Ebben
 az adventi időszakban, amikor karácsonyra készülünk, újra előtérbe 
kerül Keresztelő Szent János alakja. Isten azért küldte őt, hogy 
előkészítse az eljövendő Messiás útját. Akik hozzá fordultak, azoktól 
életük gyökeres megváltoztatását kérte: „Teremjétek hát a bűnbánat méltó
 gyümölcsét!”[1] És aki azt kérdezte tőle: „Mit tegyünk tehát?”[2], annak így válaszolt:
„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
Miért adjak a másiknak a magaméból?
A
 másikat is Isten teremtette, úgy, mint engem. Testvérem ő, lényem 
része. „Nem tudok kárt tenni benned anélkül, hogy meg ne sebezném saját 
magamat is”[3]
 – mondta Gandhi. Ajándéknak lettünk teremtve egymás számára, Isten 
képmására, aki Szeretet. A szeretet isteni törvénye be van írva 
génjeinkbe. Jézus, amikor közénk jött, világosan kinyilatkoztatta ezt 
nekünk, amikor új parancsot adott: „Amint én szerettelek titeket, úgy 
szeressétek egymást ti is!”[4]
 Ez a „Mennyország törvénye”, a Szentháromság élete itt a földön, az 
evangélium szíve. Amint az Atya, a Fiú és a Szentlélek teljes 
közösségben élnek a Mennyben, annyira, hogy teljesen egyek[5],
 ugyanúgy a földön mi is olyan mértékben vagyunk önmagunk, amennyire 
megéljük a szeretet kölcsönösségét. Amint a Fiú ezt mondja az Atyának: 
„mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém”[6],
 úgy közöttünk is akkor valósul meg teljes mértékben a szeretet, ha 
nemcsak a lelki javakat osztjuk meg, hanem az anyagiakat is.
Felebarátunk
 szükséglete mindenki szükségletévé kell, hogy váljon. Valakinek nincs 
állása? Mintha nekem nem lenne. Valakinek beteg az édesanyja? Úgy 
segítem őt, mintha az enyém lenne az. Van, aki éhes? Mintha én lennék 
éhes, és úgy próbálom előteremteni az ételt, mintha saját magamnak 
tenném.
Ez
 a jeruzsálemi első keresztények tapasztalata: „A hívők sokaságának egy 
volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját 
tulajdonának, hanem mindenük közös volt.”[7]
 Olyan vagyonközösség volt ez, amelyet bár nem volt kötelező, mégis 
nagyon intenzíven gyakoroltak. Pál apostol megmagyarázza: nem arról van 
szó, hogy egyeseket nehéz helyzetbe kellene hozni azért, hogy másokon 
segítsünk, hanem arról, hogy megvalósuljon az „egyenlő mérték szerint”[8] elve.
Cezáreai
 Szent Vazul ezt mondja: „Az éhezőket illeti meg az a kenyér, amit 
félreteszel, ládafiában őrzött kabátod a mezítelennek jár, rejtve őrzött
 pénzed pedig a szükséget szenvedőké.”[9]
Szent Ágoston pedig: „A gazdagok feleslege a szegényeket illeti.”[10]
„A
 szegényeknek is segíteniük kell egymáson: egyikük lábát kölcsönözheti a
 sántának, a másikuk szemét a vaknak; ismét más meglátogathatja a 
betegeket.”[11]
„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
Ma
 is élhetünk úgy, mint az első keresztények. Az evangélium nem utópia. 
Ezt bizonyítják pl. azok az új egyházi mozgalmak, amelyeket a Szentlélek
 hozott létre az egyházban, hogy az első keresztények evangéliumi 
radikalitását hívja újra életre frissességével, és hogy válaszoljon az 
óriási igazságtalanságban és szegénységben élő mai társadalom nagy 
kihívásaira.
