|
„Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket”
(Iz 66, 13)
 Detail of a mother and child depected in stained glass. From St. Paul’s Church (1749), Halifax, Nova Scotia. |
Isten gyengéden szeret
Ki ne látott volna még síró kisgyermeket, aki az anyja ölelő karjába
veti magát? Bármi történt is, kicsi vagy nagy dolog, az anyja letörli
könnyeit, gyöngédséggel veszi körül, a gyermek pedig hamarosan újra
mosolyog. Elég, ha érzi édesanyjának jelenlétét és szeretetét. Isten is
így tesz velünk, olyannak mondja magát, mint egy édesanya.
Ezekkel a szavakkal Isten a babiloni fogságból visszatért népéhez
szól, miután látták, hogy rombolják le házaikat és a templomot, majd
idegen földre száműzték őket, ahol kiábrándulásban és csüggedésben volt
részük. Onnan tértek vissza saját hazájukba, és a pusztítás romjai
fölött kellett mindent újrakezdeniük.
Izrael tragédiája ismétlődik meg sok háborútól szenvedő nép életében,
akik a terrorcselekmények vagy az embertelen kizsákmányolás áldozatai.
Körülöttük kifosztott házak és utcák, nemzeti emlékhelyeiket pedig
földig rombolták. Vagyonukat elrabolták, szentélyeiket megsemmisítették.
Rengeteg embert elraboltak, milliók kényszerültek menekülésre, sokan a
sivatagban vagy a tengerben lelték halálukat. Apokaliptikus események
szemtanúi vagyunk.
Az élet igéje arra hív, hogy higgyünk Isten szeretettel teljes
munkálkodásában ott is, ahol nem érzékeljük a jelenlétét. Reményre
szólít ez az ige. Ő ott van azokkal, akik üldöztetést szenvednek, akiket
igazságtalanság ér, és száműzetésbe kényszerülnek. Itt van velünk, a
családunkkal, a népünkkel. Ismeri személyes fájdalmainkat és az
emberiség fájdalmait is. Egy lett közülünk, egészen a kereszthalálig.
Ezért megért és meg tud vigasztalni minket. Éppen úgy, mint az édesanya,
aki ölébe veszi gyermekét és megvigasztalja. Ki kell nyitnunk a
szemünket és a szívünket, hogy „meglássuk” őt. Minél inkább
megtapasztaljuk gyengéd szeretetét irányunkban, annál inkább képesek
leszünk ezt továbbadni azoknak, akik fájdalmak és megpróbáltatások közt
élnek, és vigasztalásuk eszköze leszünk. A korintusi híveknek is ezt
ajánlja Pál apostol: „mi is megvigasztaljuk azokat, akik szomorúak, azt
a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet Ő nyújt nekünk” (2Kor 1,4).
Chiara Lubich is mélyen és konkrétan megtapasztalva ezt, így ír:
„Uram, add nekem az összes magányost… Megéreztem szívemben, micsoda
szenvedés szorongatja a tiedet mindazért az elhagyatottságért, amelybe
az egész világ elmerül. Szeretek mindenkit, aki beteg és magányos.
Ki vigasztalja őket könnyeikben? Ki siratja el lassú halálukat? Ki
szorítja szívére a kétségbeesett szívet? Add meg nekem, Istenem, hogy
szereteted fogható szentsége legyek a világban: legyek a Te karod, amely
magához öleli és szeretetével föloldja a világ minden magányát.”1
Különböző egyházakhoz tartozó testvéreinkkel együtt éljük ezt az
igét, amelyet egy német ökumenikus csoport választott, hogy ez az
ígéret egész év folyamán kísérjen bennünket.
Fabio Ciardi
Fordította: Reskovits Ágnes
1 Chiara Lubich, Elmélkedések, Új Város, Budapest 2008, 19.
