Az élet igéje, 2007. augusztus

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!” (Zsid 12,1-2)

Próbatételek és szenvedések szövik át azoknak a keresztényeknek az életét, akikhez a Zsidóknak írt levél szól. Néha megkörnyékezi őket a csüggedés: jobb lenne a könnyebb utat választani, jobb lenne feladni.

A levél írója ezzel szemben azt kéri, hogy a megkezdett úton haladjanak. Ha nehéz is, ha nagy ára is van: az élet teljességére csak az evangélium vezet el. Mi több, arra bíztatja a keresztényeket, hogy fussanak, és maradjanak állhatatosak a szenvedések súlya alatt is.

Mi, akik elhatározzuk, hogy Jézust követjük, és szeretnénk Vele célba érni, olyanok vagyunk, mint az atléták; szükségünk van kitartásra, ellenálló képességre és állóképességre. Ez egyrészt abból a meggyőződésünkből fakad, hogy Isten velünk van, másrészt az elhatározásból: ki akarunk tartani a végsőkig.

Meghívásunk arra szól, hogy csak Jézusra szegezzük tekintetünket, aki előttünk jár, és vezet bennünket. Ő ugyanis a kereszten – különösen, amikor úgy érezte, hogy az Atya elhagyta – példaképünk lett a bátorságban, a kitartásban, a tűrésben. Állhatatos tudott maradni a megpróbáltatásban, és újra annak az Istennek a kezébe ajánlotta életét, akiről úgy érezte, hogy elhagyta.[1]

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”

Chiara Lubich gyakran úgy beszél Jézusról, mint aki bátran néz szembe a legnagyobb megpróbáltatással, és mégsem adja fel. Ő a példa, hogyan kell futnunk, és hogyan győzhetjük le a próbatételeket. Jézus már minden fájdalmunkat és életünk minden megpróbáltatását magára vette a kereszten, az elhagyottságban.

Chiara maga mutatja meg, hogyan szegezhetjük rá a tekintetünket:

„Elfogott a félelem? A keresztre feszített Jézus elhagyottságában vajon nem olyan, mintha megszállta volna a félelem, hogy az Atya elfelejtkezett róla?”

Úrrá lesz rajtunk a csüggedés és a kishitűség? Jézusra tekinthetünk, aki abban a pillanatban „úgy érezte, hogy szenvedésében nem kap megerősítést az Atyától, és mintha elbizonytalanodna, hogy nem képes kitartani ebben a gyötrelmes próbatételben. (…) Összezavarnak bennünket a körülmények? Borzalmas fájdalmában mintha már Jézus sem értene semmit abból, ami vele történik, mert így kiált: Miért? (…) Ha pedig csalódás ér, megsebez valami, váratlan tragédia történik, megbetegszünk, vagy valamilyen abszurd helyzetben találjuk magunkat, mindig emlékezhetünk az elhagyott Jézus fájdalmára. Ezt a sok próbatételt – és még sok ezer mást – mind megszemélyesítette.”[2]

Mellettünk áll az összes nehézségben, hogy valamennyi fájdalmunkat megossza velünk.

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”

Hogyan éljük tehát ezt az igét? Úgy, hogy Jézusra tekintünk, és megtanuljuk „nevén szólítani Őt életünk küzdelmeiben. Hívjuk magány-elhagyott Jézusnak, kétkedés-elhagyott Jézusnak, megsebzettség-elhagyott Jézusnak, próbatétel-elhagyott Jézusnak, vigasztalanság-elhagyott Jézusnak, és így tovább!

Ha nevén nevezzük, látni fogja, hogy felfedeztük és felismertük Őt minden fájdalomban, és erre Jézus még nagyobb szeretettel válaszol. És ha átöleljük, akkor Ő lesz számunkra a béke, a megerősítés, a bátorság, a kiegyensúlyozottság, az egészség, a győzelem. Mindenre magyarázatot ad, mindenre megoldást kínál.”[3]

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát, emeljük tekintetünket (…) Jézusra!”

Így történt Luigiával is. Évekkel ezelőtt került a kezébe egy lap, épp ezzel az igével és a hozzáfűzött magyarázattal. Így mesélt erről: „Váratlanul borzasztó hírt kaptam. A legnagyobb, 29 éves fiamat súlyos autóbaleset érte. Összeszorult szívvel rohantam a kórházba. Mozdulatlanul, öntudatlan állapotban találtam. Teljesen kétségbe estem. A gyötrelmes várakozás napjaiban találomra betértem a kórház kápolnájába, s ott akadtam rá az élet igéjére. Arra figyelmeztetett, hogy tekintetemet az elhagyott Jézusra szögezzem. Figyelmesen elolvastam. Ez pontosan az engem ért megpróbáltatásról szól – gondoltam. Az intenzív osztály, ahol minden remény szertefoszlott, többé már nem a szenvedések helye volt, hanem Isten szeretetének a csatornája. Tudtam imádkozni a fiamért, és a kezét fogtam miközben eltávozott. Meghalt, de ennyire élőnek még sohasem éreztem.”

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

---

[1] vö. Mk 15,34

[2] In cammino col risorto, Città Nuova, Róma, 1994, 148-149. o.

[3] uo., 149. o.v

Életige, 2007. július

„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.” (Gal 5,13)

Krisztus után az 50-es években Pál apostol eljutott a Kis-Ázsia közepén fekvő Galácia területére, a mai Törökországba. Egymás után születtek a keresztény közösségek, és nagy lelkesedéssel csatlakoztak a hithez. Pál a szemük elé állította a megfeszített Jézust, ők pedig felvették a keresztséget, ezáltal Krisztusba öltöztek és megkapták Isten gyermekeinek szabadságát. Pál maga is elismeri, hogy „eddig jól futottak” az új pályán.

Aztán váratlanul másutt keresik a szabadságot. Pál csodálkozik, hogy ilyen gyorsan hátat fordítottak Krisztusnak. Ezért sürgeti nyomatékosan, hogy találják meg újra azt a szabadságot, amit Jézus adott nekik:

„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.”

Milyen szabadságra szól? Hát nem tehetjük azt, amit akarunk? „Nem szolgáltunk soha senkinek” – mondták már a kortársai, amikor Jézus azt állította, hogy az igazság, ami vele érkezett el, szabaddá teszi őket. „Mindenki szolga, aki bűnt követ el” – válaszolta nekik.[1]

Szívet mardosó, alattomos rabszolgaság a bűn következménye. Jól ismerjük sokféle megnyilvánulását: a magunkba fordulást, az anyagi javakhoz való ragaszkodást, az élvhajhászást, a büszkeséget, a haragot…

Egyedül sohasem leszünk képesek arra, hogy végleg kiszabaduljunk ebből a rabszolgaságból. A szabadság Jézus ajándéka: úgy szabadított meg, hogy szolgává lett, és az életét adta értünk. Pál ezért arra szólít fel, hogy legyünk következetesek, és éljünk helyesen az így ajándékba kapott szabadsággal.

