Csíksomlyói Keresztút 2008 július

Az Élet Igéje, 2008. július

Szomjaztál-e már valaha a végtelenre? Érezted-e valaha szívedben az emésztő vágyat, hogy átöleld a mérhetetlen mindenséget?

Vagy más szavakkal: voltál-e már magadban elégedetlen azzal, amit csinálsz, és azzal, ami vagy?

Ha így van, akkor boldogan fogod felfedezni azt az életszabályt, amely elvezet téged az áhított teljességre, s nem engedi, hogy elfecséreld napjaidat.

Van az evangéliumnak egy elgondolkodtató mondata, amelyet ha csak egy kicsit is megértünk, ujjongással fogadunk. Sűrítve megtaláljuk benne mindazt, amit az életben tennünk kell. Összefoglalja mindazokat a törvényeket, amelyeket Isten az emberi szív mélyébe vésett.

Hallgasd meg:

„Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták.” (Mt 7,12)

Ezt a mondatot nevezik „aranyszabálynak”.

Krisztus mondta így, de már előzőleg ismerték az egész világon. Benne volt az Ószövetségben. Ismerte már Seneca és Kínában Konfuciusz. És még sokan mások. Már ebből is látszik, hogy Isten mennyire fontosnak tartja: azt akarja, hogy minden ember életének ez legyen az alapszabálya.

Szívesen olvassuk, úgy hangzik, mit egy jelmondat.

Hallgasd meg még egyszer:

„Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.”

Így szeressük minden felebarátunkat, akivel a nap folyamán találkozunk!

Képzeljük magunkat az ő helyzetébe, és úgy bánjunk vele, ahogyan szeretnénk, ha velünk bánnának, ha a helyében lennénk.

A bensőnkben lakozó hang, Isten hangja rávezet majd arra, hogyan találjuk meg a szeretet legalkalmasabb kifejezését.

Éhezik valaki? – Én magam vagyok éhes – gondoljuk, és adjunk neki enni.

Igazságtalanságtól szenved? – Én vagyok az, aki elszenvedi!

Eltévelyedett valaki, és kétségek gyötrik? – Mintha velem történne. És mondjunk neki vigasztaló szavakat, osszuk meg vele gondjait! Ne nyugodjunk meg, amíg azt nem látjuk, hogy lelke megkönnyebbül és megszűnnek a kétségei. Hiszen szeretnénk, ha velünk is így bánnának.

Ismerek valakit, aki nyomorék? – Annyira akarom őt szeretni, hogy szinte saját testemben és szívemben érezzem az ő fogyatékosságát. A szeretet fog majd rávezetni a legmegfelelőbb magatartásra, ami megéreztetheti vele, hogy nemcsak egyenértékű másokkal, hanem a kegyelem segítségével ő még több is náluk, hiszen mi keresztények tudjuk, milyen nagy értéke van a szenvedésnek.

Tegyünk így mindenkivel, anélkül, hogy bármiféle megkülönböztetést tennénk rokonszenves és ellenszenves, fiatal és öreg, barát és ellenség, honfitárs és külföldi, szép és csúnya ember között… Az Evangélium szava mindenkire vonatkozik.

Mintha általános felzúdulást hallanék…

Megértem… Talán egyszerűnek tűnik, amit mondok, mégis micsoda változást kíván! Mily messze van ez megszokott mindennapi gondolatainktól, cselekedeteinktől!

Bátorság! Meg kell próbálnunk!

Egy ily módon eltöltött nap felér egy élettel. És estére nem ismerünk magunkra. Valami soha nem ismert öröm áraszt el bennünket. Erő költözik belénk. Isten velünk lesz, mert Ő azokkal van, akik szeretnek.

Napjaink így válnak teljessé.

Néha talán csökken a lelkesedésünk, és kísértést érzünk, hogy elbátortalanodjunk, hogy abbahagyjuk az egészet. És vissza szeretnénk térni korábbi életünkhöz…

Csak ezt ne! Bátorság! Isten megadja nekünk a kegyelmet.

Kezdjük mindig újra!

Ha kitartunk, észre fogjuk venni, hogyan változik meg körülöttünk lassanként a világ.

Megértjük végre, hogy az evangélium a legcsodálatosabb élet hordozója, fényt gyújt a világban, ízt ad létünknek, magában hordozza minden problémánk megoldását.

És nem nyugodhatunk mindaddig, amíg nem közöljük rendkívüli élményünket másokkal is: barátainkkal, akik meg tudnak érteni, rokonainkkal és mindazokkal, akik felé ösztönzést érzünk arra, hogy elmondjuk.

És íme, újjászületik a remény.

„Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.”

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2008. június

„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.” (1 Jn 3,24)

Amikor szeretünk valakit, mindig vele szeretnénk lenni. Ez Isten vágya is, aki Szeretet. Azért teremtett bennünket, hogy találkozhassunk vele, és nem lesz teljes az örömünk, míg el nem jutunk a legmélyebb egységre vele. Egyedül ez képes csillapítani szívünk vágyódását. Ő azért szállt alá az Égből, hogy velünk legyen, és elvezessen minket a vele való közösségre.

János arról beszél levelében, hogy egymásban „lakozunk”: Isten mibennünk, és mi őbenne. Emlékeztet Jézus legmélyebb vágyára, amit az utolsó vacsorán juttatott kifejezésre: „Maradjatok bennem, és én is bennetek maradok” – mondta a Mester. A szőlőtő és a szőlővessző hasonlatával magyarázta el, milyen erős és életbevágóan fontos az a kötelék, ami vele egyesít bennünket.[1]

De hogyan jussunk el az Istennel való egységre?

János határozottan állítja, hogy elég, ha megtartjuk parancsait:

„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.”

Vajon sok parancsot kell betartani ahhoz, hogy eljussunk az egységre vele?

Nem, mert Jézus minden előírást egyetlen parancsba sűrített. Az e havi igét megelőző mondatban János erre emlékeztet bennünket: „Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást parancsa szerint.”[2]

Higgyünk Jézusban, és szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket: íme, ez az egyetlen parancs.

Az emberi lét abban teljesedik ki, hogy Isten közöttünk lakozik. Ezért csak egyetlen módon lehetünk önmagunk: ha szeretünk! János annyira meg van erről győződve, hogy egész levelében ezt ismételgeti: „Aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne.”[3]; „Ha szeretjük egymást, Isten bennünk él…”[4]

A hagyomány ezzel kapcsolatban azt tartja, hogy amikor János már idős volt, és az Úr tanításáról faggatták, mindig az új parancsolat szavait ismételte. Amikor azt kérdezték tőle, miért nem beszél másról, így válaszolt: „Azért, mert ez az Úr parancsa! Elég, ha ezt éljük.”

