Az élet igéje, 2015. július

„Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33)

E szavakkal zárul Jézus búcsúbeszéde tanítványai körében az utolsó vacsorán, azelőtt, hogy halálra adnák. Ezt megelőzően magvas, lényegre törő beszélgetés során  tárta fel mély kapcsolatát az Atyával, és a tőle kapott küldetését.   

Jézus most elhagyja a földet és visszatér az Atyához, a tanítványok pedig a világban maradnak, hogy folytassák művét. Jézushoz hasonlóan   gyűlölni és üldözni fogják, még halálra is adják  őket (vö. 15, 18.20; 16,2). Nehéz teljesíteni küldetésüket, amint Jézusnak is nehéz volt. Ő jól ismer minden nehézséget és próbatételt, amellyel barátai találkozni fognak: „A világban üldözést szenvedtek” – mondta épp az imént (16,33).

Jézus az utolsó vacsorán összegyűlt apostolokhoz szól, de szeme előtt lebeg a tanítványok minden nemzedéke, akik a századok folyamán követni fogják, így a mi nemzedékünk is.

Valóban ránk is érvényes, hogy az utunkat kísérő örömök mellett ott van az „üldöztetés” is: a jövőt illető bizonytalanság, a munkanélküliség, a szegénység és a betegség, a természeti katasztrófa vagy a háború  szenvedései, az otthoni vagy a népek közötti  erőszak. Ott vannak a kereszténységünkből adódó üldöztetések is: a mindennapos harc, hogy az evangéliumhoz hűen éljünk, a tehetetlenség érzése a társadalomban, amely mintha közömbös lenne az isteni üzenettel szemben, vagy a gúnyolódás, a lenézés, sőt, még a nyílt üldöztetés is az egyházzal szembenálló emberek részéről.

Jézus személyesen is átélte, tehát jól ismeri az üldöztetést, mégis azt mondja:

„Bízzatok, én legyőztem a világot!”

Határozott és biztos állítása ellentmondásnak tűnik. Hogy mondhatja Jézus, hogy legyőzte a világot, amikor néhány pillanattal azután, hogy ezt kimondta már el is fogták, megostorozták, elítélték,  a legkegyetlenebb és legszégyenteljesebb módon megölték? Hogy győzött volna, amikor inkább úgy tűnik, elárulják, megtagadják, megsemmisítik és csúfos vereséget szenved.

Miben áll a győzelme? Természetesen a feltámadásban: a halál nem tudja őt birtokában tartani. Győzelme oly hatalmas, hogy bennünket is részesít belőle: jelenvalóvá lesz közöttünk és magával visz az élet teljességébe, az új teremtésbe.

De már ez előtt is megnyilvánult a győzelme, szeretetének legnagyobb tettében, amikor életét adta értünk. Ebben a vereségben teljes mértékben győzedelmeskedik. Behatol a halál minden apró szegletébe, és megszabadít bennünket attól, ami nyomaszt, mélyen átalakít, és ezen túl mindenben, ami negatív, ami sötétség vagy fájdalom, abban vele találkozhatunk, Ő Isten, a Szeretet, a teljesség.

Pált rendkívüli öröm tölti el valahányszor Jézus győzelmére gondol. Azt mondja, hogy ha Jézus diadalmaskodott minden viszontagságon, és még a halált is legyőzte, akkor vele és benne mi is le tudunk győzni minden nehézséget, sőt, általa, aki szeret minket, nem csak győztesek vagyunk, hanem biztosak „abban, hogy sem halál, sem élet […], sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,37; vö. 1Kor 15,57).

Így már érthető Jézus felhívása, hogy semmitől se féljünk:

„Bízzatok, én legyőztem a világot!”

Egész hónapban Jézusnak ezt az igéjét tarjuk szem előtt, hogy bizalommal és reménnyel töltsön el. Bármilyen kemény és nehéz körülmények közé kerüljünk is,  biztosak lehetünk abban, hogy Jézus már magára vette és legyőzte azokat.