A szabadság „nem abban áll, hogy választhatunk a jó és a rossz között, hanem abban, hogy egyre inkább a jó felé haladunk” – mondja Chiara Lubich egy fiatalokhoz intézett beszédében. „Megállapíthatjuk – folytatja –, hogy a jó szabaddá tesz, míg a rossz rabszolgává. Hogy szabadok legyünk, szeretni kell. Mert saját énünknek vagyunk leginkább a rabjai. Ha viszont mindig a másikra gondolunk, vagy arra, hogy Isten akaratát tegyük kötelességeink elvégzésével, vagy a felebarátra, akkor nem magunkkal foglalkozunk, és szabaddá válunk önmagunktól.”[2]

„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.”

Hogyan éljük ezt az igét?

Pál maga adja meg a választ, miután emlékeztet arra, hogy meghívásunk szabadságra szól. Megmagyarázza, miben áll ez a szabadság: „Szeretettel szolgáljatok egymásnak! Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: »Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!«”[3]

A szeretet paradoxona, hogy akkor vagyunk szabadok, amikor a többiek szolgálatába állunk szeretetből, amikor önző törekvéseinkkel ellentétben elfelejtkezünk önmagunkról, és másoknak a szükségleteire figyelünk.

A szeretet szabadságára vagyunk hivatva: szabadon szerethetünk! Igen, mert „ahhoz, hogy szabadok legyünk, szeretnünk kell”.

„Testvérek, a meghívásotok szabadságra szól.”

Francesco Saverio Nguyen Van Thuan püspök, akit hite miatt börtönöztek be, 13 évig élt fegyházban. Mégis szabadnak érezte magát, mert mindig megvolt a lehetősége, hogy legalább az őreit szeresse.

Így beszélt erről az időszakról: „Amikor magánzárkába kerültem, öten felügyeltek rám felváltva, és ketten mindig őrt álltak. Főnökeik azt mondták: Kéthetente lecseréljük a csoportot, nehogy ’megfertőzzön’ titeket ez a veszélyes püspök. Később azonban megváltoztatták döntésüket: Helyettetek már nem küldünk újabb csoportot, különben még az összes fegyőrt ’megfertőzi’ ez a püspök!

Eleinte az őrök nem szóltak hozzám, csak igennel és nemmel válaszoltak. Elég lehangoló volt… Kerülték a beszélgetést velem.

Egyik éjszaka elgondolkodtam magamban: Francesco, te még mindig nagyon gazdag vagy, szívedben ott van Krisztus szeretete. Szeresd őket úgy, ahogy Jézus szeretett téged!

Másnap kezdtem még jobban szeretni, Jézust szerettem bennük, rájuk mosolyogtam, váltottam velük néhány kedves szót. Meséltem a külföldi útjaimról… Ők meg idegen nyelveket akartak tanulni tőlem, franciát, angolt… Az őreim a tanítványaimmá lettek!”[4]

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

---

[1] vö. Jn 8,31-34

[2] Válaszok a fiatalok kérdéseire, Palaeur, Róma, 1995. május 20.

[3] Gal 5,13-14

[4] Testimoni della speranza, Città Nuova, Róma, 2000, 98. o.

az élet igéje, 2007. június

„Az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra.” (Jn 16,13)

Az evangélium szavai elbűvölnek, mert igazak. Az szól általuk, aki magáról azt állította: „én vagyok az igazság”[1]. Feltárja előttünk Isten végtelen titkát, és felfedi szeretet-tervét: az emberiséget meg akarja ajándékozni az Igazsággal.

Az Igazság azonban végtelen mély misztérium. Hogyan érthetjük meg, és hogyan élhetjük teljességében? Jézus maga is tudja, hogy nem bírjuk el ennek a „súlyát”. Ezért az utolsó vacsorán, mielőtt visszatért volna az Atyához, megígérte tanítványainak, hogy elküldi Lelkét, aki megmagyarázza igéit, és segít életre is váltani.

„Az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra.”

A hívők közössége ismeri az igazságot, mert életét Jézustól kapta. Ugyanakkor úton van az „igazság teljessége” felé, a Szentlélek biztos vezetésével.

Az egyház történetét úgy is tekinthetjük, mint Jézus misztériumának és az általa mondott igéknek fokozatos és egyre mélyebb megértését. A Lélek többféleképpen vezeti az egyházat ezen az úton: a hívők szemlélődése és tanulása révén, a szentek karizmáin keresztül és az egyházi tanítóhivatal segítségével.[2]

A Lélek szól a hívők szívében is, ott lakozik, hallatja „hangját”. Újra és újra arra ösztönöz, hogy megbocsássunk, szolgáljunk, ajándékozzunk, szeressünk. Megtanítja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Emlékeztet az élet igéire, melyeket az evangélium hónapról hónapra ültet belénk, és segít, hogy éljük őket.

„Az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra.”

Hogyan éljük ezt az igét?

Úgy, hogy a Szentlélek iránti készségünkben, aki vezet, figyelmeztet és ösztönöz, hallgatunk arra a „hangra”, amely bennünk szól.

„A kereszténynek a Szentlélek késztetései szerint kell járnia – mondja Chiara Lubich –, hogy teremtő hatalmával a Lélek működhessen a szívében, mely az életszentségre, az átistenülésre és a feltámadásra vezeti.”

Hogy jobban megértsük, mintegy felerősítve halljuk „a hangot”, Chiara arra hív, hogy egységben éljünk. Így sajátítjuk el azt a képességet, amivel nemcsak a bennünk szóló hangot halljuk, hanem a „köztünk lévő Feltámadottét is, amikor egyek vagyunk benne”.

Amikor Jézus közöttünk van, a Lélek „tökéletesít minket, hogy meghalljuk bennünk szóló hangját, mert a köztünk jelen lévő Jézus által felerősödik a Lélek hangja.”

„Hogy a Szentlelket szeressük, imádjuk és szívünkben tartsuk, a legjobbnak tűnt mindig az Ő hangjára hallgatni, mely képes megvilágosítani minket életünk minden pillanatában. Amikor hallgattunk »arra a hangra«, nagy meglepetéssel vettük észre, hogy sokkal jobban haladunk a tökéletesség felé, hibáink lassan-lassan eltűnnek, és átadják helyüket az erényeknek.”[3]

„Az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra.”

Ez az ige, melyet a Szentháromság-vasárnapi liturgiából vettünk, arra szólít, hogy segítségül hívjuk a Szentlelket:

„Ó Szentlélek, semmi mást nem kérünk Tőled, csak Istent, Istenért. (…) Add (…), hogy életünk hátralevő idejében mindig, minden pillanatban csupán Neked éljünk, és egyedül Téged akarjunk szeretni és szolgálni!

Isten! Isten, Te tiszta szellem, akinek emberségünk edénye üres kehely lehet, hogy betöltsd azt!

