Életige, 2004. október

„Növeld bennünk a hitet!” (Lk 17,5)

Az elcsüggedt ember kérése ez a tanítványok részéről: időnként ők is meginogtak. Milyen sokszor megfeddte őket Jézus az evangéliumban amiatt, hogy kevéssé hisznek![1] Még Pétert is – a „sziklát”, amelyre később egyházát építette – meg kellett intenie „kicsinyhitűségéért”[2], és imádkoznia kellett érte, hogy meg ne fogyatkozzék a hite[3].

A hit növelése iránti kérés valójában minden keresztény fohásza, hiszen életünk során mindannyiunk hite mutathat ingadozásokat. Lisieux-i szent Teréz is, aki pedig egész életében igen mély, gyermeki kapcsolatban állt Istennel, élete utolsó 18 hónapjában erős hitbeli próbatételeken ment át. Úgy mesél erről a próbatételről, mint egy égig érő falról, amely eltakarja a csillagokat[4].

„Növeld bennünk a hitet!”

Bár tudjuk, hogy Isten a Szeretet[5], mégis tény, hogy gyakran úgy élünk, mintha egyedül lennénk a földön. Mintha nem lenne Atyánk, aki szeret bennünket és velünk van, aki mindent tud rólunk, még a hajunk szálát is számon tartja[6], aki mindent a javunkra fordít, jótetteinket és megpróbáltatásainkat egyaránt.

Magunkévá kellene tennünk János evangélista szavait: „… és mi hittünk a szeretetben”[7].

Hinni ugyanis azt jelenti: érezzük, hogy Isten törődik velünk, és szeret minket. Azt jelenti: tudjuk, hogy Istennek mindenre gondja van: minden imánkra, szavunkra, mozdulatunkra, minden szomorú, örömteli vagy közömbös eseményre, minden betegségre, valóban mindenre az általunk fontosnak tartott dolgoktól a legkisebb cselekedetig, gondolatig vagy érzésig.

Isten a Szeretet, és ennek logikus következménye, hogy teljes bizalmunkat Őbelé helyezzük. Így meghitt kapcsolatunk alakulhat ki vele: gyakran beszélünk hozzá, elé tárjuk ügyeinket, elhatározásainkat, terveinket. Mindannyian ráhagyatkozhatunk szeretetére, és biztosak lehetünk abban, hogy megért, megerősít és segít bennünket.

„Növeld bennünk a hitet!”

A tanítványok kérésére Jézus így válaszol: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok majd az eperfának: Szakadj ki tövestül és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog nektek.”[8] „… mint a mustármag”: Jézus nem a hit nagyságára helyezi a hangsúlyt. Inkább hiteles hitet kér, amely Őrá épül. Ezért bármit remélhetünk, ugyanis nemcsak a saját képességeinkben bízunk.

Ha hiszünk – mégpedig egy olyan Istenben, aki szeret minket –, szertefoszlik a képtelenség érzése. Hihetünk abban, hogy „tövestül kiszakad” a közöny és az önzés, mely gyakran körülvesz bennünket, és ott él a mi szívünkben is. Hihetjük, hogy megoldódik minden családi széthúzás, hogy földünk elindul az egység felé a nemzedékek, a társadalmi csoportok és az évszázadok óta megosztott keresztények között. Hihetjük, hogy kibontakozik az egyetemes testvériség a különböző vallások hívei, a népek és embercsoportok között… Abban is hihetünk, hogy az emberiség eljut majd oda, hogy békében éljen. Igen, minden lehetséges, ha hagyjuk, hogy Isten cselekedjen. Neki, aki Mindenható, semmi sem lehetetlen.

„Növeld bennünk a hitet!”

Hogyan éljük ezt az életigét? Hogyan növekedjünk hitünkben?

Mindenekelőtt úgy, hogy kérjük Istentől, különösen akkor, amikor elárasztanak bennünket a nehézségek és a kételyek, a hit ajándékát. „Uram – kérhetjük Tőle –, add, hogy megmaradjak szeretetedben! Kérlek, hogy egyetlen pillanatig se éljek anélkül, hogy érezném, észrevenném, hinném vagy megtapasztalnám azt, hogy szeretsz engem, hogy szeretsz minket!”

Aztán pedig szeretnünk kell. A szeretet által hitünk erős lesz, gyémántkeménységű. Nemcsak hinni fogunk Isten szeretetében, hanem valóságosan érzékelni is fogjuk lelkünkben, és „csodákat” fogunk látni magunk körül.

Ezt tapasztalta meg egy angol lány is: „Egy nap édesanyám közölte velem, hogy otthagyja édesapámat, és másik lakásba költözik. Nagyon megrázott a hír, szinte kétségbeestem, de nem mondtam neki semmit. Máskor biztos elmenekültem volna, vagy bezárkóztam volna a szobámba zenét hallgatni… Most viszont, mivel elhatároztam, hogy az evangéliumot akarom élni, éreztem, hogy ott kell maradnom ebben a fájdalmas helyzetben, és igent kell mondanom erre a keresztre. Láttam, hogy itt az alkalom, hogy higgyek az Ő szeretetében, minden látszat ellenére.

Azután – félretéve saját véleményemet – próbáltam szeretettel meghallgatni édesanyámat, amikor kitört belőle mindaz, amit édesapámról gondolt. Megtaláltam a módját annak is, hogy közel maradjak édesapámhoz.

Néhány hónap elteltével a szüleim már azon voltak, hogy rendezzék kapcsolatukat. Megdöbbentett, amit akkor édesanyám mondott: »Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy elválok? A te reagálásod volt az, ami elgondolkodtatott, hogy talán rosszul döntöttem.«

Pedig nem is mondtam neki semmit, csak egy csöndes igent Jézusnak, és biztos voltam abban, hogy Ő törődik majd mindennel.”

Chiara Lubich

---

[1] vö. Mt 8,26; 16,8; 17;20

[2] Mt 14,31

[3] vö. Lk 22,32

[4] vö. Egy lélek története, kézirat

[5] vö. 1 Jn 4,8

[6] vö. Mt 10,30

[7] 1 Jn 4,16

[8] Lk 17,6

Életige, 2004. szeptember

„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,33)

Nagy hatással van az emberre egy ilyen igényes és radikális kijelentés. Azért is, mert nemcsak az emberek egy szűk csoportjára vonatkozik – pl. a misszionáriusokra vagy szerzetesekre –, akiknek szabadnak kell lenniük, hogy bárhová elmenjenek hirdetni az evangéliumot. Nem is csupán a szélsőséges helyzetekre, mint pl. az üldöztetésekre, amikor a tanítványnak anyagi javain túl még az életét is oda kell adnia, hogy hűséges maradjon Istenhez. Jézusnak ez az igéje mindenkihez szól, mindannyian válaszolhatunk rá.

Ez ugyanis Jézus követésének az egyik feltétele, melyről Lukács több helyen is ír evangéliumában: „Adjátok el, amitek van, és osszátok szét alamizsnaként… Ahol a kincsed, ott a szíved is.”[1] „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak… Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”[2] „Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába!”[3]

„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”

Miért olyan fontos Jézus számára az anyagiaktól való függetlenség, hogy követésének elengedhetetlen feltételévé teszi?