Bennünk ugyan nincs  akkora lelki erő, mint Jézusban volt, de Ő velünk van és velünk harcol. Amikor  fejünk felett összecsapnak a nehézségek, a próbatételek és a kísértések hullámai, azt mondhatjuk neki: „Ha te legyőzted a világot, akkor  az én üldöztetésemet is le tudod győzni.  A családommal, a munkatársaimmal együtt úgy érzem,  hogy ez áthághatatlan akadály, úgy tűnik, nem győzzük, de veled közöttünk bátorságot és erőt meríthetünk, hogy szembenézzünk ezekkel a viszontagságokkal és  felülkerekedjünk rajtuk. 

Nem diadalmaskodó  elképzelésünk van a keresztény életről, mintha minden könnyű lenne és eleve megoldott. Jézus épp akkor győzedelmeskedik, amikor a szenvedés, az igazságtalanság, az elhagyatottság és a halál küzdelmét éli át.  A diadal azt jelenti, hogy szeretetből szembe tudunk nézni a fájdalommal, és hiszünk az életben a halál után.

Jézushoz és a vértanúkhoz hasonlóan egyes kérdésekben mi is csak a mennyországban fogjuk meglátni a teljes győzelmet a rossz felett. Sokszor félünk a mennyországról beszélni, mintha ez a gondolat valami kábítószer lenne, hogy ne kelljen bátran szembenézni a nehézségekkel, érzéstelenítő, hogy enyhítsük a szenvedést, ürügy, hogy ne kelljen harcolnunk az igazságtalanság ellen. De nem így van,  a Mennyország reménye és a feltámadásba vetett hit határozottan arra késztet, hogy szembenézzünk a viszontagságokkal, támaszt nyújtsunk másoknak a próbatételek idején, és elhiggyük, hogy az utolsó szó a szereteté, mely legyőzi a gyűlöletet, az életé, mely diadalt arat a halálon.

Tehát, amikor nehézségekkel találkozunk személyesen, vagy a mellettünk élőkben, vagy a világ különböző részein élő emberekben, forduljunk megújult bizalommal Jézushoz, aki jelen van bennünk és közöttünk. Ő legyőzte a világot és bennünket is részesít győzelmében, kitárja előttünk a mennyország kapuját, ahová azért ment, hogy helyet készítsen nekünk. Innen meríthetünk bátorságot, hogy szembenézzünk a próbatételekkel  és mindent le tudunk győzni Jézusban, aki erőt ad. 

                                                                                                                                    Fabio Ciardi OMI

Az élet igéje, 2015. június

Márta és Mária – örebroi Szent Miklós templom Az  egyetlen szükséges, hogy meghallgassuk és megéljük Jézus igéit.

Odaadó figyelem

„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.” (Lk 10,41-42)

Micsoda szeretettel ejti ki Jézus ezt a nevet: Márta, Márta. Gyakran meg szokott állni ebben a betániai házban, Jeruzsálem kapujában megpihenni tanítványaival. Kint a városban vitába kell szállnia, szembeszegülnek vele és visszautasítják, itt viszont békére és befogadásra talál.

Márta tevékeny és kezdeményező. Ezt bizonyítja testvére halálának az esete is, amikor nem hagyja annyiban a beszélgetést Jézussal, hanem tovább kérleli őt. Márta erős asszony és mély hitről tesz tanúságot: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Hiszed ezt?” – kérdezi tőle Jézus, és ő habozás nélkül válaszol: „Igen, Uram, hiszem.” (vö. Jn 11,25-27)

Most is sürög-forog, hogy méltóképpen fogadja a Mestert és tanítványait. Ő a háziasszony (a neve, Márta is azt jelenti, úrnő, gazdaasszony), tehát felelősnek érzi magát. Valószínű vacsorát készít a tisztelt vendégnek. Mária, a húga magára hagyja őt teendőivel. A keleti szokásokkal ellentétben nem a konyhában tartózkodik, hanem a férfiak között hallgatja Jézust. A lábához ül, az igazi tanítványokra jellemző módon. Ezért jegyzi meg Márta méltatlankodva: „Uram, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” (Lk 10,40) Erre válaszol aztán Jézus nagy szeretettel, de határozottan:

„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.”