Így van ez minden igével: szükségszerűen a szeretetre sarkall minket. Nem is lehet másként, hiszen Isten a Szeretet, és minden igéje szeretet: a szeretetről szól, és ha megéljük, szeretetté alakít.

„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.”

Az élet igéje ebben a hónapban arra hív, hogy higgyünk Jézusban, és egész létünkkel csatlakozzunk hozzá, tanításához. Hinnünk kell abban, hogy ő Isten szeretete – ahogyan János is tanítja ebben a levelében –, és szeretetből adta életét értünk[5]. Akkor is hinnünk kell, amikor távolinak tűnik, amikor nem érezzük őt, amikor nehézségek vagy fájdalmak érnek…

Ez a hit megerősít bennünket, és képessé tesz arra, hogy hozzá hasonlóan éljünk, és parancsához hűen szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket.

Ebben a hitben megerősödve szeretni tudunk majd akkor is, amikor a másik nem tűnik szeretetre méltónak, amikor úgy érezzük, hogy nem megfelelő és haszontalan a szeretetünk, és nem is viszonozzák. Így egyre élőbb, egyre őszintébb és mélyebb kapcsolatokat tudunk majd építeni, egységünk miatt pedig lakást vesz közöttünk Isten.

„Aki megtartja parancsait, Istenben él és Isten őbenne.”

„Férjemmel szerelmesek voltunk egymásba, ezért házasságunk első éveiben szépen ment előre a kapcsolatunk. Az utóbbi időben azonban nagyon fáradt és ingerült volt. Japánban ugyanis a munka mázsás sziklaként nehezedik az emberre.

Egyik este, amikor hazajött a munkából, asztalhoz ült vacsorázni. Leültem mellé, de rám kiabált, és elzavart: „Nincs jogod enni, mert nem dolgozol!” Egész éjszaka sírtam, és azon tépelődtem, hogy elmegyek itthonról, elválok tőle. Másnap is ezer gondolat kavargott bennem: „Tévedtem, amikor hozzá mentem, nem bírok tovább vele élni.”

Délután elmeséltem mindent a barátnőimnek, akikkel keresztényként próbálunk élni. Szeretettel meghallgattak, és a közösségben velük megtaláltam az erőt és a bátorságot, hogy folytassam. Még a vacsorát is el tudtam készíteni a férjemnek. Ahogy közeledett az este, egyre jobban féltem: vajon hogyan fog reagálni? De mintha egy hang belülről azt mondta volna: „Fogadd be ezt a fájdalmat, és ne add fel! Szeress tovább!” Ekkor lépett be az ajtón egy tortával a kezében, és így szólt: „Bocsáss meg a tegnap történtekért!”

Chiara Lubich

---

[1] Vö. Jn 15,1-5

[2] 1 Jn 3,23

[3] Ibid. 4,16

[4] Ibid. 4,12

[5] Vö. ibid. 3,16

Az Élet Igéje, 2008. május

„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17)

Pál apostol írta ezt a korintusi keresztényeknek, akiket különösen kedvelt. Csaknem két évet élt közöttük, 50 és 52 között. Isten igéjét ültette, megvetette a keresztény közösség alapjait, melynek atyaként adott életet.[1]

Néhány év múlva, amikor meglátogatta őket, egyesek nyilvánosan kétségbe vonták apostoli tekintélyét.[2] Emiatt alá kellett húznia küldetésének nagyságát, azt a tényt, hogy nem saját elhatározásából hirdeti az evangéliumot, hanem Isten ösztönzésére. Isten igéjét előtte nem fedi lepel, mert a Szentlélek felfedte neki az ige értelmét, annak fényében, ami Jézus Krisztusban történt. Ezért tudja teljes szabadsággal megélni és hirdetni azt. Az ige lehetővé teszi számára, hogy közösségre lépjen az Úrral, Jézussá alakuljon, és így az Úr Lelke, a szabadság Lelke vezesse őt.

„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”

A feltámadt Jézus, az Úr továbbra is – ugyanúgy, mint Pál korában – a Lélek révén működik a történelemben, különösen a keresztény közösségben. Nekünk is megadja, hogy megértsük az Evangélium teljes újdonságát, és a szívünkbe vési, hogy életünk törvényévé váljon.

Nem kívülről ránk erőltetett törvények vezetnek bennünket, nem vagyunk rabszolgák, akiket meggyőződésük ellenére és beleegyezésük nélkül kényszerítenek a parancsok. A keresztényt saját belső életének lényege mozgatja, melyet a Szentlélek ültetett a szívébe a keresztség által. A Lélek hangja vezeti, és Ő Jézus szavait ismétli, tárja fel teljes szépségükben, az élet és az öröm kifejeződéseit. Rámutat, hogy ma is időszerűek, megtanítja, hogy hogyan éljük, és egyidejűleg erőt is ad hozzá, hogy gyakorlattá váltsuk.

Maga az Úr az, aki Szentlelke által eljön, hogy bennünk éljen és cselekedjen, élő evangéliummá alakítson minket.

Ez tehát az igazi szabadság, ha az Úr vezet minket, az Ő Lelke, az Ő igéje! Egyúttal ebben áll énünk legigazibb megvalósulása is.

„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”

Tudjuk viszont, hogy ahhoz, hogy a Szentlélek működjön, teljes készséggel kell hallgatnunk Őt. Készen arra, hogy – ha szükséges – megváltoztassuk gondolkodásmódunkat, és teljesen azonosuljunk azzal, amit mond.

Az ember könnyen enged a nyomásnak, és hagyja, hogy a társadalmi szokások és elvárások rabszolgájává váljon, amiből hibás döntések fakadhatnak.

Ahhoz, hogy megéljük az e havi életigét, meg kell tanulnunk határozott nemet mondani a rosszra, ami a szívünkben születik, valahányszor engedünk a kísértésnek, és olyan viselkedést veszünk fel, amely nem az Evangélium szerint való; és meg kell tanulnunk biztos igent mondani Istennek mindig, amikor arra hív bennünket, hogy igazságban és szeretetben éljünk.

Így felfedezzük majd a kereszt és a Lélek közötti kapcsolatot, ok-okozati összefüggést. Minden vágás, minden metszés, minden önzésünkre kimondott nem új fény, béke, öröm és szeretet forrása lesz, belső szabadság és önmegvalósítás: kitárt kapu a Lélek előtt.

Így Ő ebben a pünkösdi időszakban még bőségesebben el tud árasztani ajándékaival, és vezetni tud bennünket: Isten igaz gyermekei leszünk.

Egyre inkább megszabadulunk a rossztól, és egyre szabadabbak leszünk a szeretetre.

