Az élet igéje – 2025. június

 

„Ti adjatok nekik enni!” (Lk 9,13)

Egy magányos helyen vagyunk Galileában, Bétszaida közelében. Jézus Isten országáról beszél egy nagy tömegnek. A Mester azért ment oda az apostolokkal, hogy megpihenjenek egy kicsit hosszú missziós útjuk után ebben a térségben, ahol a megtérésről prédikáltak, mindenütt „gyógyítottak és hirdették az örömhírt”[1]. Fáradtan, de túlcsorduló szívvel meséltek arról, amit megéltek.

A nép azonban tudomást szerzett erről, és utolérték őket. Jézus mindenkit befogad és meghallgat, beszélget, gyógyít. A tömeg egyre csak növekszik. Aztán már közeledik az este, és egyre éhesebbek is lesznek. Az apostolok aggódnak emiatt, és egy logikus, teljesen észszerű megoldást javasolnak a mesternek: „Hagyd, hadd menjen el a nép – figyelmeztették –, hogy a környékbeli falvakban és tanyákban szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt a pusztában vagyunk.” Hiszen Jézus már annyi mindent megtett értük. De ő így válaszol:

„Ti adjatok nekik enni!”

Nagyon meglepődtek, mert ez kivitelezhetetlen. Csak öt kenyerük és két haluk van több ezer ember számára. Bétszaida olyan kis város, hogy ott sem lehet találni semmit, amire szükségük van, és pénzük sem lenne rá, hogy megvegyék.

Jézus fel akarja nyitni a szemüket, hogy az emberek szükségletei és problémái nagyon mélyen érintik őt, és azon fáradozik, hogy megoldja ezeket. A valóságból indul ki, nagyra értékeli azt, ami van. Igaz, hogy ez kevés, de ő valóságos küldetésre hívja őket, hogy legyenek Isten irgalmának eszközei, aki gondol a gyermekeire. Itt az Atya közbelép, de ehhez mégiscsak „szüksége van” rájuk.

A csodához „szüksége van” a mi kezdeményezésünkre, a mi hitünkre, és azt tudja megsokszorozni.

„Ti adjatok nekik enni!”

Az apostolok ellenvetésére Jézus azzal válaszol, hogy kezébe veszi a helyzetet, de arra kéri őket, hogy tegyék meg a maguk részét, bármilyen kicsi legyen is az. Nem veti meg. Nem oldja meg helyettük a problémát. A csoda megtörténik, de ehhez szükség van a részvételükre. Mindenüket, amijük csak volt, és amit képesek voltak megszerezni, Jézus rendelkezésére bocsátották a többiek számára. Ez bizonyos odaadást és bizalmat jelent iránta.

A mester abból indul ki, ami velünk történik, hogy megtanítson bennünket arra, hogy a többiekkel közösen gondoskodjunk egymásról. Mások szükségleteivel szemben nincs kifogás („ez nem a mi dolgunk”, „nem tehetek semmit”, „nekik is úgy kell boldogulniuk, ahogy mindannyiunknak…”). Az Isten által elgondolt társadalomban boldogok, akik enni adnak az éhezőknek, akik felruházzák a szegényeket, akik meglátogatják a rászorulókat[2].

Ennek az epizódnak az elbeszélése az Izajás könyvében leírt lakoma képét idézi, amelyet maga Isten kínál fel minden nemzetnek, amikor „letörli a könnyet minden arcról”[3]. Jézus ötven fős csoportokban ülteti le őket, mint a nagy alkalmakkor volt szokás. Fiúként úgy cselekszik, mint az Atya, és ez is hangsúlyozza istenségét.

Ő maga mindent odaad, egészen odáig, hogy eledelünkké válik az Eucharisztiában, szétosztja magát az új lakomában.