Azért, mert létünk legfőbb java, az igazi kincs: Ő maga! Ezért szólít fel minket arra, hogy távolítsuk el mindazokat a bálványokat – különféle „tulajdonainkat” –, amelyek elfoglalhatják szívünkben Isten helyét.

Jézus azt akarja, hogy legyünk szabadok. Azt akarja, hogy lelkünk mentes legyen minden ragaszkodástól és aggódástól, hogy így valóban Őt szerethessük teljes szívünkből, elménkből és erőnkből. Szükségünk van az anyagi javakra ahhoz, hogy élni tudjunk, de maximális függetlenséggel kell használnunk őket. Készen kell állnunk arra, hogy mindent félretegyünk, ami az első helyet akarná elfoglalni a szívünkben. A Jézust követők szívében nincs helye a kapzsiságnak, a hivalkodásnak, a kényelem és a biztonság túlzott keresésének.

Jézus a felebarátaink javára is kéri tőlünk a dolgainkról való lemondást. Azt akarja ugyanis, hogy nyíljunk ki mások felé, hogy úgy fogadjuk be és szeressük a másikat, mint saját magunkat. Jézus tanítványainak szívében nincs helye a fösvénységnek, nem zárkózhat el a szegények elől.

„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”

Hogyan éljük tehát ezt az életigét?

Ennek legegyszerűbb módja a „lemondás” és az „adás”.

Adjuk Istennek azt, hogy szeretjük Őt! Ajánljuk neki életünket, hogy használja tetszése szerint, készen arra, hogy mindig az Ő akaratát tegyük!

Mutassuk meg neki szeretetünket úgy, hogy szeretjük testvéreinket, ezért készen vagyunk mindent kockára tenni értük! Még ha nem is vesszük észre, sok kincsünk van, amit megoszthatunk másokkal. Adhatjuk szívünk szeretetét, lehetünk leplezetlenül kedvesek, átadhatjuk örömünket, felajánlhatjuk az időnket és imáinkat, közösbe tehetjük belső gazdagságunkat, vagy esetleg a holmijainkat: könyvet, ruhát, járművet, pénzt… Amikor adunk, ne gondolkozzunk sokat azon, hogy „erre még szükségem lehet ekkor meg akkor…”! Valóban, bármire szükségünk lehet. Ezekkel a gondolatokkal együtt viszont sokféle ragaszkodás is a szívünkbe fészkeli magát, és mindig új igények ébrednek bennünk. Ne hagyjuk ezt, próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi valóban szükséges! Vigyázzunk, hogy ne veszítsük el Jézust egy félretett összeg, vagy bármi más miatt, amit nélkülözhetnénk!

„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”

Azért a „mindenért”, amit elveszítünk, egy másik, végtelenül értékesebb „mindent” kapunk. Higgyük el, hogy mi fogunk nyerni az egészen, mert azért a sokért vagy kevésért cserébe, amit odaadtunk, miénk lesz az öröm és az Istennel való közösség teljessége. Igazi tanítványokká leszünk.

Ha egy pohár vízért, amit adtunk, jutalom jár majd, mi lesz a jutalma annak, aki tőle telhetően mindent odaadott a testvérben élő Istennek?

Ezt erősíti meg az alábbi eset is – egyike annak a számtalan történetnek, amelyekről folyamatosan hallok olyan emberektől, akik velünk élik az életigét:

Egy caracasi családapa elveszítette a munkahelyét. Két hét múlva súlyosan megbetegedett. Ismét néhány nap múlva ellopták az autóját. Nagyon nehéz időszak volt ez neki is, családjának is. Hamarosan kiderült, hogy ki kell költözniük a lakásból, mert nem tudják tovább fizetni a lakbért.

Közben egy szegényebb sorban élő barátjuk arra érzett ösztönzést, hogy még teljesebben válaszoljon Isten szeretetére, és élje az igét az első keresztények mintájára, akik mindenüket megosztották egymással.

Még aznap este elmondta feleségének ezt a gondolatát, és együtt elhatározták, hogy házuk egy részét a másik család rendelkezésére bocsátják. Szegénységüket nem érezték elegendő oknak arra, hogy engedjék barátaikat az utcára kerülni. A házuk viszont még nem készült el teljesen…

Másnap váratlanul anyagi segítséget kaptak, így el tudták végezni azt a munkát, ami még hiányzott a ház befejezéséhez.

Chiara Lubich

---

[1] 12,33-34

[2] 16,13

[3] 18,24

Életige, 2004. augusztus

„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.” (Lk 13,24)

Jézus a Mennyországot többször is lakomához, a terített asztal köré gyűlt családhoz hasonlítja. Emberi életünknek ugyanis ezek a legszebb, legmeghittebb pillanatai. A kérdés az, hányan léphetnek be a Mennyországba, hányan foglalhatnak helyet a „lakoma termében”?

Egy nap ezt a kérdést teszi fel Jézusnak valaki: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”[1] Ő, mint máskor, most sem éri be a puszta válasszal, hanem mindenkit döntés elé állít, és meghív, hogy lépjen be Isten házába.

Ez viszont nem könnyű. A bejárati kapu szűk, és csak rövid ideig van nyitva. Ahhoz ugyanis, hogy Jézust kövessük, meg kell tagadnunk magunkat, és legalább lelkileg el kell szakadnunk önmagunktól, a dolgoktól és a személyektől. Sőt, hordoznunk kell a keresztet, úgy, ahogy Ő tette. Bár ez az út nem könnyű, az Ő kegyelméből mégis mindannyian képesek vagyunk végigjárni.

„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”

Könnyebb megtalálni a „tágas kaput és a széles utat”, amiről Jézus más alkalommal is beszél, de az a „pusztulásba” vezethet[2]. Szekularizált világunkban, melyet átitat a materializmus, a konzumizmus, a hedonizmus, a hiúság és az erőszak, úgy tűnik, minden megengedett. Az emberek arra törekszenek, hogy minden igényüket kielégítsék, és bármilyen kompromisszumot elfogadnak azért, hogy boldogok legyenek.

Mi viszont tudjuk, hogy úgy jutunk el az igazi boldogságra, ha szeretünk. Az igazi szeretet feltétele pedig, hogy tudjunk lemondani. Metszéseken kell keresztülmennünk ahhoz, hogy jó gyümölcsöt teremjünk. Ahhoz, hogy éljünk, meg kell halnunk önmagunk számára. Ez Jézus törvénye, az általa kért paradoxonok egyike. A mai kor gondolkodásmódja teljesen eláraszt bennünket, ezért az árral szemben kell haladnunk. Tudnunk kell pl. lemondani a birtoklásvágyról, a dacos ellenkezésről, ellenfelünk befeketítéséről. Tudnunk kell becsületesen végeznünk munkánkat, nagylelkűen, anélkül, hogy mások érdekeit sértenénk, tudnunk kell mérlegelni, hogy melyik műsort nézhetjük meg a tévében, vagy hogy mit olvashatunk el stb.

„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”

Aki hagyja magát sodortatni a könnyű élet útján, és nincs bátorsága ahhoz, hogy elinduljon a Jézus által mutatott úton, szomorú jövő elé néz. Az Evangélium erről is említést tesz. Jézus beszél azoknak a fájdalmáról is, akik kívül maradnak. Nem lesz majd elég vallási hovatartozásunkra hivatkozni, egyfajta hagyományos kereszténységgel megelégedve. Hiába mondanánk: „hiszen előtted ettünk…”[3]. Az üdvösség senkinek sem jár automatikusan.