„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”

Ezt a szabadságot találta meg az ENSZ egyik tisztségviselője is, miközben utolsó megbízatását teljesítette az egyik balkáni országban. A rábízott feladatok igen jó jövedelmet biztosítottak, ugyanakkor túlságosan sok elfoglaltsággal jártak. A legfőbb nehézség a családtól való gyakori és hosszú távollét volt. Amikor pedig hazamehetett, nehezen tudta maga mögött hagyni a munka terhét, hogy szabadon a gyermekeinek és a feleségének szentelje magát.

Váratlanul áthelyezték a körzet egy másik városába, ahová lehetetlen lett volna magával vinnie a családját; mert bár nem sokkal azelőtt tűzszüneti megállapodást írtak alá, az ellenségeskedés tovább folytatódott. Mit tegyen? Mi ér többet, a karrier, vagy a család? Hosszasan beszélgetett erről feleségével, akivel egy ideje elkötelezett keresztény életet éltek. Kérték a Szentlélek fényét, és próbálták együtt megérteni, vajon mi lehet Isten akarata családjuk számára. Végül megszületett a döntés: otthagyja ezt az annyira áhított munkát. Szokatlan választás volt ez abban a szakmai közegben. „A döntéshez szükséges erő a feleségemmel meglévő kölcsönös szeretet gyümölcse volt” – mesélte később a férj. „Ő sohasem éreztette velem, hogy milyen kellemetlenségeket okoztam neki. Én pedig az anyagi biztonságon és a karrieren túl megpróbáltam a család javát keresni, és megtaláltam a belső szabadságot.”

Chiara Lubich

---

[1] vö. 1Kor 3,6.10; 4,15

[2] vö. 2Kor 2,5-11; 7,12

Az Élet Igéje 2008. április

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.” (Iz 32,17)

„És újra kiárad ránk a lélek a magasból. Akkor a sivatag gyümölcstermő kert lesz, a kert meg olyan, mint az erdő.” Így kezdődik az a szentírási rész, amelyből az e havi igét választottuk. Izajás próféta a Krisztus előtti VIII. század közepén reményteli jövőt ad hírül az emberiségnek. Szinte egy új teremtésről beszél, egy új „kertről”, ahol jog és igazságosság lakozik, mely békét és biztonságot tud teremteni.

A béke új korszaka (shalom) az isteni Lélek műve lesz, az éltető erőé, mely megújítja a teremtett világot. Ám abból is fakad, hogy a nép tiszteletben fogja tartani a szövetséget, amit Istennel kötött, és ami a nép többi tagja felé is kötelezi, hiszen az Istennel való közösség és az emberek közössége elválaszthatatlan egymástól.

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.”

Izajás szavai komoly és felelős elköteleződésre szólítanak fel: kövessük a társadalmi együttélés szabályait, amelyek megakadályozzák az önző individualizmust és az elvakult önkényeskedést, segítik a harmonikus együttélést és a közjóra törekvő tevékenykedést.

Vajon lehet igazságosságban élni, meg lehet valósítani az igazságot?

Igen, ha észrevesszük, hogy a másik ember a testvérünk; ha az egyetemes testvériség lelkületével az egész emberiséget egyetlen nagy családnak tekintjük.

Ez lehetetlen, ha nem vesszük észre, hogy van egy Atya, aki minden ember Atyja! Ő minden ember természetébe beleírta az egyetemes testvériséget. Egy apa ugyanis mindenekelőtt azt akarja, hogy gyermekei testvérként viselkedjenek egymással, szeressék egymást.

Ezért jött el az Atya egyszülött Fia, minden ember Testvére. Ezért hagyta ránk a társadalmi élet normájaként a kölcsönös szeretetet. A szeretet kifejeződése az, hogy tiszteletben tartjuk az együttélés szabályait, hogy teljesítjük saját kötelességeinket.

A szeretet minden cselekedetünk végső mozgatórugója, ami valódi igazságosságra indít, és békére vezet. A nemzeteknek olyan törvényekre van szükségük, amelyek mindig alkalmazkodnak a társadalmi és nemzetközi élet igényeihez. Ehhez azonban olyan emberekre van szükség, akik bensőjükben hordozzák a szeretet rendjét. Ez a rend az igazság, a törvényeknek csak ebben a rendben van értéke.

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.”

Hogyan éljük hát a hónap során ezt az életigét?

Úgy, hogy még teljesebb odaadással teljesítjük szakmai kötelességeinket, az etika, a becsületesség, a törvényesség kívánalmait.

Ismerjük fel másokban, akik figyelmet, tiszteletet, együttérzést kérnek tőlünk, hogy ők is a mi családunkhoz tartoznak.

Ha életedet és felebarátaiddal való kapcsolataidat a folytonos és kölcsönös szeretetre alapozod – ami minden mást megelőz, hiszen ez lehet Isten iránti szereteted legteljesebb kifejeződése –, akkor igazságod valóban kedves lesz Isten előtt.

„Az igazságosság békét terem, az igazságnak meg biztonság lesz a gyümölcse mindörökre.”

Egy dél-olaszországi rendőr – mivel szeretett volna osztozni városa legelesettebb embereinek sorsában – úgy döntött, családjával egy épülőfélben lévő lakótelepre költözik, ahol csak földutak voltak, nem volt közvilágítás, ivóvíz- és szennyvízcsatorna-hálózat, a szolgáltatásokról és a tömegközlekedésről nem is beszélve.

Így számolt be erről: „Próbáltunk minden ott lakó emberrel és családdal megismerkedni, és párbeszédet kezdeményezni velük, hogy csökkentsük a lakosok és a közigazgatás közötti szakadékot. Létrehoztunk egy bizottságot, és rajtuk keresztül most már a lakótelep mind a háromezer lakója aktívan részt vesz a közintézményekkel való együttműködésben.”

A regionális igazgatásnál pedig elérték, hogy a költségvetésben nagyobb összeget különítsenek el a lakótelep rendezésére. Azóta ez a terület mintanegyeddé vált, amely a város többi negyedét képviselő bizottságok részére számos továbbképzésnek ad otthont.

Chiara Lubich

Marcell atya: Keresztút Máriával

Ave Maria + Sis benedictus!

Szeretteim, szeressük egymást. Aki szeret Istentől van. Isten szeretett minket és Egyszülött Fiát küldte a földre, hogy Általa éljünk. Leküldte engesztelésül a mi bűneinkért. - Csak a szeretet számít. Szeressük Istent, mert Ő előbb szeretett minket. Járjuk a keresztutat szeretetből - a Szűzanyával.

I. Elítélik. Hogyan viselkedem én, amikor elítélnek? Van-e bennem szeretet? Az Atya így akarja. Ó, örök engedelmesség!

II. Fogadja Jézus a keresztet. Örömmel, kitárt karral siet felé. S én hogyan fogadom? Jézusom, nézd, itt a Szűzanya, ő mindent szeretetből tesz.

