Életige 2003. június

„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek… egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)

Ezeket a szavakat a feltámadt Jézus intézte apostolaihoz, mennybemenetele előtt. Bevégezte az Atyától rábízott küldetést: azért élt, azért halt meg és támadt fel, hogy megszabadítsa az emberiséget a rossztól, kiengesztelje Istennel, egyetlen családdá egyesítse. Most, mielőtt visszatér az Atyához, azt a feladatot bízza apostolaira, hogy folytassák művét, és tegyenek tanúságot Róla az egész világon.

Jézus jól tudja, hogy ez a feladat mérhetetlenül felülmúlja képességeiket, ezért megígéri nekik a Szentlelket. Amikor a Szentlélek pünkösdkor leszáll rájuk, az egyszerű és félénk galileai halászokat az Evangélium bátor hirdetőivé formálja át. Semmi sem állíthatja meg őket többé. Azoknak, akik akadályozni akarnák őket tanúságtevésükben, ezt válaszolják: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.”[1]

Az apostolok által Jézus az egész Egyházra bízza a tanúságtétel feladatát. Ez a jeruzsálemi első keresztény közösség tapasztalata, akik „örvendezve és tiszta szívvel” élve, napról-napra új tagokat vonzottak maguk közé[2]. Ez a János apostol által alapított első közösség tagjainak tapasztalata is, akik hírül adták, amit hallottak, amit saját szemükkel láttak, amit szemléltek és amit kezük tapintott: az élet Igéjét…[3]

A keresztség és a bérmálás által mi is megkaptuk a Szentlelket, aki arra ösztönöz minket, hogy hirdessük az Evangéliumot. Jézus nekünk is mondja:

„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket…”

A Szentlélek a feltámadt Úr ajándéka. Bennünk lakozik, az Ő temploma vagyunk. Megvilágosít és vezet bennünket. Ő az igazság Lelke, általa értjük meg Jézus szavait, amelyeket élővé és aktuálissá is tesz; eltölt bennünket a Bölcsesség iránti szerelemmel, és megsúgja nekünk, hogy mit és hogyan mondjunk. Ő a Szeretet Lelke, aki eláraszt bennünket szeretetével, képessé tesz arra, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből, és hogy szeressünk mindenkit, akivel találkozunk. Ő az erősség Lelke, aki megadja a bátorságot és az erőt ahhoz, hogy az Evangélium szerint éljünk, és mindig az igazságról tegyünk tanúságot. Csak akkor vagyunk képesek teljesíteni azt a nagy küldetést, amelyet Jézus ránk bízott, ha annak a szeretetnek a tüze ég bennünk, amelyet Ő árasztott szívünkbe.

„… tanúságot tesztek majd rólam…”

Hogyan tegyünk tanúságot Jézusról? Úgy, hogy éljük azt az új életet, amelyet Ő hozott a földre: a szeretetet; és mutassuk meg annak gyümölcseit. Követnünk kell a Szentlelket, aki mindig készségessé tesz arra, hogy amikor találkozunk egy testvérünkkel, eggyé váljunk vele, tökéletesen szolgáljuk őt. Ő megadja az erőt ahhoz, hogy szeressük azokat is, akik valamiféleképpen ellenünk vannak. Irgalmat ad szívünkbe, hogy tudjunk megbocsátani, és meg tudjuk érteni, hogy mire van szükségük. Ő tölt el tettrekészséggel, hogy alkalmas időben megosszuk másokkal lelkünk legszebb kincseit…

Szeretetünkkel Jézus szeretetét tesszük láthatóvá és adjuk tovább. Olyan ez, mint a lencse, mely összegyűjti a Nap sugarait: ha egy szalmaszálat tartunk alá, lángra gyullad, mert az összegyűjtött napsugarak hőmérséklete megsokszorozódik. Ha viszont a szalmaszálat közvetlenül a napfényre tesszük, nem fog meggyulladni. Így van ez sokszor az emberekkel is. Közömbösnek tűnnek a vallás iránt, de előfordul, hogy lángra gyulladnak – mert Isten akarja így –, amikor egy olyan emberrel kerülnek kapcsolatba, aki Isten szeretetében él, és lencseként összegyűjti az Ő szeretetének sugarait, amely lángra lobbant és megvilágosít.

Isten szeretetével szívünkben, és Isten szeretete által messzire juthatunk, és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben:

„… egészen a föld végső határáig…”

A földnek nemcsak földrajzi értelemben vannak „határai”. Ez a kifejezés pl. azokra is vonatkozik, akik ott élnek a közelünkben, de még nem részesültek abban az örömben, hogy igazán megismerték volna az Evangéliumot. Tanúságtételünknek egészen eddig kell eljutnia.

Ezenkívül meg akarjuk élni az „aranyszabályt”, amely ott van minden vallásban: tegyük másokkal azt, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek.

Jézus iránti szeretetünk azt kéri tőlünk, hogy „váljunk eggyé” mindenkivel, tökéletesen elfelejtkezve önmagunkról, amíg a másik, akit a bennünk lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk: így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd; és mondanivalónk a kölcsönös szeretet talaján ajándékká válik.

Isten tegyen tanúságtevőivé bennünket az emberek előtt, hogy Jézus is, amint megígérte, megvalljon bennünket az Atya előtt[4]!

Chiara Lubich

---

[1] ApCsel 4,20

[2] V.ö.: ApCsel 2,46.48

[3] V.ö.: 1 Jn 1,1-4

[4] V.ö.: Mt 10,32

Életige, 2003. május

„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, mely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, a gyümölcshozót pedig megtisztítja, hogy még többet teremjen.” (Jn 15, 1-2)

Jézus arra készül, hogy visszatér az Atyához. Közelgő halálában és feltámadásában valóra válik a búzaszemről szóló példabeszéd, amely a földbe hullva elhal, és kalászba szökkenve termést hoz. Jézus végbeviszi művét: a kereszten teljes mértékben odaajándékozza önmagát (mint a búzamag, amely elhal), a feltámadással pedig egy új emberiségnek ad életet (mint a sok szemből álló, tömött kalász). Ugyanakkor azt is akarja, hogy tanítványai folytassák művét: nekik is egészen életük feláldozásáig kell szeretniük, hogy ezáltal megszülethessen a közösség. Az utolsó vacsorán ezért hasonlítja őket a szőlővesszőhöz, amely arra hivatott, hogy gyümölcsöt teremjen.

A gyakorlatban hogyan is lehetünk beoltva a szőlőtőbe? Jézus elmagyarázza: Benne maradni azt jelenti, hogy megmaradunk a Szeretetében[1]; hogy hagyjuk, hogy az Ő szavai éljenek bennünk[2]; és hogy megtartjuk parancsait[3], mindenekelőtt azt a parancsot, amelyet „sajátjának” nevez: a kölcsönös szeretetet[4]. Az utolsó vacsorán testét és vérét is nekünk adta. Ő tehát – bennünk és közöttünk – továbbra is gyümölcsöt terem majd, és beteljesíti művét. Ha azonban visszautasítjuk ezt a szeretetteljes kapcsolatot, akkor lemetsz minket a szőlőtőről.

„Minden szőlővesszőt, mely nem hoz gyümölcsöt bennem, [Atyám] lemetsz rólam…”

Lehetetlen, hogy az Atyának ez a kíméletlen viselkedése ne ébresszen istenfélelmet bennünk. Nem élhetünk ugyanis vissza az Ő szeretetével. Isten, pontosan azért, mert Szeretet, Igazság is. Azért metsz, mert látja, hogy a szőlővessző már halott, önmagát ítélte halálra: visszautasította az éltető nedveket, és ezért nem hoz több gyümölcsöt.

Abba a hibába eshetünk, hogy azt hisszük: gyümölcsöt aktivizmussal lehet teremni, vagyis ha eseményeket szervezünk, ha hatékonyak vagyunk… Elfelejthetjük azt, aminek igazán értéke van: hogy egyesüljünk Jézussal, az Ő kegyelmében éljünk, vagy legalább hallgassunk a lelkiismeretünkre. Az Atya tehát lemetszi ezt a szőlővesszőt, mert a látszat ellenére nincs benne többé élet.

Nincs hát semmi remény? Az Úr szőlőskertje titokzatos. Ő képes újra beoltani a levágott szőlővesszőt: mindig megtérhetünk, mindig újrakezdhetünk.

„… a gyümölcshozót pedig [Atyám] megtisztítja, hogy még többet teremjen.”

Miből tudhatom meg, hogy termek-e gyümölcsöt?