Kegyetlen érzés lesz, ha azt halljuk majd: „Nem ismerlek benneteket, nem tudom, honnan vagytok.”[4] Akkor csak magány lesz, kétségbeesés, a kapcsolatok teljes hiánya, és az égető lelkiismeret-furdalás, hogy megvolt a lehetőségünk arra, hogy szeressünk, de többé nem vagyunk rá képesek. Nem fogjuk látni gyötrődésünk végét sem, mert sohasem lesz vége: „sírás lesz és fogcsikorgatás”[5].

Jézus figyelmeztet bennünket, mert a javunkat akarja. Nem Ő az, aki becsukja előttünk az ajtót, hanem mi zárkózunk magunkba szeretete elől. Ő pedig tiszteletben tartja szabadságunkat.

„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”

Ahogyan a tágas kapu a pusztulásba visz, úgy a szűk kapu mögött az igazi boldogság tárul fel. Minden tél után eljön a tavasz. Valóban: készségesen kell megélnünk a lemondást, amit az Evangélium kíván, és hordozni keresztünket nap mint nap. Ha tudunk szeretettel szenvedni, Jézussal egyesülve, aki minden fájdalmunkat magára vette, akkor megtapasztalunk egyfajta elővételezett Mennyországot.

Így történt ez Gáborral is, aki egy per utolsó tárgyalására indult, amely az ellen az ember ellen folyt, aki négy évvel korábban édesapja halálát okozta. Az ítélethozatal után látszott, hogy a baleset okozója és családtagjai nagyon megtörtek. „Szerettem volna legyőzni gőgömet, hogy ne tartson vissza, és oda tudjak menni a férfihoz, hogy kifejezzem együttérzésemet” – mondta Gábor.

Nővére rászólt: „Nekik kellene bocsánatot kérniük, nem nekünk…” Gábornak azonban sikerült őt meggyőznie, és együtt mentek oda az „ellenséges” családhoz: „Remélem, megkönnyebbülést jelent önnek, ha tudja, hogy semmi harag sincs bennem Ön iránt.” Kezet fogtak… „Boldogság töltött el, mert éltem a lehetőséggel, hogy saját fájdalmamról elfelejtkezve a másik szenvedését nézzem.”

Chiara Lubich

---

[1] Lk 13,23

[2] vö. Mt 7,13

[3] Lk 13,26

[4] Lk 13,25

[5] Lk 13,28

Életige, 2004. július

„Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1)

A tanítványok látták, hogyan imádkozik Jézus. Elsősorban az érintette meg őket, ahogyan Istenhez fordul: „Atyának” hívja Őt[1]. Korábban mások is szólították már így Istent. Jézus ajkán viszont ez a szó új, egyedülálló, bensőséges és kölcsönös kapcsolatról vall; olyan szeretetről és életről, amely példa nélküli egységet teremt köztük.

A tanítványok is szerették volna megtapasztalni ugyanazt az élő és mély kapcsolatot Istennel, amelyet Mesterükben láttak. Szerettek volna ugyanúgy imádkozni, mint Ő, ezért kérték:

„Uram, taníts meg minket imádkozni!”

Jézus többször is beszélt tanítványainak az Atyáról. Most viszont, hogy válaszoljon kérdésükre, kinyilatkoztatja, hogy az Ő Atyja a mi Atyánk is: Jézushoz hasonlóan a Szentlélek által mi is „Atyának” hívhatjuk.

Jézus arra tanít tehát minket, hogy Istent „Atyának” szólítsuk. Ezzel azt is tudtunkra adja, hogy az Ő gyermekei vagyunk, egymásnak pedig testvérei. Testvérként áll mellettünk. Belehelyez minket az Atyával való kapcsolatába, Istenhez irányít bennünket, elvezet minket a Szentháromság ölére, egyre inkább eggyé tesz minket egymással.

„Uram, taníts meg minket imádkozni!”

Jézus nemcsak arra tanít meg minket, hogy hogyan forduljunk az Atyához, hanem arra is, hogy mit kérjünk Tőle.

Kérjük azt, hogy szenteltessék meg az Ő neve, és jöjjön el az Ő országa, hogy mi is, és mindenki megismerhesse és szerethesse Istent! Kérjük, hogy lépjen be végérvényesen történelmünkbe, és vegye birtokba mindazt, ami már az Övé; hogy teljes mértékben megvalósuljon az emberiségről alkotott terve! Ezzel is tanít bennünket, hogy ugyanaz a lelkület legyen meg bennünk, mint Őbenne, hogy akaratunk Isten akaratára irányuljon.

Arra is tanít minket, hogy bízzunk az Atyában. Kérhetjük Tőle – aki táplálja az ég madarait – mindennapi kenyerünket. Kérhetjük Tőle – aki tárt karokkal fogadja a tékozló fiút – bűneink bocsánatát. Kérhetjük Tőle – aki még hajunk szálát is számon tartja –, hogy oltalmazzon bennünket minden kísértéstől.

Ezek azok a kérések, amelyeket Isten biztosan teljesít. Fordulhatunk Hozzá más szavakkal – írja Szent Ágoston –, de nem kérhetünk Tőle mást[2].

„Uram, taníts meg minket imádkozni!”

Emlékszem, amikor az Úr teljesen új módon velem is megértette, hogy van egy Atyám. 23 éves voltam, még nem fejeztem be tanulmányaimat. Egy átutazóban lévő pap néhány szót akart váltani velem: arra kért, hogy ajánljak fel napi egy órát az ő szándékára. „És miért ne az egész napot?” – kérdeztem. Megérintette őt ez a fiatalos nagylelkűség, és így válaszolt: „Emlékezzen mindig arra, hogy Isten végtelenül szereti Önt!” Úgy ért ez, mint egy villámcsapás: „Isten végtelenül szeret engem! Isten végtelenül szeret engem!” Ezt mondtam, ezt ismételtem társaimnak: „Isten végtelenül szeret téged, Isten végtelenül szeret minket!”

Attól a pillanattól fogva mindenütt felfedeztem Isten szeretetének jelenlétét. Mindig ott volt, és szólt hozzám. És mit mondott? Azt, hogy minden szeretet: ami vagyok, és ami történik velem; mindaz, ami vagyunk, és amivel kapcsolatba kerülünk. Azt mondta, hogy a gyermeke vagyok, és Ő az én Atyám.

Attól a pillanattól fogva az imádságaim is megváltoztak. Nem annyira azt jelentette, hogy Jézushoz fordulok, hanem inkább azt, hogy mellé állok, mint testvérem mellé, és az Atyához fordulok. Amikor a Jézus által tanított szavakkal szólok hozzá, érzem, hogy nem egyedül dolgozom az Ő országáért. Ketten vagyunk: a Mindenható, és én. Atyának nevezem Őt azok helyett is, akik még nem ismerték föl atyaságát. Kérem, hogy szentsége borítsa be és hassa át az egész földet; kérem a kenyeret mindenki számára, a bocsánatot és a gonosztól való megszabadulást mindazoknak, akik próbatétellel küszködnek.

Amikor egyes események félelemmel töltenek el vagy megzavarnak, minden aggodalmamat az Atyára vetem, és biztos vagyok abban, hogy Ő megoldja azokat. Elmondhatom, hogy nem emlékszem egyetlen olyan problémára sem, amelyet a szívébe helyeztem, és ne törődött volna vele. Ha hiszünk az Atya szeretetében, mindig közbelép, kis és nagy dolgokban egyaránt.