III. Elesik. Nem bírja a keresztet. Ő viseli a szégyent. Őt lehetett - engem nem lehet megalázni. Odatartom a Szűzanya együtt érző Szívét.

IV. Anya és Fia együtt a keresztúton. Mily fájdalom! Az én keresztutamon is ott lesz a Szűzanya. A keresztutat Isten akarja. Találkoznom kell a szenvedő Jézussal. Találjam meg mindig a keresztúton a Szűzanyát.

V. Cirenei Simon. Ó, de nagy tanulság nekem! Hogyan kell a keresztet hordoznom. Szívesen vigyem. Jézus adja, tehát Jézusé. Sis benedictus! Minden keresztet kitüntetésnek tartok. Csak az tehet szentté.

VI. Veronika. Mily finom figyelem! Hogy hiányzik ez bennem Jézussal, azaz testvéremmel szemben. Jézus - Veronika szívébe - örökre bevési Szívét.

VII. Újra elesik! Újra átgondolom az első elesést.

VIII. Sirató asszonyok. Milyenek az én könnyeim? Magamat siratom. Elég ez? Milyenek Mária könnyei? Ezt ajánlom Jézusnak: tekintsd Anyám könnyeit.

IX. Harmadszor is elesik. Bűneimet lássam, melyek ezt okozzák. Hibáim végtelen sorozatát. Hallom Jézus panaszát: hová tetted első szeretetedet?

X. Levetkőztetik. Mi vetkőzteti le Jézust? Az érzékiség. Borítsam be orcámat és rejtőzzem el a Szűzanya mögött: íme a Szeplőtelen! A liliomok lilioma.

XI. Keresztre szegezik. 3 szeg: 3 fogadalom. Szeretem-e a szegeket? Áldom Jézust, hogy azokat adta? Őt lehetett engem nem?

XII. Meghal. Jézus a célnál van. Szeretett engem, s önmagát adja értem. Az én ambicióm is ez legyen: mindent Neki adni - szeretetből halni érte.

XIII. Levétel a keresztről. Mint az érett gyümölcs, úgy hullik le a keresztről a Szűzanya ölébe.

XIV. Eltemetik. Úgy kell nekem is elrejtőznöm. Naponként meghalni a világnak. Látom a Szűzanya teljes kifosztottságát.

Hogy miért mindez? Érdemes stációt járni? Egyiket sem engedi el az Úr Isten, ha üdvözülni akarok. A keresztutat szüntelenül járjam. Ellenkező esetben sok állomás elmarad az életemből. Minden sikerül, élvezem a föld örömeit - Isten mentsen meg ettől! Legyünk inkább szegények, sújtottak, száz meg száz kereszttől megáldottak. De a keresztutat mindig járjam!

Ó, örök szeretet nagy mélysége!

I. JÉZUST HALÁLRA ÍTÉLIK

Pilátus igazságtalanul ítélt, az emberektől való félelemből. Jézus hallgat, és bár szíve legmélyét érinti, de elfogadja az ítéletet.

Sokszor milyen nehéz a hallgatás, amikor úgy érezzük, igazunk van. Hogyan védekezünk, ha néha csak egy bántó szó is éri a szívünket!

Uram, taníts meg engem hallgatni, ha igazságtalanság ér. Add, hogy irántad való szeretetből elviseljem a fájdalmat. Nem akarok azonnal felfortyanni, hanem uralkodni fogok magamon. Elég lesz majd Pilátus ítéletére gondolnom. És, ha mégis szólnom kell, csak a szeretet hangján akarok válaszolni.



II. JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET

Az Üdvözítő önként nyúl keresztje után. Tudja, hogy ezzel a nehéz kereszttel szabadít meg téged. Ezért olyan határozott, ezért szorítja magához oly erősen.

Hogy jajveszékelünk, ha csak egy kis keresztet kell elviselnünk: könnyebb betegséget, sikertelenséget, félreismerést! Tárjuk ki mi is a karunkat, vegyük a keresztet, és viseljük Jézussal együtt magunk és felebarátaink üdvözülésére!

Uram, adj erőt, hogy a szenvedést, amelyet te küldesz rám, vonakodás nélkül, kitartóan és örömmel viseljem! Mutasd meg, milyen önkéntes áldozatot hozzak, amellyel Neked örömet szerezhetek, és általa új emberré válhatok.



III. JÉZUS ELŐSZÖR ESIK EL A KERESZTTEL

A teher nehéz, Jézus kimerül. Az út köveire rogy, s a kereszt megüti Őt. Új erőt gyűjt mégis, és talpra áll, mert rád gondol és bűneidre, amelyekért vezekelni akar.

Uram, összeestél a kereszt alatt, amelyet én róttam válladra. Most látom, milyen borzalmas dolog a bűn, hogy miattam ekkora szenvedést vállaltál. Add Uram kegyelmedet, hogy a kísértésnek, míg nem késő, bátran ellenálljak. Hiszen az én bűneim nyomtak le Téged az út porába.



IV. JÉZUS ÉDESANYJÁVAL TALÁLKOZIK

Mária követte fiát az úton. Most hirtelen megpillantják egymást. Mária a szíve mélyéig együtt szenvedett Fiával a keresztúton. Szenvedéseit egyesítette Jézuséval.

Mária szívét a fájdalmak tőre járja át, s ezért érti meg ő a mi szenvedéseinket is. Sötét gondok kínoznak, vagy halálos bűn terhe nyomaszt bennünk? Forduljunk hozzá, a szomorúak vigasztalójához, a bűnösök menedékéhez! Ő odavezet Fiához, a szenvedő Megváltóhoz.

Uram, szenvedéseid óráiban vigasztalást találtál édesanyád tekintetében. Milyen jóleső érzés megértő emberekre lelni! Édesanyáddal való találkozásod által taníts meg arra, hogy én is megértő, tapintatos legyek embertársaim szenvedése iránt!



V. CIRENEI SIMON SEGÍT JÉZUSNAK VINNI A KERESZTET

Az Üdvözítő oly gyenge, hogy a zsidók attól félnek, már a Kálváriához vezető úton meg fog halni. Ezért kényszerítik az éppen arra haladó Simont, fogja és vigye egy darabon Krisztus Urunk keresztjét. Simon habozik, de vállára veszi az Úr terhét. Ezért jutalmul később megkapta a hit kegyelmének ajándékát.

Uram, nyisd fel szememet, hogy észrevegyem körülöttem az emberek szenvedéseit! Ne haladjak el sorsuk mellett vakon, hanem segítsek keresztjük nehezén erőmhöz mérten! Ha sokat nem is tudok, de amennyit igen, azt örömmel akarom tenni.



