hatására gyakran olyan dolgokat hajszoltam, amelyekben nem Isten vezetett. Hiába erőlködtem, üres és céltalan volt az életem. Tudtam viszont, hogy a szeretet egyetemes nyelv. Így aztán elkezdtem önkénteskedni. Ettől kezdve olyan teljességre jutottam, amely csak Istentől származhatott. Idővel felfedeztem egy helyet, ahol hallgathatom az Ő igéjét, és fejlődhetek a Vele való kapcsolatomban. Mélységesen hálás vagyok ezért.”

Még akkor is, amikor kiszáradt és köves talajnak érezzük magunkat, az ige maga hatékony, ahogy Izajás próféta mondja: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, (…) éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55,10-11)

Ebből a reményből meríthetünk erőt a félelmek és feszültségek uralta időkben is, és bizalmunkat vethetjük azokba az emberekbe is, akiket az élet mellénk ad. Higgyünk benne, hogy képesek jó gyümölcsöt hozni, és teremtsünk sok alkalmat a meghallgatásra, a párbeszédre, hogy együtt haladjunk a testvériség távlatai felé!

 

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

 

[1] C. Lubich, Az élet igéje, 2003. március, Új Város, 2003/3

Az élet igéje – 2026. június

„Menjetek és hirdessétek: közel van a mennyek országa. […]  Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” (Mt 10,7-8)

 

Máté evangéliumának ebben a fejezetében Jézus éppen kiválasztja az apostolokat, név szerint szólítva meg őket, és különleges hatalmat ad nekik a tisztátalan lelkek felett, azok kiűzésére, és megadja nekik minden betegség és erőtlenség gyógyításának ajándékát is. Jézus eligazítja őket, hogy hol és hogyan teljesítsék kezdetben a küldetésüket. Világos az üzenet, amelyet hirdetniük kell: „Közel van a mennyek országa.”[1]

A felszólítás, hogy „útközben” hirdessék a rájuk bízott üzenetet, egyrészt hangsúlyozza, hogy az igazi tanítvány elsősorban a közelség hirdetője, másrészt pedig azt, hogy az úton való együtt haladásuknak is igehirdetéssé kell válnia. János evangéliumában ugyanis az új parancs átadása után Jézus azt mondja: „Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.”[2]

 

„Menjetek és hirdessétek: közel van a mennyek országa. […]

Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!”

 

A „mennyek országa” Jézus üzenetének szíve. A rokon értelmű „Isten országa” kifejezést az Ószövetségben Istennek az emberi történelem feletti uralmára, kormányzására és üdvözítő tevékenységére használták. Ő a világ és mindenekelőtt Izrael népének ura, a népé, amely Dávid király egy leszármazottját várta, aki majd helyreállítja Izrael szerepét a népek között. Az Újszövetség Jézust Dávid leszármazottjaként, tehát királyként mutatja be. Egy földi királysággal ellentétben a „mennyek országa” a béke és az igazságosság országa, ahol gondot viselnek a szegényekre, ahol a megbocsátás és a megbékélés uralkodik, amely életet és világosságot hoz minden nemzetnek. Ez egy olyan ország, amely már elkezdődött a világban és az emberek szívében, de amely Jézus visszatérésekor valósul majd meg teljes mértékben.

 

„Menjetek és hirdessétek: közel van a mennyek országa. […]

Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!”

 

Jézus azt hirdeti, hogy ez az ország időben közel van, a küszöbön áll. A példabeszédekből, mint például a mustármagról vagy az egész tésztát megkelesztő kovászról szóló elbeszélésből megérthetjük, hogy ez titokzatos és alázatos, de kitartó módon működik az idők folyamán. A „közel” szónak térbeli értelme is van. Amikor a tanítványok, akik Jézus lelkének jelenlétét hordozzák, közelednek az úton, akkor Isten országa közeledik, és amikor Márk evangéliumában Jézus azt mondja az írástudónak: „Nem vagy messze az Isten országától”[3], valószínűleg nemcsak azt akarta mondani, hogy „elkezdted megérteni”, hanem azt is, hogy „nem vagy messze tőlem”.

 

„Menjetek és hirdessétek: közel van a mennyek országa. […]

Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!”