Talán nem örült Jézus a tevékenykedésnek, Márta nagylelkű szolgálatának? Nem értékelte a vendéglátást, és nem kóstolta volna meg szívesen az ételt, amit éppen készített neki? Nem sokkal ez után az eset után példabeszédeiben méltatja az intézőket, a vállalkozókat és a szolgákat, akik jól gazdálkodnak és kamatoztatják talentumaikat (vö. Lk 12,42; 19,12-25). Még a fineszességüket is megdicséri (vö. Lk 16,1-8). Hogy ne örülne, amikor látja, micsoda lendület van ebben az asszonyban, és micsoda ragyogó vendégséget rendez nekik.

Amit kifogásol, az a türelmetlenség, az aggodalom, ami a munkáján érződik. Márta „sürög-forog” (Lk 10,40), izgul és nyugtalan. Már nem ő irányítja a munkát, hanem a munka kerekedett felül rajta és az uralja őt. Már nem szabad, hanem az elfoglaltságának rabja lett.

Talán nem esik meg néha velünk is, hogy beleveszünk ezernyi tennivalónkba? Magával ragad és elvonja figyelmünket az internet, a chat, a sok fölösleges sms. Vagy akkor is, amikor komoly elfoglaltságok kötnek le: elfeledkezünk arról, hogy figyelmesek legyünk mások iránt és meghallgassuk, aki mellettünk van. Főként fennáll a veszélye, hogy szem elől tévesztjük, miért is, kiért is dolgozunk. A munka és más elfoglaltságuk önmagukban válnak céllá.

Más esetekben a nyugtalanság, a félelem ragad magával különböző problémák miatt: családi, anyagi, munkahelyi vagy iskolai nehézségek aggasztanak, saját jövőnk vagy a gyermekeinké, és elfelejtjük Jézus szavait: „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.” (Mt 6,31-32) Mi is megérdemeljük a dorgálást Jézustól:

„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.”

Vajon mi az egyetlen szükséges? Az, hogy meghallgassuk és megéljük Jézus igéit. Ezzel szemben – és Jézussal, aki szól – nem lehet semmi ellenvetésünk. Ha valóban vendégül akarjuk látni az Urat, hogy otthon érezze magát, akkor be kell fogadnunk, amit mond. Úgy, ahogyan Mária tette, ő mindenről elfeledkezett, Jézus lábaihoz ült, és egyetlen szavát sem hagyta figyelmen kívül. Ne akarjunk kitűnni vagy példát mutatni, csak Jézus kedvét keressük, azt, amivel az ő országát szolgálhatjuk!

Amint Márta, mi is meg vagyunk hívva, hogy „sürögjünk-forogjunk” mások javára. Jézus azt tanította, hogy az Atya örül, ha „sok gyümölcsöt” termünk (vö. Jn 15,8), és még nála is nagyobb dolgokat fogunk tenni (vö. Jn 14,12). Elkötelezettséget, odaadást kér a munkában, találékonyságot, merészséget és vállalkozó szellemet. De nem kedves előtte a nyugtalanság és a félelem, azt akarja, hogy béke töltsön el bennünket, mert tudjuk, hogy Isten akaratát teljesítjük.

Az egyetlen szükséges tehát az, hogy Jézus tanítványaivá váljunk, hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk, és figyeljünk a sugallataira, halk hangjára, amely pillanatról pillanatra vezet bennünket. Így Ő fog irányítani minden tettünkben.