Isten, Téged kell sugározni a lelkünknek, szívünknek, arcunknak, szavainknak, tetteinknek, hallgatásunknak, életünknek és halálunknak. Neked kell tovább élned abban a nyomban, amelyet távozásunk után a földön hagyunk. Nem maradhat, ne is maradjon más utánunk, mint jelenléted fényes barázdája, a Te világító jeled, aki jelen vagy bennünk, az élő világ magvaiban vagy az összeomló világ romjaiban, mindenek istendicséretében vagy hívságában. Mert minden teremtmény csak arra való, hogy – akár mint lábaid zsámolya, akár mint színed előtt szertefoszló árnyék – Neked készítsen helyet, ó Minden, ó Egyetlen, ó Szeretet!”[4]

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

---

[1] Jn 14,6

[2] vö. Dei Verbum, 8

[3] Lo Spirito Santo e il Movimento dei Focolari, kiadatlan beszéd, 1989. október 3.

[4] C. Lubich, Scritti spirituali/1, Città Nuova, Roma 1991; magyar fordítás: Ha tüzet gyújtanánk, Új Város, Budapest 2001, 82. o.

Az élet igéje, 2007. május

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)

Jézus asztalhoz ült barátaival. Mielőtt elhagyta ezt a világot, velük akarta elkölteni utolsó vacsoráját. A lehető legünnepélyesebb alkalom volt ez arra, hogy rájuk hagyja végrendeletét, mintegy utolsó akaratát: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”[1] Ez lett Jézus tanítványainak jellemző vonása évszázadokon át, ami alapján azonosítani lehetett őket, mindenki erről ismerte fel a keresztényeket!

Már a kezdet kezdetén így volt. Az első jeruzsálemi közösség élete nagy tiszteletet és rokonszenvet váltott ki a népből, éppen egységüknek[2] köszönhetően, olyannyira, hogy napról napra újak csatlakoztak hozzájuk.[3]

Néhány évvel később Tertullianus, az egyik első keresztény író már idézte, amit a keresztényekről mondtak akkoriban: „Nézd, hogyan szeretik egymást, mennyire készek meghalni egymásért!”[4] Jézus szavai valósultak meg ezzel:

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

A kölcsönös szeretet tehát „a keresztények mindennapos öltözéke, melyet – legyenek bár idősek vagy fiatalok, férfiak vagy nők, házasok vagy sem, felnőttek vagy gyerekek, betegek vagy egészségesek – minden helyzetben magukra ölthetnek, hogy mindenütt és mindig az életükkel hirdessék Őt, akiben hisznek, akit szeretni akarnak”[5].

A kölcsönös szeretetből születő egységben Jézus tanítványai között mintegy visszatükröződik, láthatóvá válik Isten, aki magát Szeretetnek nyilatkoztatta ki: vagyis az egyház a Szentháromság ikonja.[6]

Az evangélium hirdetésének útja ez, ma még inkább, mint valaha. A sok üres beszéd miatt összezavarodott társadalom inkább tanúságtevőket keres, mint tanítókat; példaképeket akar, nem csak szavakat. Könnyebben megszólítható ma a világ, ha szembesül az életre váltott evangéliummal, melyből új kapcsolatok születnek, a testvériség és a szeretet jegyében.

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Hogyan éljük ezt az igét?

Úgy, hogy élőn tartjuk magunk között a kölcsönös szeretetet, és „élő sejteket” hozunk létre mindenütt.

Chiara Lubich írja: „Ha egy város legtávolabbi részein kigyulladna az a tűz, melyet Jézus hozott a földre, s ez a tűz, hála a lakosok jóakaratának, ellenállna a világ fagyának: hamarosan az egész várost elborítaná az isteni szeretet lángja.

Az a tűz, amelyet Jézus e földre hozott, Ő maga, a szeretet. Olyan szeretet, amely nemcsak Istennel egyesíti a lelkeket, hanem egymással is. (…)

Ha ketten vagy hárman egyesülnek Krisztus nevében, és meg merik vallani egymásnak – szégyenkezés nélkül, határozottan –, hogy Istent akarják szeretni, s eszményükké a Krisztusban megélt egységet teszik, akkor ez hatalmas isteni erő a világban.

Minden városban lesznek ilyen lelkek: a családokban férj és feleség, fiú és apa, anyós és meny. Megtalálhatjuk őket a plébániákon, az iskolákban, az irodákban s bármely más közösségben.

Nem szükséges, hogy már szentek legyenek, mert Jézus akkor azt mondta volna. Elég csak Krisztus nevében egyesülniük, és soha nem engedni ebből az egységből. Természetesen nem maradnak sokáig ketten vagy hárman, mert a szeretet magától terjed, mégpedig hihetetlen méretekben.

Minden kis sejt – a föld bármely pontján is éleszti fel Isten – szükségképpen elszaporodik, és a Gondviselés szétosztja ezeket a lángokat, ezeket a lánglelkeket oda, ahova akarja, hogy több helyen melengesse a világot az isteni szeretet, és feléledjen a remény.”[7]

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara

---

[1] Jn 13,34

[2] vö. ApCsel 2,46-47; 4,32; 5,13

[3] vö. ApCsel 2,47

[4] Apologeticum, 39,7

[5] C. Lubich, L’abito dei cristiani in La dottrina spirituale, „Cittá Nuova”, Róma 2006, 139. o.

[6] vö. Lumen Gentium, 2-4

[7] C. Lubich, Ha tüzet gyújtanánk, „Új Város”, Budapest 2001, 106-107. o.

Életige – 2007. április

„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga” (Lk 22,27) … … …

Húsvét előestéjén, a kovásztalan kenyér ünnepén, az „emeleti teremben” Jézus elkölti tanítványaival az utolsó vacsorát. Miután megtörte a kenyeret és körbeadta a borral teli kelyhet, végső tanítását osztja meg velük: aki a legnagyobb akar lenni az általa létrehozott közösségben, annak a legkisebbé kell válnia, és aki irányít, legyen szolga.

János elbeszélésében Jézus egyértelmű jelét is adja annak az újdonságnak, amit az Őt követők közötti kapcsolatokban látni akar: szembeszállva minden szokásos elképzeléssel a tekintélyről és a vezetőről, megmosta tanítványai lábát. (Azon az utolsó vacsorán arról beszélgettek az apostolok, vajon ki közülük a „legnagyobb”.)

„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga”

„Szeretni azt jelenti, hogy szolgálni. Jézus példát adott nekünk erről” – mondta Chiara Lubich egyik beszédében[1].

