„Nálad van az élet forrása” (Zsolt 36,10)
[…] A Szentírásnak ez az Igéje valami
olyan fontosat és életbevágót közöl, ami a megbékélés és a közösség
megélésének eszközévé tehet. Első mondanivalója számunkra, hogy az
életnek egyetlen forrása van: Isten. Tőle, teremtő szeretetéből születik
a Világegyetem, melyet otthonul ad az embernek.

Ezért tör fel lelkéből a dicséret és a
hála himnusza. Ez az első lépés, melyet meg kell tennünk, az első
tanítás, amelyet megérthetünk a zsoltár szavaiból: dicsőíteni Istent és
hálát adni neki művéért, a Kozmosz csodáiért és az élő emberért, aki az Ő
dicsősége és az egyetlen teremtmény, aki képes ezt mondani Neki:
„Nálad van az élet forrása”
De az Atya szeretete nagyobb volt annál,
semhogy megelégedett volna az Ige kimondásával, amely által mindent
megteremtett. Azt akarta, hogy Igéje magára öltse a testünket. Isten, az
egyetlen igaz Isten, emberré lett Jézusban, és elhozta a földre az élet
forrását.
Minden jónak, minden létezésnek és minden
boldogságnak a kútfeje közénk jött, hogy velünk éljen, egészen közel
hozzánk. „Én azért jöttem – mondja Jézus –, hogy életük legyen, és
bőségben legyen.”[1]
Betöltötte önmagával létünk minden pillanatát és területét, és mindig
velünk akar maradni, hogy a legkülönbözőbb színek alatt is
felismerhessük és szerethessük Őt.
Néha azt gondoljuk, hogy milyen jó lett
volna Jézus idejében élni! Pedig szeretete megtalálta a módját, hogy itt
maradhasson, és nemcsak Palesztina egy eldugott zugában, hanem a föld
minden pontján. Itt maradt az Eucharisztiában, ahogy megígérte: belőle
táplálkozhatunk, és általa újíthatjuk meg életünket.
„Nálad van az élet forrása”
Egy másik forrás, ahonnan Isten
jelenlétének élő vizéből meríthetünk: a testvér. Amikor szeretjük velünk
és mellettünk élő felebarátainkat, különösen a rászorulókat, ne
gondoljuk, hogy velük teszünk jót. Inkább ők azok, akik jót tesznek
velünk, hiszen Istent adják nekünk. Mivel Jézust szeretjük bennük –
„éhes voltam…, szomjas voltam…, vándor voltam…, börtönben voltam…”[2] –, cserébe az Ő szeretetét és életét kapjuk, melynek Ő maga a forrása, aki jelen van minden testvérünkben.
Bővizű forrás Isten bennünk lakó jelenléte
is. Mindig szól hozzánk, és rajtunk múlik, hogy hallgatunk-e hangjára,
mely megegyezik lelkiismeretünk szavával. Minél inkább megpróbáljuk
szeretni Istent és a felebarátot, annál erősebbé válik hangja,
kiemelkedve minden más hang közül. De van egy különleges alkalom, amikor
mindennél jobban meríthetünk bennünk való jelenlétéből: amikor
imádkozunk, és így közvetlen kapcsolatunk mélyére akarunk hatolni Vele,
aki ott lakik a lelkünkben. Olyan, mint a mélyben csörgedező patak, mely
nem apad el soha, mely mindig ott van, mely minden pillanatban
szomjunkat olthatja. Elegendő egy pillanatra összeszedetten bezárnunk
lelkünk kapuit, hogy megtaláljuk ezt a forrást, akár egy kiszáradt
sivatag kellős közepén is. Akkor rátalálunk a Vele való egységre,
megérezzük, hogy nem vagyunk többé egyedül, hanem ketten vagyunk: Ő
énbennem, és én Őbenne. Ugyanakkor – ajándékaként – mégis egy vagyunk,
miként a víz egy a forrással, vagy a mag egy a virággal.
[…] Ez a zsoltárból származó Ige
emlékeztessen bennünket arra, hogy egyedül Isten az élet, azaz a teljes
lelki közösség, béke és öröm forrása. Minél inkább ebből a forrásból,
ebből az élő vízből, Igéjéből merítünk életet, annál közelebb kerülünk
egymáshoz, hogy testvérként élhessünk. És akkor valóra válik a zsoltár
folytatása: „A te fényedben látjuk a világosságot” – azt a fényt,
amelyre az emberiség vár.
Chiara LubichAz Élet Igéje, 2002. január, Új Város 2002/1
[1] Jn 10,10
[2] vö. Mt 25,31-40