 

Az „ingyen” egy olyan kifejezés fordítása, amely az eredeti görögben „ajándékot” jelent. Rávilágít arra, hogy amit az apostolok kaptak, azt nem azért kapták, mert megérdemelték. Ennek a forrása Isten nagylelkűsége és az a tény, hogy egy különleges küldetésre lettek kiválasztva.

Chiara Lubich ezt írja: „Isten országát tehát be kell fogadni. Ez egy ajándék, amelyet Istentől kapunk, ugyanis semmilyen emberi erőfeszítés, aszketikus próbálkozás, tudós tanulmány vagy kutatás nem képes bevezetni bennünket Isten országába. Maga Isten az, aki elénk jön, aki kinyilatkoztatja magát fényével, vagy megérint kegyelmével. Semmilyen érdemünk nincs, amellyel dicsekedhetnénk, semmink sincs, ami feljogosítana Isten hatalmas ajándékára. Az országot ingyen kínálják neked.”[4] Ez a meghívás pedig arra indít, hogy ma is folytassuk a küldetést, amelyet Jézus az apostolokra bízott. Szóval és tettel hirdessük Isten országának közelségét, és közösen mondjuk el minden embernek a remény üzenetét, hogy ebben a zaklatott és bizonytalan világban Isten mérhetetlenül szereti őt, Isten mindannyiunkat mérhetetlenül szeret.

 

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

 

[1] Mt 10,7

[2] Jn 13,35

[3] Mk 12,34

[4] C. Lubich, Parole di Vita (Az élet igéi): Szerkesztette Fabio Ciardi, megjelent az Opere di Chiara Lubich 5. köteteként a római Città Nuova kiadónál 2017-ben. A szöveg konkrétan a 152–153. oldalakra hivatkozik (p. 2).

Az élet igéje – 2026. május

 

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«” (Jn 20,21-22)

 

A Feltámadott miután húsvét reggelén megjelent Mária Magdolnának, még aznap este megjelent tanítványai körében is. Az első reakciójuk az öröm, melyet az a valódi béke tesz teljessé, amit csak Ő adhat: „Békesség nektek”[1] (21. v.). Az öröm és a béke a Lélek gyümölcsei[2], Jézus ezért mondja nekik rögtön, hogy „Vegyétek a Szentlelket” (22. v.).

 

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

 

A Szentlélek nemcsak alkalmassá teszi a tanítványokat ugyanarra a küldetésre, amelyet Jézus kapott az Atyától, hanem „újjá is teremti” őket. A Feltámadott cselekedete, amellyel rájuk lehel, ugyanaz, mint amellyel a Teremtő lehelt életet a föld porából formált emberbe[3]. Amint a teremtés az Atya szeretetének folyamatos műve, amely fenntartja az egész világmindenséget, úgy a Feltámadott által a Szentlélekben végbevitt új teremtés is szüntelenül élteti az Isten országa felé tartó emberiséget.

Az e havi életige arra emlékeztet, hogy a létünk egy nagyszerű lehetőséget kínál: „másik Jézussá” válhatunk. Ez igaz ránk egyénenként, de közösségileg még inkább. Jézus többes számban beszél a tanítványaihoz, ugyanis csak együtt – minden tag a maga sajátosságával – vagyunk képesek „megismételni” Jézus titokzatos testét.

 

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

 

Mint Fiak a Fiúban, nekünk is ugyanaz a hivatásunk, mint Jézusnak. Az Atyától jöttünk, és hozzá kell visszatérnünk, miközben a világban a Szentlélek kegyelméből ugyanazokat a tetteket és szavakat ismételjük, mint Ő. Ha megnyílunk ez előtt az ajándék előtt, mi is Pállal együtt mondhatjuk: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.”[4]

Ez az ige tehát arra hív, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljünk a Szentlélekkel az imában és a mindennapi életben, „figyeljünk arra a hangra”, mert tudnunk kell, hogy a „Szentlélek nélkül Isten távoli, Krisztus a múlté marad, az evangélium holt betű, az egyház pusztán szervezet, a misszió pedig csak propaganda lenne. De a Szentlélekben a kozmosz felemeltetik és az Ország megszületéséért fohászkodik, a feltámadt Krisztus jelenvaló lesz, az evangélium éltető erőt, az egyház szentháromságos közösséget jelent, a misszió pedig maga a pünkösd.”[5]