Próbáljuk meg azzal az új tudatossággal mondani ebben a hónapban a „Miatyánkot”, ezt a Jézus által tanított imát, hogy Isten a mi Atyánk, aki gondot visel ránk. Imádkozzuk az egész emberiség nevében, megerősítve ezzel az egyetemes testvériséget! Jó lenne, ha kivételezett helyet foglalna el imáink között, hiszen tudjuk, hogy általa azt kérjük Istentől, ami leginkább a szívén fekszik. Ő pedig teljesíteni fogja minden kérésünket, és elhalmoz minket ajándékaival. Így aggodalmainktól megszabadulva futhatunk célunk felé a szeretet útján.

Chiara Lubich

---

[1] Mt 11,25-26; Mk 14,36; Lk 22,42; Lk 10,21; Jn 17,1

[2] 130. levél, Próba, 12, 22.

Életige, 2004. június

„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.” (Lk 9,62)

Jézus nemrég határozta el, hogy elindul a Jeruzsálem felé vezető hosszú úton, hogy beteljesítse küldetését.[1] Néhányan követni akarják Őt, ám Jézus figyelmezteti őket: ha Vele tartanak, ez komoly döntést jelent. Fáradságos út áll előttük, amely ugyanolyan bátorságot és eltökéltséget kíván tőlük, mint amilyennel Ő akarja maradéktalanul megvalósítani az Atya akaratát.

Jézus tudja, hogy a kezdeti lelkesedés után elbátortalanodhatunk. Röviddel azelőtt beszélt erről a magvetőről szóló példabeszédében. „A köves talajra hullott magok azok, akik meghallgatják az igét, be is fogadják örömmel, de nem ver bennük gyökeret. Egy ideig hisznek, de a kísértés idején elpártolnak.”[2]

Jézus azt akarja, hogy radikálisan kövessük őt, ne csak félig-meddig, egyszer igent mondva, máskor nemet. Ha valaki Istenért és az Ő országáért kezd el élni, nem fordulhat vissza, hogy ismét magához vegye azt, amit már otthagyott; nem élhet úgy, mint korábban, egykori önző érdekeire gondolva.

„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”

Amikor Jézus meghív bennünket, hogy kövessük Őt – amit más-más módon mindannyiunkkal megtesz –, olyan új világot tár szemünk elé, amelyért megéri szakítani múltunkkal. Néha mégis úrrá lesz rajtunk a nosztalgia, vagy az evangéliuminak ritkán mondható közgondolkodás kezd hatni ránk.

Ekkor jönnek a nehézségek. Egyrészről Jézust akarjuk szeretni, másrészről engedni akarunk ragaszkodásainknak, gyengeségeinknek, középszerűségünknek. Követni akarjuk Őt, de sokszor felbukkan a kísértés, hogy visszaforduljunk, hogy saját utunkat járjuk, hogy egy lépést tegyünk előre, aztán kettőt hátra…

Ez az életige következetességről, kitartásról, hűségről szól. Ha már megtapasztaltuk a megélt evangélium újdonságát és szépségét, akkor láthatjuk, hogy semmi sincs nagyobb ellentmondásban vele, mint a határozatlanság, a lelki restség, a kicsinyesség, a megalkuvás, a felszínesség. Határozzuk el, hogy követjük Jézust, és belépünk abba a csodálatos világba, amelyet feltárt előttünk! Ő megígérte, hogy „aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül”[3].

„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”

Mit tegyünk tehát, hogy ne engedjünk a visszafordulásra hívó kísértésnek?

Mindenekelőtt ne hallgassunk múltbeli önzésünkre, amikor nem akarunk rendesen dolgozni, teljes figyelemmel tanulni, jól imádkozni, vagy szeretettel elfogadni a nehéz és fájdalmas helyzeteket; amikor rosszat akarnánk mondani valakiről, türelmetlenül viselkednénk, vagy bosszút akarnánk állni! Ellen kell állnunk ezeknek a kísértéseknek, a nap folyamán akár tízszer vagy hússzor is.

Ez azonban még nem elég. Azzal, hogy nemet mondunk, még nem megyünk sokra. Sokkal inkább az igenekre van szükség, hogy igent mondjunk Isten akaratára, és arra, amit testvéreink várnak tőlünk.

Így nagy meglepetések fognak érni bennünket.

Ezt támasztja alá egyik tapasztalatom is.

1944. május 13-án a bombázás miatt lakhatatlanná vált a házunk. Aznap este, hogy biztonságban legyünk, családommal a közeli erdőbe menekültünk. Sírtam, mert megértettem, hogy nem mehetek el Trentóból a szüleimmel, akiket pedig nagyon szerettem. Társnőimben megláttam ugyanis a születőben lévő mozgalmat, ezért nem hagyhattam magukra őket.

Az Isten iránti szeretetnek ezt is le kell győznie? Hagynom kell, hogy családom nélkülem induljon útnak, annak ellenére, hogy én voltam akkoriban egyedüli anyagi támaszuk? Megtettem, édesapám pedig áldását adta rám.

Később megtudtam, hogy családom örömmel indult útnak, és helyzetük hamarosan rendeződött.

Én pedig megkerestem társnőimet a romba dőlt házakban és az utcákon. Istennek hála, mindannyian életben voltak. Valaki egy kis lakást ajánlott fel számunkra. Ez lett az első fokolár, bár akkor ezt még nem tudtuk, de pontosan így történt!

„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”

Menjünk tehát mindig előre a ránk váró cél felé, mindig Jézusra szegezve tekintetünket![4] Minél inkább eltölt minket az Iránta való szeretet, és megtapasztaljuk annak az új világnak a szépségét, amelynek Ő adott életet, annál jobban elveszíti majd vonzerejét mindaz, amit magunk mögött hagyunk.

Ismételjük magunknak reggelente, amikor új napra virradunk: ma jobban akarok élni, mint tegnap! És ha az segít, próbáljuk meg akár számolni is Istenért és a felebarátért megélt szeretet-tetteinket. Megtapasztaljuk, hogy estére szívünk tele lesz örömmel.

Chiara Lubich

---

[1] vö. Lk 9,51

[2] Lk 8,13

[3] Mt 10,22

[4] vö. Zsid 12,1-2

Életige 2004. május

„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.” (Jn 14,15)

Jézus az utolsó vacsorán, mielőtt otthagyná övéit, hogy visszatérjen az Atyához, a legerősebb és legtartósabb kötelékkel szeretné őket önmagához és egymáshoz kötni: a szeretettel. Ő a „végsőkig”[1] szeret, a legnagyobb szeretettel, olyannal, amely képes az „életét adni”[2]. Viszonzásul hasonló mértékű szeretetet kér.

Az a szeretet, amelyet Ő vár, nem egyszerűen érzelem. Azt kéri, hogy tegyük meg akaratát, amelyet parancsolataiból ismerünk: ez mindenekelőtt a testvér iránti szeretetet és a kölcsönös szeretetet jelenti. Jézus számára annyira fontos ez az igazság, hogy ebben a tanítványaihoz intézett utolsó beszédében még háromszor kiemeli: „Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem.”[3] „Aki szeret engem, megtartja tanításomat.”[4] „Aki nem szeret engem, tanításomat nem tartja meg.”[5]

„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.”