A megbélyegzett világjárvány idején felmerült nagy szükségletek láttán a barcelonai Fokoláre közösség a közösségi hálón keresztül létrehozott egy csoportot, ahol a szükségleteket megosztják, a javakat és az erőforrásokat pedig fölajánlják. És lenyűgöző látni, ahogy a bútorok, az élelmiszerek, a gyógyszerek, a háztartási gépek körbe járnak… Mert „egyedül keveset tehetünk”, mondják, „de együtt sokat”. A „Fent família” csoport még ma is segít abban, hogy – ahogy az első keresztény közösségekben – senki se szenvedjen szükséget közülük[4].

 

Silvano Malini és az életige csoport gondozásában

 

[1] Lk 9,6

[2] vö. Mt 25,35-40

[3] Iz 25,8

[4] vö. ApCsel 4,34

Az élet igéje – 2025. május

 

„Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” (Jn 21,17)

János evangéliumának utolsó fejezete Galileába, a Galileai-tóhoz vezet minket. Péter, János és a többi tanítvány Jézus halála után visszatért foglalkozásához, a halászathoz, de sajnos az éjszaka eredménytelenül telt.

A Feltámadott ekkor harmadszor is megjelenik, és arra buzdítja őket, hogy ismét vessék ki a hálójukat, és ezúttal nagyon sok halat fognak. Ezután meghívja őket, hogy együtt étkezzenek a parton. Péter és a többiek felismerték őt, de nem merték megszólítani.

Jézus magához veszi a kezdeményezést, és egy igen komoly kérdéssel fordul Péterhez: „Simon, János fia, te jobban szeretsz engem, mint ezek?” Ünnepélyes ez a pillanat, és Jézus háromszor is megismétli Péternek ezt a meghívását[1], hogy vigyázzon juhaira, amelyeknek ő maga a pásztora[2].

„Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!”

Péter azonban tudja, hogy megtagadta Jézust, és e miatt a szörnyű élmény miatt nem tud pozitívan válaszolni Jézus kérdésére. Alázatosan válaszol: „Te tudod, hogy szeretlek.”

A párbeszéd során Jézus nem tesz szemrehányást Péternek a tagadásért, nem bocsátkozik bele, hogy felrója neki ezt a hibát. A lehetőségei szintjén nyúl hozzá, beleviszi a fájdalmas sebbe, hogy barátságával gyógyítsa meg azt. Csak annyit kér, hogy a kölcsönös bizalomban építsék újra a kapcsolatot.

Péterből ekkor tör fel ez a válasz, amely saját gyengeségét tudatosítja, ugyanakkor a Mester és Úr befogadó szeretetébe vetett korlátlan bizalmát tükrözi:

„Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!”

Jézus mindannyiunknak ugyanazt a kérdést teszi fel: Szeretsz-e engem? Akarsz-e a barátom lenni?

Ő mindent tud: ismeri a tőle kapott ajándékokat, valamint a gyengeségeinket és sebeinket, néha vérző sebeinket is. Mégis mindig újra bízik, de nem a mi erőnkben, hanem a vele való barátságunkban.

Ebben a barátságban találja meg Péter is a bátorságot, hogy életének odaadásával is tanúságot tegyen Jézus iránti szeretetéről.

„Mindnyájan átéljük a gyöngeség, a csalódottság, az elbátortalanodás pillanatait. Gyakran […] el kell viselnünk mindenféle fájdalmat: ellenségeskedést, súlyos helyzeteket, betegségeket, haláleseteket, belső megpróbáltatásokat, értetlenséget, kísértéseket, kudarcokat. […] Miért? Mert éppen az, aki képtelennek érzi magát arra, hogy kiálljon bizonyos próbákat, amelyek fizikumát vagy lelkét érik, mivel nem számíthat saját erejére, abba a helyzetbe kerül, hogy rábízza magát Istenre. És Ő – akit vonz ez a bizalom – közbelép. Amikor Ő cselekszik, nagy dolgokat tesz, amelyek még nagyobbnak tűnnek, éppen, mert kicsinységünkből fakadnak.”[3]

A mindennapi életben úgy állhatunk Isten elé, ahogy vagyunk, és kérhetjük gyógyító barátságát. Ha teljes bizalommal átadjuk magunkat az Ő irgalmának, akkor újra bensőséges kapcsolatra találunk az Úrral, és továbbra is Vele járhatjuk utunkat.

„Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!”

Ez az életige személyes imádsággá is válhat, lehet a mi válaszunk, hogy kevés erőnkkel Istenre bízzuk magunkat, és megköszönjük neki szeretetének jeleit:

„Szeretlek, mert behatoltál életembe, jobban, mint a levegő a tüdőmbe, jobban, mint a vér ereimbe. Te behatoltál oda, ahová senki sem tudott behatolni, senki sem tudott rajtam segíteni, valahányszor senki sem tudott megvigasztalni. […] Add, hogy hátralevő időmben – legalább egy kicsit – hálás legyek Neked ezért a szeretetért, amivel elárasztottál, és amitől kitör belőlem a szó: szeretlek.”[4]

A családi, társadalmi és egyházi kapcsolatainkban is elsajátíthatjuk Jézus stílusát: mindenkit szeretni, elsőként szeretni, „megmosni a testvéreink lábát”[5], különösen a legkisebbekét és a leggyengébbekét. Így megtanulunk majd mindenkit alázattal és türelemmel fogadni, ítélkezés nélkül, készen arra, hogy bocsánatot kérjünk és el is fogadjuk a megbocsátást, hogy aztán együtt megértsük, hogyan lehet vállvetve járni az élet útját.

 

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

[1] vö. Mt 16,18-19

[2] vö. Jn 10,14

[3] C. Lubich, Az élet igéje, 2000. július, Új Város 2000/7

[4] C. Lubich, Az egység lelkisége, Új Város, Budapest, 2020, 202-203. o.

[5] vö. Jn 13,14

Az élet igéje – 2025. április

 

„Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok?” (Iz 43,19)

A babiloni száműzetés és a jeruzsálemi templom lerombolása kollektív traumát okozott Izrael népében, és egy teológiai kérdést vetett fel: vajon Isten még mindig velünk van, vagy elhagyott minket? Izajás könyvének e része azzal a céllal íródott, hogy segítsen a népnek megérteni, mit tesz velük Isten, hogy bízzanak benne, és így visszatérhessenek a hazájukba. Éppen a száműzetés megtapasztalása során tárul fel számukra a teremtő és megváltó Isten arca.

„Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok?”

Izajás felidézi Isten hűséges szeretetét népe iránt. Az Ő hűsége még a száműzetés drámai időszakában is megmarad. Az Ábrahámnak tett ígéret ugyan elérhetetlennek tűnik, és a megkötött szövetség is meginogni látszik, de Izrael népe továbbra is Isten jelenlétének különös és kiváltságos helye marad a történelemben.

Ez a prófétai könyv alapvető és létfontosságú kérdéseket tár fel nem csak az adott kor számára: Ki tartja kezében a történelem folyását és az értelmét? Ezt a kérdést személyes szinten is feltehetjük: Ki tartja kezében az életemet, a sorsomat? Mi az értelme annak, amit élek vagy éltem?

„Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok?”

Isten folyamatosan munkálkodik az életünkben, és „új dolgokat” tesz. Ha ezt nem vesszük észre, vagy nem értjük az értelmét és a horderejét, az azért lehet, mert még csak sarjadnak, vagy azért, mert nem vagyunk készek felismerni, amit Isten munkál. Elvonják a figyelmünket az események, a lelkünket szorongató ezernyi gond, a zavaró gondolatok, és talán meg sem állunk egy kicsit, hogy megfigyeljük ezeket a hajtásokat, amelyek az Ő jelenlétének bizonyítékai. Ő soha nem hagyott el minket, folyamatosan teremti és újrateremti életünket.

„Mi vagyunk az »újdonság«, az »új teremtés«, amelyet Isten létrehozott. […] Ne a múltat nézzük, hogy visszasírjuk a velünk történt szép dolgokat, vagy szomorkodjunk a hibáinkon, hanem higgyünk szilárdan Isten működésében, aki továbbra is képes új dolgokat cselekedni!”[1]

„Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok?”