Szolgálni: ez a szó mintha lealacsonyítaná az embert. Általában nem alacsonyabb rendűnek tekintjük talán a szolgákat? Mindannyian arra vágyunk mégis, hogy kiszolgáljanak minket. Ezt várjuk el a hivataloktól (és ezért hívják „miniszternek” azaz „szolgának” azokat, akik a legfőbb megbízatást töltik be), ezt várjuk a szociális szolgáltatásoktól (éppen ezért nevezzük „szolgáltatásnak”). Hálásak vagyunk, amikor az eladó jó kiszolgálásban részesít, amikor az ügyintéző gyorsan jár el, amikor az orvos vagy az ápoló szakértelemmel és figyelemmel gyógyít…

Ha ezt várjuk el másoktól, talán mások is ezt várják el tőlünk!

Jézus szavai tudatosítják bennünk keresztényekben, hogy a szeretet adósai vagyunk mindenkivel szemben. Vele együtt nekünk is el kell ismételnünk minden embernek, akivel élünk, vagy akikkel munkánk során találkozunk:

„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga”

Chiara Lubich arra emlékeztet minket, hogy a kereszténység nem más, mint „szolgálni, mindenkit szolgálni, mindenkiben az urat látni. Ha mi szolgák vagyunk, a többiek az urak. Szolgálni, szolgálni; alávetni magunkat a másiknak. Jó, hogyha törekszünk az evangéliumi elsőbbségre, de azt úgy érjük el, ha mindenkit szolgálunk. (…) A kereszténység komoly dolog; nem egy kis máz, nem egy kis szánalom, nem egy kis szeretet, nem egy kis könyöradomány. Egyáltalán nem! Könnyű alamizsnát osztogatni, hogy megnyugodjon a lelkiismeretünk, aztán meg parancsolni, elnyomni másokat.”

És hogyan kell szolgálni? Chiara három egyszerű szóval válaszol: „Éljük a másikat!” Ez azt jelenti, hogy „meg kell próbálnunk behatolni a másik világába, érzéseibe, megpróbálni együtt hordozni a terheit”. Példát is hoz: „A gyerekekkel hogyan bánjak? A gyerekek azt akarják, hogy játsszam velük, akkor menjek játszani!” Esetleg az otthoniak közül csatlakoznom kellene valakihez, aki tévét akar nézni, vagy kirándulni szeretne? Időveszteségnek gondolhatnánk az egészet. „Mégsem elvesztegetett idő! Ez mind szeretet, mind megnyert idő, mert szeretetből kell eggyé válnunk!” „Valóban oda kell vinnem a másiknak a kabátját, amikor távozik, tényleg oda kell tennem elé a tányért az asztalra?” Igen, pontosan erről van szó! Mert „az a szolgálat, amit Jézus kér, nem elméleti szolgálat, nem érzelgősség. Jézus konkrét szolgálatról beszélt, izmunkkal, lábunkkal, fejünkkel, ténylegesen szolgálnunk kell.”[2]

„(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga”

Tudjuk tehát, hogyan élhetjük ezt az igét: úgy, hogy odafigyelünk a másikra, és készségesen válaszolunk az igényeire, tettekkel szeretve.

Néha arról van szó, hogy jobban végezzük a munkánkat, egyre nagyobb hozzáértéssel és tökéletességgel, mert ezzel a közösséget szolgáljuk.

Máskor azt jelenti, hogy különleges segélykérésekre válaszolunk, amikor a közelünkben vagy a tőlünk távol élők megszólítanak problémáikkal, például idősek, munkanélküliek, fogyatékkal élők, magányos emberek. Vagy amikor távoli, természeti katasztrófával sújtott országokról, örökbefogadásról vagy humanitárius projektek támogatási igényeiről hallunk.

Aki felelős beosztásban van, fel fog hagyni a visszataszító, parancsolgató magatartással, mert eszébe jut, hogy mindannyian testvérek vagyunk.

Ha mindent szeretettel teszünk, felfedezzük az ókeresztény mondás lényegét: „az uralkodik igazán, aki szolgál”.

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

Életige, 2007. március

„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.” (Zsolt 126(125),5)

Isten kiszabadította népét a babiloni fogságból, és folytonosan közbeavatkozott történelme során, valahányszor levertnek, bátortalannak, rosszrahajlónak látta övéit. E havi igénk annak a zsoltárnak egyik sora, ami ezt a határozott és egyértelmű közbelépést énekli meg.

A kép találó, tömören kifejezi mindegyikünk történetét: egyrészről ott a bizonytalanság, a magvető aggodalma, aki a földre bízza a vetést (vajon jó lesz-e az időjárás? kikel-e a mag?), másrészről ott a várva várt aratás öröme.

„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.” (Zsolt 126(125),5)

Amikor az életünkre gondolunk – írja Chiara Lubich –, sokszor idillinek képzeljük el: „Jönnek a napok egymás után, elgondoljuk, hogy egyik jobb lesz, mint a másik: jól végzett munka, tanulás, pihenés, meghitt órák családi körben, találkozások, összejövetelek, sport, szórakozás, minden rendben és békében. (…) Az ember szívében mindig ott a remény, hogy a dolgok így történnek, és csakis így.

Valójában azonban szent utazásunk másképp alakul, mert Isten másnak akarja. Megenged vagy akar bizonyos dolgokat, hogy létünk igazi értelmet nyerjen, és elérjük azt, amiért teremtettünk. Ezért érnek bennünket fizikai és lelki fájdalmak, betegségek, ezer meg ezer szenvedés, melyek inkább szólnak a halálról, mint az életről.

Hogy miért? Isten talán a halált akarja? Nem. Isten az életet szereti, a teljes és gyümölcsöző életet, amit minden jóra, biztonságra, békére törekvésünkkel együtt sem tudnánk mi elképzelni soha.”[1]

Ő a magvető, aki elhinti a magot, és annak el kell halnia: ebben ott van minden fáradozásunk és szenvedésünk jele; és Ő az arató is, aki begyűjti a halálból fakadó életet, a duzzadó kalászt: „Ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz.”[2]

„Isten azt akarja, hogy életünk folyamán megtapasztaljunk egy bizonyos halált, vagy olykor többféle halált, azért, (…) hogy gyümölcsöt teremjünk, és nem hozzánk, egyszerű emberekhez, hanem őhozzá méltó műveket alkossunk. Ez az életünk értelme az Ő szemében: gazdag, teljes, túláradó élet, olyan élet, mely az övét tükrözi.”[3]

„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.”

Hogyan éljük ezt az igét? Chiara, aki Isten igéjének valóra váltására tanít minket, így ír: „Értéket kell tulajdonítanunk a fájdalomnak. Legyen az kicsi vagy nagy, oda kell figyelnünk rá (…). Különösen értékelnünk kell azt a fáradságot, azt az áldozatot, amely együtt jár a felebarát iránti szeretettel, mert ez jellegzetes kötelességünk.”[4] Olyan fájdalom ez, mely életet szül.