VI. VERONIKA LETÖRLI JÉZUS ARCÁT

Veronika csekély szolgálatot tett Jézus szenvedéseinek enyhítésére, de azt együttérző, mély szeretettel. Ezért örökbe kapta kendőjén az Úr arcának képmását. A legnagyobb szenvedésben is hálás volt Jézus a legkisebb jótéteményért is.

Sokszor mi talán könnyen elfogadunk egy-egy adományt, de az ajándékozóra kevés figyelmet fordítunk. Pedig milyen jólesne neki néha egy-egy köszönő szó!

Uram, Te nagyon fontosat mutattál meg nekem: az igazi hála erényét. Add Uram, hogy elsősorban irántad töltsön el gyengéd, szívből jövő hála, mert végső soron a Te kezedből kapok mindent, és magamtól semmire se mennék! De hálával akarok gondolni embertársaimra is. Kérlek, sugározd rám szent arcod vonásait.



VII. JÉZUS MÁSODSZOR ESIK EL A KERESZTTEL

A kereszt egyre nehezebb lesz, Jézus egyre fáradtabb és gyengébb. Már alig botorkál, újra földre zuhan. De a maga erejéből kell ismét talpra állnia, a szolgák ütéseitől, gyalázkodásaitól kísérve.

Uram, bűneim oly erővel nehezednek Rád, hogy ismét a földre nyomnak. Oly nehezen szabadulok tőlük, oly sokszor elkövetem azokat. Adj erőt, hogy végérvényesen tudjak szakítani azzal a bűnnel, amelybe oly gyakran visszaesem!



VIII. JÉZUS TALÁLKOZIK A JERUZSÁLEMI ASSZONYOKKAL

Az asszonyokat megrendíti a szenvedő Jézus látása. Pedig jobban tennék, ha hívő lélekkel követnék Őt. Erre már nem tudják rászánni magukat. Az Üdvözítő így szól hozzájuk: "Ne engem, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok!" - Ezzel rá akart mutatni, hogy a cselekvés fontosabb a sajnálkozásnál.

Add Uram, hogy nem törődve az emberek szóbeszédével, alázatos tettekkel kövesselek! Ne engedd, hogy a kishitűség és a csüggedés erőt vegyen rajtam, amikor hiányzik belőlem a lelkesedés. Sőt, éppen ilyenkor akarok Neked tettekkel, különösen kötelességeim teljesítésével szolgálni.



IX. JÉZUS HARMADSZOR ESIK EL A KERESZTTEL

Az emelkedő mindig meredekebb. Elérkezett az utolsó útszakasz. Jézus szeme előtt feltűnik a hely, ahol hamarosan keresztre feszítik. Ekkor rogy össze harmadszor is. Minél nagyobbak az emberek bűnei, annál súlyosabbak az Úr szenvedései. Most a megrögzött bűnösökért vezekel. Nekik is ki akarja nyitni a mennyek kapuját.

Imáinkban gyakran emlékezzünk meg a megátalkodott bűnösökről, a szegények legszegényebbjeiről, akik nem akarnak bejutni Isten országába, noha odajuthatnának!

Uram, harmadszori elesésed által könyörülj azokon, akik elvakultságukban elfordultak Tőled, hogy szenvedésed gyümölcse ne vesszen kárba az ő számukra sem!



X. JÉZUST MEGFOSZTJÁK RUHÁITÓL

Megkezdődnek az előkészületek Jézus keresztre feszítéséhez: sebekkel borított, lázas testéről lerángatják ruháit. Mily keserűség tölthette el Jézust! De értünk elviseli! Nekünk akar erőt adni ahhoz, hogy testünket megőrizhessük tisztán, szentül. Vezekel azokért az emberekért, akikben nincs szemérem, akiknek nem szent az emberi test.

Uram, ruháidat is odaadtad. Amid volt, azzal mind vezekelsz értem. Tarts távol testemtől minden bűnös vágyat! Taníts meg arra, hogy testemben a Szentlélek templomát tiszteljem, s megvédjem minden megszentségtelenítéstől. Benne mindig a Te kegyelmed uralkodjék.



XI. JÉZUST A KERESZTRE SZEGEZIK

Most a legszörnyűbb következik Jézus számára: a hóhérok keresztre szegezik testét. Krisztus kínjai kimondhatatlanok. Most egyedül van, és ki van szolgáltatva a durvalelkű emberek kénye-kedvének.

Így adott példát, hogy mi is készségesen vállaljuk, ha a szenvedést társtalanul, magányosan kell elviselnünk.

Uram, mindenedet elvették! Most elhagyatva fekszel a keresztfán...  Uram, taníts meg a lemondásra! Tudjak egyszerű, szegény és igénytelen lenni! Ha szenvednem kell, ne kürtöljem világgá. Veled, megfeszített Üdvözítőmmel együtt akarom azt elviselni, s felajánlani a magam és mások bűneiért.



XII. JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN

Az Úr most hozza legvégső áldozatát, amely minden eddigit felülmúl és betetőz -- engedelmes a kereszthalálig. Három, kínokkal teli órán át viaskodik a halállal, s akkor kiadja lelkét. Utolsó szavai a mennybe szállnak, az Atyához, akinek küldetését most befejezte.

Az engedetlenség által jött az eredeti bűn a világra, s most az engedelmesség által jön el az emberek üdvössége.

Uram, kereszted lábánál állhatatosan kérlek, ajándékozz meg engem az őszinte és jókedvű engedelmesség lelkületével! S ha nehéz meghajolnom, tekintsek szent keresztedre, s jusson eszembe a te gyermeki engedelmességed mennyei Atyád iránt.



XIII. JÉZUS TESTÉT LEVESZIK A KERESZTRŐL

Mária szíve mélyéig átérezte az Úr szenvedését. Arimateai József leveszi Jézus testét a keresztről, és Mária ölébe helyezi. Most még egyszer karja között tarthatja Fiát. Nyelve nem szól, de szíve most is azt mondja: "Lásd, én az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a Te szavad szerint!"

Isten akaratában való igazi megnyugvás...

Uram, ha hitem erősebb volna, nem lennék oly türelmetlen. Mária nyugalmát a Benned való hitből merítette. Hadd tanuljak tőle csendes alkalmazkodást, ha bajt, szerencsétlenséget küldesz rám. Nem zúgolódva, panaszkodva akarom akaratodat fogadni, hanem szívesen, türelemmel, kitartással fogom teljesíteni azt.



XIV. JÉZUST SÍRBA TESZIK

Csak néhány hűséges viszi az Úr testét a sírhoz. Csend van, a szájak hallgatnak. Szomorú ez a menet, de a béke lebeg felettük. Az áldozat befejeződött, nemsokára itt a húsvét.