 

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

 

Andrea serdülőkori válságban lévő kamasz fiú volt. Leküzdhetetlennek tűntek számára az élet értelmével kapcsolatos kétségei, a jövőtől való félelem és saját gyengeségei. Gyakran elcsüggedt, boldogtalan volt. Valaki azt javasolta neki, beszéljen Chiara Lubich-kal. Közvetlenül a találkozás előtt Andrea hallotta, hogy Chiara azt suttogja: „Szentlélek” – és megértette, hogy Chiara imádkozik.

A beszélgetés során úgy érezte, mélyen megérti, meghallgatja és olyannak fogadja el őt, amilyen. Eltöltötte a béke, nem mintha a problémái hirtelen megszűntek volna, hanem azért, mert már volt valaki, akivel megoszthatta azokat.

„Chiarától nemcsak konkrét segítséget kaptam – meséli majd évekkel később –, hanem egy új életstílust tanultam, hogy álljak oda a szenvedők mellé gyengédséggel és megértéssel, ítélkezés nélkül, úgy, ahogy Jézus tenné.”

Ezt csak a Szentlélek tudja megvalósítani, ha befogadjuk és hagyjuk, hogy munkálkodjon bennünk.

 

Claudio Cianfaglioni és az életige csoport gondozásában

 

[1] vö. Jn 14,27

[2] „A Lélek gyümölcsei viszont a szeretet, az öröm, a béke és a türelem…” (Gal 5,22)

[3] vö. Ter 2,7

[4] Gal 2,20

[5] Ignazio, Laodicea metropolitája, 1968. július 5-én, az Egyházak Világtanácsa (WCC) általános közgyűlésén, melyet Ferenc pápa idézett Pünkösd ünnepének alkalmával, 2020. május 31.

Az élet igéje – 2026. április

 

„Maradj velünk, mert esteledik” (Lk 24,29)

 

Az Emmausz falu felé vezető út története Jézus két tanítványának útját beszéli el. Álmaik, terveik és a Mesterrel töltött napjaik komoly pillanatai csalódást okoztak nekik, ezért hazatérőben vannak, hogy folytassák az életüket, ahogy azt a Jézussal való találkozás előtt tették. Alig három nap telt el keresztre feszítése óta, ezért követői körében mélységes csalódás, félelem és kétség uralkodott.

Elhagyták Jeruzsálemet, a megvalósulatlan álmot, elhatárolódtak Krisztustól és üzenetétől is, „szomorúak” voltak, mert úgy-ahogy már meg is hozták a döntést, hogy feladják a tervet, amelyért követték őt.

Ez tulajdonképpen bármelyikünk története lehetne, amikor eltévedünk olyan helyzetekben, melyek válaszút elé állítanak bennünket. Sok útkereszteződés előtt hisszük, hogy attól fogjuk jobban érezni magunkat, ha visszatérünk, ha feladjuk és beletörődünk.

„Talán nem ismerős mindnyájunknak a helyzet, hogy Emmauszban akarunk megszállni? Ki ne járt volna már olyan úton, hogy egyszer csak úgy látszott, minden elveszett? Meghalt bennünk Krisztus… Semmilyen Jézus nem létezik többé a földön.”[1]

 

„Maradj velünk, mert esteledik”

 

Útközben egy idegen csatlakozik hozzájuk, aki mintha nem tudna a nemrég történt eseményekről. Pontos kérdéseket tesz fel, és ezek előhozzák belőlük minden keserűségüket és csüggedtségüket. Először meghallgatja őket, majd a Szentírást kezdi magyarázni. Párbeszéd ez, találkozás, amely mély nyomot hagy. Olyannyira, hogy bár még nem ismerik fel Jézust, mégis megkérik, hogy maradjon velük, mert esteledik.[2]

Ez talán az egyik legszebb ima az evangéliumokban. Ez az első ima, amelyet a tanítványok a Feltámadottnak mondanak. Megható a kérés, amelyet kifejeznek, amelyet mindannyian elmondhatunk neki, hogy maradjon velünk és közöttünk.