Vajon miért kell megtartanunk Isten parancsait?

Az Ő „képére és hasonlatosságára” vagyunk teremtve. Ezért olyan „barátként” állhatunk előtte, aki képes a Vele való közvetlen és személyes kapcsolatra, mely a megismerésen, szereteten, barátságon és közösségen alapul.

Olyan mértékben létezem, amilyen mértékben igent mondok az Ő rólam alkotott szeretet-tervére.

Az emberi természet számára létfontosságú ez a kapcsolat. Az emberek – férfiak és nők – annál jobban megvalósítják önmagukat, személyiségük legigazibb valóját, minél inkább megélik, elmélyítik és gazdagítják a Vele való kapcsolatot.

Figyeljük meg Ábrahámot! Valahányszor, amikor Isten kér tőle valamit, még akkor is, amikor az a lehető legelképesztőbbnek tűnik – mint pl. az, hogy hagyja ott a földjét, hogy egy számára ismeretlen jövendő felé induljon el, vagy az, hogy áldozza fel egyetlen fiát –, készségesen igent mond, és Istenbe veti bizalmát. Ezáltal olyan jövő tárul fel előtte, amelyről álmodni sem mert volna.

Mózessel is ez történt. Az Úr a Sínai-hegyen kinyilatkoztatta neki a Tízparancsolatban megfogalmazott akaratát; az ahhoz való csatlakozásból pedig megszületett Isten népe.

Jézusnál is ezt látjuk. Őbenne teljességre jut az Atyának kimondott „igen”: „De ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd!”[6]

Jézust követni azt jelenti, hogy a lehető legjobban megpróbáljuk teljesíteni az Atya akaratát, oly módon, ahogyan kinyilatkoztatásaiból megértjük, és ahogyan azt Jézus is – elsőként – megtette.

Jézus ránk hagyott parancsolatai abban segítenek minket, hogy a Szeretet-Isten gyermekeire jellemző módon éljünk. Törvényei tehát nem önkényes utasítások vagy művileg létrehozott fölösleges plusz terhek, és nem is idegenek az embertől. Nem olyan parancsokról van szó, mint amilyeneket egy gazda ad szolgáinak; sokkal inkább annak a szeretetnek és aggódásnak a kifejeződései, amelyet mindannyiunk iránt érez.

„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.”

Hogyan éljük tehát ezt az életigét?

Próbáljuk meg figyelmesen hallgatni Jézus nekünk szóló parancsolatait az evangéliumban, és hagyjuk, hogy a Szentlélek a nap során emlékeztessen bennünket szavaira! Ő ugyanis arra tanít minket, hogy nem elég pl., hogy nem ölünk meg senkit, hanem a testvérek iránt érzett haragunkat is el kell kerülnünk; nem elég, hogy nem követünk el házasságtörést, hanem még kívánni sem szabad a másik feleségét. „Ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is!”[7] „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!”[8] [9]

Mindenekelőtt mégis azt a parancsot éljük meg, amelyről Jézus azt mondta, hogy az „övé”, és a többit is összegzi: a kölcsönös szeretetet! A szeretet ugyanis „a törvény tökéletes teljesítése”[10], a „mindennél magasztosabb út”[11], amelynek bejárására hivatottak vagyunk.

Ezt értette meg Dario Porta atya is. Ő az olaszországi Pármában volt pap, és 1996 Nagycsütörtökén halt meg. Papságának első éveiben rendkívüli módon élte meg Istennel való kapcsolatát. Később egyre inkább megértette, hogy Jézust kell látnia minden felebarátban; így vált az evangéliumi szeretet a szenvedélyévé. Hogy hűséges maradjon ehhez az elhatározásához, egyre nagyobb figyelemmel igyekezett mások felé fordulni, félretéve személyes programjait. Egy napon ezt írta a naplójába: „Megértettem, hogy életünk végén csak az lesz fontos számunkra, hogy szerettük-e a testvért.”[12]

Mi is, mint ő, kérdezzük meg magunktól minden este: „Mindig szerettem a testvért?”

Chiara Lubich

---

[1] Jn 13,1

[2] Jn 15,13

[3] Jn 14,21

[4] Jn 14,23

[5] Jn 14,24

[6] Lk 22,42

[7] Mt 5,39

[8] Mt 5,44

[9] Vö: Mt 5,21-48

[10] Róm 13,10

[11] 1 Kor 12,31

[12] Dario Porta: Testimone dell’Amore gratuito, Parma 1996, 33.o.