Bárki, aki jót tesz, törvényszerűen próbatételeken megy át. Isten szeretetének kifejeződése ez, mely megtisztítja cselekedeteinket, hogy még több gyümölcsöt hozzunk: ugyanúgy, mint a szőlő a metszés után. Ezért ér bennünket fizikai és lelki szenvedés, betegség, kísértés, kétely, az érzés, hogy Isten elhagyott minket: a legkülönfélébb helyzetek, amelyek nem annyira az életről, mint inkább a halálról szólnak.

Miért? Isten talán a halált akarja? Nem, sőt, Ő az életet szereti. A teljes és termékeny életet, amelyet mi – minden jóra, pozitívumra és békére való törekvésünk ellenére – el sem tudunk képzelni. Ő pontosan ezért metsz meg bennünket.

„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, mely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, a gyümölcshozót pedig megtisztítja, hogy még többet teremjen.”

Ez az életige biztosít bennünket arról, hogy a próbatételek és nehézségek sohasem öncélúak. Azért érkeznek, hogy „még többet” teremjünk. És nem csak az számít gyümölcsnek, ha termékeny az apostolkodásunk, ha hitre ébresztünk másokat és építjük a keresztény közösséget. Jézus másfajta gyümölcsökről is beszélt. Megígérte nekünk, hogy ha megmaradunk az Ő szeretetében és az Ő Igéi bennünk maradnak, kérhetünk bármit, amit akarunk, és megkapjuk^[5]. Így megdicsőítjük az Atyát^[6], és az öröm teljessége lesz bennünk^[7].

Megéri az Atya hozzáértő kezére bízni magunkat, és hagyni, hogy Ő munkáljon meg bennünket.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Jn 15,9

[2] V.ö.: Jn 15,7

[3] V.ö.: Jn 15,10

[4] V.ö.: Jn 15, 12.17

[5] Jn 15,7.16

[6] V.ö.: Jn 15,8

[7] V.ö.: Jn 15,11

2003. Április 18. - Nagypéntek

Jézus:
Szeretettel, alázatos lélekkel kísérjetek el keresztutamon, s lélekben egyesüljetek Velem, a Fájdalmak Emberével és Szent Édesanyámmal, a Fájdalmas Anyával.

I. Isten iránti engedelmességem vezetett abban, hogy szeretettel, szeretetből elvállaltam az igazságtalan ítéletet. Így tudtam kiengesztelni Atyámat az emberi engedetlenség miatt.

II. Szeretettel adtam példát nektek, hogy miként kell az élet terheit elfogadni, jól fogadni. Tekintsetek Rám, ha valami nehéz, s engedjétek, hogy szívetekig hatoljon szeretetem, s akkor meg tudjátok majd tanulni, hogy mi az engesztelés lényege, hogy miként kell az élet nehézségeit, a kereszteket elfogadni és hordozni.

III. A kereszt súlya a földre sújt, de a szeretet erőt ad a folytatáshoz. Soha ne adjátok fel a reményt. Bízzatok, s akarjatok naponta újrakezdeni, ha valamiben hibáztatok.

IV. Akik a szeretet által összeforrtak, tekintetük szavak nélkül is képes segíteni a másikon, amikor már semmi más lehetőség nincs. Szent Édesanyám is így forrt össze Velem.

V. Szeretettel hordozzátok egymás terheit, s akkor mindnyájatoknak szebbé, könnyebbé fog válni az élete. Akarjatok könnyíteni mások terhein, ha lehetőségeitek engedik, de figyeljetek arra is, hogy miben tudtok segíteni!

VI. A segítőkész jó akarat jutalmaként kapta Veronika arcmásomat.

VII. A keresztet egyre nehezebben bírom vinni, ismét elestem, egész testem egy nagy seb. Tekintsetek rám, ha az élet terhe a földre sújt és merítsetek erőt Belőlem, kegyelmeimből, irgalmazni akaró, szerető Szívemből. Én erőt adok nektek az újra kezdéshez, hogy legyen elég bátorságotok felkelni a bűn fertőjéből és a kegyelem segítségével tovább menni, előre haladni.

VIII. Ne miattam sírjatok, hanem magatokat, s gyermekeiteket sirassátok. Én az egész emberiség bűnét, minden vétkét magamra vettem, hogy kiengeszteljem az Atyát. Nektek saját magatok és embertársaitok bűnei miatt kell engesztelést nyújtanotok. Velem egyesült szeretettel tegyétek jóvá bűneiteket, s így engeszteljétek mások bűneiért is.

IX. Harmadszori elesésem által akartam példát és segítséget adni a visszaeső bűnösöknek, de a kétségbeesés ellen is. Az emberek életük során többnyire ugyanazokat a bűnöket követik el. Ha Felém fordulva, Tőlem kértek erőt a javuláshoz, akkor azt meg is kapjátok, szeretetemmel és irgalmammal együtt. Akarjatok a javulás útján napról napra előbbre haladni, és imáitok, engesztelésetek által másokat is segítsetek ehhez.

X. Az emberek szégyentelensége miatt kell elviselnem a lemeztelenítés fájdalmas szégyenét, s engesztelést nyújtani az isteni igazságosságnak. A világ szelleme, a világiasság sajnos az Egyházba is erőteljesen behatolt. A szeretet jócselekedetei, az ima, a szeretetből vállalt engesztelés által fedjétek be mezítelenségemet.

XI. Itt a kegyetlenség a durvasággal, a gonoszsággal keveredik: keresztre feszítenek. Másokat megsegítő kezeimet, a bűnösök után járó lábaimat, éles, hegyes vas szögekkel a kereszthez szögezik. Kedveseim! Ti vagytok misztikus Testem tagjai, legyetek hát ti áldást osztó, és másokat megsegítő kezem, a szeretetből fakadó ima, engesztelés által a bűnösöket is felkutató lábam, hogy másokat az üdvösség útjára segítsetek, a test és a lélek gyógyulását kieszközöljétek magatok és mások számára is.

XII. A test halála a beteljesülés, mert amit az ember követ egész földi életében az fog az örökkévalóságban kiteljesedni. Ha az isteni akaratot, akkor az, ha pedig az ember azt elutasítva saját önzését valósítja meg, akkor az Isten nélküli életet választja, de az maga a pokol. Imádkozzatok, engeszteljetek, hogy ti és sokan mások is az örök élet boldogságát egykor elérhessétek.

XIII. Halott testemet Fájdalmas Édesanyám ölébe helyezik. A Fájdalmak Embere és a Fájdalmas Anya egészen egy a szeretetben és a szenvedésben. Lélekben ti is egyesüljetek Velünk, hogy a megváltói és a társmegváltói szent műhöz csatlakozzatok. Így egészítsétek ki testetekben, ami még hiányzik e műből.

XIV. Követőim feladata, hogy Velem egyesülve jó vetőmaggá, értékes búzává váljanak, s így hozzanak 60-szoros, 90-szeres, százszoros termést az örök életre.

XV. A keresztút vége a feltámadás. Az élet vége az örökkévalóság. De az ember szabad döntésétől, és döntéseitől függ, hogy az örök boldogságélete, vagy az örök kárhozat szenvedése lesz egykor végleges osztályrésze.

Mária Julianna által 2003/04-ben

2003. Április 18. - Nagypéntek

Jézus:
Szeretettel, alázatos lélekkel kísérjetek el keresztutamon, s lélekben egyesüljetek Velem, a Fájdalmak Emberével és Szent Édesanyámmal, a Fájdalmas Anyával.

I. Isten iránti engedelmességem vezetett abban, hogy szeretettel, szeretetből elvállaltam az igazságtalan ítéletet. Így tudtam kiengesztelni Atyámat az emberi engedetlenség miatt.

II. Szeretettel adtam példát nektek, hogy miként kell az élet terheit elfogadni, jól fogadni. Tekintsetek Rám, ha valami nehéz, s engedjétek, hogy szívetekig hatoljon szeretetem, s akkor meg tudjátok majd tanulni, hogy mi az engesztelés lényege, hogy miként kell az élet nehézségeit, a kereszteket elfogadni és hordozni.

III. A kereszt súlya a földre sújt, de a szeretet erőt ad a folytatáshoz. Soha ne adjátok fel a reményt. Bízzatok, s akarjatok naponta újrakezdeni, ha valamiben hibáztatok.

IV. Akik a szeretet által összeforrtak, tekintetük szavak nélkül is képes segíteni a másikon, amikor már semmi más lehetőség nincs. Szent Édesanyám is így forrt össze Velem.

V. Szeretettel hordozzátok egymás terheit, s akkor mindnyájatoknak szebbé, könnyebbé fog válni az élete. Akarjatok könnyíteni mások terhein, ha lehetőségeitek engedik, de figyeljetek arra is, hogy miben tudtok segíteni!