Próbáljunk meg együttműködni azokkal, akikkel együtt járjuk az élet útját, a közösségünkkel, barátainkkal, munkatársainkkal, osszuk meg a gondolatainkat, és ne veszítsük el a hitünket abban, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak!

2025 különleges év, mert az ortodox húsvét dátuma egybeesik a többi keresztény felekezet húsvétjával. Legyen ez az esemény, a húsvét közös megünneplése tanúbizonysága az egyházak akaratának, hogy fáradhatatlan párbeszédben hordozzák az emberiség nagy kihívásait, és ehhez kapcsolódó kezdeményezéseket indítványozzanak!

Készüljünk tehát a húsvétra, és éljük meg ezt az időszakot teljes örömmel, hittel és reménnyel! Ahogy Krisztus feltámadt a halálból, úgy mi is, miután átkeltünk a saját pusztaságainkon, engedjük, hogy Ő kísérjen bennünket az úton, aki a történelmet és a mi életünket is irányítja!

 

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

[1] C. Lubich, Parola di Vita di marzo 2004, in eadem, Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5; Città Nuova, Roma 2017) pp. 715-716.

Az élet igéje – 2025. március

 

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Lk 6,41)

 Miután lejött a hegyről, ahol imádságban töltötte az éjszakát, Jézus kiválasztja apostolait. Egy sík helyre érkezve hosszú beszédet tart nekik, amely a boldogságok kihirdetésével kezdődik.

Lukács szövege – Máté evangéliumával ellentétben – csak négy boldogságot említ, boldogok a szegények, az éhezők, akik sírnak és akiket gyaláznak, és ugyanennyi figyelmeztetést tartalmaznak a gazdagok, a jóllakottak és a gőgösök ellen[1]. Isten megkülönböztetett módon szereti az utolsókat, Jézus küldetésének tekinti ezt, amikor a názáreti zsinagógában[2] kijelenti, hogy az Úr Lelke fölkente, hogy örömhírt hozzon a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, és szabadságot az elnyomottaknak.

A továbbiakban Jézus arra buzdítja a tanítványokat, hogy még az ellenségeiket is szeressék[3]; ennek a felhívásnak a végső oka a mennyei Atya viselkedésére vezethető vissza: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas!”[4]

Ez a kijelentés egyben kiindulópontja a következőknek: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek! Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el! Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak!”[5] Ezután Jézus egy szándékosan aránytalan képet alkalmazva figyelmeztet:

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?”

Jézus valóban ismeri a szívünket. Hányszor tapasztaljuk meg szomorúan a mindennapi életben, hogy könnyű kritizálni – akár keményen is – egy testvérünk hibáit és gyengeségeit, és nem vesszük figyelembe, hogy ehhez csak Istennek van joga, s az ő szerepét tulajdonítjuk el. Valójában ahhoz, hogy „kivegyük a gerendát” a saját szemünkből, nagy alázatra van szükség, mely abból fakad, hogy tudatában vagyunk, hogy bűnös voltunk miatt folyamatosan Isten bocsánatára szorulunk. Csak azok lesznek képesek ítélkezés és túlzások nélkül megérteni saját maguk és mások gyarlóságait és gyengeségeit, akiknek van bátorságuk észrevenni saját „gerendájukat”, azt, amelyre személyesen szükségük van ahhoz, hogy megtérjenek.

Jézus nem arra hív, hogy hunyjuk be a szemünket, és hagyjuk, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Ő azt akarja, hogy a követői segítsék egymást az előrehaladásban az új élet felé vezető úton. Pál apostol is nyomatékosan kéri, hogy törődjünk a többiekkel: „feddjétek meg a nyughatatlanokat, bátorítsátok a kislelkűeket, gondozzátok a betegeket, tanúsítsatok mindenki iránt türelmet!”[6] Ilyen szolgálatra csak a szeretet képes.