Keresztút

Sík Sándor verse

	I. állomás: Pilátus halálra ítéli Jézust "... Mikor Pilátus eltörte a pálcát, Mi tartottuk a mosakodó tálcát, Hogy mossa kezét meggyalázott székén: Mi ordítottuk rekedtre a gégénk: Feszítsd meg őt! ... Emberek vagyunk; bűnösök vagyunk ... Te, ki az ítélőn ítélkezel, De bűne bánójával könnyezel, Halld elfutó szavam: Csak egyedül ne, csak a Bárány Nyomán indulhassak oda, Hol elejétől fogva vár rám Keresztemmel a Golgota!
	II. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet Megroncsolt testtel, homloka tövisben, Indul az útnak az elítélt Isten, Vállán a kereszttel. ... én kezdettől rámszabott keresztem! Elfogadom Uram, de hogy szeressem? ... Uram Jézus, Te adj erőt, Vagy elbukom az első durva szónál. De hiszen minden stációnál Te jársz, Uram, szolgád előtt!
	III. állomás: Jézus először esik el Terhe alatt a szörnyű fának, Terhe alatt a tenger bűnnek, ... Terhe alatt a világ elejétől Világ végeztéig minden rossznak: Az Úr leroskad. ... Vérünk és húsunk, emberfia, testvér! Verejtékünk hordod és vérhullásunk: Az én bűneim ülnek a kereszten: Esnek kell Uram, mivel én elestem. ... Akard, hogy úgy akarjam, És megöleljem én is a zuhanó keresztet Mondván: Míg meg nem áldasz, nem eresztelek!
	IV. állomás: Jézus édesanyjával találkozik Megy a Jézus a Kálváriára, Fejében a töviskoronája. Véres rózsák verték ki a testét, Megy a Jézus, viszi a keresztjét. Most először roskadt el alatta, Vad pribékek keze fölrángatta. Szeges szíjak a húsába tépnek, Borzalommal kísérik a népek. Szeges szíjak csontig elevenbe. Jön az úton Szűzmária szembe. A szeméből mennyek mosolyognak, De szívében hét tőre pokolnak. Hétfájdalmas, nézz ide miránk is, Krisztus Anyja, légy a mi Anyánk is!
	V. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak Cirenéből jött, messze földről, ... Éppen hogy elfogyott a munka kezéről.... És most megragadják s borzadó vállára, Melyen még az egész nap terhe ott reszket, Rárakják a térdet csuklató keresztet. ... Miféle menet ez? ... Ki ez a férfiú? Simon odafordul. Épen most rángatják újra fel a porból. Feláll, - egy pillanat, csak egy, a szemébe, Jézus Simonéba, Simon az övébe: Veti neki vállát máris a nagy fának, Megyen a Jézussal, föl a Golgotának.
	VI. állomás: Veronika kendőt nyújt Ó Istenarc, kegyetlen Kínzástól éktelen! Ó Irgalom, egyetlen! Ó Jóság, végtelen! Méltó ki lenne Hozzád? Egy gyenge nő: Letörli véres orcád A keszkenő. ... Ó lelkem, durva kendő, Mocsoktól keserű: Nézd, mennyi vár esendő Arc, amit letörülj: ... Vert arcok, s valamennyi A Krisztusé.
	VII. állomás: Jézus másodszor esik el Imhol másodszor roskadsz el alatta. ... Ó, Uram, én éppen csak abban az egyben hasonlítok Hozzád: Hogy el tudok esni, hogy újra csak el tudok esni, ... ... Másodszor elesett Krisztus, Akit ostorral ráncigál talpra a gyűlölet ökle, könyörgök Hozzád Állíts föl engem! Másodszor is Állíts föl engem!
	VIII. állomás: Jézus találkozik a síró asszonyokkal Jeruzsálem leányai, Mind, ti keserves Máriák, Ne sirassátok az Ember Fit: Timagatokon sírjatok, S fiaitokat sirassátok el, ... A boldogtalan bűnösökre öntsétek Könnyeitek árját, rájuk ontsátok könnyel Ölelkező szánalmatok, Akik nem tudják, hogy mit cselekszenek.
	IX. állomás: Jézus harmadszor esik el Félig halálra váltan, már-már a Golgotán, ... Harmadszor is leroskad a Keresztviselő. Mi elesett apák, megesett fiai, Honnan vegyünk erőt, Hogy szólítani merjük a Keresztviselőt? Nézz rám és nyújtsd kezed, Hogy el ne bukjam én Legalább ott, a végső, halálos Hegy tövén!"
	X. állomás: Jézust megfosztják ruháitól Letépték anyja-szőtt mezét. Leszaggatták varratlan köntösét, S most itt áll, ország és világ előtt, A zokogók és röhögők előtt, Az Ember Fia, meztelen. ... Hát én Uram? Mi lesz velem, Ha eljön egyszer ama nap, Mikor lábunkhoz omlanak Az emberszőtte fátyolok, ... S úgy csupaszon bámul reám Az emberiség ... S meglátják, hogy ki vagyok! Ki is vagyok, én Istenem? "Vetkezd le éned, s megtudod! Ó meztelen Krisztus a hegytetőn, Légy irgalmas vetkeztetőm!"
	XI. állomás: Jézust a keresztre szegezik Áll a kereszt az ég alatt, a föld felett. Tajtékot ver lába körül a gyűlölet. ... Ember Fia, egyedül vagy a puszta végtelenben! Egyedül lenni: emberek között, Egyedül lenni: az Isten előtt ... Egyedül lenni, önmagamnak is csak undora, Hát ezt is megtapasztalod, Ember Fia! Akkor tudod meg, hogy mi a kereszt és ki az Úr, a nagy Kereszten, ha mellette függsz áldozatul. Az áldozatban ott megoldatik minden titok: Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató, Felelni fog. Ott akkor: "Istenem, én Istenem!" kiálthatom.
	XII. állomás: Jézus meghal a kereszten Felkiáltottál: Beteljesedett. És lehajtottad fejedet. Igen, Uram, közel a nap, Talán az óra, tán a pillanat, Amikor félrebillen a fejem, Amikor én is beteljesedem. És elkezdődik egy új csepp öröklét? Bűn és erény, igazság, tévedés, ... Kell valamennyi és minden kevés, Csak a minden, a beteljesedés. Lehajtott fejű Krisztus a kereszten: ... Csak Tebenned a beteljesedés!
	XIII. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről Drágalátos szent testét A keresztről levették. Szegény Jézus megpihen Szűz Mária öliben. Szűz Mária siratja: ... most itt vagy az ölemben, Meggyalázva, összetörten. Már el nem vesz tőlem senki. Hát így kellett ennek lenni? ... Legyen, amint meg van írva: Elengedlek már a sírba. ... Veled voltam a kereszten, Hulló véreddel véreztem. Végig, mindig veled voltam, Veled vagyok most is, holtan. ... Harmad hajnal mikor éled, Én is veled visszatérek. Mert örömben, fájdalomban Nem élek én csak fiamban, Nincsen, ami elszakasszon: Én vagyok a Boldogasszony.
	XIV. állomás: Jézus testét sírba helyezik Állok a legutolsó stációnál, Várom a beteljesedést. És szembejön a Gyászmenet, A Krisztus-temetés. ... Mintha fölkelne az emberiség, Temetni a Krisztust. Ott van a menetben mind, aki él, Jók és gonoszak, hitetlenek, hívők. Mind ott vagyunk, ...S mindenfelől, Ömlik az emberiség: temetni a Krisztust. És minden nyelven a megváltott ... emberiségnek, egy láthatatlan pálca üzemére Zuhog az egyetemes ének: "Temessük el, temessük el!?" Valahol A kristálytenger fölött, A Szék előtt Feszült inakkal áll az Angyal. Áll, vár és alig-alig győzi kivárni A Harmadnap hajnallatát, ... És lendül a szárny, És lebben a kő, És elhangzik a mindenségben: "Békesség nektek, én vagyok!"

Életige, 2004. április

„Aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és az elöljáró olyan, mint a szolga!” (Lk 22,26)

Lukács itt már nem első alkalommal számol be arról, hogy a tanítványok azon vitatkoznak, hogy ki a nagyobb közülük[1]. Ezúttal az utolsó vacsora közben beszélgetnek erről. Jézus röviddel ezelőtt alapította meg az Eukarisztiát, szeretetének és mérték nélküli önátadásának legnagyobb jelét, mely előképe annak, amit néhány óra múlva a kereszten él majd át. Az övéi között van, „úgy, mint a szolga”[2]. János evangéliuma le is írja azt az epizódot, amikor ennek konkrét jelét adva megmosta tanítványai lábát. Fontos, hogy ebben a hónapban, amikor a Húsvétot, Jézus feltámadását ünnepeljük, szemünk előtt tartsuk ezt a tanítását.

A tanítványok nem értik, mert a megszokott, emberi gondolkodásmód szerint élnek, mely nagyra értékeli a presztízst és a megtiszteltetést, a társadalmi létra felső fokait, azt, hogy az ember legyen „valaki”. Jézus viszont pontosan azért jött a földre, hogy olyan új társadalmat, olyan új közösséget hozzon létre, melyet más eszme vezérel: a szeretet.

Ha Ő, az Úr és a Mester megmosta mások lábát (ami akkoriban a rabszolgák feladata volt), akkor mi is, ha követni akarjuk Őt, arra vagyunk meghívva, hogy ugyanilyen konkrétan és odaadással szolgáljuk felebarátainkat, különösen, ha felelősek vagyunk értük.

„Aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és az elöljáró olyan, mint a szolga!”

Ez egyike a Jézusi paradoxonoknak. Csak akkor érthetjük meg, ha arra gondolunk, hogy a keresztényre jellemző magatartás a szeretet. Az a szeretet, amelyért az utolsó helyet foglalja el, és kicsinnyé lesz mások előtt; mint egy édesapa, aki kisgyermekével játszik, vagy segít nagyobb fiának a lecke megírásában.