VI. A segítőkész jó akarat jutalmaként kapta Veronika arcmásomat.

VII. A keresztet egyre nehezebben bírom vinni, ismét elestem, egész testem egy nagy seb. Tekintsetek rám, ha az élet terhe a földre sújt és merítsetek erőt Belőlem, kegyelmeimből, irgalmazni akaró, szerető Szívemből. Én erőt adok nektek az újra kezdéshez, hogy legyen elég bátorságotok felkelni a bűn fertőjéből és a kegyelem segítségével tovább menni, előre haladni.

VIII. Ne miattam sírjatok, hanem magatokat, s gyermekeiteket sirassátok. Én az egész emberiség bűnét, minden vétkét magamra vettem, hogy kiengeszteljem az Atyát. Nektek saját magatok és embertársaitok bűnei miatt kell engesztelést nyújtanotok. Velem egyesült szeretettel tegyétek jóvá bűneiteket, s így engeszteljétek mások bűneiért is.

IX. Harmadszori elesésem által akartam példát és segítséget adni a visszaeső bűnösöknek, de a kétségbeesés ellen is. Az emberek életük során többnyire ugyanazokat a bűnöket követik el. Ha Felém fordulva, Tőlem kértek erőt a javuláshoz, akkor azt meg is kapjátok, szeretetemmel és irgalmammal együtt. Akarjatok a javulás útján napról napra előbbre haladni, és imáitok, engesztelésetek által másokat is segítsetek ehhez.

X. Az emberek szégyentelensége miatt kell elviselnem a lemeztelenítés fájdalmas szégyenét, s engesztelést nyújtani az isteni igazságosságnak. A világ szelleme, a világiasság sajnos az Egyházba is erőteljesen behatolt. A szeretet jócselekedetei, az ima, a szeretetből vállalt engesztelés által fedjétek be mezítelenségemet.

XI. Itt a kegyetlenség a durvasággal, a gonoszsággal keveredik: keresztre feszítenek. Másokat megsegítő kezeimet, a bűnösök után járó lábaimat, éles, hegyes vas szögekkel a kereszthez szögezik. Kedveseim! Ti vagytok misztikus Testem tagjai, legyetek hát ti áldást osztó, és másokat megsegítő kezem, a szeretetből fakadó ima, engesztelés által a bűnösöket is felkutató lábam, hogy másokat az üdvösség útjára segítsetek, a test és a lélek gyógyulását kieszközöljétek magatok és mások számára is.

XII. A test halála a beteljesülés, mert amit az ember követ egész földi életében az fog az örökkévalóságban kiteljesedni. Ha az isteni akaratot, akkor az, ha pedig az ember azt elutasítva saját önzését valósítja meg, akkor az Isten nélküli életet választja, de az maga a pokol. Imádkozzatok, engeszteljetek, hogy ti és sokan mások is az örök élet boldogságát egykor elérhessétek.

XIII. Halott testemet Fájdalmas Édesanyám ölébe helyezik. A Fájdalmak Embere és a Fájdalmas Anya egészen egy a szeretetben és a szenvedésben. Lélekben ti is egyesüljetek Velünk, hogy a megváltói és a társmegváltói szent műhöz csatlakozzatok. Így egészítsétek ki testetekben, ami még hiányzik e műből.

XIV. Követőim feladata, hogy Velem egyesülve jó vetőmaggá, értékes búzává váljanak, s így hozzanak 60-szoros, 90-szeres, százszoros termést az örök életre.

XV. A keresztút vége a feltámadás. Az élet vége az örökkévalóság. De az ember szabad döntésétől, és döntéseitől függ, hogy az örök boldogságélete, vagy az örök kárhozat szenvedése lesz egykor végleges osztályrésze.

ÉLETIGE, 2003. ÁPRILIS

"Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!" (Mk 14,36)

Jézus az Olajfák hegyén volt, a Getszemáni kertben. Elérkezett a várva-várt óra, egész életének kulcspillanata. Földre borult, és bensõséges bizalommal "Atyjának" nevezve Istent hozzá fohászkodott, hogy ne kelljen "kiinnia a kelyhet"¹, vagyis szenvednie és meghalnia. Azt kérte Tõle, hogy múljon el ez az óra, aztán mégis teljesen az Õ akaratára hagyatkozott:

"Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!"

Jézus tudta, hogy szenvedése nem a véletlen mûve, és nem is egyszerûen emberi döntések eredménye, hanem Isten terve. Az emberek ítélik el és utasítják õt vissza, de a "kehely" Isten kezébõl származik.

Jézus azt tanítja nekünk, hogy az Atya személyes szeretettel szeret minket, és mindannyiunkról van egy szeretet-terve. Ha hiszünk ebben a szeretetben és válaszolunk rá – ez ugyanis feltétel –, akkor Õ mindent a javunkra fordít.

Jézus életében semmi sem történt véletlenül, még a szenvedés és a halál sem. Ezt követte a Feltámadás, amit ebben a hónapban ünneplünk.

A Feltámadt Jézus példája fény kell, hogy legyen életünkben. Mindent, ami bekövetkezik, ami történik, vagy ami körülvesz bennünket, azt is, ami fájdalommal tölt el, tudnunk kell úgy látni, hogy az a minket szeretõ Isten akarata – vagy pedig megengedte, mert ezzel is szeret bennünket. Így minden értelmet nyer. Felfedezzük, hogy minden végtelenül hasznos: az is, ami érthetetlennek és abszurdnak tûnik az adott pillanatban, sõt az is, ami olyan halálos gyötrõdéssel tölt el, mint amit Jézus is átélt. Elég, ha az Atya szeretetébe vetett teljes bizalommal Vele együtt ismételjük:

"Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!"

Az Õ akarata nem olyan, mint amilyennek sokszor gondoljuk: nem olyan elrendeltetés, amelybe bele kell nyugodnunk, különösen, ha fájdalmas; és nem is monoton cselekedetek szórványos ismétlõdése életünkben. Az Õ akarata az, hogy éljünk, hogy örömmel adjunk hálát Neki az élet ajándékaiért.

Isten akarata az a hang, amely folyton megszólít és hív; az a mód, ahogyan Isten kifejezi szeretetét, hogy nekünk adja Élete teljességét.

Úgy lehetne legjobban ábrázolni, mint a Napot, amelynek a sugarai olyanok, mint az Õ akarata rólunk mindannyiunkról. Mindenki a saját sugarán halad, amely különbözik a mellette lévõ sugártól, de mindegyik a Nap sugara, Isten akarata. Mindannyian egyetlen akaratot teszünk, Istenét, de ez mindenki számára különbözõ. A sugarak pedig minél közelebb kerülnek a Naphoz, annál közelebb kerülnek egymáshoz is. Mi is, minél közelebb jutunk Istenhez azáltal, hogy egyre tökéletesebben tesszük isteni akaratát, annál közelebb jutunk egymáshoz, amíg végül mindnyájan egy leszünk.

Ha így élünk, akkor életünkben minden megváltozhat. Ahelyett, hogy csak azok felé fordulnánk szeretettel, akik szimpatikusak, képesek leszünk odalépni mindenkihez, akit Isten akarata mellénk állít. Ahelyett, hogy a számunkra kedves dolgokat keresnénk, tudni fogjuk azt választani, amit Isten sugall nekünk. Ha próbálunk ráfeszülni az adott pillanatra vonatkozó isteni akaratra ("amit te akarsz"), el tudunk majd szakadni mindentõl, még önmagunktól is ("ne az legyen, amit én akarok"). Így teszünk majd, annak ellenére, hogy nem az elszakadást keressük, hanem egyedül Istent; örömünk pedig teljes lesz. Elég, ha belemerülünk az adott pillanatba, és teljesítjük az Õ akaratát a jelenben, ezt ismételgetve:

"Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!"

Az elmúlt pillanat nem létezik többé, az eljövendõ pedig nincs még birtokunkban. Olyan ez, mint az utazás a vonaton: azért, hogy célba érjünk, nem járkálunk fel és alá, hanem nyugodtan ülünk a helyünkön. Ugyanígy kell a jelen pillanatba helyezkednünk: az idõ vonata halad magától. Istent csak a nekünk megadatott jelenben tudjuk szeretni úgy, hogy kimondjuk erõs, teljes és aktív "igenünket" az Õ akaratára.

Szeressük tehát azt a mosolyt, amelyet adnunk kell, azt a munkát, amelyet el kell végeznünk, az autót, amelyet vezetünk, azt az ételt, amelyet el kell készítenünk, a tevékenységet, amelyet szervezünk, azt az embert, aki szenved mellettünk!

A próbatételek és fájdalmak sem tölthetnek el félelemmel bennünket, ha Jézussal fel tudjuk fedezni bennük Isten akaratát, irántunk való szeretetét. Sõt, így imádkozhatunk:

"Uram, add meg nekem, hogy semmitõl se féljek, mert mindaz, ami történik, nem más, mint a Te akaratod! Uram, add meg, hogy ne vágyjak semmire, mert nincs kívánatosabb, mint a Te akaratod!