Tegyünk mindent úgy, hogy soha ne adjuk fel, akkor sem, ha nem látjuk munkánk eredményét! Tudnunk kell, hogy időnként „más az, aki vet, és más az, aki arat”[5]. Mi lesz gyermekeinkkel, akiket a lehető legjobban próbálunk nevelni? Ki látja majd meg társadalmi és politikai ténykedésünk gyümölcsét? Soha ne fáradjunk bele, hogy jót tegyünk[6], mert meglesz a gyümölcse mindenképpen. Lehet, hogy idővel, vagy máshol, de egyszer csak termőre fordul.

Van egy remény, bizonyosság, biztos cél életünk folyamán: az időnként nyomasztó nehézségek, próbatételek és ellentétek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy örömre, boldogságra jussunk.

„Akkor hát előre! Tekintsünk messzebbre a fájdalmaknál! Ne csak a bizonytalanságot, a próbatételt nézzük… Lássuk meg az aratást, mert az is el fog következni!”[7]

„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.”

Patrícia, a huszonkét éves joghallgató egy főosztályvezető közvetlen munkatársa lett. Így mondta el történetét: „Már munkába állásomkor elhatároztam, hogy próbálom jól végezni a munkámat, és odafigyelek a kapcsolataimra is a kollégákkal: érezzék, hogy értékelik őket.”

Sokszor viszont az árral szemben kell megvédeni az elveinket, vállalva a következményeket. Patríciával is így történt: „Egy magas beosztású munkatársam bizonyos kiváltságokat élvezett, és az is nyilvánvaló volt, hogy tisztességtelenül viselkedik. Éreztem, hogy meg kell mondanom neki.”

Mivel Patrícia kimondta véleményét, elbocsátották az állásából. „Borzasztóan szenvedtem, mégis nyugalom töltött el, mert tudtam, hogy így kellett tennem.” Nem veszítette el a reményt, mindennél erősebb maradt benne a tudat, hogy van egy Atyja, akinek minden lehetséges, aki mindennél jobban szereti őt. A paraguayi gazdasági helyzetet és munkanélküliséget ismerve hihetetlennek tűnik, mégis – még aznap este – két állásajánlattal is megkeresték. Sőt, az új munkája jobb, és inkább megfelel a végzettségének.

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

---

[1] … Ami Odafönt van, Új Város, 1994, 77.o.

[2] Jn 12,24

[3] Op.cit, 78.o.

[4] Ibid., 96.o.

[5] Jn 4,37

[6] vö. Gal 6,9

[7] Op.cit., 79. o.

Életige, 2007. február

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik” (Jer 17,7)

A legjobb, amit csak tehetünk, ha életünket annak a kezébe helyezzük, akitől ajándékba kaptuk. Történjék bármi, benne vakon megbízhatunk: Ő a Szeretet, és a javunkat akarja.

Jeremiás próféta, amikor erről az „áldásról” beszél, a bővizű folyó mellé ültetett fa képét idézi, ezt a bibliai hagyományban kedvelt hasonlatot. Neki nem kell a hőségtől félnie, mert gyökerei táplálékhoz jutnak, lombja mindig zöldell, és bőven termi gyümölcseit.

Míg, aki Isten helyett másban remél – például a hatalomban, a gazdagságban, a befolyásos ismerősökben –, azt a szikes pusztában sorvadozó terméketlen cserjéhez hasonlítja.

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”

Az Úrhoz fordulunk, amikor úgy tűnik, elveszett minden remény: egy gyógyíthatatlan betegségben, a hirtelen életveszélyben, vagy amikor egy adósságból nem tudunk kimászni. Nem is lehet másképp. Tudjuk: ami lehetetlen az embernek, lehetséges Istennek. Ha neki minden lehetséges[1], akkor miért ne hozzá fordulnánk életünk minden egyes pillanatában?

Az élet igéje állandó közösségre hív az Úrral. Jóval többre a kéréseinknél, amikkel így is kénytelenek vagyunk hozzá fordulni. Hiszen az Ő segítségére mindig rászorulunk. „Áldott”, vagyis az öröm és az élet teljességét találja meg, aki Istenbe kapcsolódik, bizalommal telve, mert hisz az Ő szeretetében.

Közeli Isten Ő, aki mélyebben él bennünk, mint mi önmagunk; velünk van, és szívünknek minden dobbanását ismeri. Megoszthatjuk vele örömeinket, fájdalmainkat, aggodalmainkat, terveinket. Nem vagyunk egyedül, még a legsötétebb és legnehezebb pillanatokban sem. Teljesen rábízhatjuk magunkat, Ő soha nem fog félrevezetni.

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”

Chiara Lubich megállapítja, hogy ennek a bizalomnak különleges kifejeződése, amikor „kettesben” dolgozunk vele.

Időnként annyira kínozhatnak aggodalmaink bizonyos helyzetek vagy adott személyek miatt, amikkel-akikkel nincs lehetőségünk személyesen törődni, hogy képtelenek leszünk jól tenni azt, amit Isten kér tőlünk a jelen pillanatban. Szeretnénk közel lenni szeretteinkhez, ott lenni a mellett, aki szenved, próbatételen megy át vagy beteg. Azt kívánjuk, hogy megoldódjanak a kusza helyzetek, sietnénk a háborúban szenvedő népek, a menekültek, az éhezők megsegítésére…

Tehetetlennek érezzük magunkat! Épp ekkor kell Istenben bíznunk a leginkább – néha akár a hősiességig. Chiara példát is hoz: „Semmit nem tehetek most a helyzetemből adódóan?… Jó, akkor azt teszem, amit Te kérsz tőlem pillanatról pillanatra: jól tanulok, takarítok, imádkozom, jól látom el a gyermekeimet… És majd Isten kibogozza a csomót, megvigasztalja a szenvedőt, megoldást talál a váratlan nehézségre.”

Chiara ezzel fejezi be: „Két személynek a munkája ez, tökéletes közösségben, ami tőlünk nagy hitet kér Istenben, az Ő szeretetében gyermekei iránt, ugyanakkor olyan helyzetet teremt, amiben kiérdemeljük Isten bizalmát.

Ez a kölcsönös bizalom csodákra képes.

Látni fogjuk: amit nem tudtunk mi elérni, ténylegesen eléri azt Valaki más, és megoldja, ezerszerte jobban.

Ennek a hősies bizalomnak meglesz a jutalma. Behatárolt életünk új dimenziót ölt: kapcsolatot találunk majd a Végtelennel. (…) Egyre nyilvánvalóbbá válik – hiszen meg is tapasztaljuk –, hogy valóban gyermekei vagyunk egy Atyának, Istennek, aki mindenható.”[2]

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”

„Csörgött a telefon – mesélte Rina, aki idős kora miatt már nem tudott otthonról kimozdulni. – A velem egykorú hölgynek jó ideje küldöm az élet igéjét. Haldoklott a testvére, és ő nem tudta, mitévő legyen. A nyaralások időszakában még nehezebb ápolót találni, ráadásul olyan valaki mellé, aki az utóbbi években koldusbotra jutott. Barátnőm fájdalma az enyém lett, és ugyanolyan tehetetlennek éreztem magamat, mint ő. Mit csináljak, ha messze lakom, négy fal közé kényszerülve? Szerettem volna vigasztalni legalább, de egyetlen bátorító szóra se voltam képes. Csak azt ígértem, hogy gondolok rá, sőt, imádkozom érte.