Így nem leszünk szétszórtak és nem fogunk beleveszni a „sürgés-forgásba”, mert Jézus igéit követve csak a szeretet vezet majd bennünket. Bármilyen elfoglaltság közepette is csak egyetlen dolgot fogunk tenni: szeretünk.

Fabio Ciardi OMI

Fordította: Reskovits Ágnes

Fotó: commons.wikimedia.org / David Castor

Az élet igéje 2015. május

„De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett” (Ef 2,4-5)

Isten, az Úr megjelent Mózesnek a Sínai hegyen, és e szavakkal nyilvánította ki, hogy ki is Ő: „Jahve, Jahve irgalmas és könyörülő Isten, hosszan tűrő, gazdag kegyelemben és hűségben” (Kiv 34,6). A héber Biblia ennek az irgalmas szeretetnek a leírására egy olyan szót használ (raḥămîm), amely az anyaméhet idézi, ahonnan az élet fakad. Isten „irgalmasnak” nevezi magát, és ezzel elmondja, mennyire gondját viseli minden teremtményének, akár egy édesanya gyermekének: szereti, vele van, óvja és gondoskodik róla. A Biblia egy másik szót is használ (ḥesed), hogy még inkább kifejezze az irgalom-szeretet jellegét: hűség, jóakarat, jóság, szolidaritás.

A Magnifikátban Mária is a Mindenható irgalmáról énekel, mely nemzedékről nemzedékre megmarad (vö. Lk 1,50).

Jézus is beszél Isten szeretetéről, és azt mondja, olyan, mint egy „Atya”, aki velünk van és odafigyel minden szükségünkre, kész megbocsátani, és mindent megad, amire szükségünk van: „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” (Mt 5,45) Szeretete valóban „nagy” és „gazdag”, ahogy olvassuk az efezusiakhoz írt levélben, amelyből az élet igéjét vettük:

„De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett”

Pál szinte örömujjongásban tör ki Isten rendkívüli tetteit látva: halottak voltunk és életre keltett, új élettel ajándékozott meg minket.

Az emberiség tragikus körülmények között élt a vétkek és a bűnök terhe alatt, rossz és önző vágyak fogságában, az Isten ellen lázadó rossz erők hatalmában. Isten azonban nem bünteti meg, hanem életre kelti: nem a harag vezérli, hanem az irgalom és a szeretet.

Jézus már utalt erre, amikor elmondta a példabeszédet a két fiú apjáról, aki tárt karokkal fogadta vissza embertelen körülmények közé süllyedt kisebbik fiát. Ez hangzott el a jó pásztorról szóló példabeszédben is, aki az elveszett bárány keresésére indul, vállára veszi és hazaviszi; vagy az irgalmas szamaritánus története is, aki bekötözte a rablók kezére került ember sebeit (vö. Lk 15,11-32, 3-7; 10,30-37).

Isten, az irgalmas Atya, akiről a példabeszédek szólnak, nem csak megbocsátott, hanem fia, Jézus életét ajándékozta nekünk, az isteni élet teljességét.

Ezért zeng a hála himnusza:

„De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett”

Az élet igéje hallatán a mi szívünkből is öröm és hála törhet fel, mint annak idején Pál és az első keresztény közösség szívéből. Isten mindannyiunknak megmutatja, hogy „gazdag az irgalmasságban”, és „nagy szeretetéből” kész megbocsátani és újra bízni bennünk. Nincs olyan helyzet – bármilyen bűnös, fájdalmas vagy magányos körülmények között legyünk is –, hogy Ő ne lenne velünk, ne szegődne mellénk az úton. Mindig bizalommal van irántunk, lehetőséget ad és erőt, hogy föltámadjunk és mindig újrakezdjünk.

Ferenc pápa két évvel ezelőtt március 17-én az első Úrangyala imádság alkalmával Isten irgalmáról beszélt. Aztán újra és újra előhozta ezt a témát. Akkor így szólt: „Isten arca egy irgalmas Atya arca, aki mindig türelmes… megértő, aki vár ránk és soha nem fárad bele, hogy megbocsásson…” Rövid üdvözletét így zárta: „Ő szerető Atya, aki mindig megbocsát, aki irgalmas szívű mindannyiunk iránt. Tanuljunk meg mi is irgalmasnak lenni mindenkivel.”