A kenyértöréskor megnyílik a két tanítvány szeme, és az öröm, hogy végre felismerték őt, arra készteti őket, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, és hírül adják barátaiknak a feltámadást.

 

„Maradj velünk, mert esteledik”

 

„Ezeknél a szavaknál talán semmi sem írja le jobban azt a tapasztalatot, amelyet mi a fokolárban kezdettől fogva átéltünk, hogy Jézussal közöttünk élünk – írja Chiara Lubich. – Jézus mindig Jézus, ha csak lelkileg van is jelen, amikor jelen van, ő magyarázza az Írásokat, és a szívünkben lángol a szeretete, az élet. Amikor felismerjük Őt, végtelen vágyódással mondjuk: »Maradj velünk, Uram, mert esteledik«: nélküled sötét éjszaka van.”[3]

Az éj a sötétség, az ismeretlen, szimbóluma annak, hogy hiányzik a fény, amelyet nem sikerül megtalálni, mert nem hiszünk az Ő jelenlétében, amely folyamatosan kísér minket.

Éj borítja bolygónkat is, testvérharcok, hatalom- és pénzsóvárságból folytatott háborúk sebesítik és gyalázzák meg.

Éjszakát élnek meg azok a milliók is, akiknek már nincs hangjuk, hogy kiáltsanak az igazságtalanságok és az elnyomás ellen.

És mi hogyan tudjuk felismerni Jézus jelenlétét, aki nem mindig úgy nyilvánul meg, ahogyan azt elvárjuk? Hogyan értsük meg, hogy ő velünk jár, és megpróbálja felismertetni velünk jelenlétének jeleit? Hogyan teremthetjük meg annak a feltételeit, hogy ő megnyilvánulhasson és velünk maradjon?

Ezekre a kérdésekre talán nem mindig tudunk választ adni, de arra ösztönöznek, hogy ne hagyjuk abba Jézus keresését; hogy a figyelmünket irányítsuk arra az útitársunkra, akit gyakran nem látunk; és ismerjük fel őt, aki jelen lehet közöttünk, ha kölcsönös szeretetben élünk.

Az emmauszi út a mi utunknak is a szimbóluma, az Úrral való találkozás útja, amely visszaadja szívünk örömét, visszavezet a közösségbe, hogy együtt tanúskodjunk Krisztus feltámadásáról.

 

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

[1] François Mauriac, Jézus élete

[2] vö. Lk 24,17-29

[3] Chiara Lubich, Scritti Spirituali/3, Città Nuova, Roma 1979, p. 67.

Az élet igéje – 2026. március

 

„Keljetek föl, ne féljetek!” (Mt 17,7)

 

Péter, Jakab és János, miután Jézussal fölmentek egy magas hegyre, meglátták a Mester dicsőségét, és hallották az Atya hangját, aki Fiának vallotta őt.

Rendkívüli élmény ez, szemtől szemben Istennel, aki itt lehetővé teszi teremtményeinek, hogy megismerjék őt dicsőségében. Félelemükben földre estek, de Jézus megérintette őket, és így szólt hozzájuk:

 

„Keljetek föl, ne féljetek!”

 

„Keljetek föl”, Jézus itt ugyanazt az igét használja, amellyel az evangélium a feltámadást fejezi ki, és a „ne féljetek” is ugyanaz a két szó, amellyel a feltámadott az üres sírnál álló asszonyokat köszönti.[1] Jézus nyomatékos és világos szavai határozottan új életre hívnak, és ez a tanítványok számára az ő kezének érintése által válik lehetségessé.

Mi is megtorpanunk néha a félelmeink, az élet próbatételei vagy a kilátástalan helyzetek miatt. Viszont nemcsak a saját erőnkre számíthatunk, hogy visszanyerjük készségünket a tanúságtételre, hanem sokkal inkább számíthatunk Isten kegyelmére, amely mindig megelőz bennünket.