Este, amikor társaim hazaértek a munkából, együtt bíztuk Istenre, szívébe helyezve mindezt az aggodalmat és bizonytalanságot.

Éjszaka felébredtem, magam előtt láttam a magányos, haldokló koldust. Újra elaludtam, de föl-fölriadtam. Mindannyiszor az Atyához imádkoztam: »A te gyermeked, nem hagyhatod őt. Te törődj vele!«

Néhány nappal később barátnőm újra felhívott. Elmondta, hogy múltkori beszélgetésünk után nagy békét érzett magában: »Képzeld, a testvéremet el tudtuk vinni kórházba, ahol segítettek rajta és enyhítették a fájdalmait. A szenvedés megtisztította őt, készen állt a halálra. Békésen távozott, miután magához vette az Eucharisztiát.«

Nagy hálát éreztem legbelül, és az Úrba vetett bizalmam tovább erősödött.”

Fabio Ciardi atya és Gabriella Fallacara

---

[1] vö. Mt 19,26

[2] Chiara Lubich, Scritti Spirituali/2, Città Nuova, Róma 1977, 194-195. o.

Életige, 2007. január

„Mindent jól tesz: a süketeknek visszaadja hallásukat, a némáknak beszédjüket.” (Mk 7,37)

Az ötvenes években Dél-Afrikában több nagyvárosi peremkerületet létesítettek a színes bőrűeknek. Umlazi egyike ezeknek. Mintegy 750 000 lakosa van. Nincs elég iskola, kórház, megfelelő lakás. Még egy futballpálya sincs. A munkanélküliség meghaladja a 40%-ot. A szegénység erőszakot és visszaéléseket szül. Igen magas az AIDS-fertőzöttek száma. Sokan elszigetelődtek, és szenvedéseikről, ezernyi problémájukról senkinek nem mernek beszélni.

„Mit tehetnénk?” – tették fel a keresztény közösségek vezetői a kérdést Umlaziban. „Meg kell törnünk a csöndet – állapították meg. – Keresnünk kell ezekkel az emberekkel a párbeszéd lehetőségét, az életközösséget, hogy együtt hordozzuk a nehézségeket.” A fiatalokkal kezdték. A konstruktív beszélgetésekben egyre inkább egymásra találtak.

Felbátorodva a jó tapasztalaton Umlazi keresztény hívei Márk evangéliumának ezt a szakaszát választották – ahonnan az igét most vesszük –, s ezt javasolták a keresztények egységéért rendezett imahétre, amit ebben a hónapban tartanak a világ sok részén.

Az imahétnek egyaránt szándéka keresni a keresztények közötti egységet és a szenvedés keresztény értelmét – áll a 2007-es imahét ismertető anyagában.

––––––

Jézus egyetlen szavával meggyógyította a süketnémát, akit az útja során hozzá vezettek: „Effata” – mondta neki, vagyis „nyílj meg”. A tömeg elcsodálkozott ennek láttán, s örvendezve kiáltotta:

„Mindent jól tesz: a süketeknek visszaadja hallásukat, a némáknak beszédjüket.”

Jézus csodái megmutatják a szeretetét mindenki iránt, akivel csak találkozott. Ugyanakkor jelei az új világnak is, amit Ő kíván létre hozni. A süketnéma meggyógyítása azt jelzi, hogy Jézus meg akar minket ajándékozni egy újfajta képességgel, ami a felfogásunkat és a beszédünket átalakítja.

„Effata” – mondták ki fölöttünk is a keresztségünk pillanatában.

„Effata” – ezzel a szóval nyitja meg fülünket Isten igéjére, amíg belénk nem hatol.

„Effata” – hív, hogy mi is hallgassuk meg mindazokat, akikkel azonosította önmagát, különösen a kicsiket, a szegényeket, a szükséget szenvedőket. Arra hív, hogy folytassuk mindenkivel a szeretet párbeszédét, és osszuk meg evangéliumi tapasztalatainkat.

Az akkori tömeggel együtt, hálával mindazért, amit bennünk Jézus véghez visz, hirdessük mi is:

„Mindent jól tesz: a süketeknek visszaadja hallásukat, a némáknak beszédjüket.”

Hogyan éljük ezt az igét?

Úgy, hogy megtörjük a süketséget, elhallgattatva magunkban is, a környezetünkben is mindazt a zajt, amiért képtelenné válunk meghallani a lelkiismeretünk, a testvéreink és Isten hangját.

Sokfelől érkezik – gyakran némán – a segélykiáltás: egy gyermektől, aki a figyelmünket kéri; egy nehézségekkel küzdő házaspártól; egy segítségünkre szoruló beteg, idős vagy börtönbe jutott embertől. Városlakók kiáltását halljuk, akik élhetőbb lakóhelyre vágynak; igazságot kívánó munkások kiáltanak, s egész népek, akiket létüktől fosztottak meg. Gyakran ezek a hangok nem jutnak el a szívünkig, mert elveszünk érdekeink és vonzalmaink útvesztőiben. Vagy – hivatkozva a saját szükségleteinkre – úgy teszünk, mintha nem is hallanánk.

Az ige azt kéri, hogy legyünk figyelmesek: aggodalmakat és nehézségeket hordozzunk együtt másokkal, ugyanakkor örömöket és vágyakat is osszunk meg az újonnan felfedezett testvériesség jegyében! Ne legyünk „némák”, hanem vegyük a bátorságot, és beszéljünk, erre hív az ige. Osszuk meg legbenső tapasztalatainkat és meggyőződésünket! Beszéljünk, és szavainkkal védjük meg azokat, akik nem tudnak szólni; másokat pedig engeszteljünk ki egymással; javasoljunk új ötleteket és megoldásokat, új cselekvési tervet!

És ha tehetetlennek érezzük magunkat, mert látszólag nem állunk a helyzet magaslatán, fenntart a bizonyosság, hogy Jézus – aki szemünket és ajkunkat felnyitotta –

„mindent jól tesz: a süketeknek visszaadja hallásukat, a némáknak beszédjüket”.

Erről szól a dél-afrikai Lucy Shara története, aki családjával Durbanba költözött. Szembe találta magát a nagyvárosi élettel, ahol felelősségteljes új állásba került. Az apartheid éveiben történt ez, amikor szokatlan volt, hogy egy afrikai asszony vezető pozíciót töltsön be.

Egy nap felfigyelt arra, hogy a munkások között heveny asztma terjed a rossz munkakörülmények miatt. Sokan eltűntek hirtelen, vagy hosszú hónapokra hiányoztak a munkából. Az ügyet az igazgatóhelyettes elé vitte, és javasolta, hogy szereljenek fel hatékony légtisztító berendezést. A cégnek ez komoly kiadás lett volna, kezdeményezése tehát elutasításra talált.