Felhívása konkrét útmutatás számunkra, hogy hogyan éljük meg ezt az igét.

Ha Isten gazdag az irgalomban és nagy szeretettel van irántunk, akkor mi is arra kapunk meghívást, hogy irgalmasok legyünk a többi emberrel. Ha Isten szereti a rosszakat is, akik az ellenségei, akkor nekünk is meg kell tanulnunk, hogy szeressük azokat, akik nem „szeretetreméltóak”, sőt még az ellenségeinket is. Talán nem azt mondta Jézus: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak”? (Mt 5,7) Nem azt kérte: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas”? (Lk 6,36) Pál is arra hívja meg az Istentől kiválasztott és szeretett közösségeket, hogy öltsék magukra „az irgalmasságot, a jóságot, alázatot, szelídséget és a türelmet” (Kol 3,12).

Ha hiszünk Isten szeretetében, akkor mi is tudunk majd szeretni, és felebarátaink mellé állunk a fájdalmas helyzetekben és a szükségben, mindent megbocsátunk, oltalmunkba vesszük őket és gondoskodunk róluk.

Ha így élünk, tanúságot teszünk Isten szeretetéről, és akivel találkozunk, annak segítünk fölfedezni, hogy Isten gazdag az irgalomban és iránta is nagy szeretettel van.

Fabio Ciardi OMI

Az élet igéje, 2015. április

Mindenkinek mindene lettem” (1Kor 9,22)

Mozaik a Nyolc boldogság hegyén lévő templom előtt. El kell vágnunk, félre kell tennünk mindent, ami leköti a szívünket és a gondolatainkat.

A korintusiakhoz írt első levélben Pálnak védekeznie kell, mert kétségbe vonják apostol voltát. Pál, miután „látta Jézus Krisztust” (vö. 9,1), teljes joggal tart igényt erre a címre. Bár élhetne apostoli jogával és hatalmával, inkább szolidaritást vállal mindenkivel, egy lesz közülük, hogy eljuttassa hozzájuk az evangélium újdonságát.

Ötször is elismétli, hogyan vált eggyé: a zsidókkal, és irántuk való szeretetből alávetette magát a mózesi törvénynek, noha magát nem tartotta a törvény alávetettjének; aztán a nem zsidókkal, akik nem követik a mózesi törvényeket, köztük is úgy van jelen, mintha a mózesi törvényen kívül állna, pedig a nagyon sokat követelő jézusi törvénynek van alávetve. Azokkal, akiket „gyöngének” neveztek – valószínű az aggályos keresztények voltak, akiknek problémát jelentett, hogy a bálványoknak áldozott húsból egyenek –, ő is gyöngévé vált, pedig „erős”, mert szabad ezektől. Egyszóval „mindenkinek mindene” lett.

Elmondja, azért tesz így, hogy mindenkit „megnyerjen” Krisztusnak, és mindenképpen „megmentsen” legalább némelyeket. Tudja, hogy csak néhányan fognak válaszolni szeretetére, de emiatt senkit sem szeret kevésbé, mindenki szolgálatára áll, ahogy az Úr példáján látta: Ő Isten volt, és „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az emberekhez.” (Fil 2,7)

„Mindenkinek mindene lettem”