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?”

Hogyan tudjuk ezt az életigét gyakorlatra váltani?

A már elmondottakon túl, ettől a nagyböjti időszaktól kezdve kérhetjük Jézust, hogy tanítson meg úgy látni másokat, ahogyan ő látja őket, ahogyan Isten látja őket. Isten pedig a szív szemével lát, mert az Ő tekintete a szeretet pillantása. Aztán hogy segítsük egymást, visszaállíthatnánk azt a gyakorlatot, amely meghatározó volt a Fokolárt elindító első csoport számára Trentóban.

„Kezdetben – magyarázta Chiara Lubich egy muszlim baráti társaságnak – nem volt mindig könnyű megélni a szeretet radikalizmusát. […] Magunk között sem. Megesett, hogy a mi kapcsolatainkat is ellepte a por, és ellanyhult az egység. Ez történt például, amikor észrevettük mások hibáit, tökéletlenségeit, és elítéltük őket, így megszakadt a kölcsönös szeretet áramlása közöttünk. Hogy reagáljunk erre a helyzetre, úgy gondoltuk, hogy egyik nap kötünk egy szövetséget egymással, és ezt »az irgalmasság szövetségének« neveztük el. Elhatároztuk, hogy minden reggel új szemmel nézzük a felebarátot, akivel találkozunk – otthon, az iskolában, a munkahelyen stb. –, újnak látjuk, és nem emlékszünk a hibáira, hanem mindent befedünk szeretettel. […] Ez komoly odaadást kért, amelyet mindannyian együtt vállaltunk, ez segített bennünket, hogy mindig elsőként szeressünk, az irgalmas Istent utánozva, aki megbocsát és elfelejt.”[7]

 

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

[1] vö. Lk 6,20-26

[2] vö. Lk 4,16-21

[3] vö. Lk 6,27-35

[4] Lk 6,36

[5] Lk 6,37

[6] 1Tessz 5,14

[7] C. Lubich, A felebarát iránti szeretet, Beszélgetés muzulmán barátokkal, Castel Gandolfo, 2002. november 1., vö. C. Lubich, L’Amore reciproco, Città Nuova, Roma 2013, pp. 89-90.

Az élet igéje – 2025. február

 

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!” (1Tessz 5,21)

E havi igénk Pál apostol befejező tanácsainak sorából származik, melyeket a tesszaloniki közösséghez intézett: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg! Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”[1] Prófécia és megkülönböztetés, párbeszéd és meghallgatás. Ezek voltak Pál útmutatásai a hit útján nemrég elindult közösségnek.

A Lélek különböző ajándékai közül Pál nagyra becsülte a prófétálás ajándékát.[2] A próféta nem az, aki a jövőbe lát, hanem sokkal inkább az, aki megkapta azt az ajándékot, hogy az egyén és a közösség történetét is Isten szemszögéből lássa és értse.

De minden ajándékot a legnagyobb ajándék, a szeretet, a testvéri szeretet vezérel.[3] Szent Ágoston, Hippó püspöke azt állítja, hogy egyedül a szeretet teszi lehetővé, hogy az ember felismerje, milyen magatartást kell tanúsítania a különböző helyzetekben.[4]

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”

Nemcsak a saját személyes adottságainkat kell figyelembe venni, hanem azt a sokféle összetett nézetet és véleményt is, amely a körülöttünk élőkkel beszélgetve, vagy esetleg véletlen találkozások kapcsán tárul fel előttünk. Bárkivel is vagyunk, fontos, hogy tárgyilagosak maradjunk, és tudatában legyünk saját nézőpontunk korlátainak.

Ezt az életigét mottóként alkalmazhatnánk minden helyzetben, amikor párbeszédre és állásfoglalásra kerül sor. Elménk és szívünk megnyitására ösztönöz, ha meghallgatjuk a másik embert; nem feltétlenül azért, hogy mindent elfogadjunk, hanem mert tudjuk, hogy találhatunk jót abban, amit mond. Így szeretetből teret szabadítunk fel önmagunkban, és lehetőségünk nyílik, hogy együtt felépítsünk valamit.