Eljön egyszer az a nap, amikor minket is sírunkhoz kísérnek, amikor számunkra is vége lesz a kemény harc idejének. Ne féljünk ettől a naptól! Ha végigjártuk az élet keresztútját Jézussal, Ő megragyogtatja előttünk a húsvéti hajnal fényességét!

Uram, most vége keserű szenvedésednek. Itt nyugszol a sírban. Azonban hamarosan felvirrad dicsőséged napja, amikor a bűn, a halál és a pokol felett aratott győzelmed nyilvánvalóvá lesz.
Az én keresztutam végén is boldog örökkévalóság vár a mennyben, amelyet Te ajándékozol nekem. Erősíts meg, hogy tartsak ki ezen az úton, amelyen Te haladsz előttem kereszteddel, s a zászlót, melyen királyságod felségjelvénye ragyog, a szent kereszt tündököl, soha cserben ne hagyjam!

Az élet igéje, 2008. március

„Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét.” (Jn 4,34)

Csodálatos Jézusnak ez az igéje, amelyet bizonyos értelemben minden keresztény elmondhat magáról. Ha megéljük, jócskán előre visz bennünket életünk „szent utazásán”.

Jézus Szamariában megpihent Jákob kútjánál, és beszélgetni kezdett egy szamariai asszonnyal. Tanítványai közben elmentek a közeli városba ennivalót venni. Amikor visszatértek, csodálkozva látták, hogy a Mester egy asszonnyal beszélget, de egyikük sem kérdezte meg tőle, hogy miért. Amikor az asszony elment, étellel kínálták Jézust. Ő azonban gondolataikba látott, és elmagyarázta nekik, hogy mi mozgatja cselekedeteit. Így szólt: „Van eledelem, csak nem tudtok róla.”

A tanítványok nem értették, mert testi táplálékra gondoltak, és kérdezgetni kezdték egymást, hogy amíg ők távol voltak, vajon vitt-e valaki ételt a Mesternek. Erre Jézus nyíltan kimondta:

„Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét.”

Minden nap szükségünk van táplálékra ahhoz, hogy életben maradjunk. Ezt Jézus sem tagadja. Itt is eledeléről beszél, tehát egy természetes szükségletéről, de azért, hogy aláhúzza egy másik típusú táplálékra való igényét, ami még fontosabb, és amiről nem mondhat le.

Jézus azért szállt alá az Égből, hogy megtegye annak akaratát, aki Őt küldte, és beteljesítse művét. Nincsenek saját gondolatai és tervei, csak az, amit Atyja elgondolt. Szavai és cselekedetei is az Atyától származnak, nem a saját akaratát teszi, hanem azét, aki Őt küldte. Ebből áll Jézus élete, ez csillapítja éhségét, ily módon táplálkozik.

Életét az Atya akaratával való teljes azonosulás jellemzi, egészen a kereszthalálig, ahol valóban beteljesíti a művet, amit az Atya rábízott.

„Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét.”

Jézus eledelének tekinti, hogy az Atya akaratát tegye: gyakorlattá váltja, magába szívja, „megemészti”, azonosul vele, ebből nyer Életet.

Vajon mi az Atya akarata, mi az a mű, amelyet Jézusnak el kell végeznie?

Az, hogy üdvösséget hozzon az embernek, hogy soha el nem múló Életet adjon neki.

Jézus ennek az Életnek a magját adta át a szamariai asszonynak szavaival és szeretetével. A tanítványok pedig hamarosan megláthatták, hogy ez az Élet szárba szökken és növekszik, mert az asszony hírül adta a szamariaiaknak azt a kincset, amit felfedezett és megkapott: „Gyertek, van itt egy ember… Ő volna a Messiás?”[1]

Jézus, miközben a szamariai asszonnyal beszél, felfedi Isten tervét, aki Atya, és azt akarja, hogy minden ember részesüljön az Ő életének ajándékában. Ennek a műnek a beteljesítésén fáradozik Jézus, hogy aztán tanítványaira, az egyházra bízza.

„Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét.”

Vajon mi is meg tudjuk élni ezt a Jézusra annyira jellemző igét, ami különösen is tükrözi az Ő létét, küldetését és odaadását?

Természetesen! Krisztustól kapott életünk lehetővé teszi, hogy megéljük istengyermekségünket, és életünket az Ő akaratával tápláljuk.

Úgy tehetjük ezt meg, hogy pillanatról pillanatra teljesítjük azt, amit kér tőlünk, tökéletesen, mintha semmi más dolgunk nem lenne, mert Isten nem is akar többet.

Táplálkozzunk tehát minden pillanatban azzal, amit Isten akar tőlünk, és megtapasztaljuk majd, hogy ez teljesen betölt, békét, örömet, boldogságot ad, és – nem túlzás ezt mondani – az üdvösség elővételezése lesz számunkra.

Így Jézussal együtt napról napra mi is hozzájárulunk ahhoz, hogy elvégezzük az Atya művét.

Ez a legjobb módja annak, hogy megéljük a húsvétot.

Chiara Lubich

---

[1] Jn 4,29

Életige, 2008. február

„Aki megtartja és tanítja [ezeket a parancsokat], az nagy lesz a mennyek országában.” (Mt 5,19)

Jézust tömeg vette körül, ezért fölment egy hegyre, és onnan mondta el híres beszédét, melynek már első szavai is rámutatnak arra az újdonságra, amit el akart hozni közénk: „Boldogok a lélekben szegények, boldogok a szelídek…”

Jézus az élet, a fény, a remény szavaival fordul tanítványaihoz, hogy megvilágosítsa őket, hogy új ízt és értelmet nyerjen az életük.

Jézus mély mondanivalót rejtő beszéde megváltoztatta és megújította a tanítványokat, ezért meghívta őket, hogy adják át másoknak is a kapott és életté váltott tanítást.

„Aki megtartja és tanítja [ezeket a parancsokat], az nagy lesz a mennyek országában.”

Társadalmunknak ma különösen is szüksége van arra, hogy megismerje az evangélium igéit, és engedjen azok átalakító erejének. Hagynunk kell, hogy Jézus ma is ezt ismételje: ne gerjedjetek haragra testvéreitekkel szemben; bocsássatok meg, és akkor nektek is megbocsátanak; mondjatok igazat, úgy, hogy ne kelljen esküdnötök; szeressétek ellenségeiteket; vegyétek észre, hogy egyetlen Atyátok van, és mind testvérek vagytok; tegyétek meg testvéreiteknek mindazt, amit szeretnétek, hogy ők is megtegyenek nektek. Ez a mondanivalója a „hegyi beszéd” gondolatainak. Ha ezt megélnénk, elég lenne ahhoz, hogy a világ megváltozzon.