Chiara Lubich ezt az alapállást hangsúlyozza, amikor a „szeretet művészetéről” beszél, melyet egyetlen kifejezésben összegez: „váljunk eggyé”. A szeretet „diplomáciáját” látja ebben. „Ha valaki sír – írja –, sírjunk vele! Ha nevet, örüljünk vele! Így megoszthatjuk egymással a keresztet, hogy több vállra nehezedjen, és megsokszorozódik az öröm, mert sok szív részesedik benne. […] Váljunk eggyé a felebaráttal Jézus iránti szeretetből, Jézus szeretetével, mígnem a felebarát is, a bennünk lévő isteni szeretettől édesen megsebezve eggyé akar majd válni velünk, és kölcsönösen segíteni kezdjük egymást, megosztjuk álmainkat, terveinket, érzéseinket. […] Ez a szeretet diplomáciája. Kifejeződésében és megnyilvánulásában nagyon hasonlít a szokásos diplomáciához, mert nem mindent mond ki, amit elmondhatna, mert a testvér nem örülne neki, és Isten előtt sem lenne kedves; tud várni, tud szólni és célba tud érni. Az Ige isteni diplomáciája, aki testté lett, hogy átistenítsen minket.”[1]

Chiara finom pedagógiával bemutatja az „eggyé válás” mindennapos akadályait is: „Néha a szétszórtságból, néha a kontroll nélküli vágyból adódik, hogy meggondolatlanul elmondjuk, amit gondolunk, vagy kéretlenül tanácsot adjunk. Máskor azért nem vagyunk kész eggyé válni felebarátunkkal, mert úgy gondoljuk, nem érti meg szeretetünket, vagy más előítéletek fékeznek le irányában. Megakadályozhat az a rejtett szándék is, hogy megnyerjük saját ügyünknek.” Az eggyé váláshoz tehát határozottan „arra van szükség, hogy elvágjunk, vagy félre tegyünk mindent, ami leköti a szívünket és a gondolatainkat.”[2] Folyamatos és fáradhatatlan, kitartó és érdek nélküli szeretetre van szükség, mely Isten nagy és hatalmas szeretetére bízza magát.

„Mindenkinek mindene lettem”

Ez az evangéliumi meghívás nem azt kívánja, hogy kritika nélkül elfogadjuk a másik minden cselekedetét, mintha nem lenne saját életstílusunk vagy saját elképzelésünk. Ha oly mértékben szerettünk, hogy a másikká váltunk, és amiben osztozunk vele, az ajándék, szeretetből, és őszinte kapcsolatot szült közöttünk, akkor meg lehet, sőt meg is kell osztanunk vele gondolatainkat, még akkor is, ha esetleg fájdalmat okozunk ezzel, de végig meg kell maradnunk a legmélyebb szeretetben. Az eggyé válás nem a gyengeség jele, nem nyugodt, békés együttélésre törekvés, hanem egy szabad és szolgálatkész ember megnyilvánulása, amihez bátorságra és határozottságra van szükség.

Fontos, hogy szem előtt tartsuk az eggyé válás célját is.

Pál az üdvösségre szeretné vezetni az embereket, ezzel igazolja, hogy mindenkinek mindene lett. Ez az út, hogy beléphessünk a másikba, és felragyogtassuk a benne élő jót és igazat, felégessük az esetleges hibákat és elültessük benne az evangélium magját.

Ez a szándék „eggyé válásunk” végső oka. A politikának és a kereskedelemnek is érdekében áll közel kerülni az emberekhez, behatolni a gondolataikba és megérteni igényeiket, szükségleteiket, de itt mindig jelen van a törekvés, hogy ez megtérüljön. Az „isteni diplomáciában – Chiara szerint – éppen az a nagy, a sajátos és talán páratlan is, hogy a másik java mozgatja, és az önzésnek még az árnyékától is mentes.”[3]

„Váljunk eggyé” tehát, hogy mindenkit segítsünk növekedni a szeretetben, és így hozzájáruljunk az egyetemes testvériség megvalósulásához, ami Isten álma az emberiségről, Jézus az életét adta ezért.

Fabio Ciardi OMI

---

[1]     “Diplomazia”, in Scritti spirituali/1, Città Nuova, Roma 2003⁵, p. 88-89.
[2]     La vita, un viaggio, Città Nuova, Roma 1994⁴, p. 63.
[3]     “Diplomazia”, cit., p. 89.