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”

Timothy Radcliffe atya, a katolikus egyház püspöki szinódusán résztvevő teológusok egyike azt mondta, hogy „a legbátrabb dolog, amit ezen a szinóduson tehetünk, hogy őszinték vagyunk egymáshoz a kétségeinket és a kérdéseinket illetően, amelyekre nem találunk egyértelmű választ. Így az igazságért esdő, kereső társakként fordulhatunk egymáshoz.”[5]

Margaret Karram fokolarinikkel beszélgetve ezt így kommentálta: „Ezen elgondolkodva rájöttem, hogy sokszor nem volt bátorságom igazán kimondani, amit gondolok. Talán azért, mert féltem, hogy nem értik meg, vagy talán azért, hogy ne mondjak a többségétől teljesen eltérő véleményt. Rájöttem, ha az »igazságért esedezünk«, akkor ez a magatartás éppen azt fejezi ki, hogy közel állunk egymáshoz, hiszen mindannyian azt akarjuk, amit Isten akar, mindannyian együtt keressük a jót.”[6]

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”

Ezt tapasztalta Antía is, aki tagja a Mozaik művészeti csoportnak, mely 2017-ben született Spanyolországban Gen Rosso Helyi Projekt néven. Fiatal spanyolokból áll, akik művészi előadások és workshopok keretében kínálják fel a testvériség megtapasztalását.

Antía elmondta: „Az általunk vallott értékekkel áll ez kapcsolatban: egy testvéri világ, ahol mindenki (akár nagyon fiatal, vagy tapasztalatlan, sebezhető…) a maga hozzájárulását adja ehhez a kezdeményezéshez. A Mozaik a nehézségek és a kemény munka ellenére bizonyítja számomra, hogy az egységesebb világ nem utópia. Csapatmunkában nőttem fel, olyan párbeszédben, amely néha túl őszintének tűnhet, és gyakran azzal jár, hogy feladom a saját, legjobbnak vélt ötleteimet. Az eredmény viszont az, hogy a »jót« fokról fokra építjük együtt, mindannyian.”[7]

 

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

 

[1] 1Tessz 5,19-21

[2] vö. II. János Pál, Általános kihallgatás, 1992. 06. 24., n.7.

[3] vö. 1Kor 13

[4] vö. Hippói Ágoston, Ep. Jo. 7, 8.

[5] Timothy Radcliffe atya, 3. elmélkedés, Barátság, Püspöki Szinódus, 2023. 10. 02.

[6] Margaret Karram, Beszélgetés a fokolarinikkel, Rocca di Papa, 2024. 02. 03.

[7] A Mozaik GRLP csatlakozik az Erősek erőszak nélkül projekthez, amelynek lényege, hogy három napon keresztül multidiszciplináris workshopokat szerveznek fiatalokkal különböző városokban, hogy a művészeten keresztül próbálják közvetíteni az erőszakmentesség, a béke és a párbeszéd értékét.

Az élet igéje – 2025. január

 

„Hiszed ezt?” (Jn 11,26)

Jézus úton van Betániába, ahol Lázár már négy napja halott. A nővére Márta, amint hírét veszi, reménykedve rohan elébe. Jézus nagyon szerette őt és a nővérét, Máriát, valamint Lázárt, ezt az evangélium is hangsúlyozza[1]. Márta, bár szomorúan, de kinyilvánítja az Úrnak a belé vetett bizalmát, mert meg van győződve arról, hogy ha ott lett volna velük a testvére halála előtt, akkor az még mindig élne, és hiszi, hogy most is minden kérése, amellyel Istenhez fordul, meghallgatásra talál. Ebben erősíti meg Jézus: „Testvéred feltámad.”[2]

„Hiszed ezt?”