„Ki kerülheti el a próbatételeket, melyek bukás vagy szegénység, depresszió, kétely vagy kísértés formájában jelentkeznek? […] Félelemmel tölt el a minket körülvevő, háborúkkal, erőszakkal, igazságtalansággal teli materialista és individualista társadalom… Látva ezeket a helyzeteket kételyünk támadhat: Hova lett Isten szeretete? […] Jézus valóban behatolt minden fájdalomba, magára vett minden megpróbáltatást, azonosult mindannyiunkkal. […] Ő a Szeretet, a félelmet pedig szeretettel lehet elűzni. Minden alkalommal, amikor valami bánt, amikor agyonnyom egy fájdalmas helyzet, ismerjük fel a mögötte rejtőző igazi valóságot: Jézus jelenik meg, […] fogadjuk be, hagyjuk, hogy behatoljon az életünkbe! Aztán éljünk tovább, vessük bele magunkat a felebarát iránti szeretetbe, ahogyan azt Isten kéri tőlünk! Felfedezzük majd, hogy Jézus mindig Szeretet. Így mi is, mint a tanítványok, mondhatjuk neki: »Te valóban Isten fia vagy!« (Mt 14,33)”[2]

 

„Keljetek föl, ne féljetek!”

 

Aki megtapasztalta életében a találkozást Istennel, azt elbűvölte az ő jelenléte, megérintette és meggyógyította az ő Igéje. Gyakran egy keresztény közösség tanúságtételéhez kötődik ez az isteni kaland, és bátorságot ad ahhoz, hogy felálljunk, kilépjünk önmagunkból, és folytassuk az utat Jézussal és a testvéreinkkel.

Egy fiatal szíriai lány történetét idézzük:

„Tavaly év végén hazám nagyon nehéz időszakot élt, városomban is káosz és félelem uralkodott. Komolyan aggódtam a családom, a barátaim és önmagam miatt is.

Próbáltam megőrizni a reményt Istenben, igyekeztem mindezek ellenére erősnek maradni. Ezek előtt az események előtt a fiatalokkal, akikkel együtt éljük az evangéliumot, indítottunk néhány kezdeményezést. Élelmiszercsomagokkal és sok más ötletes módon akartuk támogatni a rászoruló családokat. A válságos helyzet miatt azonban fel kellett hagynunk ezekkel a terveinkkel egy időre. Néhány nappal később azonban sikerült újra összejönnünk, és ezen a találkozón erőt és bátorságot találtunk egymásban. Úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy a félelem győzzön, hanem bizalmunkat Jézusba helyezzük, és továbbmegyünk a megkezdett úton. Közös hitünkkel több, mint 40 családnak tudtunk segíteni, akiknek valóban szükségük volt a támogatásra. A nehézségek közepette éreztük, hogy Isten szeretete és az egységünk révén valóban változást tudunk elérni.”

 

„Keljetek föl, ne féljetek!”

 

Miután Jézussal felmentünk a hegyre, hogy találkozzunk Istennel és meghalljuk a hangját, vele együtt le is jöhetünk, hogy „visszatérjünk a síkságra, és ott sok testvérünkkel találkozunk, akiket fáradság, betegség, igazságtalanság, tudatlanság, anyagi és lelki szegénység terhel.”[3]

Keresztény közösségként mi is szenvedhetünk, el is tévedhetünk, de ez az ige arra ösztönöz, hogy újra elinduljunk együtt, és vigyük el mindenkinek „az Istennel szerzett tapasztalatainkból származó gyümölcsöket, és osszuk meg a kapott kegyelmeket.”[4]

 

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

[1] Mt 28,10; vö. 28,5

[2] C. Lubich, Az élet igéje 2002. augusztus

[3] vö. Ferenc pápa, 2014. március 16-i Úrangyala

[4] uo.

Az élet igéje – 2026. február

 

„Íme, újjá alkotok mindent!” (Jel 21,5)

 

Ez az ige a Jelenések könyvéből származik. Ez a könyv zárja az Újszövetség írásainak gyűjteményét. Az „Apokalipszis” cím jelentése „kinyilatkoztatás”, és a szerző szeretné megértetni velünk a végső dolgokat, amikor Krisztus visszatér a földre, a gonosz véglegesen vereséget szenved, létrejön egy új ég és új föld.

A szöveg nem könnyen érthető. Kr. u. 81 és 96 között íródik, amikor kegyetlenül üldözik a keresztényeket. A gyülekezetekben félelem uralkodik, hogy mi lesz velük és a rájuk bízott üzenettel. Miért nem lép közbe Isten?