Jézus minket is arra hív, hogy hirdessük evangéliumát, de mielőtt „tanítanánk”, azt kéri, hogy „tartsuk is meg” szavait. Ahhoz, hogy hitelesek legyünk, az evangélium „szakértőivé” kell válnunk, „élő evangéliummá”. Csak így tehetünk tanúságot róla az életünkkel, és taníthatjuk szavainkkal.

„Aki megtartja és tanítja [ezeket a parancsokat], az nagy lesz a mennyek országában.”

Hogyan élhetjük legjobban ezt az igét?

Hagyjuk, hogy Jézus tanítson meg erre minket! Hívjuk Őt magunkba és magunk közé kölcsönös szeretetünkkel! Így Ő sugallhatja majd, hogy milyen szavakkal közeledjünk az emberekhez. Ő mutatja meg az utat, és Ő tárja ki a kaput, hogy testvéreink szívéig juthassunk, és tanúságot tegyünk Róla mindenütt, a legnehezebb körülményekben, a legkuszább helyzetekben is. Így azt fogjuk látni, hogy a világ – a világnak az a része, ahol élünk – átalakul, összhangra, megértésre, békére talál.

Az a fontos, hogy kölcsönös szeretetünk által élőn tartsuk magunk között az Ő jelenlétét, és készségesen hallgassunk hangjára, lelkiismeretünk hangjára, mely mindig megszólal, ha el tudjuk hallgattatni a többi hangot.

Ő meg fogja tanítani, hogy hogyan „tartsuk meg” örömteli, alkotó és kezdeményező módon a legkisebb előírást is, amivel tökéletesre finomíthatjuk egység-életünket. Így rólunk is elmondhatják majd, mint az első keresztényekről: „Nézd, hogyan szeretik egymást, mennyire készek meghalni egymásért!”[1] A szeretetben megújuló kapcsolatainkból pedig láthatóvá válik, hogy az evangélium új társadalmat tud teremteni.

Nem tarthatjuk meg magunknak a kapott ajándékot. Ránk is érvényesek Pál szavai: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!”[2] Ha hagyjuk, hogy a belső hang vezessen bennünket, akkor mindig fogunk új lehetőséget találni arra, hogy továbbadjuk az evangéliumot szóban, írásban vagy beszélgetésekben, hogy az evangélium ragyoghasson bennünk és otthonunkban, városunkban, országunkban. Így új élet virágzik majd a szívünkben, egyre nagyobb öröm tölt el, és egyre fénylőbben ragyog majd a Feltámadott jelenléte… Ő pedig „nagynak” tekint majd minket a mennyek országában.

Nagyszerűen igazolja ezt Ginetta Calliari élete. Ő 1959-ben érkezett Brazíliába a Fokoláre első kis csoportjával. Az országban lévő súlyos egyenlőtlenségekkel való rideg szembesülés szinte sokkoló hatással volt rá. Elhatározta, hogy Jézus igéi szerint kölcsönös szeretetben akar élni. „Ő majd utat nyit nekünk” – mondogatta. Az elmúlt évek alatt közreműködésével olyan közösség született és erősödött meg, amelyhez ma több százezren tartoznak: a legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez és különböző korosztályokhoz tartozó emberek, nyomornegyedekben lakók és jómódúak, akik a szegényebbek szolgálatába álltak. Így olyan szociális művek létesültek, amelyek több városban is megváltoztatták a nyomornegyedek arcát. Egy kicsiny, egységes „nép” jött létre, mely azóta is azt bizonyítja, hogy az evangélium igaz. Ezt a „hozományt” vitte magával Ginetta, amikor átment az Égbe.

Chiara Lubich

---

[1] Tertullianus, Apologeticum, 39, 7.

[2]vö. 1 Kor 9,16.

Az élet igéje, 2008. január

„Szüntelenül imádkozzatok!” (1Tessz 5,17)

A keresztények egységéért végzett ökumenikus imahét idén ünnepli századik évfordulóját. Az első „Imanyolcad a keresztények egységéért” 1908. január 18. és 25. között zajlott. Hatvan évvel később, 1968-ban az imahetet közösen készítette elő a Hit és Egyházszervezet Bizottsága (az Egyházak Ökumenikus Tanácsa részéről) és a Keresztény Egységtörekvés Tanácsának Titkársága (a Katolikus Egyház részéről). Azóta immár szokássá vált, hogy összegyűlnek a katolikus és más felekezetű keresztények, és egy közös dokumentumot dolgoznak ki, ami az imahétre vonatkozó javaslatokat tartalmazza.

Az idén egy népes ökumenikus csoport választotta ki az igét az Egyesült Államokban, Szent Pálnak a tesszalonikai keresztényekhez írt első leveléből. Ebben a görög városban éppen csak megszületett egy kicsiny közösség, és Pál szükségét érezte, hogy tagjai között megerősödjön az egység. Ezért arra buzdította őket, „éljenek békességben”, legyenek türelmesek mindenkivel, a rosszért ne fizessenek rosszal, hanem munkálkodjanak egymás és a többiek javán. Arra kérte őket, hogy „szüntelenül imádkozzanak”, ezzel is mintegy hangsúlyozva, hogy a keresztény közösségben csak az imaélet segítségével lehet egységben élni. Jézus is imádkozott az övéiért: „Legyenek mindnyájan egy”[1] – ezt kérte Atyjától.

„Szüntelenül imádkozzatok!”

Miért kell szüntelenül imádkozni?

Azért, mert az imádság a személy, az ember lényegi része. Isten képmására lettünk teremtve, olyannak, akivel Isten személyes kapcsolatban áll, és aki képes közösségre lépni vele. Létünk alap-vető eleme tehát a baráti viszony Istennel: a közvetlen, egyszerű és igaz párbeszéd – ez az imádság. Ez teszi lehetővé, hogy hiteles személyekké váljunk istengyermekségünk teljes méltóságában.

Mivel személyes Isten-kapcsolatra lettünk teremtve, állandó összeköttetésben lehetünk vele, szívünkben a Szentlélektől kapott szeretettel, és azzal a bizalommal, amivel az ember saját Atyjához fordul. Ez a bizalom ösztönöz, hogy gyakran szóljunk hozzá, hogy mindent elmondjunk neki: a gondolatainkat, a terveinket. Erre a meghitt viszonyra gondolva szinte türelmetlenül várjuk az imádság pillanatait, melyeket a napi munkahelyi és családi kötelezettségeink közepette kiszakítunk, hogy mély kapcsolatba kerüljünk Istennel, akiről tudjuk, hogy szeret minket.