Lucy már jó ideje próbálta életre váltani az igét: fényt és erőt merített belőle. Szinte belső tűz égette, eltöltve bátorsággal. A tárgyalások során végig nyugodt maradt, és a vezetőség véleményét is őszinte odafigyeléssel tudta meghallgatni. „Egyszer csak ajkamra tolultak a megfelelő szavak, hogy védelmembe vegyem azokat, akik szóhoz sem juthattak – meséli. – Sikerült megértetnem, hogy megtérülne a kezdeti nagy kiadás a munkások egészségi állapotának javulásával, akik így nem kényszerülnek majd táppénzre.”

Érvei meggyőző erővel hatottak. Beszerelték a légtisztítót. Az asztmás megbetegedések aránya 12%-ról 2%-ra esett, és párhuzamosan csökkent a munkából kiesők száma. A vezetőség hálás volt mindezért, sőt kiemelt fizetéssel jutalmazta az asszonyt. Nagy lett a munkások öröme is, akik most már minden értelemben megújult „légkörben” dolgozhatnak!

Chiara Lubich

Életige, 2006. december

„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.” (Zsolt 83(84),6)

A költő, akinek verséből az életigét vettük, a jeruzsálemi templomba zarándokolt. Szívesen maradt volna, mint a fecske, mely ott készített fészket magának, de vissza kellett térnie szülőföldjére. Vágyódva gondolt vissza az Úr „kedves hajlékára”, ahol megtapasztalta Isten jelenlétét. Elhatározta hát, hogy visszatér, és újból elindul Jeruzsálem felé. „Szent utazás” lesz ez, mely ismét „Isten színe elé” vezeti őt. Mint minden kultúrában és vallásban, az utazás itt is az életről szóló hasonlat.

A zarándokút – más szóval „szent utazás” – Isten felé vezető utunkat szimbolizálja. Olyan cél felé haladunk ugyanis, melyet nem „halálnak” kellene neveznünk, hanem „találkozásnak”, mert egy új élet kezdete az Istennel való találkozásban. Mindannyiunk sorsa ez, Ő hívott erre minket.

Miért ne alakíthatnánk úgy az életünket, hogy szem előtt tarjuk azt a célt, amely ránk vár? Miért ne válhatna életünk, az egyetlen életünk, utazássá, szent utazássá, hiszen Szent az, aki vár minket?

Igen, mert mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy szentté váljunk Isten szívének szándéka szerint[1]. Isten, aki mindannyiunkat végtelenül szeret, megálmodott és kijelölt számunkra egy utat, amelyen haladnunk kell, és egy bizonyos célt, amelyet el kell érnünk.

„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”

Köztudott, hogy olyan korban élünk, mely a sokszor féktelen aktivizmust és hatékonyságot hirdeti. Felértékel bizonyos foglalkozásokat, másokat pedig alábecsül. Félelemből el akarja titkolni az élet egyes pillanatait, azzal ámítva magát, hogy így el is törölheti őket…

Talán minket is befolyásolnak az ezekhez hasonló tendenciák, vagy akadályozzák, hogy tisztán lássunk. Megeshet, hogy emiatt fölöslegesen pazaroljuk energiánkat. Néha haszontalannak tűnhetnek a pihenésre szánt napok, fölöslegesnek az imádságra szánt idő; vagy akadályozó tényezőnek tekintjük azokat a betegségeket és nehézségeket, amelyeket Isten enged meg életünk során, szeretet-tervének megvalósítása érdekében.

Miként induljunk, vagy hogyan térjünk rá újra komoly elhatározással a „szent utazás” ösvényére? Nem nehéz rájönni: úgy, hogy nem a saját akaratunkat tesszük, hanem Istenét. Követnünk kell ezt az akaratot az élet jelen pillanatában, annak tudatában – és ez nagy ajándék –, hogy így minden tettünket egy külön kegyelem kíséri, az „aktuális kegyelem”, amely megvilágosítja értelmünket, és jó irányba viszi érzékenységünket és akaratunkat.

A kifejezetten vallásos meggyőződés nélküli ember is alkothat remekművet az életéből, ha következetesen az őszinte erkölcsi elkötelezettség útján halad.

„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”

Ha életünk „szent utazás”, amelyet az Isten akarata által kijelölt úton teszünk meg, akkor napról napra előre kell haladnunk. A bennünket ösztönző szeretet azt kéri, hogy növekedjünk, hogy javítsunk. Nem elégedhetünk meg azzal, ahogyan tegnap éltünk. „Ma jobban, mint tegnap” – így kell biztatnunk magunkat újra és újra…

És ha megtorpanunk? Amikor visszacsúszunk, mert régi hibáinkba estünk, vagy mert lusták voltunk? Engedjük, hogy hibáink elbátortalanítsanak, és hagyjunk fel elhatározásunkkal? Nem! A jelszó ezekben a pillanatokban: „újrakezdeni”.

Újrakezdeni úgy, hogy Isten irgalmába helyezzük múltunkat, minden hibájával, bűnével együtt.

Újrakezdeni úgy, hogy minden bizalmunkat Isten kegyelmébe, és nem saját képességeinkbe helyezzük. Talán nem azt mondja az életige, hogy Őbenne erőre találunk? Induljunk minden nap úgy, mintha az első nap lenne!

Mindenekelőtt pedig haladjunk együtt, a szeretet kötelékében, segítve egymásnak! A Szent lesz közöttünk, és Ő lesz utunkká. Világosan meg fogja velünk értetni, hogy mi Isten akarata, és megadja a vágyat és képességet arra, hogy meg is valósítsuk. Ha egyek vagyunk, minden könnyebb lesz, és elnyerjük azt a boldogságot, amelyet azoknak ígért, akik nekiindulnak a „szent zarándokútnak”.

„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”

Egy barátom jutott eszembe.

Enzo Fondi 22 évesen, 1951-ben döntött úgy, hogy teljesen Istenért akar élni a születőfélben lévő Fokoláre Mozgalomban, Rómában. Miután megszerezte sebészorvosi diplomáját, egy lipcsei kórházba ment dolgozni, hogy tanúságot tegyen az evangéliumi szeretetről a „vasfüggönyön” túl. Később pappá szentelték. Az Egyesült Államokba ment, hogy oda is elvigye ugyanezt az üzenetet.

Utolsó éveiben a vallások közötti párbeszéd előmozdításáért végzett munkája különböző országokba és tevékenységre hívta őt, de célja mindig ugyanaz maradt: Istent követni, az Ő akaratát. „Szent utazását” 2001 utolsó napján fejezte be: a számítógép előtt találták meg a munkahelyén, fejét az asztalra támasztva. Arca derűs volt, árnyéka sem látszott rajta a fájdalomnak. Úgy tűnt, mintha nem is halott lenne, hanem csak átlépett volna az egyik „szobából” a másikba.