Páli Szent Vince „urainak” nevezte a szegényeket, ennek megfelelően szerette és szolgálta őket, mert Jézust látta bennük. Lellis-i Szent Kamill a betegek fölé hajolt, megmosta sebeiket, megigazította ágyukat; és mindezt – ahogy ő maga írta – „olyan érzülettel, mint az egyetlen beteg gyermekét ápoló szerető édesanya”.

És hogyan ne jutna eszünkbe a hozzánk oly közel álló boldog Teréz Anya, aki haldoklók ezreihez hajolt le, „semmivé” válva a szegények legszegényebbjei előtt?

„Kicsinnyé válni” a másikkal szemben azt jelenti, hogy megpróbálunk minél mélyebbre hatolni a lelkébe, hogy megoszthassa velünk szenvedéseit, és mindazt, ami érdekli őt. Akkor is, ha azok számunkra kevésbé fontosnak vagy jelentéktelennek tűnnek, mert számára a mindent jelentik.

„Kicsivé lenni” a többi ember előtt…, de nem azért, mintha mi bizonyos értelemben „felül” volnánk, a másik pedig „alul”. Inkább azért, mert ha nem tartjuk féken énünket, az – mint a felfújt léggömb – mindig kész felpattanni, és a felebaráttal kapcsolatban felsőbbrendű pozícióba helyezkedni.

„Aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és az elöljáró olyan, mint a szolga!”

Egyszóval: a „másikat kell élnünk”. Nem élhetünk magunkba zárkózottan, eltelve saját aggodalmainkkal, dolgainkkal, ötleteinkkel, vagy bármivel, amit a magunkénak tudhatunk.

El kell felejtenünk önmagunkat, és háttérbe kell húzódnunk azért, hogy oda tudjunk figyelni a másik emberre, hogy bárkivel eggyé váljunk. Annyira, hogy lekuporodunk hozzá, és felemeljük őt, hogy felül tudjon emelkedni szorongásán, aggodalmain, fájdalmain, komplexusain és fogyatékosságain; vagy egyszerűen segítünk neki, hogy önmagából kilépve elinduljon Isten és a felebarát felé, és így megtaláljuk vele együtt az élet teljességét és az igazi boldogságot.

Az államférfiak és a különböző köztisztviselők (az „elöljárók”) is szeretet-szolgálatként élhetik meg felelős beosztásukat. Így olyan körülményeket tudnak létrehozni és meg is őrizni, melyek lehetővé teszik, hogy a szeretet minden formája kiteljesedjen: a fiatalok szeretete, akik házasságot akarnak kötni, és ehhez lakásra és munkahelyre van szükségük; azok szeretete, akik tanulni szeretnének, amihez iskolák és könyvek kellenek; azok szeretete, akiknek vállalkozásuk van, amihez utakra, vasútra, pontos szabályokra van szükség…

Reggeltől estig, amíg nyugovóra nem térünk: otthon, a hivatalban, az iskolában vagy az utcán; mindig alkalmat találhatunk arra, hogy szolgáljunk, és hogy megköszönjük mások szolgálatát.

Tegyünk mindent a testvérben élő Jézusért! Ne hagyjunk ki senkit, és szeressünk mindig elsőként!

Szolgáljunk mindenkit! Csak így leszünk „nagyok”.

Chiara Lubich

---

[1] Vö.: Lk 9,46

[2] Lk 22,27

Népek Krisztusa - Magyarország

 

 

 

www.nemzetihirhalo.hu **

* 

Legismertebben talán Márai Sándor könyvében bukkanhatunk rá erre a kifejezésre, hogy "népek Krisztusa Magyarország".
Már a középkorban is történnek erre utalások, de a Rákóczi szabadságharc korában már egyértelműen elhangzik ez a kifejezés. Aztán az 1848-49 -es szabadságharc korában ismét. Később Trianon kapcsán és majd 1956 kapcsán ismét elhangzik. Minden esetben azt akarják kifejezni vele, hogy országunk önfeláldozásával, vérével és hősiességével úgymond megváltotta Európa és az európai kereszténység létét.
 
IV. Béla mondta ki először: "egész Európa, egész kereszténység, egész emberiség - ezért van a magyar". Még Balassi Bálint is azt mondta: "az jó hírért, névért és egész kereszténységért harcol a magyar". Mindezért köszönetet nem kaptunk a mai napig, viszont megalázást, eltaposást és gyalázatot bőven. Harcoltunk a tatár-mongolok ellen, harcoltunk a törökök ellen, mindezt úgy, hogy sokszor keresztény Európa szövetséget kötött a pogányokkal ellenünk. Európa, akire most fel kellene néznünk gyalázatos tetteket követett el a magyar királyság ellen. (pl. Velence, a francia király, vagy maga a pápa többször is.)

Ha a magyarság szabad, akkor a világ is szabad. De ha a magyarság szolga, akkor a világ biztosan nem szabad! A magyarság a világot már számtalan alkalommal megmentette, de a világ még egyetlen egyszer sem mentette meg a magyarságot. Történelmünk mintegy keresztútjárás. Pap Gábor az, aki úttörő volt abban, hogy a jézusi keresztút 14 stációját rávetítette a magyar történelem egy - egy fontos fordulópontjára. Nincsen a világon másik nép, amelyiknek a történelmére maradéktalanul rá lehet vetíteni a szenvedéstörténetet. Érdemes ezen elgondolkozni, mert a végén megdöbbentő következtetésre lehet jutni!

1. stáció: Jézust elítélik és Jézus elfogadja az ítéletet. Jeruzsálem falainak tövében történik. Pilátus rámutat: "Íme, az ember!" (Ecce homo!). Évszázadokon keresztül a magyarságnak Attila király mutat emberi példát. Amikor Atillának Róma falai alatt megjelenik Jézus Krisztus angyala és tőle jön az üzenet: az angyal fényes koronát ígér neki, ha megkíméli a várost, mert az apostolok csontjai a városban nyugszanak. Atilla itt elvállalja azt a küldetést, hogy megkímélje a várost, bármilyen nehezére is esik Isten ostorának, hogy ne rombolja le a bűnös Rómát. Ettől kezdve lesz Róma püspöke római pápa. Ezt is Atillának köszönheti a kereszténység. Innentől kezdve a magyarság egy vállalt utat fog bejárni.

2. stáció: Jézus felveszi a keresztet. A magyarság visszatér a Kárpát-medencébe. A magyarok második bejövetele miért történhetett? Mi volt a cél? "Nem! Nem! Soha!" - a Kárpát-medencét nem lehet magára hagyni! Atilla király örökségébe jönnek vissza. Minden krónika jogfolytonosságot hangsúlyoz. A Krónikák nem beszélnek honfoglalásról, hanem visszajövetelről. A jogfolytonosság az üdvtörténetre is vonatkozik. Atilla vállalását is folytatni kell!

3. stáció: Jézus először esik el a kereszttel. Bulcsú kivégzése. Bulcsú nagyon bölcs hadvezér volt, a világ egyik legjobb hadvezére. Itt döbbenhetett rá a magyarság, hogy a keresztútjárás kemény dolog lesz. Bulcsút úgy végezték ki, mint egy lótolvajt és ezért a mai napig nem kértek bocsánatot. A világ legjobb hadvezéréről nem lehet elhinni, hogy váratlanul rajtaütöttek, mert akkor az nem hadvezér. Nyilvánvaló, hogy tőrbe csalták. Még az is érdekes gondolat lehet, hogy Bulcsúval együtt végezték ki Lehel vezért is. Viszont amit utoljára lehel ki valaki az búcsú lehelet. Érdekes összecsengés!

