„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)
![]() |
Istenhez kapu: a másik ember
Vajon miért olyan kedves számunkra Jézusnak
ez a mondata, hogy gyakran visszatér a hónap életigéjeként? Talán
azért, mert ez az Evangélium szíve. E szavakat intézi majd hozzánk az Úr
a végső napon, amikor ott állunk majd Előtte. Ez lesz a tárgy életünk
legfontosabb vizsgáján, amelyre nap mint nap készülhetünk.
Azt fogja kérdezni, hogy adtunk-e enni és inni annak, aki éhes volt
és szomjas, hogy befogadtuk-e a vándort, felruháztuk-e a mezítelent,
meglátogattuk-e a beteget és a rabot… Apró cselekedetek ezek, de az
öröklétben értékük van. Semmi sem kicsi, amit szeretetből teszünk, amit
neki teszünk.
Jézus ugyanis nemcsak pártját fogta a szegényeknek és
kitaszítottaknak, nemcsak meggyógyította a betegeket és vigasztalta a
szenvedőket, hanem kiváltságos szeretettel szerette őket, olyannyira,
hogy testvéreinek nevezte őket, egészen titokzatos szolidaritással
azonosulva velük.
Jézus ma is jelen van azokban, akik igazságtalanságot és erőszakot
szenvednek, akik munkát keresnek vagy hátrányos körülmények között
élnek, akik különféle háborúk miatt kénytelenek elhagyni hazájukat.
Hányan és hányan szenvednek körülöttünk más okokból is, és talán
kimondatlanul is a segítségünket kérik. Jézus az, aki konkrét
szeretetet kér, az új igényeknek megfelelő új „irgalmassági
cselekedeteket”.
Senkit nem zár ki. S ha egy beteg idős asszony Jézus, akkor hogy ne
segítenénk mindazzal, ami enyhíti a körülményeit? Ha egy menekült
gyereknek nyelvet tanítok, Jézust tanítom. Ha segítek otthon anyukámnak
takarítani, akkor Jézusnak segítek. Ha reményt viszünk egy rabnak, és
vigaszt a szomorkodónak, vagy megbocsátunk annak, aki megsértett,
Jézussal lépünk kapcsolatba. Valahányszor megtesszük ezt, a
gyümölcseként nemcsak azt tapasztaljuk, hogy örömet szereztünk a
másiknak, hanem bennünket is nagyobb öröm tölt el. Ha ajándékozunk,
kapunk, belső teljességet tapasztalunk, boldogok leszünk, mert akkor is,
ha nem tudtuk, Jézussal találkoztunk: a másik az a kapu – Chiara Lubich
írása szerint –, amelyen át Istenhez juthatunk.
Lelki tapasztalatának már a kezdetén így ír ennek az életigének a
hatásáról: „A felebaráttal és a szeretettel kapcsolatos egész korábbi
felfogásunk összeomlott. Ha Krisztus valamiképpen mindenkiben ott van,
akkor nem tehetünk különbséget, nem részesíthetünk előnyben senkit.
Szertefoszlottak azok az emberi elképzelések, amelyek osztályozták az
embereket: honfitárs vagy külföldi, öreg vagy fiatal, szép vagy csúnya,
antipatikus vagy szimpatikus, gazdag vagy szegény. Krisztus volt ott
mindegyikük mögött, Krisztus volt ott mindegyikükben. És valóságosan egy
másik Krisztus volt minden embertárs (…).
Így élve felfedeztük, hogy számunkra az embertárs az út, amelyen
eljuthatunk Istenhez. Sőt, úgy tűnt számunkra, hogy a testvér olyan,
mint egy kapu, amelyen át kell haladnunk, hogy Istennel találkozhassunk.
Ezt megtapasztaltuk az első napoktól kezdve. Micsoda egységre
találtunk Istennel este az imában vagy az összeszedettségben, miután az
egész nap folyamán szerettük Őt a testvérekben! Ki más adta volna nekünk
a vigasztalást, ezt az olyannyira új, oly mennyei élményt, ha nem
Krisztus, aki élte evangéliumának szavait: »adjatok és adnak majd nektek
is« (Lk 6,38). Mi szerettük Őt egész nap a testvérekben, és íme, most Ő szeretett bennünket.”1
Fabio Ciardi OMI1 Chiara Lubich: Jézus a testvérben, Új Város, Budapest, 2013, 80. o.