Halála előtt 15 nappal ezt írta: „Az ember végső akarata a végrendelete. Számomra Isten végső akarata az, amit most kér tőlem. Nincs más ezen kívül. Utolsó kívánságom az, hogy tökéletesen tudjam teljesíteni Isten végső akaratát, amelyet tőlem kér, bármi legyen is az. Nem tudom, hogy valójában melyik lesz Istennek az az akarata, amelyet az életemben legutoljára tenni fogok. De valamit tudok: hogy – mint a mostani pillanathoz is – meglesz az aktuális kegyelmem, amely olyan mértékben segít majd, hogy megtegyem, amilyen mértékben megtanulom kihasználni ezt a kegyelmet azáltal, hogy jól élem a jelent.”

Chiara Lubich

---

[1] vö. 1Tessz 4,3

Életige, 2006. november

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6)

A hétköznapi szóhasználatban az „igazság” szó az emberi jogok tiszteletét, az egyenlőség igényét, az emberi javak egyenlő elosztását vagy a törvények végrehajtására hivatott szervezeteket juttatják eszünkbe.

Ez lenne az az igazság, amelyről Jézus a „hegyi beszédben” szól, ahol a boldogságokról beszél? Részben igen, de mindez olyan, tágabb értelemben vett igazságból következik, mely magában foglalja a kapcsolatok összhangját, az egyetértést, a békét.

Az éhség és a szomjúság szó az egyén alapvető szükségleteire utal, az emberi szív legmélyebb, csillapíthatatlan vágyának szimbóluma. Lukács evangéliumában Jézus egyszerűen így fogalmaz: „Boldogok vagytok, hogy most éheztek.”[1] Máté pedig elmagyarázza, hogy az ember éhsége Isten utáni éhség, amelyet csak Ő elégíthet ki teljesen. Szent Ágoston is ezt erősítette meg a Vallomások elején: „Mert magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.”[2]

Jézus pedig ezt mondta: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!”[3] – miközben Ő maga is Isten akaratával táplálkozott[4].

Az igazság tehát bibliai értelemben azt jelenti, hogy Istennek az emberiségről alkotott terve szerint élünk, szeretetben eggyé kovácsolódott családként.

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”

Az igazság iránti vágy és annak keresése öröktől fogva az ember lelkébe van írva, Isten helyezte a szívünkbe. Mégis, a történelem során tapasztalható fejlődés ellenére, még mindig meglehetősen távol állunk Isten tervének teljes megvalósulásától. A ma is dúló háborúk, a terrorizmus és az etnikai konfliktusok – ezek mind a fennálló társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség, igazságtalanság és gyűlölet jelei.

Az emberek közötti harmónia hiánya nemcsak jogi eredetű, vagyis nemcsak az együttélést szabályozó törvények hiányából fakad. Mélyebb erkölcsi és lelki gyökerei vannak, és függ attól, hogy milyen értéket tulajdonítunk az embernek, hogy hogyan tekintünk a másikra.

Ugyanez érvényes gazdasági téren is: a fejlődésben való visszamaradottság fokozódása, a szegények és gazdagok közötti szakadék mélyülése és a javak egyenlőtlen elosztása nemcsak bizonyos gazdasági rendszerek rovására írható, hanem mindenekelőtt az emberektől függő kulturális és politikai választások következménye.

Amikor Jézus azt kéri, hogy kabátunkat is adjuk oda annak, aki a köpenyünket kéri, és hogy tegyünk meg kétezer lépést azzal, aki ezer lépésre kényszerít[5], akkor olyan „többletre” mutat rá, olyan nagyobb igazságra, mely felülmúlja a törvények puszta betartását. Olyan igazság ez, amely a szeretet megnyilvánulása.

Ha hiányzik a szeretet, a személy tisztelete és a szükségleteire való odafigyelés, akkor személyes kapcsolataink korrektek lehetnek, de bürokratikussá is válhatnak, és képtelenek lesznek kielégíteni az emberi igényeket. Szeretet nélkül sohasem születik meg a valódi igazság, a javak megosztása a szegények és gazdagok között; az a figyelmesség, mely tekintetbe veszi minden ember egyéni sajátosságait, és azt a konkrét helyzetet, amelyben él. A javak nem cserélnek gazdát maguktól: a szíveknek kell megmozdulniuk, és mozgásba hozniuk őket.

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”

Hogyan éljük ezt az életigét?

Tekintsünk úgy a felebarátra, hogy észrevegyük, ki is ő igazából: nem csupán egy emberi lény, akinek jogai vannak és alapjában véve mindenkivel egyenlő, hanem Jézus élő képmása.

A felebarátot akkor is szeretni kell, ha ellenségünk, azzal a szeretettel, amellyel az Atya szereti őt. Késznek kell lennünk nagy áldozatokra érte, még a legnagyobb áldozatra is: „életünket adni testvéreinkért”[6].

Kölcsönös ajándékozásban kell élnünk, megosztva vele lelki és anyagi javainkat, hogy egyetlen család legyünk.

Ha így élünk, beteljesedik majd az Isten által elgondolt testvéri és igazságos világ utáni vágyunk. Ő maga jön majd el közénk, és jelenlétével eltölt minket.

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”

Valaki így mesélte el egy munkahelyi felmondás történetét: „Munkahelyem nemrégiben egybeolvadt egy hasonló profilú másik céggel. Az egyesülés után megkértek, hogy nézzem át az alkalmazottak listáját, mert az átszervezés miatt hármat közülük el kell bocsátani.

Ez a rendelkezés viszont nemcsak megalapozatlannak tűnt számomra, hanem egyenesen elsietettnek, elhamarkodottnak. Senki sem gondolt azokra az emberi következményekre, amelyeket ez a döntés az érintettek és családtagjaik számára hoz. Mit tegyek? Eszembe jutott az életige. Az egyetlen megoldás, ha úgy teszek, mint Jézus: elsőként szeretek. Beadtam a felmondásomat, azzal az indokkal, hogy nem írom alá a három elbocsátást.

A felmondásomat visszautasították, sőt megkérdezték tőlem, hogyan oldanám meg az alkalmazottak új munkarendbe való beillesztését. Átnyújtottam a személyzet beosztásával kapcsolatos, nálam lévő kész tervezetet, amely sokkal hatékonyabban kamatoztatta mindenkinek a munkaerejét a különböző területeken. Javaslatomat elfogadták, így mindannyian ott maradhattunk a munkahelyünkön.”

Chiara Lubich

---

[1] Lk 6,21

[2] Szent Ágoston: Confessiones 1,1–1: CCL 27,1 (PL 32, 659)

[3] Jn 7,37

[4] vö. Jn 4,34

[5] vö. Mt 5,40-41

[6] vö. II. János Pál, Sollecitudo rei socialis, n. 40.