Ilyen körülmények között a rómaiak a szerzőt Patmosz szigetére száműzik. Itt kezdődnek azután a látomásai, és utasítást is kap, hogy írja le őket.

 

„Íme, újjá alkotok mindent!”

 

A Jelenések könyve reményt akart adni az üldözött közösségeknek. Annak ellenére, hogy nehéz és erőszakkal teli időket élünk, annak ellenére, hogy a jövő bizonytalan, a jó végül diadalmaskodik, és Isten újjá fog alkotni mindent.

Ma is, ha elolvassuk a híreket, megnézzük „a híradót vagy az újságok címoldalát, ezek rengeteg tragédiáról tudósítanak, lesújtó híreket közölnek, minket pedig az a veszély fenyeget, hogy mindezekhez hozzászokunk. […] Csakhogy van egy Atya, aki együtt sír velünk; van egy Atya, aki a végtelen irgalom könnyeit hullatja gyermekeiért. Olyan Atyánk van, aki vár minket, hogy megvigasztalhasson, hiszen ismeri szenvedéseinket, és egy másféle jövőt készített számunkra. Ez a keresztény remény nagy távlata, amely átfogja létezésünk minden egyes napját, újra és újra fel akar emelni minket.”[1]

 

„Íme, újjá alkotok mindent!”

 

Nem tudhatjuk, mikor és hogyan fog ez megtörténni, és hiábavaló is lenne ezt kutatni. Az viszont biztos, hogy meg fog történni.

„A Biblia utolsó lapjai a hívő ember útjának végső horizontját mutatják meg nekünk: a mennyei Jeruzsálemet, a menny Jeruzsálemét. Ezt mindenekelőtt hatalmas sátornak képzelhetjük el, ahová Isten befogadja majd az összes embert, hogy egyszer s mindenkorra együtt lakjanak vele. (Jel 21,3) Erre irányul a mi reményünk. És mit csinál Isten, amikor végre vele leszünk? Végtelen gyengéd szeretetet tanúsít irántunk, mint egy apa, aki gyermekeit fogadja, akik sokat fáradoztak és szenvedtek. »Íme, Isten hajléka az emberek között! […] [Ő] letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom, mert a korábbi dolgok elmúltak. […] Íme, újjá alkotok mindent.« (Jel 21,3-5) Az újdonság Istene!”[2]

 

„Íme, újjá alkotok mindent!”

 

Hogyan éljük meg az élet igéjét ebben a hónapban?

„Ez az ige biztosít bennünket arról, hogy egy új világ felé tartunk, amely már mostantól kezdve készül és épül. Tehát egyáltalán nem tétlenségre vagy menekülésre késztet a világ elől. Isten ugyanis mindent meg akar újítani. Személyes életünket, a barátságot, a házastársi szeretetet, a családot; meg akarja újítani a társadalmi életet, a munka világát, az iskolát, a kultúrát, a szabadidőt, az egészségügyet, a gazdaságot, a politikát… egyszóval az emberi tevékenység minden területét. De ehhez szüksége van ránk. Szüksége van olyan emberekre, akik hagyják, hogy az Ő igéje bennük éljen, akik az Ő élő igéje, másik Jézusként élnek a környezetükben.”[3]

Alice, egy fiatal keresztény lány megértette, hogy hivatásának követése mélyreható változást kér tőle ahhoz, hogy Isten teljes mértékben cselekedhessen az életében, és valóban újjáteremthesse. „Hatalmas ajándékként” lehetőséget kapott arra, hogy Indiában átélhessen egy élményt. Ott megízlelte az igazi örömöt, úgy érezte, hogy Isten kegyelmében fürdik, még a nehéz pillanatokban is. A napjait imával, közösségben és önkéntes munkával töltötte. Az árvaházban mélyen megérintette őt a gyerekek élete. Bár semmijük sincs, hihetetlen lelkesek, és sokat tanítottak neki az életről. Ez nem egy egyszerű utazás volt, hanem igazi zarándoklat, „emelkedőkkel és lejtőkkel” tarkított út, amelyen „ki kellett ürítenie a hátizsákját”, mégis nagy gazdagodást és felszabadulást adott.