Miután tisztázza vele, hogy ez most Lázár visszatérésére vonatkozik a testi életbe itt és most, hogy nem csak arra gondol, ami a hívőkre vár a haláluk után, Jézus kitartó hitet kér Mártától. Hitet nemcsak abban, hogy ő itt csodákat tud tenni – amit János evangélista „jeleknek” nevez –, hanem hogy neki és minden hívőnek valóban új életet és feltámadást ajándékoz. „Én vagyok a feltámadás és az élet”[3] – állítja Jézus. És a hit, amit Mártától kér, az személyes kapcsolatot, aktív és dinamikus hozzá tartozást jelent. A hit nem olyan, mint egy szerződéskötés, amelyet egyszer aláírunk, és aztán nem olvasgatjuk; az igazi hit átalakítja és áthatja a mindennapi életünket.

„Hiszed ezt?”

Jézus arra hív, hogy itt és most új életet éljünk. Meghív, hogy minden nap megtapasztaljuk ezt, tudva, hogy ő maga hozta ezt el nekünk – ahogy karácsonykor újra rácsodálkoztunk –, ő keresett meg minket elsőként, mert eljött közénk.

Hogyan válaszoljunk az ő kérdésére? Tekintsünk Mártára, Lázár nővérére.

A Jézussal folytatott párbeszédben teljes hitvallást tesz a Jézusba vetett hitéről. Az eredeti görög szöveg még nagyobb erővel fejezi ezt ki. Az általa kimondott „hiszek” azt jelenti: „eljutottam a hitre”, „szilárdan hiszem”, hogy „te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki eljön a világra”[4], annak minden következményével együtt. Mártában fokozatosan érlelődött meg ez a bizonyosság életének különböző körülményei között.

Az Úr hozzánk is intézi ezt a kérdését. Minket is arra kér, hogy nagylelkűen bízzunk benne, és ragaszkodjunk az ő életstílusához, amely a mindenki iránt nagylelkű és konkrét szereteten alapul. A kitartás pedig érleli a hitünket, mely meg is erősödik, mert napról napra látjuk, hogy beigazolódnak az életre váltott igék. Ez a hit pedig megnyilvánul majd a hétköznapjaink mindenki iránti cselekedeteiben. Addig is az apostolokhoz hasonlóan kérhetjük Jézust: „Növeld bennünk a hitet!”[5]

„Hiszed ezt?”

„Az egyik lányom elvesztette az állását a többi kollégájával együtt, mert a kormány bezárta azt az állami ügynökséget, ahol dolgoztak” – meséli Dél-Amerikából Patricia. „Tiltakozásul tábort vertek az iroda előtt. Megpróbáltam támogatni őket azzal, hogy részt vettem néhány tevékenységükben, ételt vittem nekik, vagy egyszerűen csak megálltam beszélgetni velük.

Nagycsütörtökön a csoportot figyelemmel kísérő papok úgy döntöttek, hogy az ünnepi szertartás keretében meg is hallgatják őket. Aztán felolvasták az evangéliumot és elvégezték a lábmosást, annak emlékére, amit Jézus tett. A jelenlévők többsége nem volt vallásos. Ennek ellenére itt az egység, a testvériség és a remény pillanatait élték meg. Úgy érezték, hogy átölelik őket, és meghatódva mondtak köszönetet azoknak a papoknak, akik mellettük álltak a bizonytalanságban és a szenvedésben.”

Jézusnak ezt az igéjét választották a keresztények egységéért rendezett imahét vezérfonalául 2025-ben. Imádkozzunk tehát és munkálkodjunk azért, hogy közös hitünk legyen a motorja a testvériség keresésének mindenkivel. Ez Isten vágya és javaslata az emberiség számára, de a mi részünkre is szükség van hozzá. Az ima és a tevékenységünk akkor lesz hatékony, ha az Istenbe vetett bizalomból és ennek megfelelő cselekedetekből fakad.

 

Silvano Malini és az életige csoport gondozásában

 

[1] Jn 11,5

[2] Jn 11,23

[3] Jn 11,25

[4] vö. Jn 11,27

[5] Lk 17,5