Mi az, ami számít az életben? A Te akaratod.

Add, hogy semmi ne csüggesszen el, mert minden mögött a Te akaratod van! Add, hogy semmi miatt ne helyezzem dicsfénybe magam, mert minden a te akaratod szerint van!"

Chiara Lubich

---

¹ V.ö.: Mk 14,36

Életige, 2003. március

„Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.” (Jn 6,68)

Jézus Isten Országáról beszélt az összegyűlt tömegnek.[1] Egyszerű szavakkal, a hétköznapi életből merített példabeszédekkel szólt hozzájuk, szavainak mégis különleges vonzereje volt. Az embereket megérintette tanítása, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.[2] Még a katonák is, amikor a főpapok és a farizeusok kérdőre vonták őket, hogy miért nem hajtották végre a Jézus elfogatását elrendelő parancsot, így válaszoltak: „Ember így még nem beszélt!”[3]

János evangéliuma beszámol néhány fénnyel teli beszélgetésről is, mint pl. amit Jézus Nikodémussal vagy a szamariai asszonnyal folytatott. Apostolaival még ennél is tovább megy: nyíltan, hasonlatok nélkül[4] beszél nekik az Atyáról, a Menny dolgairól. Mindez teljesen magával ragadja őket, annyira, hogy még akkor sem hátrálnak meg, amikor nem értik meg teljesen szavait, vagy amikor úgy tűnik, azok túl nagy követelményeket támasztanak.

„Kemény beszéd ez!”[5] – mondták neki néhányan a tanítványok közül, annak hallatára, hogy testét adja majd nekik ételül és vérét italul.

Amikor Jézus látta, hogy tanítványai elfordulnak tőle és nem tartanak többé vele, a 12 apostolhoz fordult: „Csak nem akartok ti is elmenni?”[6]

Pétert teljesen lenyűgözte mindaz, amit első találkozásuk óta Jézustól hallott, így örökre elkötelezte magát mellette. Mindannyiuk nevében tehát így válaszolt:

„Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.”

Péter megértette, hogy Mesterének szavai mások, mint a többi mesteré. Azok a szavak, amelyek a földről indulnak, a földhöz szólnak, a földhöz tartoznak, és sorsuk a földével azonos. Jézus szava lélek és élet, mert az Égből származik: fény, amely a Magasból száll alá, és magasságbeli hatalma van. Igéi átfogóbbak és mélyrehatóbbak bármilyen más szónál, még a filozófusok, politikusok vagy költők szavainál is. „Örök életet adó igék”[7], mert magukban foglalják, kifejezik és átadják az Isteni élet teljességét, amelynek soha nem lesz vége.

Jézus feltámadt és él. Az Ő igéje, bár a múltban hangzott el, mégsem egyszerű emlék csupán. Olyan szavak ezek, amelyekkel ma hozzánk fordul, de szól általuk minden kor minden emberéhez is, mert ezek egyetemes és örök igék.

Jézus igéi! Minden bizonnyal – talán mondhatjuk így -, ezek voltak az Ő legművészibb alkotásai. Az Ige, aki emberi szóval beszél: milyen tartalom, micsoda erő, milyen hangsúly, micsoda tónus!

„Egy napon – írja pl. Nagy Szent Vazul[8] –, mintha hosszú álomból ébredtem volna, az Evangélium igazságának csodálatos fényét szemléltem, és felfedeztem, hogy mennyire hiábavaló a világ fejedelmeinek bölcsessége.”[9]

Lisieux-i Teréz 1897. május 9-én kelt levelében így ír: „Előfordul, hogy amikor bizonyos lelki témájú értekezéseket olvasok… szegény, kis lelkem gyorsan elfárad. Becsukom hát a bölcselkedők könyvét, melytől szétrobban a fejem, és kiszárad a szívem, és kezembe veszem a Szentírást. Hirtelen minden ragyogóvá lesz: egyetlen igéje is végtelen távlatokat nyit meg lelkem előtt, és a tökéletesség elérése egyszerűnek tűnik.”[10]

Igen, az isteni szavak jóllakatják a végtelenre teremtett lelket; és mivel ez a szó fény, szeretet és élet, ezért belülről világítja meg nemcsak az elmét, hanem az egész létet. Békét ad, azt a békét, amelyet Jézus sajátjának nevez: „az én békémet” – még a zavaros, szorongással teli pillanatokban is. Teljes örömöt ad még a lelket marcangoló fájdalom közepette is, erőt ad különösen akkor, amikor elcsüggednénk vagy elbátortalanodnánk. Szabaddá tesz, mert megnyitja az Igazság útját.

„Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.”

Az e havi Életige arra emlékeztet minket, hogy az egyetlen Mester, akit követni akarunk: Jézus – még akkor is, ha úgy tűnik, szavai kemények és túl nagy követelményeket támasztanak: hogy legyünk becsületesek a munkánkban, hogy bocsássunk meg, másokat szolgáljunk ahelyett, hogy önző módon magunkra gondolnánk, maradjunk hűségesek a családi életben, ápoljunk egy élete végén járó beteget anélkül, hogy teret engednénk az eutanázia gondolatának…

Sok olyan mester van, aki könnyű megoldásokat, kompromisszumokat javasol. Mi az egyetlen Mestert akarjuk hallgatni és követni, mert csak Ő szól igazat, és csak neki vannak „örök életet adó igéi”. Így mi is elismételhetjük Péter szavait.

Most, a nagyböjtben, amikor a Feltámadás nagy ünnepére készülünk, valóban az egyetlen Mester iskolájába kell járnunk, az Ő tanítványává kell lennünk. Bennünk is szenvedélyes szeretetnek kell megszületnie Isten Igéje iránt: figyelemmel be kell fogadnunk, amikor a templomokban hirdetik, olvasnunk, tanulmányoznunk, elmélkednünk kell azt…

Mindenekelőtt azonban arra kaptunk meghívást, hogy megéljük, ahogyan azt a Szentírás maga is tanítja: „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg!”[11] Ezért szentelünk különleges figyelmet egy igének minden hónapban, és hagyjuk, hogy belénk hatoljon, átalakítson, hogy életté váljon bennünk. Jézus egy-egy szavát megélve éljük az egész Evangéliumot, mert Ő minden szavában teljesen nekünk ajándékozza magát, Ő maga jön hozzánk, hogy bennünk éljen. Olyan, mint a Feltámadott isteni bölcsességének egy cseppje, mely apránként lelkünk mélyére hatol, és korábbi gondolkodásmódunk, akaratunk és viselkedési szokásaink helyébe lép az élet minden területén.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Lk 9,11

[2] V.ö.: Mt 7,29

[3] Jn 7,46

[4] V:ö.: Jn 16,25-29; 3,12

[5] Jn 6,60

[6] Jn 6,67

[7] Jn 6,68

[8] Vazul (330-379), a nagy egyházatyák egyike, Cezárea püspöke

[9] Ep. CCXXIII, 2.

[10] 202. sz. levél

[11] Jak 1,22

Életige, 2003. február

„Hallgassátok ma az Ő szavát” (Zsolt 95(94),8)

A zsoltár, amelyben ez az ige található, arra emlékeztet minket, hogy Isten népe vagyunk; Ő pedig vezetni akar bennünket, mint a nyáját legeltető pásztor, hogy eljussunk az ígéret földjére. Ő, aki öröktől fogva gondolt ránk, tudja, hogyan kell előremennünk ahhoz, hogy teljességben éljünk, és eljussunk az igazi létre. Mivel szeret minket, megsúgja, hogy mit tegyünk és mit ne; megmutatja az utat, amelyen haladnunk kell.

Isten úgy szól hozzánk, mint barátaihoz, mert be akar vonni bennünket a Vele való közösségbe. A zsoltár zárógondolata szerint, ha valaki hallgat az Ő szavára, belép Isten nyugalmának országába, vagyis az ígéret földjére, a Mennyország boldogságába.^[1]

Jézus is pásztorhoz hasonlítja magát, aki mindannyiunkat elvezet az élet teljességére. Szól hozzánk, és tanítványai, akik ismerik Őt, hallgatnak hangjára, és követik Őt. Ő pedig megígéri nekik az örök életet.^[2]

Isten mindenkihez szól. Erre emlékeztet minket a II. Vatikáni Zsinat is: „Lelkiismerete mélyén az ember olyan törvényt fedez fel, amelyet nem ő szab magának, de amelynek engedelmeskednie kell. Ennek a törvénynek a hangja, mely mindig arra szólítja, hogy szeressen, hogy jót tegyen és kerülje a rosszat, szükség esetén azt súgja: »tégy így« vagy »ezt ne tedd«. Az ember valójában Isten törvényét hordozza szívében…”^[3]

Mit kell tennünk, amikor Isten a szívünkhöz szól? Egyszerűen hallgatnunk kell erre a Szóra, tudva, hogy biblikus értelemben „hallgatni” azt jelenti, hogy teljes mértékben csatlakozunk és alkalmazkodunk ahhoz, amit hallunk, és engedelmeskedünk neki. Ez azt jelenti, hogy engedjük, hogy Isten kézen fogjon és vezessen minket.^[4] Rábízhatjuk magunkat, mint a gyermek, aki hagyja, hogy édesanyja karjában tartsa és vigye. A keresztényt a Szentlélek vezeti.

„Hallgassátok ma az Ő szavát”

E szavak után a zsoltár így folytatódik: „Ne keményítsétek meg a szíveteket”. Jézus is sokszor beszélt a szív keménységéről. Ellenállhatunk Istennek, bezárkózhatunk előtte és visszautasíthatjuk, hogy hallgassunk szavára. A megkérgesedett szív nem hagyja formálni magát.

Néha nem is rosszakaratról van szó. Inkább arról, hogy „azt a hangot” nehéz megkülönböztetni a bennünk visszhangzó sok más hangtól. Szívünket gyakran megfertőzi a sok fülsiketítő zaj: a bűnre vezető rendetlen hajlamok, az Isten tervének ellenálló világi gondolkodásmód, a divat, a reklámszövegek… Tudjuk, hogy milyen könnyen összetévesztjük saját véleményünket és vágyainkat a bennünk élő Lélek hangjával, és hogy ezért milyen könnyen önkényessé és szubjektívvé válhatunk.

Sohasem felejtkezhetem meg arról, hogy a Valóság bennem van. Mindent el kell hallgattatnom magamban, hogy felfedezhessem Isten hangját. Felszínre kell hozni ezt a hangot, mint gyémántot a sárból: megtisztítani, láthatóvá tenni és hagyni, hogy vezessen. Akkor majd mások vezetője is lehetek, mert Isten halk hangja ösztönöz és megvilágosít. Ez a lélek mélyéről felszálló sugallat: bölcsesség és szeretet, a szeretetet pedig tovább kell adni.

„Hallgassátok ma az Ő szavát”

Hogyan finomítsuk természetfelettire való érzékenységünket az evangélium logikájára, hogy képesek legyünk befogadni azt, amit ez a hang tanácsol?

Mindenekelőtt folytonosan újra kell evangelizálnunk magunkat, úgy, hogy forgatjuk és olvassuk Isten igéit, elmélkedünk rajtuk és éljük az Evangéliumot, hogy így egyre inkább evangéliumi gondolkodásmódra tegyünk szert. Minél inkább megismerjük azokat az igéket, amelyek Jézus ajkáról fakadtak, aki Isten megtestesült Igéje, annál inkább megtanuljuk felismerni Isten bennünk szóló hangját. És ezt imádságban is kérhetjük.

Aztán hagynunk kell, hogy a Feltámadott éljen bennünk, azáltal, hogy megtagadjuk önmagunkat, és hadat üzenünk mindig lesben álló önzésünknek és „régi emberünknek”. Ehhez késznek kell lennünk arra, hogy nemet mondjunk mindarra, ami ellentétben áll Isten akaratával, és igent arra, amit Ő kér; hogy nemet mondjunk önmagunknak a kísértés pillanataiban, elvágva annak ösztönzéseit, és igent azokra a feladatokra, amelyeket Isten ránk bízott; igent a minden felebarát iránti szeretetre, igent a próbatételekre és nehézségekre, amelyekkel találkozunk.

Végül könnyebben be tudjuk fogadni Isten hangját, ha a Feltámadott közöttünk van, vagyis akkor, ha annyira szeretjük egymást, hogy eljutunk a kölcsönösségre, a közösség és a testvériség oázisát teremtve meg ezáltal mindenütt. A köztünk lévő Jézus olyan, mint a hangszóró: mindannyiunkban felerősíti Isten hangját, amely így érthetőbbé válik. Pál apostol is azt tanítja, hogy a közösségben megélt keresztény szeretet egyre gazdagítja ismereteinket és javítja ítélőképességünket, ezáltal segít minket abban, hogy mindig a jobbat tudjuk választani.^[5]

Életünket akkor a bennünk és a köztünk lévő Isten kettős tüzében éljük. Ebben az isteni kohóban fogunk alakulni, és gyakorlatra teszünk szert abban, hogy Jézust hallgassuk és kövessük.

Csodálatos az az élet, amelyet – amennyire csak lehetséges – a Szentlélek irányít: gazdag, erővel és lendülettel teli, hiteles és ragyogó.

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: Zsid 3,7-4,11

[2] Jn 10,28

[3] Gaudium et Spes 16

[4] V.ö.: Zsolt 73(72),23-24

[5] V.ö.: Fil 1,9

Életige, 2003. január

„Ezt a kincset cserépedényben őrizzük” (2 Kor 4,7)

A korintusi keresztények kezdték összehasonlítani Pált a többi kortárs prédikátorral, akik több hozzáértéssel, nagyobb ékesszólással beszéltek. Szívesen hallgatták a szép szónoklatokat és a filozófiai eszmefuttatásokat. Pál viszont egyszerűen, az emberi bölcsesség hangzatos szólamai nélkül[1], s az átélt próbatételek folytán fizikai erejében megfogyatkozva állt elébük. Jézus azonban neki nyilatkoztatta ki magát teljességében a damaszkuszi úton. Ettől kezdve Isten élő ragyogásban tartotta Pál szívében Fia fényét, és arra adott neki küldetést, hogy ezt a fényt mindenkihez elvigye[2]. Pál mégis mindenkinél jobban tudatában volt annak, hogy a rá bízott mérhetetlen értékű küldetés mennyire nem áll arányban személyének alkalmatlanságával: olyan, mintha egy szegényes cserépedénybe kincset helyeznének.

Hányszor megesik, hogy a ránk bízott feladatokkal kapcsolatban mi is megtapasztaljuk szegénységünket, korlátainkat, elégtelenségünket; azt, hogy képtelenek vagyunk teljes mértékben megfelelni hivatásbeli kötelezettségeinknek; hogy tehetetlenül állunk az erőnket meghaladó helyzetek előtt. Ezen kívül olyan hajlamokat és vonzalmakat is észlelünk magunkban, amelyek inkább a rossz, mint a jó felé irányulnak, és amelyeknek gyenge akaratunk nehezen tud ellenállni. Úgy, mint Pál, mi is agyagedénynek érezzük magunkat.

Ugyanezt a gyengeséget és törékenységet könnyen észrevesszük azokban is, akik mellettünk vannak: a családban ugyanúgy, mint abban a közösségben vagy csoportban, amelynek tagjai vagyunk.

Hogyan is ne jutnának eszünkbe Pál szavai ebben a hónapban, amikor részt veszünk a keresztények egységéért tartott imahéten? Hiszen mi keresztények, az Istentől kapott kincs ellenére, századokon át nem tudtunk egységben élni.

„Ezt a kincset cserépedényben őrizzük”

Ha csak azt a cserépedényt néznénk, amik vagyunk, elbátortalanodhatnánk. Ami ezzel szemben számít, az a magunkban hordozott kincs, amire teljes figyelmünket összpontosítani kell! Pál tudta, hogy az ő cserépedényében Krisztus lakozik: maga Krisztus él benne[3], és ez megadta neki a bátorságot ahhoz, hogy mindenre bátran vállalkozzon Isten országának hirdetéséért.

Mi is megtapasztalhatjuk azt a végtelen kincset, amelyet keresztényként magunkban hordozunk: a Szentháromságot. Ha a lelkembe nézek, fölfedezem jelenlétét magamban: olyan, mint a mérhetetlen szeretet, mint egy kifürkészhetetlen mélység; mint a végtelen; mint egy isteni nap.

Ha körülnézek, akkor másokban is megtanulom felfedezni a bennük lakozó kincset, túllátva agyagedényükön, amely azonnal, világosan szembetűnik. Nem állok meg a külsőnél. II. János Pál arra emlékeztet, hogy a bennünk élő Szentháromság fényét „észre kell vennünk mellettünk élő testvéreink arcán”[4].

„Ezt a kincset cserépedényben őrizzük”

Hogyan éljük ezt az igét?

Ez az ige nekünk szól. És ebbe kivétel nélkül mindenki beletartozik. „A keresztényeknek együtt kell megismertetniük másokkal ezt a kincset, amely dicsőségesen ott ragyog a Feltámadott arcán.”[5] De ahhoz, hogy teljesen tudatában legyünk annak, hogy milyen kincset birtokolunk, kapcsolatba kell lépnünk vele. Igen: megtanulhatunk együtt élni a Szentháromsággal, míg fel nem oldódunk Benne. Személyes kapcsolatra tehetünk szert mindhárom isteni személlyel: az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel; hogy maga Isten éljen és cselekedjen bennünk.

Ott van az Atya. A mi cserépedényünkben jelen van az Atya. Minden figyelmünket Rá irányíthatjuk, minden gondunkat Őreá vethetjük, ahogyan Péter apostol javasolja[6]. Az ember ugyanis így viszonyul atyjához: ráhagyatkozik mindenben, teljes bizalommal. Egy apára pontosan ez jellemző: ő a támasz; és a fia biztos lehet abban, hogy gyermekként teljes bizalommal ölelő karjaiba vetheti magát.

A Fiú is ott van bennünk: Jézus, a megtestesült Ige. Ott van Jézus bennünk. Megtanultuk, hogy mélyen szeressük Őt, mindenütt, ahol jelen van: az Eukarisztiában, az Igében, amikor egyek vagyunk az Ő nevében, a szegényekben, az Őt képviselő elöljáróban…, szívünk mélyén. Sőt, megtanulhatjuk szeretni Őt korlátainkban, gyengeségeinkben, bukásainkban, mert Ő magára vette gyarlóságunkat és törékenységünket, noha bűnt nem követett el. Mivel Jézus, a megtestesült Ige, mindenben közösséget vállalt velünk, ezért támaszunk lehet az élet bármilyen próbatételében. Megmutatja, hogy hogyan legyünk úrrá rajtuk; hogy aztán újra fényt, békét és erőt adjon nekünk.

És ott van a Szentlélek. A Lélek, akiben teljesen megbízhatunk, mint másik önmagunkban. Ő mindig válaszol, amikor segítségül hívjuk, és a bölcsesség szavait adja ajkunkra. Mindig megerősít, támogat, igazi barátként szeret bennünket, fényt ad nekünk.

Mit akarhatnánk még többet? Az egyetlen Szeretet szállást vett szívünkben: ez a mi kincsünk. A cserépedény – akár a miénk, akár másoké – nem lesz akadály többé, nem bátortalaníthat el minket. Inkább arra emlékeztet majd, hogy az a fény és élet, amelyet Isten ki akar árasztani bennünk és körülöttünk, nem a mi emberi képességeink gyümölcse, hanem – ha felismerjük és szeretjük jelenlétét magunkban – Ő maga működik bennünk és általunk.

Akkor mi is, mint Pál, mindent meg merünk majd tenni Isten Országáért, és nagyobb erővel törekszünk majd, hogy eljussunk a keresztények teljes és látható közösségére, hogy azután vele ismételhessük: „Ezt a kincset cserépedényben őrizzük, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.” (2 Kor 4,7)

Chiara Lubich

---

[1] V.ö.: 1 Kor 2,13

[2] V.ö.: 2 Kor 4,6

[3] V.ö.: Gal 2,20

[4] Novo millennio ineunte, 43.

[5] A 2003. évi “keresztények egységéért végzett imahét” hivatalos szövegéből: kommentár az első naphoz

Életige, 2002. december

„Az Úr szolgáló leánya vagyok: történjék velem szavaid szerint.” (Lk 1,38)

Ezeket a szavakat mondta Mária isteni kalandjának kezdetén, amikor az angyal felfedte előtte Istennek azt a tervét, hogy ő lesz a Messiás édesanyja. Mielőtt azonban beleegyezett volna, meg akart győződni arról, hogy Isten valóban ezt akarja-e. Amint azonban megbizonyosodott erről, egy pillanatig sem habozott, szívből azonosult vele. Ettől kezdve mindig, teljes mértékben az Ő akaratára hagyatkozott, még a legfájdalmasabb, legtragikusabb helyzetekben is.

Mivel nem a saját akaratát tette, hanem Istenét, mivel teljes mértékben bízott abban, amit Isten kért tőle, boldognak mondja őt minden nemzedék (v.ö.: Lk 1,48). Személyisége pedig oly mértékben kiteljesedett, hogy ő lett a Nő, a szó igazi értelmében.

Ha tehát Isten akaratát tesszük, annak az a gyümölcse, hogy megvalósítjuk személyiségünket, eljutunk a teljes szabadságra, létünk eléri igazi kiteljesedését. Ő ugyanis öröktől fogva elgondolt bennünket és szeretett minket, mindig ott voltunk a szívében. Isten előttünk is fel akarja fedni, hogy mit tervezett el rólunk; meg akarja ismertetni velünk igazi lényünket – ahogy Máriával tette. Mintha így szólna hozzánk: „Akarod, hogy belőled és egész életedből remekművet alkossak? Kövesd azt az utat, amelyet mutatok neked, és azzá válsz, aki mindig is voltál a szívemben. Mert én öröktől fogva elgondoltalak és szerettelek, kimondtam a nevedet. Azzal, hogy elmondom neked akaratomat, kinyilatkoztatom igazi énedet.”

Isten akarata tehát nem kényszer, amely korlátoz bennünket, hanem irántunk való szeretetének, rólunk alkotott tervének kinyilvánítása. Magasztos, mint Ő; vonzó és magával ragadó, mint az Ő arca: maga Isten az, aki nekünk ajándékozza önmagát. Akarata olyan, mint egy aranyszál, egy isteni vezérfonál, amely át- meg átszövi földi és másvilági életünket. Az örökkévalóságtól az örökkévalóságig ível: Isten elméjéből indul, végigvezet a földi életen, és a Mennyországban folytatódik.

Isten azonban terve teljes megvalósulásához kéri az én és a te beleegyezésedet, ahogyan Máriától is kérte. Csak így valósulhat meg az az ige, amelyet rólam és rólad kimondott. Ezért mi is, mint Mária, meghívást kaptunk arra, hogy ezt válaszoljuk:

„Az Úr szolgáló leánya vagyok: történjék velem szavaid szerint.”

Természetesen nem mindig világos, hogy mi az akarata. Ahogy Mária tette, nekünk is kérnünk kell a fényt, hogy megértsük, mit kér tőlünk. Jól, teljesen nyitottan kell hallgatnunk Isten bennünk szóló hangjára. Ha szükséges, tanácsot kell kérnünk valakitől, aki segíteni tud nekünk. Ha viszont egyszer megértettük, hogy mit akar, mondjunk azonnal „igen”-t. Ha ugyanis felismerjük, hogy az Ő akarata a lehetséges legnagyobb és legjobb dolog az életünkben, akkor majd nem beletörődéssel fogadjuk, hogy Isten akaratát „kell” tennünk, hanem örülni fogunk annak, hogy megtehetjük amit kíván, a tervei szerint élhetünk, hogy megvalósuljon mindaz, amit elgondolt rólunk. Ez a legjobb és a legbölcsebb, amit tehetünk.

„Az Úr szolgáló leánya vagyok” – Máriának ez a mondata egyben a mi szeretettel teli válaszunk is Isten szeretetére. Ezek a szavak megtartanak bennünket abban, hogy mindig Isten felé forduljunk, hallgatva Őt, engedelmeskedve Neki; azzal az egyetlen vággyal, hogy teljesítsük akaratát, és így olyanná váljunk, amilyennek Ő szeretné.

Ennek ellenére néha előfordul, hogy abszurdnak látszik, amit tőlünk kér. Úgy tűnik, jobb lenne másként cselekedni, szeretnénk saját kezünkbe venni életünket, egyenesen tanácsot szeretnénk adni Istennek, sőt meg akarjuk mondani neki, hogy mit tegyen és mit ne. De ha hiszek abban, hogy Isten a szeretet és bízom Benne, akkor tudom, hogy a javamat és mások javát szolgálja mindaz, amit számomra és a körülöttem lévők számára készített. Tehát átadom magam akaratának, teljes bizalommal rá hagyatkozom, egész valómmal azt teszem, míg eggyé nem válok vele. Mert tudom, hogy ha befogadom az Ő akaratát, ezzel Őt magát fogadom be, Őt ölelem magamhoz, Belőle táplálkozom.

El kell hinnünk, hogy semmi sem történik véletlenül. Nem hiábavaló semmilyen örömteli, semleges vagy fájdalmas esemény, semmilyen találkozás, családi, munkahelyi vagy iskolai helyzet, fizikai vagy erkölcsi állapot. A különböző események, helyzetek vagy emberek Isten üzenetei számunkra. Mindezek hozzájárulnak Isten tervének megvalósulásához. Ezt a tervet lassan-lassan, napról napra fogjuk felfedezni, ha úgy tesszük az Ő akaratát, mint Mária.

„Az Úr szolgáló leánya vagyok: történjék velem szavaid szerint.”

Hogyan éljük tehát ezt az igét? Igent mondani Isten igéjére konkrétan azt jelenti, hogy minden pillanatban maradéktalanul és jól tesszük meg azt, amit kér tőlünk. Egészen bele kell merülnünk az adott tevékenységbe, elfelejtve minden mást, elveszítve azokat a gondolatainkat, vágyainkat, emlékeinket és tennivalóinkat, amelyek másra irányulnak.

Minden alkalommal, amikor Isten akarata fájdalmas, örömteli vagy közömbös számunkra, ezt ismételhetjük: „történjék velem szavaid szerint”, vagy azt, amit Jézus tanított nekünk a Miatyánkban: „legyen meg a te akaratod”. Mondjuk ezt minden cselekedetünk előtt: „történjék”, „legyen meg”. Így pillanatról pillanatra kövenként állítjuk össze életünk csodálatos, egyedülálló és megismételhetetlen mozaikját, melyet az Úr öröktől fogva elgondolt számunkra.

Chiara Lubich

Életige, 2002. november

„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” (Mt 25,13)

Egy alkalommal, amikor Jézus kilépett a templomból, a tanítványok büszkén hívták fel figyelmét az impozáns, szép épületre. Jézus így válaszolt: „Látjátok ezeket? Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit ne rombolnának le.” Aztán fölment az Olajfák hegyére, leült, és Jeruzsálem látképét nézve elkezdett beszélni a város lerombolásáról és a világ végéről.

Hogyan és mikor fog bekövetkezni a világ vége? – kérdezték tőle a tanítványok. Olyan kérdés ez, melyet az ezt követő keresztény nemzedékek is föltettek maguknak; olyan kérdés, amellyel minden ember foglalkozik. A jövő ugyanis titokzatos, és gyakran félelemmel tölt el. Ma is vannak olyanok, akik horoszkópokat vagy jósokat faggatnak azért, hogy megtudják, mit hoz a jövő, mi fog történni…

Jézus válasza világos: Az idők végezete egybeesik az Ő eljövetelével. Ő, a történelem Ura, visszatér majd. Őbenne foglalható össze a jövőnk.

És mikor fog bekövetkezni ez a találkozás? Senki sem tudja, bármelyik pillanatban megtörténhet. Életünk ugyanis az Ő kezében van. Ő adta nekünk, bármikor visszaveheti – akár váratlanul is – anélkül, hogy előre értesítene bennünket. Ezért figyelmeztet: megvan a lehetőségetek arra, hogy készen álljatok majd abban a pillanatban, ha virrasztotok.

„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

Ezekkel a szavakkal Jézus mindenekelőtt arra emlékeztet minket, hogy Ő el fog jönni. Véget ér földi életünk, és elkezdődik egy új élet, amelynek soha nem lesz vége. Ma senki sem akar beszélni a halálról… Néha mindent megteszünk azért, hogy eltereljük róla a figyelmünket. Olyannyira belemerülünk a hétköznapok elfoglaltságaiba, hogy elfelejtjük Őt, aki életet adott nekünk, Őt, aki vissza is fogja azt kérni tőlünk, hogy bevezessen minket az élet teljességébe, az Atyával való közösségbe, a Mennyországba.

Készek leszünk majd arra, hogy találkozzunk Vele? Égni fog majd a tűz lámpásunkban, mint az okos szüzekében, akik várták a vőlegényt? Más szóval: szeretetben leszünk majd? Vagy ki fog aludni lámpásunk, mert magával ragad minket a sok tennivaló, a kérészéletű örömök vagy a birtoklásvágy, és megfelejtkezünk az egyetlenről, ami szükséges: arról, hogy szeressünk?

„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

De hogyan virrasszunk? Tudjuk, hogy az virraszt jól, aki szeret. Tudja ezt az a feleség, aki várja férjét, hogy hazatérjen a túlóra vagy a messzi út után; tudja ezt az édesanya, aki reszket gyermekéért, mert még mindig nem ért haza; tudja az a szerelmes ifjú, aki alig várja, hogy kedvesét újra láthassa… Aki szeret, az tud várni akkor is, amikor a másik késik.

Akkor várjuk Jézust, ha szeretjük Őt, és izzik bennünk a vágy, hogy találkozzunk Vele.

És azzal várjuk, ha konkrétan szeretünk: ha Őt szolgáljuk például azokban, akik közel állnak hozzánk; vagy ha elkötelezetten dolgozunk egy igazabb társadalom építésén. Maga Jézus hív meg minket arra, hogy így éljünk, amikor elmeséli a hű szolgáról szóló példabeszédet, aki a ház urának visszatérésére várva törődik a többi szolgával és a ház ügyeivel; vagy amikor azokról a szolgákról beszél, akik uruk hazatértét várva gondoskodnak a talentumok kamatoztatásáról.

„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

Pontosan azért, mert nem tudjuk eljövetelének sem a napját, sem az óráját, még könnyebben tudunk összpontosítani a mai napra, amely megadatott nekünk, a napi tennivalókra, arra a jelen pillanatra, melyet a Gondviselés jóvoltából megélhetünk.

Évekkel ezelőtt önkéntelenül az alábbi imával fordultam Istenhez, amelyet most szeretnék emlékezetünkbe idézni:

„Jézus,
add, hogy úgy szóljak mindig,
mintha ez lenne az utolsó szavam,
amelyet kimondok!

Add, hogy mindig úgy cselekedjem,
mintha ez lenne az utolsó tettem,
amelyet végbeviszek!

Add, hogy úgy tudjak szenvedni mindig,
mintha ez lenne az utolsó gyötrelmem,
amelyet felajánlhatok Neked!

Add, hogy mindig úgy imádkozzam,
mintha ez lenne az utolsó
lehetőségem
itt a földön,
hogy beszélgessek Veled!”

Chiara Lubich

Életige, 2002. október

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!” (Mt 22, 37)

Jézus idejében a rabbinikus iskolák klasszikus vitatémája volt, hogy az Írás számos parancsolata közül melyik a legfontosabb. Jézus, akit Mesternek tartottak, nem tért ki a kérdés elől, amelyet ezzel kapcsolatban tettek fel neki: „Melyik a főparancs a törvényben?” Eredeti módon válaszolt, egyesítve az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Tanítványai sohasem választhatják külön ezt a két szeretetet, ahogyan a fa gyökerét sem lehet elkülöníteni a koronájától: minél inkább szeretik Istent, annál intenzívebbé válik a testvér iránti szeretet, és minél inkább szeretik fivéreiket és nővéreiket, annál mélyebbé válik szeretetük Isten iránt.

Jézus mindenkinél jobban tudja, hogy hogyan kell szeretnünk Istent, és hogy ki is valójában Isten, akit szeretnünk kell: az Ő Atyja és a mi Atyánk, az Ő Istene és a mi Istenünk (vö.: Jn 20, 17). Olyan Isten, aki mindenkit személyesen szeret; szeret engem, és szeret téged: az én Istenem Ő, és a te Istened is („Szeresd Uradat, a te Istenedet…”).

És mi szerethetjük Őt, mert Ő elsőként szeretett minket: a tőlünk kívánt szeretet tehát válasz a Szeretetre. Ugyanazzal a bizalommal fordulhatunk hozzá, mint Jézus, amikor így szólította meg Őt: Abba, Atya. Ahogyan Jézus tette, mi is gyakran beszélgethetünk Vele, feltárhatjuk előtte szükségleteinket, elhatározásainkat, terveinket, újra és újra kinyilváníthatjuk neki kizárólagos szeretetünket. Mi is türelmetlenül várjuk, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor mély kapcsolatba kerülünk Vele az imádság által, amely párbeszéd, közösség és szoros baráti kapcsolat. Ezekben a pillanatokban szabad utat engedhetünk szeretetünknek: imádhatjuk Őt, aki ott él a teremtett világon túl, dicsőíthetjük Őt, aki jelen van mindenütt a Világegyetemben, dicsérhetjük Őt, aki ott él szívünk mélyén vagy a tabernákulumban; gondolhatunk Rá ott, ahol vagyunk: a szobában, a munkahelyen, a hivatalban, amikor másokkal találkozunk…

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

Jézus egy másik módszert is tanít nekünk, hogy hogyan szeressük Urunkat, Istenünket. Számára szeretni annyit jelent, mint megtenni az Atya akaratát. Ennek szolgálatába állította értelmét, szívét, minden energiáját, egész életét: teljesen annak a tervnek szentelte magát, amelyet az Atya alkotott róla. Az evangélium mindig úgy mutatja be Őt, mint aki mindig és teljesen az Atya felé fordul (vö.: Jn 1, 18). Mindig az Atyában él, csak arról akar beszélni, amit az Atyától hallott, csak azt akarja tenni, amit az Atya kér tőle. Tőlünk is ezt kívánja: szeressünk, vagyis megalkuvások nélkül, teljes valónkkal, „teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből” tegyük annak akaratát, akit szeretünk. Mindezt azért, mert a szeretet nemcsak érzelem. „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek meg, amit mondok?” (Lk 6, 46) – kérdezi Jézus azoktól, akik csak szavakkal szeretnek.

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

Hogyan éljük tehát Jézusnak ezt a parancsolatát? Kétségkívül úgy, hogy gyermeki és baráti kapcsolatot alakítunk ki Istennel. Mindenekelőtt azonban akkor váltjuk valóra szavait, ha az Ő akaratát tesszük. Azzal a magatartással álljunk Isten elé, mint Jézus: mindig az Atya felé fordulva, Őt hallgatva, engedelmesen, hogy az Ő művét vigyük végbe, és ne valami mást.

Ez a legnagyobb radikalitást kéri tőlünk, mert Istennek nem adhatunk kevesebbet a mindennél: teljes szívünket, teljes lelkünket, teljes elménket. Ez pedig azt jelenti, hogy teljes egészében jól kell megtennünk azt, amit Ő kér.

Ahhoz, hogy az Ő akaratát éljük, és teljesen azzá alakuljunk, gyakran el kell égetnünk a magunkét: fel kell áldoznunk mindazt, ami a szívünkben vagy az elménkben van, és nem a jelen pillanatra vonatkozik. Lehet ez egy ötlet, egy érzelem, egy gondolat, egy vágy, egy emlék, egy dolog vagy egy személy…

Így mindannyian teljesen abban élünk majd, amit a jelen pillanat kér tőlünk. Beszélünk, telefonálunk, hallgatunk, segítünk, tanulunk, imádkozunk, eszünk, alszunk – összeszedetten éljük az Ő akaratát. Így hiánytalan, megtisztult, tökéletes tetteket viszünk végbe teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből. Minden cselekedetünk egyedüli mozgatórugója a szeretet lesz, olyannyira, hogy a nap minden percében elmondhatjuk majd: „Igen, Istenem, ebben a pillanatban, ebben a tevékenységben teljes szívemből, egész valómmal szerettelek Téged.” Csak ekkor mondhatjuk el, hogy szeretjük Istent, hogy viszonozzuk irántunk való szeretetét.

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

Ahhoz, hogy megéljük ezt az életigét, hasznos lehet, ha időről időre megvizsgáljuk életünket, hogy vajon valóban Isten van-e az első helyen lelkünkben.

Befejezésül tehát: mit kell tennünk ebben a hónapban? Újra Istent kell választanunk egyetlen ideálunknak, életünk mindenének. Ismét az első helyre kell tennünk Őt, tökéletesen élve az Ő akaratát a jelen pillanatban, hogy aztán őszintén mondhassuk Neki: „Istenem és mindenem!” „Szeretlek Téged!” „Teljesen a Tiéd vagyok!” „Te Isten vagy, az én Istenem, a mi Istenünk, a végtelen szeretet Istene!”

Chiara Lubich

ÉLETIGE 2002. SZEPTEMBER

"Bocsáss meg társadnak, ha vét ellened; akkor te is, amikor könyörögsz, elnyered bûneid bocsánatát." (Sir 28,2)

Ez az életige az egyik ószövetségi könyvbõl való. Krisztus elõtt 170-180 körül írta egy írástudó bölcs, Ben Szira, aki Jeruzsálemben folytatott tanítói tevékenységet. Olyan témát tanít, mely kedves az egész bibliai bölcseleti hagyomány szemében. Eszerint Isten irgalmas a bûnösökhöz, és nekünk is példája szerint kell cselekednünk. Az Úr megbocsátja minden vétkünket, mert "irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban"¹. Becsukja szemét, hogy ne lássa többé bûneinket², elfelejti és a háta mögé veti minden vétkünket³. Õ ugyanis, mivel ismeri kicsiségünket és nyomorúságunkat – írja másutt Ben Szira –, "megsokszorozza a bûnbocsánatot". Isten, mint minden apa és anya, mivel szereti gyermekeit, megbocsát nekik, megajándékozza õket bizalmával, elrejti hibáikat, és fáradhatatlanul bátorítja õket.

Isten, mivel apa és anya, nem elégszik meg azzal, hogy szereti gyermekeit és megbocsát nekik. Az a vágya, hogy õk is testvérként tekintsenek egymásra, egyetértsenek, szeressék egymást. Az egyetemes testvériség tehát Istennek az emberiségrõl alkotott nagy terve. Olyan testvériség ez, amely erõsebb az óhatatlanul bekövetkezõ megosztottságnál, feszültségeknél, haragnál, amelyek a meg nem értés és az elkövetett hibák következtében oly könnyen talajra lelnek.

Gyakran családok hullnak szét, mert nem tudunk megbocsátani egymásnak. Õsi gyûlölet táplálja a rokonok, a társadalmi csoportosulások, a népek közötti megosztottságot. Még olyanok is akadnak, akik azt tanítják, hogy ne felejtsük el az elszenvedett sérelmeket, hogy tápláljuk magunkban a bosszúállás érzését… És az alattomos harag megmérgezi a lelket és kikezdi a szívet.

Vannak, akik azt gondolják, hogy a megbocsátás a gyengeség jele.

Nem így van. A megbocsátás igen nagy bátorság megnyilvánulása; igazi szeretet, a leghitelesebb szeretet, mert érdek nélküli. "Ha csupán azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok?" - mondja Jézus. - Ezt mindenki meg tudja tenni. "Szeressétek ellenségeiteket!"⁴

Mi is meg kell, hogy tanuljuk Jézustól az apai és anyai szeretetet, az irgalmas szeretetet mindazok iránt, akikkel napunk során találkozunk; különösen azok iránt, akik valamiképp hibáznak. Akik pedig meghívást kaptak egy közösségi lelkiségre, azaz a keresztény lelkiségre, azoktól az Újszövetség még többet kér: "Bocsássatok meg egymásnak!"⁵ A kölcsönös szeretet szinte szövetséget kér tõlünk: legyünk mindig készek megbocsátani egymásnak! Csak így járulhatunk hozzá az egyetemes testvériség létrejöttéhez.

"Bocsáss meg társadnak, ha vét ellened; akkor te is, amikor könyörögsz, elnyered bûneid bocsánatát."

E szavak nemcsak arra hívnak, hogy legyünk könyörületesek, hanem eszünkbe juttatják azt is, hogy a megbocsátás szükséges feltétele annak, hogy nekünk is megbocsássanak. Jézus maga figyelmeztet minket: "Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is."⁶ "Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak."⁷ Ha ugyanis a szív megkeményedett a gyûlölettõl, nem lesz képes felismerni és befogadni Isten irgalmas szeretetét.

Hogyan váltsuk hát tettekre ezt az igét? Természetesen bocsássunk meg azonnal, ha lenne még valaki, akivel nem békültünk ki! Ez azonban még nem elég. Át kell kutatnunk szívünk legrejtettebb zugait, hogy kiûzzük belõle az egyszerû közömbösséget, a jóakarat hiányát, bármiféle fölényes magatartást, a felületességet bárki irányában, akivel csak találkozunk.

Ezen kívül szükség van még egy megelõzõ mûveletre is. Tekintsünk minden reggel új szemmel arra, akivel találkozunk a családban, az iskolában, a munkahelyünkön, az üzletben! Legyünk készen arra, hogy ne azt nézzük, ami nem tetszik a viselkedésükben, hogy ne ítélkezzünk, hogy bizalomban részesítsünk másokat; hogy mindig reméljünk, mindig higgyünk! Ezzel a teljes amnesztiával, ezzel az egyetemes megbocsátással a szívünkben közeledjünk mindenkihez! Egyáltalán ne emlékezzünk mások hibáira, mindent takarjunk be szeretetünkkel! Napunk során pedig bocsánatkéréssel vagy a barátság egy-egy jelével próbáljunk meg jóvátenni egy udvariatlanságot, egy türelmetlen megnyilvánulást! A másik ember ösztönös elutasítása helyett hagyjuk élni magunkban a teljes befogadás magatartását, a határtalan irgalmat, a teljes megbocsátást, a részvétet, a másik szükségleteire való odafigyelést!

Ha azután az Atyához fohászkodunk - mindenek elõtt amikor bocsánatot kérünk a hibáinkért -, látni fogjuk, hogy kérésünk teljesül, és teljes bizalommal mondhatjuk majd: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek!"⁸

Chiara Lubich

---

¹ v.ö.: Zsolt 103,3.8
² v.ö.: Bölcs 11,23
³ v.ö.: Iz 38,17
⁴ v.ö.: Mt 5,42-47
⁵ Kol 3,13
⁶ Mt 7,2
⁷ Mt 5,7
⁸ Mt 6,12