4. stáció: Jézus találkozik legszentebb édesanyjával. Ez az azonosítás nagyon egyszerű. A magyar történelemben, aki azonosította az ősök Boldogasszonyát Szűz Máriával az maga Szent István volt. Itt kell vigyázni, mert a "Habsburg kurzus" szerint Szent István kiirtotta az ősvallást, erőszakkal terjesztette a kereszténységet. Ezt sajnos sokan hirdetik ma is nemzeti lobogó alatt a Himnuszt énekelve.... (lásd. István a király rock opera). Ezzel, ha a "Habsburg kurzusnak" hiszünk, akkor szépen leválasztjuk és eltávolítjuk történelmünkről a Szent István és Atilla közötti kb. 500 évet. A világtörténelemben nem volt másik olyan nép vagy nemzet rajtunk kívül, amely saját ősvallásának Istenasszonyát Szűz Máriával azonosította volna és azt a világ elfogadta volna. Ezt az azonosítást elfogadta az egész világ! Tudjuk ez mit jelent? Ha nekünk Szűz Mária az édesanyánk, akkor nekünk Jézus Krisztus a testvérünk! Az azonosítás azért is rendkívül nagyszerű húzás volt, mert ettől kezdve keresztény ország jogszerűen nem támadhatta meg hazánkat, hiszen Magyarország Mária országa.

5. stáció: Jézusnak segít a keresztvitelben Simon. Itt Simont azonosítani lehet Szent Lászlóval. Szent László a kereszténység legnagyobb védelmezője saját korában. Az úgynevezett magyar oltáron két szent királyunk (Szent István és Szent László) között jelenik meg Szűz Mária. (pl. csíksomlyói oltár) Más nemzetről sohasem neveztek el oltárt. Német oltár, olasz oltár vagy francia oltár nincsen. Szent László napja a nyári napfordulónál van - Szent István napja a téli napfordulónál. Kozmikus értelemben a fény és a sötétség határait a két magyar király jelöli ki. Tudni illik, hogy a korabeli ábrázolások Szent Lászlót mindig Jézus arccal ábrázolják.

6. stáció: Veronika kendőjével letörli Jézus homlokát. A hófehér kendőn megjelenik egy nem emberi kéz által festett ikon, Jézus hiteles és igazi képe. Árpádházi Szent Erzsébet vagy Árpádházi Szent Margit emberiség felé nyújtott segítsége híven tükrözi Veronika tettét. Amikor valaki felmutat egy példát, megmutatja az emberiségnek a magyarok mivoltát.

7. stáció: Jézus másodjára esik el a kereszttel. Ez a legnagyobb, legfájdalmasabb esés a kereszttel. Kihal az Árpádház férfi ága.

8. stáció: Jézus megvigasztalja a jeruzsálemi asszonyokat. A szenvedő Jézus vigasztalja meg az őt sirató jeruzsálemi asszonyokat. Mátyás király az igazságos, az igazság szavával vigasztalja a nemzetet. Akkora erőtöbbletet ad, hogy ettől tudunk tovább menni történelem viharaiban.

9. stáció: Jézus harmadszor esik el a kereszttel. 1521. augusztus 29. Nádorfehérvár eleste, 1526. augusztus 29. Mohács, a király és a nemesség eleste, 1541. augusztus 29. Buda eleste. (A három dátum összevonható - amúgy is különös módon összecseng, mert egy naptári napra esik!) A mohácsi csata azért meglepetésekben bővelkedik: Pl. a magyar vitézek eleje, már a szultán sátrának közvetlen közelében volt, amikor véget ért a csata. Így szokták beállítani: 2 óra alatt eldőlt. Na de, milyen két óra alatt? A törökök 150 éven keresztül egyfolytában emlegetik. A törökök úgy írták le, hogy akkora csata volt, hogy a bolygók megálltak a pályájukon és a magyar király hős volt! - De ez volt a sorsa! A csata előtt a kalocsai érsek misézik. Amikor, az ostyatartóból kiveszi az ostyát az vérzik. Nagyon jól tudták, hogy hova mennek és mi lesz a sorsuk. Az évek során átlagosan a török mindig tízszeres túlerőben van és fél a magyartól. Tehát ilyen túlerővel szembeszállni nem volt szokatlan.

10. stáció: Jézust megfosztják ruháitól. A nemzetet megfosztják váraitól, ékességeitől, történelmétől, múltjától. Lemeztelenítik és megbecstelenítik. 1701-ben Lipót császár elrendeli a régi nagyhírű váraink felrobbantását.

11. stáció: Jézust keresztre feszítik. Ez egyértelmű, hogy 1920. június 4. Trianon. Ezt mindenki így emlegeti. Elhangzik a keresztfánál: atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit tesznek. Valóban nem tudták - ma sem tudják!

12. stáció: Jézus meghal a kereszten. 1956! Ezt a nemzethalált - bár élőként - a nemzet átéli. Ezért akarunk feltámadni. 1956-ban gyerekek haltak meg! Gyerekek voltak a hősök. A gyerekek a jövőt jelentik. Ez az igazi tragédia és a nemzethalál, amit a nemzet élve él meg. 1446 - 1956 - 2006 sokszorosan kapcsolódnak egymáshoz.

13. stáció: Jézust leveszik a keresztről édesanyja ölébe helyezik. Ezt csak egy eseményhez lehet kötni történelmünkben. A Magyar Szent Korona hazatér 1978 -ban, majd 2000-ben a múzeumból áthelyezik a Parlamentbe. Tudjuk, hogy a múzeumban csak a "halott" dolgokat tárolják az élő és működő dolgok helye nem ott van. Így a Szent Koronánk nem kerülhetett méltóbb helyre, mint a magyar törvényhozás központi épületébe.

14. stáció: Jézust sírba teszik. Magyarország az Európai Unióba tétetik. Elhinni, hogy halálból van feltámadás - hihetetlenül nehéz dolog! Itt arról van szó, hogy magára maradt, egyedül van a sírban, nem látja őt senki, nem sír érte senki. Ilyen helyzetben van ma a magyarság és a magyarságnak el kell hinnie, hogy nem halt meg és lesz feltámadás! Ez egy önként vállalt alászállás poklok mélyére. Egy idő óta meredeken szállunk lefelé..... 1956 -ban a világ elsírta magát és azt mondta, hogy ez tényleg a népek Krisztusa. Azóta azonban nem látnak bennünket és a sírból mi sem látunk ki. Magunkra maradtunk!

15. stáció: FELTÁMADÁS! A keresztútjárás koronája maga a feltámadás! Feltámadás nélkül Jézus nem Krisztus. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen ellustult, eltunyult, sorsára közömbös nép hogyan tudja megvalósítani a feltámadást. Az 1-14. stáció egy racionális folyamat volt, a 15. stáció azonban nem racionális folyamat. Ezért egyáltalán nem kell figyelembe venni, hogy most milyen a magyarság. Nem ez számít. A magerőt kell mozgósítani, ami bennünk van! Rá kell döbbennünk: ha eddig igaz volt, akkor az utolsó lépés miért ne lenne igaz? TEGYÜK MEG AZT A LÉPÉST!

Pap Gábor és Szántai Lajos tanításai alapján:
"pálos1200"