Emlékszem
 a Fokoláre Mozgalom kezdetére, amikor az új karizma a szegények iránti 
különleges szeretetet ültette a szívünkbe. Amikor találkoztunk velük az 
utcán, felírtuk egy kis jegyzetfüzetbe a címüket, hogy felkereshessük 
őket, hogy segítsünk nekik. Jézust láttuk bennük, aki azt mondta: „nekem
 tettétek”[12].
 Miután meglátogattuk őket viskóikban, meghívtuk őket magunkhoz ebédre. 
Nekik tartogattuk a legszebb asztalterítőt, a legjobb evőeszközöket, a 
legjobb falatokat. Az első fokolárban az asztalnál így foglaltunk 
helyet: egy fokolarina, egy szegény, egy fokolarina, egy szegény…
Egy
 nap úgy éreztük, az Úr azt kéri tőlünk, hogy váljunk mi magunk 
szegénnyé, hogy így szolgálhassuk a szegényeket és mindenkit. Ezért 
mindegyikünk az első fokolár egyik szobájának közepére tette mindazt, 
amiről úgy gondolta, hogy felesleges a számára. Volt ott tavaszi kabát, 
egy pár kesztyű, kalap, még egy szőrmebunda is… Azóta pedig, hogy adni 
tudjunk a szegényeknek, olyan vállalatokat alapítottunk, amelyek 
munkahelyet biztosítanak, nyereséget termelnek, amit a rászorulók kapnak
 meg.
De még sokat kell tennünk a „szegényekért”.
„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
Lehet,
 hogy észre sem vesszük, hogy milyen sok kincsünk van, amit közösbe 
tehetünk. Finomítani kell érzékenységünkön, és el kell sajátítanunk 
bizonyos ismereteket ahhoz, hogy ténylegesen segíteni tudjunk, hogy 
megtaláljuk a testvériség megélésének módját. Adhatjuk szívünk 
szeretetét, kinyilváníthatjuk baráti szándékunkat, átadhatjuk örömünket,
 rendelkezésre bocsáthatjuk időnket, imáinkat; szóban vagy írásban 
közösbe tehetjük belső gazdagságunkat. Vannak ezen kívül olyan tárgyaink
 is – táskák, tollak, könyvek, pénz, lakás vagy jármű –, amelyeket 
rendelkezésre bocsáthatunk. Lehet, hogy sok mindent összegyűjtünk arra 
gondolva, hogy egyszer majd szükségünk lesz rá, miközben környezetünkben
 valakinek sürgősen éppen az kellene.
Ahogyan
 minden növény csak annyi vizet szív fel a talajból, amennyire szüksége 
van, úgy mi is próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi 
nélkülözhetetlen. Jobb, ha időnként azt vesszük észre, hogy hiányzik 
valami; jobb kicsit szegénynek lenni, mint kicsit gazdagnak.
„Ha
 mindannyian megelégednénk a szükségessel” – mondta Szent Vazul – „,és 
fölöslegünket a nélkülözőknek adnánk, nem lenne többé sem gazdag, sem 
szegény.”[13]
Próbáljuk
 meg, kezdjünk el így élni! Jézus biztosan nem fog megfeledkezni arról, 
hogy elküldje nekünk a százszorost; így további lehetőségünk lesz arra, 
hogy adjunk. Végül pedig azt fogja mondani nekünk, hogy amit odaadtunk 
bárkinek is, azt Neki adtuk oda.
Chiara Lubich
[1] Lk 3,8
[2] Lk 3,10
[3] V.ö.: Wilhelm Mühs, A szív szavai, Új Város, Budapest, 2002, 73. o.
[4] Jn 13,34
[5] V.ö.: Jn 17,11
[6] Jn 17,10
[7] ApCsel 4,32
[8] 2Kor 8,13
[9] Aforismi e citazioni cristiane [Keresztény aforizmák és idézetek], Piemme, 1994, 44.o.
[10] U.o., 45.o.
[11] U.o.
[12] Mt 25,40
 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése