Életige, 2005. november

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” (Mt 5,5)

A hegyi beszéd, mely Jézus nyilvános működésének kezdetén hangzik el, a nyolc boldogsággal kezdődik. Ebben a hónapban a harmadik boldogságra összpontosítjuk figyelmünket.

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”

Ki szelíd? Aki nem izgatja fel magát a rossz láttán, és nem hagyja, hogy elragadják az indulatok. Képes arra, hogy uralja, féken tartsa reakcióit, különösen haragját, dühét. Szelídségének azonban semmi köze a gyengeséghez vagy a félelemhez; és nem huny szemet a rossz felett, nem is vállal cinkosságot vele. Ellenkezőleg, ez a szelídség nagy lelki erőt kíván, mely nem haragra és bosszúra, hanem a mások iránti tiszteletteljes, határozott és higgadt viselkedésre vezet.

A boldogságok között említett szelídséggel Jézus a provokáció egy új fajtáját indítványozza, azt, hogy tartsuk oda a másik arcunkat is, hogy tegyünk jót azzal, aki rosszat tesz nekünk, hogy adjuk oda a köntösünket is annak, aki a ruhánkat kéri… Így lehet a rosszat a jóval legyőzni. Akik így élnek, azoknak Jézus megígéri:

„… övék lesz a föld.”

A föld örökségének ígérete egy másik hazára is utal. Arra, amelyet Jézus az első és utolsó boldogságban „Mennyek Országának” nevez: az Istennel való életközösség, a vég nélküli élet teljessége ez.

Már itt a földön boldog az, aki szelíd, mert már most megtapasztalja, hogy meg tudja változtatni a világot maga körül, elsősorban kapcsolatai átformálásával. Egy olyan társadalomban, ahol sokszor az erőszak, az arrogancia és az elnyomás uralkodik, az ilyen ember az „ellentmondás jele” lesz, árad belőle az igazság, a megértés, a tolerancia, a kedvesség, a mások iránti tisztelet.

A szelíd ember, miközben egy igazságosabb és igazabb – evangéliumi – társadalmat épít, felkészül arra, hogy örökségül kapja a Mennyek Országát, hogy az „új ég és új föld” polgára legyen.

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”

Ahhoz, hogy élni tudjuk ezt az életigét, elég, ha megnézzük, hogyan élt Jézus. Ő azt mondta: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.”[1] Tanításában a szelídséget a szeretet jellemzőjeként mutatta be. Az igazi szeretet ugyanis, amelyet a Szentlélek áraszt a szívünkbe, „öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”[2].

Igen: aki szeret, nem idegeskedik, nem siet, nem sért meg másokat, nem szitkozódik.

Aki szeret, uralkodik magán, kedves, szelíd és türelmes.

Az egész Evangéliumot áthatja a „szeretet művészete”, amit sok kisgyermek is megtanult. Tudom, hogy egy különleges dobókockával játszanak, melyet „szeretet-dobókockának” neveztek el. Minden oldalán egy mondat áll arról, hogy Jézus tanítása alapján hogyan szerethetünk: mindenkit szeretek, kölcsönösen szeretjük egymást, elsőként szeretek, eggyé válok a másikkal, Jézust szeretem a másikban, szeretem az ellenségemet. Reggel dobnak vele, és megpróbálják életre váltani, ami azon az oldalon áll. Elmesélik tapasztalataikat is.

Egy nap a 3 éves caracasi Francesco édesapja felháborodottan érkezett haza, mert összetűzésbe került egy munkatársával. Feleségének is elmesélte a történteket, mire ő is megharagudott az illetőre. Francesco ekkor odavitte hozzájuk a kockáját, és ezt mondta: „Dobjatok a szeretet-dobókockával!”

Dobtak egyet. A kocka felső oldalán ez állt: „szeretem az ellenségemet”.

A szülők megértették…

Ha jobban belegondolunk, észrevesszük, hogy vannak olyan emberek, akik csodálatos szelídséggel élik meg hétköznapjaikat.

Több nagy személyiségnél láttuk, akik már itt hagyták ezt a földet – mint II. János Pál, Kalkuttai Teréz anya, Roger Schutz –, hogy olyan mértékben áradt belőlük a szelídség, hogy hatással voltak a társadalomra és a történelemre, példaként járva előttünk.

Chiara Lubich

---

[1] Mt 11,29

[2] Gal 5,22

Életige, 2005. október

„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami Istené!” (Mt 22,21)

Ez az ige határozottan Istenbe helyezi életünket. A fény és erő pedig, melyet ebből merítünk, az emberiség szolgálatára ösztönöz.

Jézus akkor válaszolt így, amikor a farizeusok egy csoportja és néhány Heródes-párti ember megkérdezte tőle: meg kell-e fizetni a római fegyveres megszállók által kivetett adót? Csapda volt ez, rá akarták szedni. Ha ugyanis igennel válaszol, a farizeusok megrágalmazhatják azzal, hogy együttműködik az ellenséggel, így elveszítheti a nép bizalmát. Ha pedig nemmel válaszol, Heródes követői – Róma uralmának kiszolgálói – lázadónak nevezhetik, és bujtogatással vádolhatják.

Jézus azt kérte tőlük, mutassanak neki egy ezüstpénzt, amellyel az adót fizetik, és megkérdezte, hogy kinek a képe és felirata áll rajta. Azt válaszolták neki, hogy a császáré. Ha a császáré – válaszolt Jézus –, adjátok meg neki, ami az övé! Ezzel elismerte az államnak és intézményeinek értékét.

Válaszában azonban ennél sokkal többről van szó. Rámutat arra, ami valóban fontos: hogy megadjuk Istennek, ami eleve az Övé. Amint a római pénzen az uralkodó képmása látható, ugyanúgy minden ember szívébe Isten képmása van belevésve, hiszen saját képére és hasonlatosságára teremtett minket![1] Ez azt jelenti, hogy az Övéi vagyunk, hozzá kell visszatérnünk. Kizárólag Őt illeti, hogy személyünkkel teljesen neki adózzunk. Nem a római császárnak történő adófizetés a lényeg, hanem az, hogy adjuk oda Istennek életünket és szívünket.

„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami Istené!”

Hogyan éljük hát ezt az életigét?

Úgy, hogy megújítjuk felelősségérzetünket a közügyek iránt. Elkötelezzük magunkat a törvények betartására, az élet védelmére, vagy a köztulajdon – középületek, utak, közlekedési eszközök – megóvására.

Úgy, hogy ötleteinkkel, tanácsainkkal és javaslatainkkal aktív, kritikus és határozott módon hozzájárulunk lakónegyedünk, városunk és nemzetünk fejlődéséhez, ahelyett, hogy passzívan várakoznánk.

Úgy, hogy felajánljuk önkéntes segítségünket az egészségügyi és civil szervezetekben, hogy tökéletesedünk munkánkban. Ha feladatainkat hozzáértéssel és szeretettel végezzük, valóban képesek leszünk Jézust szolgálni testvéreinkben, és hozzájárulhatunk ahhoz, hogy az állam és a társadalom megfeleljen Isten emberiségről alkotott tervének, és teljesen az emberek szolgálatára legyen.

„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami Istené!”

Egy milánói könyvelő – Andrea Ferrari – képes volt arra, hogy munkahelyén, egy bank irodájában, megélje ezt az életigét. Így írt erről: „Minden reggel fél kilenc előtt néhány perccel lepecsételtetem a beléptető-kártyámat, bemegyek a hivatalba, és kezdődik a szokásos hajtás. Furcsa munka az enyém: jönni, menni, lépcsőkön le és fel, zárt ajtók előtt ácsorogni, űrlapokat hozni-vinni – és ez így megy évek óta… Ha sikerül megmaradnom a szeretetben – a váratlan akadályok ellenére, még ha harmadszor kell is újraírnom egy levelet –, akkor mindent megtettem. Úgy érzem, hogy Jézus pontosan ezért helyezett ide.”

„Könyvelő vagyok, és könyvelőként szolgállak Téged – mondta egyszer Jézusnak. – Itt van, Uram, az életem: szeretném, hogy tiszta szeretetté váljon!”

Egy idős hölgy észrevette, hogy az ügyfélfogadáson sohasem névtelen kliensként foglalkozott vele, hanem „emberként”. Nem tudta, hogyan fejezze ki a köszönetét, ezért egy nap vitt neki egy zacskó tojást.

Andrea 31 évesen halt meg Torinóban, egy utcai balesetben. A kórházban megkérdezte: „Valóban így, egyedül kell meghalnom, anélkül, hogy bárkitől is elbúcsúzhatnék?” Az őt ápoló szerzetesnő erre azt válaszolta, hogy el kell fogadnia Isten akaratát. Ezt hallva Andrea felélénkült, és elmosolyodott: „Megtanultuk, hogy mindig felismerjük Őt, életünk ideálját, a legkisebb dolgokban is, még – és itt a rá jellemző humorral kacsintott egyet – a pirosat mutató jelzőlámpa előtt is!”[2]

Engedelmeskedett Istennek, és ebben a szeretetből fakadó engedelmességben elindult Őhozzá.

Chiara Lubich

---

[1] vö. Ter 1,26

[2] Igino Giordani: Tre focolarini [Három fokolarinó], Róma, 1967, 55. o.

Életige, 2005. szeptember

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!” (Fil 1,27)

Az első évszázad ötvenes éveiben Pál Szilás kíséretében Filippi városába érkezett. Ez volt az első európai város, ahol az apostol letelepedett, hogy hirdesse az evangéliumot. A megtérések azonban elégedetlenséget és zavargást szítottak a pogány lakosok között, olyannyira, hogy a városatyák elhatározták, titokban kiutasítják Pált és Szilást. Ők azonban, hogy visszafogadják őket, arra hivatkoztak, hogy római polgárok.

Annak ellenére, hogy a hatóságok és a város polgárai sok nehézséget gördítettek útjába, néhány év elteltével a maroknyi filippi keresztény közösséghez címzett levelében Pál arra szólítja fel a hívőket, hogy becsületesen és következetesen teljesítsék állampolgári kötelességeiket.

Ugyanebben a levélben Pál arra is emlékeztet, hogy a keresztények ugyan a menny polgárai[1], ám ez a tény nem menti fel őket az alól, hogy vállalják társadalmi és politikai felelősségüket. Ellenkezőleg: a keresztényeknek, pontosan azért, mert Krisztus országának polgárai, erős késztetést kell érezniük arra, hogy mindenki szolgálatára legyenek, és hozzájáruljanak ahhoz, hogy földi városukat igazságban és szeretetben építsék.

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”

Pál tehát ezzel az igével azt kéri a filippiektől, hogy igazi keresztény módjára viselkedjenek. Néhányan azt gondolják, hogy az evangélium nem oldja meg az emberi problémákat, és csak vallási értelemben hozza el közénk Isten országát. Ez nem így van.

Jézus az, aki hidakat épít, aki új utakat nyit meg a keresztények által, úgy, hogy az adott emberben tevékenykedik, az Ő kegyelme él benne. Így másik Krisztusként minden férfi és nő hozzájárulhat ehhez az emberi tevékenység bármely területén: a tudományban, a művészetben, a politikában…

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”

De hogyan lehetünk másik Krisztussá, hogyan tevékenykedhetünk hatékonyan, és gyakorolhatunk befolyást a társadalomra? Úgy, hogy az Ő életstílusa szerint élünk, amit az evangélium tár elénk. Ha ugyanis befogadjuk Igéjét, egyre inkább azonosulunk gondolataival, érzéseivel, tanításával. Az Ige világossá teszi, hogy mit tegyünk, megmutatja, hogyan tegyük jóvá, ha hibáztunk, visszatérít, ha letévedtünk az egyenes útról.

Igen, ha az evangéliumot éljük, másik Krisztussá válunk. Hozzá hasonlóan életünket adjuk majd másokért, és szeretetben élve hozzájárulunk a testvériség építéséhez. Mivel az evangélium minden igéjét az Isten és a felebarát iránti szeretetben foglalhatjuk össze, ezért ha megéljük őket, szeretni fogunk.

Gyakran beszélünk a szeretetről, ezért fölöslegesnek tűnhet, hogy ismét ezt hangsúlyozzuk, de nem így van. „Régi emberünk”[2] ugyanis mindig kész arra, hogy magába zárkózzon, hogy saját kis személyes érdekeit dédelgesse, hogy elfelejtkezzen azokról, akik elhaladnak mellettünk, hogy közömbös maradjon a közjó vagy a körülöttünk lévő emberiség szükségletei iránt.

Szítsuk fel tehát szívünkben a szeretet lángját! Az így megújuló látásmódunkkal körülnézhetünk, hogy észrevegyük, milyen lépésre lenne szükség társadalmunk előre haladásához. A szeretet meg fogja nekünk mutatni azt az utat, amelyre alkotó módon ráléphetünk; bátorságot és erőt önt majd belénk, hogy végig is járjuk.

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”

Így tett Ulisse Caglioni is, egy barátunk. Ő Algériában töltötte életét keresztények és muzulmánok között, egyszerű és konkrét módon tanúságot téve mindenki előtt az evangéliumi szeretetről.

Nem magának élt. Számára az első helyen a testvérek voltak. Nem sajnálva idejét, személyesen szeretett mindenkit. A függetlenség kivívását követő évtizedek szenvedései és bizonytalanságai között osztozott örömeikben, eredményeikben, reményeikben, de fáradozásaikban is. A kilencvenes években ugyanis országszerte elkezdődtek a rettegést kiváltó zavargások, senkit sem kímélve a jórészt muzulmán lakosságból. Ezek érintették a csupa külföldiből álló kis keresztény közösséget is. Ulisse más keresztényekkel együtt úgy határozott, hogy nem tér vissza szülőföldjére, Olaszországba.

Egy újságnak adott interjúban így nyilatkozott: „Sok éven át Algériában éltem, amikor minden rendben ment. Most kényes és kockázatos a helyzet, de nem akarok elmenni: nem az evangélium szerint való lenne.”

Amikor két évvel ezelőtt, szeptember elsején, betegsége következtében átment a Mennyországba, azok a muzulmánok, akik a környezetében éltek, így beszéltek róla: „Olyan szeretet volt közöttünk, hogy minden eseményt együtt éltünk meg. Híd volt ő, a kereszténység és az iszlám közötti kapocs. Ebben az országban, ahol előtérbe került az összeférhetetlenség, megtanultuk előítéletek és bármiféle ítélkezés nélkül hallgatni egymást. Ulisse arra tanított minket, hogy mindent szeretetből tegyünk, hogy szeretet legyünk.”

Chiara Lubich

---

[1] vö. Fil 3,20

[2] Róm 6,6

Életige, 2005. augusztus

„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31)

Éjszaka volt. A tanítványok át akartak kelni Tibériás taván, de csónakjuk viharos szélbe került. Egyszer már kerültek hasonló helyzetbe, de akkor a Mester is ott volt velük a csónakban[1]. Most viszont a parton maradt, fölment a hegyre imádkozni.

Jézus mégsem hagyta őket magukra a viharban, lejött a hegyről, és feléjük indult a vízen járva, miközben bátorította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”[2] Valóban Ő az, vagy csak érzéki csalódás? Péter kételkedve bizonyítékot akart, azt, hogy ő is tudjon vízen járni. Erre Jézus hívta, hogy induljon felé. Péter kiszállt a bárkából; de a fenyegető hullámok megrémítették, és süllyedni kezdett. Jézus ekkor karon ragadta őt, és ezt mondta neki:

„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”

Jézus ma is ezekkel a szavakkal fordul hozzánk, amikor magányosnak és tehetetlennek érezzük magunkat az életünkben dúló viharokban. Lehetnek azok betegségek, nehéz családi helyzet, erőszak vagy igazságtalanság, ami kétellyel, vagy egyenesen lázadással tölti el szívünket: „Hogyhogy Isten nem látja ezt? Miért nem hallgat meg engem? Miért nem siet segítségemre? Miért nem lép közbe? Hol van a Szeretet–Isten, akiben hittem? Hiú ábránd lenne csupán, illúzió?”

A megrémült és hitetlenkedő tanítványokhoz hasonlóan Jézus nekünk is ezt ismétli: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” És ahogy akkor lejött a hegyről, hogy mellettük legyen szorult helyzetükben, úgy Ő, a Feltámadott, most is belép életünkbe és velünk tart, társul szegődik hozzánk. Sohasem hagy egyedül bennünket a próbatételben, ott van, és osztozik benne. Talán nem hiszünk ebben eléggé, ezért ismétli nekünk:

„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”

Ezek a szavak nemcsak feddésre szolgálnak, hanem egyben arra hívnak, hogy újítsuk meg hitünket. Amikor Jézus itt volt közöttünk a földön, sokféle ígéretet tett; mint pl. „Kérjetek és kaptok…”[3], „Keressétek elsősorban Isten országát, és ezeket is mind megkapjátok”[4], vagy hogy aki mindenét otthagyja érte, százszor annyit kap még ebben az életben, örökségül pedig az örök életet[5].

Mindent elnyerhetünk, de ehhez hinnünk kell Isten szeretetében. Ahhoz, hogy adjon nekünk, Jézus azt kéri: ismerjük el, hogy szeret minket.

Ezzel szemben gyakran úgy aggódunk, mintha egyedül kellene szembenéznünk az élettel, mintha apátlan árvák lennénk. Péterhez hasonlóan jobban magukra vonják figyelmünket a látszólag minket elárasztó, csapkodó hullámok, mint Jézus jelenléte, aki aztán megragadja kezünket.

Ha megállunk, és elkezdjük elemezni, hogy mi sebzett meg minket, a problémákat és a nehézségeket, bele fogunk süllyedni a félelembe, a szorongásba, az elbátortalanodásba. De nem vagyunk egyedül! Higgyünk abban, hogy van Valaki, aki gondot visel ránk! Őt kell szem előtt tartanunk! Akkor is közel van, amikor úgy tűnik, hogy nem érezzük a jelenlétét. Higgyünk Benne, bízzunk Benne, bízzuk Rá magunkat!

Amikor pedig hitünk tűzpróbán megy át, harcoljunk és imádkozzunk, mint Péter, aki így kiáltott: „Uram, ments meg!”[6], vagy mint a tanítványok egy hasonló helyzetben: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”[7] Ő sohasem fogja megvonni tőlünk segítségét. Az Ő szeretete valódi, és magára veszi minden terhünket.

„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”

Jean Luis is „kicsinyhitű” fiatal volt. Bár keresztény volt, a család többi tagjával ellentétben kételkedett Isten létében. Kisebb testvéreivel együtt, szüleitől távol élt Manban, Elefántcsontparton.

Amikor városukat elfoglalták a felkelők, négyen berontottak hozzájuk. Mindent felforgattak, és látva a sportos testalkatú fiatalembert, erőszakkal magukkal akarták hurcolni. Kistestvérei hiába könyörögtek, hogy hagyják őt békén…

Távozóban a felkelők vezetője meggondolta magát. Elhatározta, hogy elengedi Jean Luist, aztán odasúgta a nővérének: „Tűnjetek el mielőbb, holnap visszajövünk…”, és ujjával a szabad ösvény felé mutatott.

„Az lesz az igazi kiút? Vagy csapda?” – kérdezték maguktól.

Hajnalban útnak indultak, minden fillér nélkül, de a hit egy szikrájával a szívükben. 45 kilométeres gyaloglás után valaki fizetett egy kamionsofőrnek, hogy vigye őket szülőfalujuk felé. Útközben ismeretlen emberek szállást és ennivalót adtak nekik, az ellenőrzőpontokon és a határon senki sem kérte irataikat…, végül hazaértek.

Édesanyjuk ezt mesélte: „Nem voltak túl jó állapotban, de csordultig voltak Isten szeretetének tapasztalatával!”

Jean Luis első kérdése az volt, hogy merre van a templom, majd így szólt: „Apu, a te Istened valóban erős!”

Chiara Lubich

---

[1] vö. Mt 8,23-27

[2] Mt 14,27

[3] Jn 16,24

[4] Mt 6,33

[5] vö. Mt 19,29

[6] Mt 14,30

[7] Mk 4,38

Életige, 2005. július

„Az Úr fenntartja a botladozót, és fölemeli, akit megaláztak.” (Zsolt 144,14)

Isten Szeretet.[1] Ennek a rendíthetetlen bizonyosságnak kell vezetnie életünket, akkor is, ha kételkedni kezdenénk a nagy természeti katasztrófák láttán; szembesülve az erőszakkal, amelyre az emberiség képes; vagy saját sikertelenségünket, bukásunkat, a bennünket érő fájdalmakat tapasztalva.

A múltban és a jelenben Isten számtalanszor tanújelét adta szeretetének: nekünk adta a teremtett világot, az életet (és benne mindazt a jót, amit magában hordoz), Fia által megváltott minket, és megadta nekünk a megszentelődés lehetőségét a Szentlélek által.

Isten mindig kimutatja irántunk való szeretetét. Itt van mellettünk, elkísér minket, és lépésről lépésre fenntart bennünket az élet próbatételeiben. Erről biztosít minket ez a zsoltár is, amelyből mostani életigénket vettük: Isten mérhetetlen nagyságáról, megközelíthetetlen fényességéről és hatalmáról beszél, de az ezzel egyidejűleg megnyilvánuló gyengédségéről és jóságáról is szól. Csodás tetteket művel, ugyanakkor egy édesanyánál is gondosabb, figyelmes Atya.

„Az Úr fenntartja a botladozót, és fölemeli, akit megaláztak.”

Időnként mindannyiunknak nehéz, fájdalmas helyzetekkel kell szembenéznünk – akár személyes életünkben, akár másokkal kapcsolatban –, és sokszor tehetetlennek érezzük magunkat.

Gyakran önzéssel és közömbösséggel kerülünk szembe, és az erőnket felülmúlni látszó események fegyverletételre kényszerítenek bennünket.

Mennyi fájdalommal kell szembenéznünk életünk során! Milyen nagy szükségünk van arra, hogy valaki gondoljon ránk! Ezekben a pillanatokban segíthet nekünk az életige.

Jézus hagyja, hogy megtapasztaljuk képtelenségünket. Nem azért, hogy elbátortalanodjunk, hanem hogy megtapasztaljuk kegyelmének rendkívüli hatalmát, amelyet éppen akkor mutat meg nekünk, amikor saját erőnk kevésnek bizonyul. Így abban segít minket, hogy jobban megértsük az Ő szeretetét. De ennek van egy feltétele: az, hogy teljesen bízzunk benne, ahogyan egy gyermek bízik az édesanyjában. Annyira rá kell hagyatkoznunk, hogy érezzük: az Atya karjaiban vagyunk, aki olyannak szeret bennünket, amilyenek vagyunk, és akinek minden lehetséges.

Még saját hibáink tudata sem állíthat meg minket, mert Isten, aki Szeretet, minden elesésünk után talpra segít bennünket, ahogyan a szülők teszik gyermekükkel.

„Az Úr fenntartja a botladozót, és fölemeli, akit megaláztak.”

Ha ez a bizonyosság erősít minket, képesek leszünk arra, hogy minden vágyunkat, minden gondunkat rábízzuk, ahogy a Szentírás is mondja: „minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok”[2].

A Mozgalom kezdetén, amikor a Szentlélek tanítása nyomán elkezdtük megtenni az első lépéseket a szeretet útján, számunkra is mindennapos volt, hogy ’minden gondunkkal hozzá forduljunk’, akár többször is a nap során.

Emlékszem, hogy azt mondogattam, hogy amint nem tudjuk kézben tartani a parazsat, hanem azonnal eldobjuk, különben megéget, ugyanúgy, ugyanolyan gyorsan kell az Atyára bíznunk minden aggodalmunkat. Nem emlékszem olyan esetre, amikor a szívébe helyeztünk valamit, és ne emlékezett volna meg róla.

De nem mindig könnyű hinni a szeretetében. Próbáljuk meg mégis ezt ebben a hónapban, minden ügyünkben, még a legkuszább helyzetekben is! Minden alkalommal meglátjuk majd, hogy Isten közbelép, nem hagy el minket, hanem gondot visel ránk. Egy korábban ismeretlen erőt fogunk megtapasztalni, mely új, eddig nem ismert tartalékokat szabadít majd fel bennünk.

Chiara Lubich

---

[1] 1Jn 4,8

[2] 1Pt 5,7

Életige, 2005. június

„Kövess engem!” (Mt 9,9)

Amikor Jézus elhagyta Kafarnaum városát, meglátta a vámnál ülő Máté nevű adószedőt, akit foglalkozása miatt az emberek megvetettek. Másokon nyerészkedő uzsorásnak és kizsákmányolónak tekintették. Az írástudók és farizeusok a nyilvános bűnösökkel egy kategóriába sorolták őt, ezért Jézus szemére vetették, hogy „a vámosok és bűnösök barátja”, és együtt étkezik velük[1].

Jézus – nem törődve a kor társadalmi szokásaival – hívta Mátét, hogy kövesse Őt, és elfogadta tőle ebédre szóló meghívását. Így tett később Zakeussal is, a jerikói vámszedők vezetőjével. Amikor kérdőre vonták, hogy miért teszi, Jézus azt válaszolta, hogy a betegeket jött gyógyítani és nem az egészségeseket; nem az igazakat jött hívni, hanem a bűnösöket. Ez a meghívása is egy bűnöshöz szólt:

„Kövess engem!”

Jézus ugyanezekkel a szavakkal fordult a tó partján Andráshoz, Péterhez, Jakabhoz és Jánoshoz is. Bár más szavakkal, ugyancsak erre hívta Pált is a damaszkuszi úton.

Ez így folytatódott az évszázadokon át; minden népből és nemzetből számtalan férfit és nőt hívott magához, és így tesz ma is. Belép életünkbe, különböző helyeken és különböző módokon találkozik velünk, és újra elismétli nekünk hívását, hogy kövessük Őt.

Személyes kapcsolatra hív bennünket, hogy vele legyünk, ugyanakkor meghív bennünket arra is, hogy együttműködjünk vele az új emberiség nagyszerű tervének megvalósításában.

Jézusnak nem számít, hogy gyengék, bűnösök és nyomorúságosak vagyunk. Szeret minket, és olyannak választ ki bennünket, amilyenek vagyunk. Szeretete átalakít minket, és erőt ad ahhoz, hogy válaszoljunk Neki és kövessük Őt, ahogy Máté is tette.

Mindannyiunkat különlegesen szeret, mindannyiunk számára különleges életutat és hivatást tartogat. Ezt a szívünk mélyén érezzük meg a Szentlélek sugallatára, bizonyos körülmények révén, vagy azok tanácsai és útmutatásai által, akik szeretnek minket. Ez a legkülönfélébb módokon nyilvánul meg, mégis ugyanazt a szót visszhangozza:

„Kövess engem!”

Emlékszem arra, amikor megértettem, hogy Isten hív engem.

Nagyon hideg téli reggelen történt, Trentóban. Édesanyám megkérte a húgomat, hogy hozzon tejet egy két kilométerre lévő helyről. A nagy hideg miatt ő nem akart menni, és a másik húgom is visszautasította a kérést. Akkor megszólaltam: „Anyukám, elmegyek én.” Fogtam az üveget, és elindultam. Félúton különös dolog történt: az volt a benyomásom, mintha megnyílt volna az Ég, és Isten arra hívott volna, hogy kövessem Őt. „Add nekem magad teljesen” – hallottam a szívemben.

Olyan egyértelmű hívás volt, hogy azonnal válaszolni akartam rá. Beszéltem róla a gyóntatómnak, aki megengedte, hogy örökre Istennek ajándékozzam magam. Ez ’43. december 7-én történt. Sohasem leszek képes arra, hogy kifejezzem mindazt, amit aznap a szívemben éreztem: Istennel kötöttem házasságot. Mindent várhattam tőle.

„Kövess engem!”

Ez a hívás nemcsak életünk döntő pillanatára érvényes, Jézus minden nap elismétli nekünk. „Kövess engem!” – javasolja legegyszerűbb hétköznapi kötelességeink teljesítése közben. „Kövess engem” abban a próbatételben, amit át kell ölelnünk; abban a kísértésben, amit felül kell múlnunk; abban a szolgálattételben, amit meg kell tennünk…

Hogyan válaszoljunk hívására?

Úgy, hogy azt tegyük, amit Isten kér tőlünk a jelenben, mert az mindig különleges kegyelmet hordoz.

Kötelezzük hát el magunkat ebben a hónapban arra, hogy határozottan Isten akaratának szenteljük magunkat: annak a testvérnek, akit szeretnünk kell, a munkának, a tanulásnak, az imádságnak, a pihenésnek, annak a tevékenységnek, amit éppen végzünk.

Meg kell tanulnunk minden pillanatban meghallani szívünk mélyén Isten hangját, ami lelkiismeretünk által is szól, és megmondja nekünk, hogy Ő mit kér tőlünk. Késznek kell lennünk arra, hogy mindent feláldozva teljesítsük kérését.

„Add meg nekünk, ó Istenünk, hogy ne csak napról napra szeressünk téged egyre jobban, mert lehet, hogy túl kevés napunk van hátra. Add meg nekünk, hogy minden jelen pillanatban teljes szívünkkel, lelkünkkel és erőnkkel szeressünk téged abban, ami a Te akaratod!”

Ez a legjobb módja annak, hogy kövessük Jézust.

Chiara Lubich

---

[1] vö. Mt 11,19; 9,10-11

Életige, 2005. május

„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21)

Húsvét estéje volt. A feltámadt Jézus már megjelent Mária Magdolnának; Péter és János is látták az üres sírt. Ennek ellenére a tanítványok továbbra is bezárkóztak, féltek. A Feltámadott így zárt ajtókon keresztül jelent meg közöttük, mert semmilyen akadály sem választhatta el őt többé barátaitól.

Jézus, bár eltávozott, most mégis visszatért közéjük, hogy örökre velük maradjon. „Megállt közöttük”: ez azt jelenti, hogy nemcsak pillanatnyi jelenésről volt szó, hanem állandó jelenlétről! A tanítványok érezték, nem lesznek többé egyedül, ezért félelmüket igazi öröm váltotta fel: „Az Úr láttára öröm fogta el őket.”[1]

A Feltámadott kitárta szívüket és házuk ajtaját az egész világra, amikor ezt mondta nekik:

„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”

Jézust azért küldte az Atya, hogy mindenkit kiengeszteljen Istennel, és hogy helyreállítsa az emberiség egységét. Most tanítványain a sor, hogy továbbépítsék az Egyházat. Jézus azért tudta teljesíteni az Atya róla alkotott tervét, mert egy Vele. Ugyanígy a tanítványok is azért képesek folytatni ezt a magasztos küldetést, mert a Feltámadott él bennük. „Én őbennük”[2] – kérte Jézus az Atyától.

Ez a küldetés mindig folyamatos maradt: az Atyáról Jézusra, Jézusról az apostolokra, az apostolokról az ő utódaikra szállt.

Jézus szavainak viszont minden keresztény szívében visszhangozniuk kell, hiszen „az Egyházban különbözők a szolgálatok, de a küldetés ugyanaz”[3].

„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”

Ahhoz, hogy teljesítsük ezt az Úrtól kapott küldetést, szükséges, hogy Ő éljen bennünk. Hogyan? Úgy, hogy az Egyház élő tagjai vagyunk, azonosulunk Isten Igéjével, és mindenekelőtt önmagunkat evangelizáljuk.

Olyan kötelesség ez, ami a II. János Pál által „új evangelizációnak” nevezett magatartásból fakad. Így írt erről: „Az Igéből táplálkozni, hogy evangelizációs küldetésünk során az ’Ige szolgái’ legyünk, bizonyosan elsődleges feladat az Egyház számára az új évezred kezdetén.”[4] Hiszen „csak Krisztus szeretet-törvénye és a Szentlélek fénye által átalakult ember képes arra, hogy mások szívében és elméjében, saját környezetében, nemzetében vagy a világban igazi metanoiát [megtérést] váltson ki”[5].

Ma már nem elégségesek a szavak. „A mai ember inkább a tanúságtevőket hallgatja meg, mint a tanítókat – mondta VI. Pál –, ha pedig meghallgatja a tanítókat, az azért van, mert előtte tanúságot tettek.”[6] Az Evangélium hirdetése akkor lesz hatékony, ha az élet tanúságtételén alapul, mint az első keresztények esetében, akik elmondhatták: „Azt hirdetjük nektek, amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk…”[7] Akkor lesz hatékony, ha rólunk is elmondható lesz majd, mint róluk: „Nézd, hogy szeretik egymást, készek az életüket adni egymásért.”[8] Akkor lesz hatékony, ha konkrét módon éljük a szeretetet: úgy, hogy adunk; hogy válaszolunk a szükséget szenvedőknek; hogy képesek vagyunk ételt, ruhát vagy otthont adni annak, akinek nincs; barátságot annak, aki magányos vagy reményvesztett; támaszt annak, aki próbatételekkel küzd.

Ha így élünk, Jézus vonzerejéről teszünk tanúságot a világban, és másik Krisztussá válva hozzájárulunk ahhoz, hogy műve folytatódjék.

„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”

Ez volt a tapasztalata néhány hozzánk tartozó orvosnak és ápolónak is. 1966-ban tudomásukra jutott, hogy milyen nehéz helyzetbe került a nemes bangwa nép, melyet akkoriban a különféle betegségek miatti 90%-os gyermekhalandóság kihalással fenyegetett.

Elindultak, hogy e mellé a nép mellé álljanak; de érezték, hogy elsődleges kötelességük az, hogy továbbra is kölcsönösen szeressék egymást, hogy így tanúságot tegyenek az Evangéliumról. Mindenkit szerettek, különbségtétel nélkül. Megszervezték az egészségügyi ellátást egy ingyenes orvosi rendelő létrehozásával, mely hamarosan kórházzá bővült. A gyermekhalandóságot 2% alá szorították. Az őserdő mélyén áramfejlesztő központot hoztak létre, majd egy általános- és középiskolát létesítettek. Idővel – a helybeliek sokoldalú hozzájárulásával – 12 utat építettek a szomszédos falvak összeköttetésének biztosítására.

A konkrét szeretet sokakat magával ragadott: a nép többsége bekapcsolódott ebbe az új életbe. A korábban egymással harcoló falvak kibékültek, a határok körüli feszültségek békésen megoldódtak, a különböző népek királyai megkötötték egymással a kölcsönös szeretet szövetségét, és testvériségben élnek. Így – egymást kölcsönösen megajándékozva – csodálatos módon tanúságot tesznek mások előtt, eredeti és hiteles példát mutatva mindenkinek.

Chiara Lubich

---

[1] Jn 20,20

[2] Jn 17,23

[3] Apostolicam Actuositatem, 2. [A II. Vatikáni Zsinat dokumentuma a világi hívek apostolkodásáról]

[4] Novo millennio ineunte, n. 40. [Az új évezred kezdetén, n. 40. Szent István Társulat, Budapest, 2001.]

[5] A Toruni egyházmegyéből [Lengyelország] érkezett zarándokokhoz, 1998. február 19.

[6] Általános kihallgatás, 1974. október 2.

[7] vö: 1 Jn 1,1

[8] Tertullianus, Apologetico, 39,7

Életige 2005. április

„Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10, 10)

Jézus gyakran szólt példabeszédekben és képekben. Egyszerű és hatékony eszköze volt ez ahhoz, hogy a legmélyebb igazságokra tanítson. Hallgatóságát a hétköznapi élet eseményeire emlékeztette az a pásztorról és a nyájáról szóló hasonlat, amely ennek az életigének a kerete. Jézus tolvajokról és rablókról beszél, akik mohó farkasok módjára szétkergetik a nyájat. Önmagát a jó pásztorhoz hasonlítja, aki valóban szereti juhait, vezeti és megvédi őket, ha kell, akár az élete árán is.

Jézusnál nem csupán hasonlat ez, be is következett: Ő valóban meghalt a kereszten, azért, hogy általa éljünk[1].

„Én azért jöttem, hogy életük legyen…”

Azért jött, mert az Atya küldte, hogy isteni életében részesítsen bennünket. Isten ugyanis úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.[2]

Az élet, amelyet Jézus ajándékoz nekünk, nem azonos azzal az egyszerű földi élettel, amelyet szüleinktől kaptunk. Az az élet, amelyet Ő ajándékoz nekünk, „örök élet”, más szóval részesedés Isten Fiának életében, belépő az Istennel való bensőséges kapcsolatba: magának Istennek az élete, amelyet Jézus azért tud átadni nekünk, mert Ő maga az Élet. Ezt mondta: „én vagyok az Élet”[3], és „mindannyian az ő teljességéből részesültünk”[4].

Isten élete azonban, mint tudjuk, szeretet.

Jézus, Isten Fia, aki Szeretet, eljött a földre és szeretett bennünket, ugyanazt a szeretetet adta nekünk, amely benne égett. Ugyanebből a végtelen lángtengerből ad lángot nekünk, és azt akarja, hogy életéből „merítsük az életet”.

„… és bőségben legyen.”

Jézus azért ajándékozhatja oda bőségesen az életet, mivel nemcsak magában hordozza, hanem maga „az Élet”. Hasonlóan adhatja az öröm teljességét is[5].

Isten ajándéka mindig mérték nélküli, végtelen és nagylelkű, mint maga Isten. Válaszolni akar az emberi szívnek a teljes és örök élet utáni legmélyebb vágyára. Ezt a vágyat csak Isten teljesítheti, hiszen az Ő élete „örök”, azaz nemcsak a jövőre vonatkozó ajándék, hanem a jelenre is. Isten élete már mostantól elkezdődik bennünk, és soha többé nem múlik el.

Hogy is ne jutnának itt eszünkbe a szentek, akik kereszténységüket tökéletesen megélték? Körülöttük túlcsordult az élet, annyira telve voltak vele.

Honnan való Assisi Szent Ferenc egyetemes szeretete, amellyel be tudta fogadni a szegényeket, a szultán elé tudott állni, és minden teremtményben fel tudta ismerni fivérét és nővérét? Honnan származik Kalkuttai Teréz anya cselekvő szeretete, aki minden elhagyott gyermek édesanyja tudott lenni, és testvére minden magára maradt embernek? Rendkívüli volt az ő életük, az, amelyet Jézus ajándékozott nekik.

„Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.”

Hogyan éljük ezt az igét?

Fogadjuk magunkba azt az Életet, amit Jézus ad, ami már bennünk is él a keresztség és a hit által, ami azonban tovább növekedhet olyan mértékben, ahogy szeretünk! A szeretet az, ami életet ad. Aki szeretetben él, írja Szent János, Istenben él[6], Isten életének részese. Igen, ahogyan igaz, hogy a szeretet Isten élete és léte, ugyanígy, a szeretet az ember létének lényege is. Ugyanígy az is igaz, hogy amikor nem szeretünk, nincs bennünk élet.

Erről tanúskodik ékesszólóan a mennyei hazába indulásakor Renata Borlone fokolarina, akinek a boldoggá avatása ezekben a hónapokban kezdődött el. Miután teljes szívéből elfogadta a hírt, hogy közeleg utolsó órája, azt mondta, hogy arról szeretne tanúságot tenni, hogy a „halál az élet”, feltámadás. Isten segítségével azt a célt tűzte ki, hogy végsőkig kitart ebben. És sikerült neki, ezt a szomorú eseményt Húsvét örömévé tudta átalakítani.

Chiara Lubich

---

[1] vö. 1Jn 4,9

[2] Jn 3,16

[3] Jn 14,6

[4] Jn 1,16

[5] vö. Jn 17,13

[6] 1Jn 4,16

Életige 2005. március

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46)

Életünk nagy titka a fájdalom. Szeretnénk elkerülni, de előbb vagy utóbb ránk talál. A hétköznapi tevékenységünket megmérgező egyszerű fejfájásban, a rossz útra tért gyermekünk miatti fájdalomban, a munkahelyi kudarcban, a barátunkat vagy családtagunkat ért autóbalesetben, a sikertelen vizsga megaláztatásában, a háborúktól, a terrorizmustól vagy a környezeti katasztrófáktól való félelemben…

Tehetetlenek vagyunk a fájdalommal szemben. Még az is, aki mellettünk van és szeret minket, sokszor képtelen segíteni nekünk, úrrá lenni szenvedésünkön, pedig néha elég, ha valaki – még ha csendben is – osztozik velünk benne.

Jézus is ezt tette: olyan közel jött minden emberhez, hogy mindenben osztozott velünk. Sőt, magára vette valamennyi fájdalmunkat, és fájdalommá lett olyan mértékben, hogy így kiáltott:

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Jézus délután háromkor kiáltott így az ég felé, miután már három hosszú órája függött a kereszten, átszögezett kezekkel és lábakkal.

Rövid életét a mindenki iránti folytonos ajándékozásban élte meg: meggyógyította a betegeket, feltámasztotta a halottakat, megszaporította a kenyeret, megbocsátott a bűnösöknek, a bölcsesség és az élet igéit hirdette.

Még a kereszten is megbocsátott hóhérainak, megnyitotta a mennyországot a jobb latornak, majd – miután odaajándékozta nekünk önmagát az eukarisztiában – testét és vérét adta értünk. Végül pedig így kiáltott:

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

De Jézus nem hagyta, hogy legyőzze Őt a fájdalom: egyfajta isteni alkímia révén szeretetté, életté változtatta át. Ugyanis éppen miközben tapasztalni vélte az Atyától való végtelen távolságot, óriási és elképzelhetetlen erőfeszítéssel, az Atya szeretetébe vetett hittel újra ráhagyatkozott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”[1]

Helyreállította az egységet az Ég és a föld között, megnyitotta nekünk a mennyek országának kapuját, Isten fiaivá és egymás testvéreivé tett minket.

A halál és az élet misztériumát ünnepeljük ebben az időben, a húsvét, a feltámadás napjaiban.

Ez az a titok, amelyet Jézus első tanítványa, Mária is teljesen átélt. A kereszt lábánál arra kapott meghívást, hogy „elveszítse” azt, ami számára a legértékesebb volt: isteni gyermekét. Abban a pillanatban viszont, pontosan azért, mert elfogadta Isten tervét, számtalan gyermek édesanyja, a mi édesanyánk is lett.

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Végtelen szenvedése által – ez a mi megváltásunk ára – Jézus mindenben közösséget vállalt velünk. Magára vette fáradtságunkat, hiú ábrándjainkat, tanácstalanságunkat, bukásainkat; és megtanított minket élni.

Mivel magára vette az emberiség minden fájdalmát, megosztottságát és sebét, joggal gondolhatjuk, hogy ahol szenvedést látunk – akár a sajátunkat, akár testvéreinkét –, Őt látjuk. Minden fizikai, erkölcsi vagy lelki fájdalom az Ő jelenléte, az Ő arca, Őt juttatja eszünkbe.

Ezt mondhatjuk ilyenkor: „Téged szeretlek ebben a fájdalomban, elhagyott Jézus. Te vagy az, aki magadévá téve fájdalmamat, látogatóba jössz hozzám. És én téged akarlak, átölellek téged!”

Ha aztán figyelünk arra, hogy szeressünk, hogy válaszoljunk a kegyelmére, és azt akarjuk, amit Isten akar tőlünk a következő pillanatban, ha figyelünk arra, hogy életünket Érte éljük, akkor megtapasztaljuk, hogy a fájdalom legtöbbször eltűnik. Ez pedig azért van így, mert a szeretet magával vonzza a Szentlélek ajándékait: az örömöt, a fényt, a békét, és ott ragyog bennünk a Feltámadott.

Chiara Lubich

---

[1] Lk 23,46

Életige, 2005. február

„Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4,10)

Az egyház Nagyböjtben arra emlékeztet minket, hogy életünk a Húsvét felé halad, amikor Jézus halála és feltámadása által elvezet minket az igazi életbe, az Istennel való találkozásra. Olyan út ez, amelynek megvannak a nehézségei és a próbatételei; hasonlít a sivatagi utakhoz.

A sivatagban történt ugyanis, hogy Izrael népe – miközben az ígéret földjére tartott – rövid időre elhagyta Istenét, és egy aranyborjút kezdett imádni.

Jézus is végigjárta a sivatagi utat. Őt is megkísértette a Sátán, hogy a sikert és a hatalmat imádja. Ám Ő erélyesen véget vetett a gonosz minden hízelkedésének, és határozottan az Egyetlen Jó felé fordult:

„Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

A zsidó néphez és Jézushoz hasonlóan minket is ér a hétköznapokban az a kísértés, hogy a könnyebbik megoldást válasszuk. A kísértések arra ösztönöznek bennünket, hogy saját örömünket keressük, és hogy a hatékonyságot, a szépséget, a szórakozást, a birtoklást vagy a hatalmat tartsuk a legfontosabbnak. Bár ezek önmagukban pozitív dolgok, gyakran abszolutizálják őket, a társadalom pedig sokszor valódi bálványt farag belőlük.

Amikor nem ismerjük el Istent, és nem Őt imádjuk, menthetetlenül más „istenek” lépnek a helyébe: újra teret nyer az asztrológia vagy a mágia…

Jézus arra emlékeztet minket, hogy létünk nem ezeknek a múló dolgoknak a keresésében teljesedik ki. Sokkal inkább abban, hogy Isten elé állunk, akitől minden születik, és elismerjük Őt annak, aki valójában: Teremtőnek, a történelem Urának, mindenünknek: Istennek!

Ha ott fönn az Égben, ahová tartunk, szüntelenül imádni fogjuk Őt, miért ne kezdhetnénk el már most ezt az imádást?

Időnként erős vágy ébred bennünk, hogy imádjuk Őt, hogy magasztaljuk szívünk mélyén, a tabernákulum csendjében vagy az Eukarisztiát ünneplők körében.

„Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

De mit jelent „imádni” Istent?

Olyan cselekedetről van szó, amely csak Őt illeti meg. Imádni azt jelenti, hogy azt mondjuk Istennek: „Te vagy a minden”. Más szóval: „az vagy, aki vagy”, én pedig végtelenül kiváltságos vagyok, hogy ezt felismerhettem.

Imádni azt jelenti, hogy ehhez még hozzáfűzzük: „én semmi vagyok”; és ezt nemcsak szavakkal mondjuk ki. Ahhoz, hogy imádjuk Istent, semmivé kell válnunk, hogy Ő győzedelmeskedjen bennünk és a világban. Ezzel pedig együtt jár, hogy folytonosan ledöntjük azokat a hamis bálványokat, amelyeket életünk során hajlamosak vagyunk magunknak teremteni.

Van egy biztos út, amelyen eljuthatunk annak megvallásához, hogy mi semmik vagyunk és Isten a minden. Ahhoz ugyanis, hogy megsemmisítsük gondolatainkat, nem kell másra gondolnunk, csak Istenre, és az evangéliumban kinyilatkoztatott gondolatait kell magunkévá tennünk.

Ahhoz, hogy megsemmisítsük akaratunkat, nem kell mást cselekednünk, mint megtenni az Övét, amit a jelen pillanat mutat meg nekünk. Ahhoz, hogy megsemmisítsük rendetlen érzéseinket, elég, ha az iránta való szeretet van a szívünkben, és szeretjük felebarátainkat, megosztva velük vágyaikat, gyötrelmeiket, problémáikat, örömeiket.

Ha mindig „szeretet” vagyunk, akkor – anélkül, hogy észrevennénk – nem létezünk a magunk számára. És mivel semmiségünket éljük, létünkkel aláhúzzuk Isten felsőbbségét, azt, hogy Ő a minden. Ezzel nyitottá válunk Isten igazi imádására.

„Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

Sok évvel ezelőtt felfedeztük, hogy Istent imádni azt jelenti, hogy hirdetjük az Ő mindenségét és a mi semmiségünket. Egy dalt is írtunk erről: „Ha az égen kihunynak a csillagok / ha minden nap lenyugszik / ha a tenger hulláma elcsitul, és nem támad fel újra / mindez a te dicsőségedre történik. / A teremtett világ Neked dalol: / Te vagy a minden. / És az összes teremtmény ezt mondja magában: / semmi vagyok!”

Szeretetből való megsemmisülésünk eredménye az lett, hogy a semminket betöltötte a Minden: Isten, aki belépett a szívünkbe.

Chiara Lubich

Életige 2005. január

„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11)

Kr. u. 50-ben Pál Korintusba ment. Ez a nagy görög város kereskedelmi kikötőjéről volt híres, és sokféle szellemi irányzatnak adott otthont. Az apostol 18 hónapig hirdette itt az evangéliumot, egy virágzó keresztény közösség alapjait teremtve meg ezzel. Utána mások folytatták az evangélium hirdetését. Az újonnan megtért keresztények viszont hajlottak arra, hogy inkább a Krisztus üzenetét hordozó emberekhez ragaszkodjanak, mint magához Krisztushoz. Így pártoskodás ütötte fel a fejét közöttük: „én Pállal tartok” – mondták egyesek, mások pedig, szintén a számukra kedves apostolra utalva: „én Apollóval tartok”, „én Péterrel”.

A közösséget zavaró megosztottság láttán Pál határozottan megállapítja, hogy az Egyházat – melyet egy épülethez, pl. templomhoz hasonlít – sokan építik ugyan, de csak egyetlen alapon nyugszik: élő alapköve Jézus Krisztus.

Ebben a hónapban, a keresztények egységéért végzett imahét alkalmával az Egyházak és egyházi közösségek együtt idézik fel, hogy egyedüli alapjuk Krisztus, és hogy csak akkor juthatnak el a teljes és látható egységre maguk között, ha Hozzá csatlakoznak, és megélik az egyetlen evangéliumot.

„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja”

Krisztusra építeni életünket azt jelenti, hogy egy vagyunk Vele, úgy gondolkodunk, ahogyan Ő, azt akarjuk, amit Ő, úgy élünk, ahogyan Ő élt.

De hogyan építsünk Rá, hogyan verjünk Benne gyökeret? Hogyan legyünk egy Vele?

Úgy, hogy valóra váltjuk az evangéliumot.

Jézus az Ige, Isten megtestesült Igéje; Ő az Ige, aki magára vette az emberi természetet. Mi is akkor leszünk igazi keresztények, ha olyan emberek leszünk, akiknek egész életét Isten Igéje alakítja.

Ha éljük igéit, sőt, ha igéi éltre kelnek bennünk, olyannyira, hogy „élő igékké” alakítanak át minket, akkor egy vagyunk Vele, szorosan Hozzá tartozunk. Akkor nem az „énünk” él többé, vagy a „mi”, hanem az Ige él mindannyiunkban. Ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy valóra váljon a keresztények közötti egység.

Ahogy a testnek lélegeznie kell ahhoz, hogy éljen, ugyanúgy a léleknek is, hogy éljen, Isten Igéjét kell élnie.

Az első gyümölcsök egyike az, hogy Jézus megszületik bennünk és közöttünk. Ez gondolkodásmódunk megváltozásához vezet: a körülményekkel, egyénekkel vagy a társadalommal kapcsolatban Krisztus lelkületét oltja szívünkbe, legyünk akár európaiak, ázsiaiak, ausztrálok, amerikaiak vagy afrikaiak.

Ez volt egyik első társam, Giuglio Marchesi tapasztalata is. Előbb mérnökként dolgozott egy nagy iparvállalatnál, majd egy másik fontos cég igazgatója lett Rómában. Számos munkahelyi és társadalmi tapasztalata alapján az a lehangoló vélemény alakult ki benne, hogy az emberek cselekedeteinek mozgatórugója mindenütt az önzés, ezért nem is lehetséges a boldogság itt a földön.

Amikor azonban olyan emberekkel találkozott, akik élték az életigét, úgy érezte, hogy benne és körülötte minden megváltozik. Mivel ő is elkezdte élni az evangéliumot, szívében rátalált a teljesség és öröm érzésére. Így írt erről: „Megtapasztaltam az életigék egyetemességét. Igazi forradalmat támasztottak bennem, megváltoztatták az Istennel és a felebarátokkal való kapcsolatomat: mindenkit testvéremnek láttam, az lett a benyomásom, hogy mindig is ismertem őket. Megtapasztaltam Isten irántam való szeretetét is, elég volt kérnem Őt. Egyszóval, a megélt ige szabaddá tett engem!”

És ilyen maradt élete utolsó éveiben is, amikor tolószékbe kényszerült.

Valóban, a megélt ige megszabadít minket az emberi korlátozó tényezőktől, örömet, békét és egyszerűséget ad, az élet teljességét, fényt. Azért van így, mert az ige által Krisztushoz csatlakozunk, az Ige pedig lassan-lassan átalakít minket, hogy másik Ő legyünk.

„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja”

Van viszont egy ige, amely magában foglalja az összes többit: a szeretet, az Isten és a felebarát iránti szeretet. Jézus szerint ebben áll „az egész törvény és a próféták”[1].

Minden ige Isten Igéje, még ha más és más módon és emberi szavakkal van is kifejezve. És mivel Isten a Szeretet, ezért minden Ige szeretet.

Hogyan éljünk tehát ebben a hónapban? Hogyan zárkózzunk fel Krisztushoz, aki „az Egyház egyetlen alapja”? Úgy, hogy szeretünk, ahogyan Ő tanított minket.

„Szeress, és tégy, amit akarsz” – mondta szent Ágoston, szinte összefoglalva ezzel az evangéliumi élet törvényét. Mert ha szeretünk, nem tévedünk, és egészében teljesítjük Isten akaratát.

Chiara Lubich

---

[1] Mt 22,40

Brenner János emlékére

Urunk Jézus Krisztus, isteni Mesterünk és örök Főpapunk! Szolgád, Brenner János atya 50 esztendeje különleges módon tett tanúságot rólad. Az elmúlt fél évszázad az ő emlékét és tanúságtételét nem halványította el előttünk, hanem áldozathozatala az idő távlatában még ragyogóbbá vált.
Nagy szükségünk van a mai világban ilyen példaképekre, akik a hozzád vezető úton hiteles példájukkal segítenek minket. Megtanulhatjuk tőle azt, amire te tanítottad őt, és tanítasz minket is: a kötelességteljesítésre, az áldozathozatal lelkületére, a szeretet tettekben megmutatkozó üzenetére.
Most, a Brenner János-emlékév nagyböjtjében közelebb akarunk kerülni hozzád. Segíts, hogy a keresztúti ájtatosságban rád találjunk és szívünk megújuljon benned. Ezt a keresztúti imádságot papi és szerzetesi hivatásokért ajánljuk fel. Imádkozunk azokért a papokért is, akik már meghallották a hívó szót, és igent mondtak Isten és az emberek szolgálatára. Add meg nekik a hűség és a kitartás aján dékát!
És imádkozunk új hivatásokért is. Hallgasd meg néped kéréseit, adj szíved szerinti jó pásztorokat népednek, akik neved dicsőségéért mindent megtesznek, szolgálatukkal áldásodat esdik le zarándok népedre. Adj jó papokat nekünk Urunk, hogy életünk legyen benned, és ez az élet kegyelmed bőségben legyen!
I. Pilátus halálra ítéli Jézust
Pilátus a törvény rideg képviselőjeként hivatali kötelességnek tekinti Jézus ügyének intézését. A befolyásolhatóság, a következetlenség, a népszerűség olcsó keresése jellemzi őt. Hivalkodik hatalmával, mellyel elítélhet vagy felmentést adhat. A lényeg, az igazság nem tárul fel előtte, pedig előtte áll az Igazság.
(rövid csend) -----
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha a hivatások ügyét rideg közönyösséggel kezeltük, ha nem éreztük sajátunknak az Egyház e nagy gondját! Add, hogy a hivatás ajándékát megbecsüljük, és tekintsük kitüntetésnek, ha közösségeinkből fiatalokat választasz szolgálatodra!

II. Jézus vállára veszi a keresztet
Jézus az üldözöttek, a kitaszítottak halálnemét kapja. A kereszt a botrányt, a megalázottságot, a teljes önkiüresítést is jelenti. Ez a kereszt a mi mulasztásainkra, hibáinkra, bűneinkre is rámutat. Jézus a kínhalál eszközét önként elfogadja, zúgolódás nélkül vállára veszi, és értünk vállalt áldozatként igent mond a szenvedésre, az Atya akaratára, a mi megváltásunkra.
(rövid csend) ------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha elmulasztottuk az imát és a személyes áldozathozatalt a papi hivatásokért. Tudjuk, hogy nem érdemeink tesznek minket alkalmassá ajándékaidra, de nagylelkűségedben elfogadod szándékainkat és tetteinket műved kibontakozásában.

III. Jézus először esik el a kereszttel
A porban, a földön látjuk a Mestert. Nem csak hordozza a keresztet és  szenved terhétől, hanem a kereszt teljesen a földre kényszeríti. Onnan lentről egész másként látható a lényeg, az igazán fontos valóságok. Jézus jelentőségteljesen részt vállal azokkal emberekkel, akiket az élet nehézségei megtanítanak erre a különleges látásmódra.
(rövid csend)------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha nem segítettük a hivatások kibontakoztatását személyes példamutatásunkkal! Fájlaljuk, ha a te meghívó szavad a mi mulasztásaink miatt nehezen jutott el a megszólítottakhoz. Segíts, hogy a mi személyes, és tettekben megmutatkozó tanúságtételünk az Egyház küldetésének része lehessen!

IV. Jézus Szent Anyjával találkozik
Mária, a fájdalmas Szűz hősies lelkülettel, az Istenbe vetett bizalommal áll a szenvedésben Fia mellett. Édesanyaként és az Úr szolgáló leányaként teljesítette hivatását. A megváltás művében az üdvösséget ajándékozó Isten különleges feladatokat bízott rá.
(rövid csend) ------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha képességeinkkel és tőled kapott talentumainkkal nem segítettük papjaink munkáját! Irgalmazz nekünk, ha csak mindig vártunk valamit Egyházadtól, és nem tudatosodott bennünk az, hogy minket, az istengyermeki méltóság és királyi papság részeseit, a megváltás ajándékozásában munkatársaidként akarsz látni!

V. Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni
Cirenei Simon a szolgálatot tudatos lelkülettel vállaló ember példaképe. Vállalja a kényelmetlenséget, a megalázottakkal való sorsközösséget, a szolidaritást, az együttérzés kinyilvánítását. Egyszerű, hatásos, és mély üzenetet közvetít ő számunkra.
(rövid csend) -------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha felszínesen tekintettünk a papi hivatás ajándékára, ha nem fedeztük fel benne a te mindennapjainkban megmutatkozó irgalmasságodat, és szeretetedet! A papi hivatás titkokat rejtő valóságában te most is kifejezed nekünk: életutunk társa akarsz lenni papjaid szolgálata által.

VI. Veronika kendőt nyújt Jézusnak
Veronika – bár személye csak az Egyház hagyományából ismerős – a találékony és a hatékony szolgálat személyisége számunkra. Ahol éppen kell, ott segít. Amikor eljött az ő pillatana, akkor mutatja meg személyisége kincseit. Jelentéktelennek tűnik a segítsége? Isten a kicsiket teszi naggyá – a jelentéktelenségekben és a lebecsült dolgokban nyilvánítja ki nagyrabecsülését és nagyságát.
(rövid csend) -----
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha a szív csendjében meghallható üzenetedre nem figyeltünk oda! Irgalmazz nekünk, ha papjaid igehirdetésében nem figyeltünk oda mindig aktuális és az életet alakító intelmekre! Add, hogy a tőled kapott tanítás hallgatói, befogadói, és tettekre váltói legyünk!

VII. Jézus másodszor esik el a kereszttel
Másodszor is megtapasztalja a szenvedéssel és a kereszt terhével kínlódó Mester, hogy mit jelent a föld porába zuhanni. Ismét elviselni az önkiüresítés legmélyebb szféráit. Ismét szembesülni azzal a ténnyel, hogy onnan lentről felnézve mit jelent könyörületért kiáltani. Az erő a gyengeségben nyilvánul meg igazán. Onnan, a föld porából nem hangzik közhelyszerűen a szeretet hirdetése.
(rövid csend) -------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha papjaid kegyelemközvetítő szolgálatát semmibe vettük! Kegyelmed csodálatos ajándékai a szentségek, amelyben hozzánk lehajló láthatatlan jóságod látható jeleit fedezzük fel. Irgalmazz nekünk, ha nem szándékod szerint éltünk a papjaink vezetésével ünnepelt szentségekkel!

VIII. Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat
A jeruzsálemi asszonyok részvéttel fordulnak a Mester felé. Ő nem utasítja el, nem feddi meg őket. Elfogadja az együttérzés megnyilvánulását, de a figyelmet az asszonyok számára lényegesebb valóságra irányítja: a bűnbánatra. Nem szabad Jézus áldozathozatalánál csak a szenvedést önmagában szemlélni, hanem meg kell látni annak üdvösséget ajándékozó jellegét is.    (rövid csend) --------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha papjaid pásztori szolgálatában nem láttuk meg a te jó pásztori gondoskodó szeretetedet! Tudjuk, hogy az a hivatásuk, hogy ne csak önmaguk, hanem a rájuk bízottak üdvösségén is fáradoznak. Adj nekünk, kérünk, olyan papokat, akik rád hagyatkozva vezetnek minket, nekünk pedig adj az ő szolgálatuk iránt engedelmes lelkületet!

IX. Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt
Az Úr már harmadszor fekszik a porban a kereszt terhét hordozva. Megint onnan lentről tekint ránk. Ez a háromszori elesés a végletekig elmenő, a legteljesebb, a minden áldozatra kész szeretetet adja át nekünk üzenetként. Sokszor mennyire hálátlanok vagyunk iránta!
(rövid csend) ------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha a megszólás bűnébe estünk. Sajnos papjaidban is meglátjuk az emberi gyengeséget, a bűnt, a hibát vagy a gyarlóságot. Engedd, hogy ilyenkor mindig annak a szándéka legyen előttünk, hogy a te őszinte és a jó útra térést előmozdító szereteted szerint viselkedjünk. Ments meg minket a felesleges, a botlást nagyobbá tévő szavaktól!

X. Jézust megfosztják ruháitól
Az Úr teljesen kiüresítette önmagát. Mindenéről lemondott, amije volt. Ezzel is emberileg beláthatatlan mélységeket tár fel a szeretetben. Engedi, hogy a gúny, a lekicsinylés és a megvetés tárgya legyen. Ezzel pedig azt is nekünk ajándékozza, hogy az ilyen nehéz, szenvedést okozó élethelyzetekben is számíthatunk kegyelmi segítségére.
(rövid csend) ------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha közönyösségünk, nemtörődömségünk miatt nehézzé tesszük lelkipásztoraink életét. Bocsásd meg, ha ezzel előmozdítjuk azt, hogy a jó példával nem járnak előttünk. Segíts inkább minket abban, hogy buzgóságunk, küldetéstudatunk értékelése őket is segítse a papi hivatás példamutató megélésében!

XI. Jézust a keresztre szegezik
Az áldozati oltáron ott az áldozat, aki egyben az áldozatot bemutató pap is. Minden áldozatbemutatás forrása, az újszövetség papságának eszményképe előttünk van. A maga nagyszerűségében és fenségében feltárul az áldozathozatal lényege: megdicsőíteni az Atyát, és az ő ajándékait közvetíteni az embereknek.
(rövid csend)    -------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha a papnevelés ügyét nem éreztük az Egyház közösségén belül saját ügyünknek is! Szívből fakadó kötelességünk, hogy imáinkkal és a lehetőség szerinti anyagi áldozatvállalásainkkal előmozdítsuk a papnevelés nehéz, de áldásos feladatát. Add, hogy a te kegyelmed és a mi áldozatunk kibontakoztassa a papnövendékek hivatását, akik a jövőben lelkipásztoraink lesznek!

XII. Jézus meghal a kereszten
Beteljesedett – sóhajt fel az Úr. Az új és örök szövetség legfőbb papja bemutatta véres, engesztelő és az egész világ üdvéért felajánlott áldozatát. A szentmisében ez az áldozat valóságosan és lényegileg megjelenik az oltáron Krisztus rendeléséből és a papság szolgálata által. Örök időkre szóló áldozatot vitt véghez és rendelt az Úr. Mindannyiunkért.
(rövid csend) -------
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha a papjaid vezetésével ünnepelt szentmisét elmulasztottam vagy semmibe vettem azt, hogy tevékeny részvételre hívtál meg. Bocsásd meg mulasztásaimat, ha nem adtam meg neked a szentmisében az illő hódolatot, ha nem erősítettem meg tanúságtételem által testvéreimet, vagy ha nem fordítottam elég figyelmet a személyesen nekem szóló ajándékaid elfogadására és befogadására.

XIII. Jézus testét leveszik a keresztről
Látszólag kudarcra ítéltetett a küldetés. Látszólag az Ellenség és az ellenségek győztek felette. Ilyen helyzetben Isten rendelésében hinni és élni a remény ajándékával, ez az igazi próbatétel. A Szent Szűz lelke mélyébe rejtve őrzi ezeket az ajándékokat, hogy a feltámadás fényében ragyogjanak majd fel.
(rövid csend)   -----
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha szavainkkal és cselekedeteinkkel a papi hivatás kibontakozásának akadályozói voltunk! Bocsáss meg, ha önző, az evilági harsány felszínességre építő gondolkodásmódunkkal elbizonytalanítottuk, vagy eltávolítottuk tőled azokat, akiket szolgálatodra hívtál!

XIV. Jézus holttestét sírba teszik
A várakozás csendje itt sem az üres semmittevés idejét jelenti. A jelentős események a történelemben mindig csendben történtek és történnek meg. A titok a rejtettségből majd hatalmas erővel tör elő. Mindent meg fog változtatni, mindent felül fog írni. A megígért feltámadás biztos, csalhatatlan valóság lesz életünkben.
(rövid csend)   -----
Irgalmazz nekünk, Urunk, ha idős, a szolgálat terhét már hordozni nem tudó lelkipásztorainkról nem gondoskodunk. Bocsásd meg, ha azokról az elhunyt szolgáidról elmulasztunk megemlékezni imáinkban, akik a papi hivatás ajándékát és áldozathozatali lehetőségeit értünk is vállalva hozzád vezettek minket! Jutalmazd meg örök barátságoddal a hosszú szolgálatban megfáradt, és hozzád hazatért szolgáidat!


Befejező ima
Urunk, Jézus Krisztus, aki Pap és Áldozat vagy! Ezt a keresztúti ájtatosságot papi hivatásokért ajánljuk fel neked. Kérünk, adj szent papokat, akik hozzád vezetnek minket és kegyelmed közvetítői számunkra. A te lelkületed éljen a pásztorokban és a szolgálatban rábízott hívekben, hogy ezáltal is épüljön Isten Országa közöttünk és bennünk. Fohászkodjunk ezért:
Hogy az egész papi rendet a szent vallásban megtartsd!
    Kérünk téged hallgass meg minket!
Hogy a lelkipásztorok szíved szerint vezessék a rájuk bízottakat!
    Kérünk téged hallgass meg minket!
Hogy aratásodban sok hűséges munkás ténykedjen!
    Kérünk téged hallgass meg minket!
Hogy megsokszorozódjanak misztériumod kiszolgáltatói
    Kérünk téged hallgass meg minket!
Hogy a papok szolgálatukban szelídek, működésükben jártasak, imádságukban kitartóak legyenek!
    Kérünk téged hallgass meg minket!

http://www.martinus.hu/keresztut/5/5-keresztut-a-brenner-janos-emlekevben-2007-bodorkos-imre