 

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

 

[1] vö. Ferenc pápa általános kihallgatás, 2017. augusztus 23. Katekézis a keresztény reményről. https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-olyan-atyank-van-aki-egyutt-sir-velunk-es-var-rank

 

[2] uo.

[3] C. Lubich, Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi, (Opere di Chiara Lubich 5), Città Nuova, Roma, 2017, p. 429.

Az élet igéje – 2026. január

 

„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.” (Ef 4,4)

 

A keresztények egységéért tartott imahéten[1] meghívást kapunk, hogy figyelmünket egy jellegzetes témára összpontosítsuk, amelyet Pál az Efezusi levelében említ.

Az úgynevezett fogságban írt levelekben Pál a címzettekhez fordul, és arra buzdítja őket, hogy az egységükkel tegyenek hiteles tanúságot a hitükről.

Egy a hit, egy a Lélek, egy a reménység, amelyre az egységünk épül, és csak ezáltal lehet tanúságot tenni egyetlen testként Krisztusról.

 

„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.”

 

Pál a reményre hív minket. Mi a remény, és miért buzdít arra, hogy éljünk vele?

A remény bennünk él, mint egy csíra, ajándék és feladat, amelyet kötelességünk őrizni, ápolni és mindenki javára kamatoztatni. „A keresztény remény a hegygerincre állít bennünket, arra a keskeny ösvényre, ahol hivatásunknál fogva minden nap és minden órában úgy dönthetünk, hogy hűek maradunk Isten irántunk tanúsított hűségéhez.”[2]

Hivatásunk, a keresztények meghívása nem csak Isten és az egyes ember között valósul meg, hanem „egybehívás”, mert együtt kaptunk meghívást az egységre mindannyian, akik az evangélium élésére köteleztük el magunkat. Chiara Lubich beszédeiben és írásaiban gyakran kifejezetten hivatkozik az egységre, amely sajátos nézőpontja is a lelkiségének, gyümölcse Jézus jelenlétének közöttünk. És ez a jelenlét mély boldogság forrása.

„Ha a keresztény számára ennyire fontos az egység, akkor ebből az következik, hogy semmi nem áll ellentétben annyira hivatásával, mint amikor az egység ellen vét. Az ember minden alkalommal az egység ellen követ el bűnt, amikor enged az individualizmus újra és újra megjelenő kísértésének, mely arra ösztönöz, hogy saját tetszésünk szerint tegyük a dolgokat. Ilyenkor saját véleményünk szerint járunk el, érdekeink vezetnek, vagy tekintélyünket akarjuk gyarapítani, nem törődünk a többiekkel, sőt lebecsüljük őket, semmibe véve vágyaikat és jogaikat.”[3]

 

„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.”

 

Guatemalában nagyon aktív a párbeszéd a különböző keresztény egyházak tagjai között.

Ramiro írja: „Egy csoporttal, amely különböző felekezetekhez tartozó tagokból áll, előkészítettük a keresztények egységéért szóló imahetet. A fiatalokkal együtt beillesztettünk a programba egy művészeti fesztivált és nagyon változatos alkalmakat a különböző templomokban. A Katolikus Püspöki Konferencia megkért minket, hogy folytassuk ezt a munkát, és készítsünk elő egy találkozót katolikus püspökök és különböző egyházak tagjai közt, akik egész Amerikából érkeznek majd a niceai zsinat 1700. évfordulójának megünneplésére. Túl ezeken a tevékenységeken nagyon erős egységet tapasztalunk ebben a csoportban mindnyájunk között, és az egység gyümölcseit is, mert testvériséget, örömöt és békét hoz.”

 

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

 

[1] Az északi féltekén január 18-tól 25-ig, a déli féltekén pedig pünkösd hetében zajlik.

Az idei imádság szövegét egy ökumenikus csoport készítette, amelyet az örmény apostoli egyház koordinált.

[2] Madeleine Delbrêl, akit sokan a 20. század egyik legjelentősebb spirituális személyiségének tartanak

https://www.pasomv.it/files/bocc/madalein_del_brel_noi_spes.pdf

[3] C. Lubich, Az élet Igéje, 1985. július