Nemcsak saját szükségleteinkért kell szüntelen imádkoznunk, hanem azért is, hogy osztozzunk Krisztus Testének építésében, és így megvalósuljon Krisztus Egyházának teljes és látható egysége. Olyan titok ez, amiből akkor sejthetünk meg valamit, ha a közlekedőedényekre gondolunk. Amikor vizet töltünk az egyikbe, a folyadékszint mindegyikben megemelkedik. Ugyanez történik, amikor valaki imádkozik. Az imádságban a lélek Istenhez emelkedik, hogy imádja Őt, és hálát adjon neki. Amikor valaki felemelkedik, a többiek vele emelkednek.

„Szüntelenül imádkozzatok!”

Hogyan imádkozzunk szüntelenül, különösen, amikor a hétköznapok forgataga magával ragad?

Szüntelenül imádkozni nem azt jelenti, hogy szaporítjuk imádságainkat, hanem hogy lelkünkkel és életünkkel Isten felé fordulunk, teljesítjük akaratát: őérte tanulunk, dolgozunk, szenvedünk, pihenünk, és ha kell, érte halunk meg. Olyannyira, hogy még a leghétköznapibb ügyeinket se tudjuk intézni anélkül, hogy vele meg ne beszélnénk.

Tevékenységünk így szent cselekménnyé lesz, és imádsággá válik az egész napunk.

Segíthet ebben, ha felajánljuk Istennek minden cselekedetünket: „Jézusom, érted, neked teszem”; vagy ha nehézségeink adódnak, tudatosítjuk magunkban: „Mi a fontos? Az, hogy szeresselek téged!” Így minden dolgunkat szeretettel itatjuk át.

És szüntelenül imádkozni fogunk, mert szüntelenül szeretünk.

Chiara Lubich

---

[1] Jn 17,21

Az élet igéje, 2007. december

A TÖRVÉNY TÖKÉLETES TELJESÍTÉSE

„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” (Róm 13,10)

Ezekkel a szavakkal záródik a Rómaiakhoz írt levél egyik hosszú szakasza, melyben Szent Pál a keresztény életről beszél, a testvéreink iránti szeretetből fakadó életről. A keresztény embernek éppen ezt az új lelki áldozatot kell bemutatnia Istennek – a Szentlélek vezetésével és ösztönzésével.[1]

A szakasz mondanivalóját összegezve az apostol megállapítja, hogy a felebarát iránti szeretetben teljesítjük tökéletesen, mindenestül Isten akaratát, amit a Törvény – vagyis a parancsok – tartalmaznak. Legszebben, leghitelesebben úgy mutathatjuk ki szeretetünket Isten iránt, ha szeretjük testvéreinket.

„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.”

De miben áll konkrétan ez a teljesség és tökéletesség? Az előző sorokból megtudjuk, az apostol leírja, hogyan nyilvánul meg ez a szeretet, és milyen hatása van.

Az igazi felebaráti szeretet elsősorban nem tesz rosszat.[2] Ezért betartjuk Isten minden egyéb parancsolatát, kivétel nélkül[3], hiszen azok elsődleges célja, hogy elkerüljük mindazt a rosszat, amit saját magunk vagy testvéreink ellen csak el lehet követni.

Azon túl, hogy nem teszünk rosszat, igyekszünk a szeretettől sarkallva megtenni mindazt a jót, amire a felebarátnak szüksége van.[4]

Ez az ige értő, érzékeny szeretetre ösztönöz testvéreink szükségletei, várakozásai, törvényes jogai iránt. Olyan szeretetet kér tőlünk, ami tiszteletben tartja az emberi és keresztény méltóságot, tiszta, megértő, képes osztozni, és nyitott mindenki iránt, ahogy Jézus tanítja.

Lehetetlen így szeretnünk, ha individualizmusunknak és önelégültségünknek nem vagyunk készek hátat fordítani. Ez az ige siet segítségünkre, hogy legyőzzük önző hajlamainkat, melyeket magunkban hordunk, mint legfőbb akadályt (a gőgöt, a fösvénységet, a bujaságot, a törtetést, a hiúságot, és így tovább).[5]

„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.”

Hogyan éljük a karácsony-havi igét?

Úgy, hogy szem előtt tartjuk azt, amire figyelmeztet: a felebarát iránti szeretet különböző árnyalatait.

Először is el fogjuk kerülni, hogy bármi módon rosszat tegyünk a másiknak. Mindig odafigyelünk majd, hogy teljesítsük Isten parancsait a hivatásunkban, szakmai tevékenységünkben és a környezetünkben. Ugyanis, ha keresztény módon akarunk szeretni, annak első feltétele, hogy sohase kerüljünk ellentétbe Isten parancsaival.

Másodszor ügyelni fogunk a mozgatórugóra, a célra, minden parancsolatnak a lelkére. Láthatólag ugyanoda akar elvezetni mindegyik: a szeretetre, mely egyre inkább figyelmes, kifinomult, tiszteletteljes és konkrét a testvér iránt.

Egyidejűleg fejlesztenünk kell az önmagunktól való elszakadás lelkületét, önzésünk felülmúlását, melyek a keresztény szeretet egyenes következményei.

Így „tökéletesen” tesszük Isten akaratát, kinyilvánítjuk, hogy szeretjük, mégpedig úgy, ahogy Ő szeretné.[6]

„A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.”

Erről szól a következő történet, egy Munkaügyi Minisztériumban dolgozó ügyvéd tapasztalata is: „A minap feljelentést adtam be egy cégtulajdonos ellen, mert a munkások bérét nem a hatályos jogszabályok szerint fizette ki. Kétheti kitartó munka után a kezemben voltak a szabálysértés bizonyítékául szolgáló iratok. Kértem Jézustól az erőt, hogy hűséges tudjak maradni igéihez, melyek azt kérik, hogy az igazságban legyek, de az Ő szeretete eszközeként.

A cégtulajdonos azzal védekezett, hogy bizonyos törvényeket igazságtalannak talál. Megjegyeztem, hogy saját hibáinkat nem igazolhatjuk mások következetlenségével. Az ezt követő beszélgetésből megértettem, hogy ő is ugyanazt az igazságosságot és egyenlőséget szeretné, mint én, de hagyta, hogy félrevezesse a környezete.

A végén ezt mondta: »Ön megalázhatott volna, nyomást gyakorolhatott volna rám, mégse tette. Ezért erkölcsi kötelességem, hogy újrakezdjek.« Halaszthatatlan munka várt rá, ezért nem volt idő, hogy felvegyük a szabálysértési jegyzőkönyvet. Erre elővett egy üres lapot és aláírta, annak jeleként, hogy azonnal kész a változásra.”

Chiara Lubich

---

[1] vö. Róm 12,1

[2] vö. Róm 13,10

[3] vö. Róm 13,9

[4] vö. Róm 12,6-8

[5] vö. Róm 12,9-21

[6] vö. Róm 12,2