Keresztút 2015

Papnövendékek keresztútja Péliföldszentkereszt, 2015. március 14.

Az élet igéje, 2015. március

Együtt könnyebb

„Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.” (Mk 8,34)

Tiziano Vecellio: Krisztus és a Cirénei Simon
	Jézus követése azt jelenti, hogy osztozunk vele életében és küldetésében.

Jézus Fülöp Cezáreájának környékén járt, és útközben megkérdezte tanítványait, kinek is tartják őt. Péter megvallotta, hogy Jézus a várva várt Messiás. Jézus el akarta kerülni a félreértéseket, ezért világosan elmagyarázta, hogyan akarja megvalósítani küldetését. Valóban megszabadítja népét, de nem úgy, ahogy várták, ugyanis Ő maga fizet meg érte: sokat kell szenvednie, elutasítják, megölik, de harmadnapra föltámad. Péter ezt nem tudta elfogadni és szemrehányást tett neki, mert úgy képzelte a Messiást – mint sokan mások is akkoriban –, hogy erővel és hatalommal lép fel a rómaiak ellen, és Izrael népét az őt megillető helyre emeli. Jézus erre így korholja: „Te nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” (vö. 8,31-33)

Aztán tovább indul Jeruzsálem felé, ahol beteljesedik a sorsa: meghal, és feltámad. Vajon a tanítványai, akik most már tudják, hogy meg fog halni, továbbra is követik Őt? Jézus nagyon világos és komoly feltételeket szab:

 „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.”

 Korábban lenyűgözte őket a Mester. Habozás nélkül otthagyták bárkáikat, hálóikat, a vámot, apjukat, otthonukat, családjukat, hogy kövessék.

Jézus követése azonban ennél is többet kíván. Azt jelenti, teljes mértékben osztozzanak vele életében és küldetésében: a sikertelenségben, az ellenségeskedésben, sőt még a halálban is. A legfájdalmasabb, a legmegalázóbb, a gyilkosoknak és a legkegyetlenebb bűnözőknek járó halálban. A Szentírás ezt „átkozott” halálnak nevezi (vö. MTörv 21,23). A kereszt nevét még kimondani is borzalmas volt. Itt jelenik meg először az Evangéliumban ez a szó. Vajon milyen hatással lehetett azokra, akik hallgatták?

 „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.”

 Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy másik Krisztus vagyunk: „Ugyanazt a lelkületet ápoljuk magunkban, mint amely Krisztus Jézusban volt”, aki „megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (vö. Fil 2,5.8)

„Tagadjuk meg önmagunkat”, ez az első lépés, tegyük félre saját gondolkodásmódunkat. Mi is Péterhez hasonlóan néha önző módon, vagy legalábbis a saját elképzeléseink szerint akarunk érvényesülni. Könnyű és gyors sikerre vágyunk, mely nehézségektől mentes, irigyen tekintünk arra, aki karriert fut be, álmunk az egységben élő család, a testvéri társadalom és a keresztény közösség, anélkül, hogy megfizetnénk az árát.

Önmagunkat megtagadni azt jelenti, hogy a világba lépünk és Isten dolgaival törődünk, ahogyan Jézus bemutatta: a búzamag logikája szerint, amelynek el kell halnia ahhoz, hogy termést hozzon. Eszerint nagyobb öröm adni, mint kapni, szeretetből föláldozni az életet, egy szóval magára venni a keresztjét:

 „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.”

 A „mindennapi” kereszt – ahogy Lukács nevezi evangéliumában (9,23) – sokféle lehet: betegség, munkanélküliség, képtelenség arra, hogy megoldjuk családi vagy munkahelyi problémáinkat, vagy a bukás és a sikertelenség a hiteles kapcsolatok építésében, a tehetetlenség a világ nagy problémáit illetően, a felháborodás a mai világ botrányai miatt… Keresnünk nem kell a keresztet, mert magától jön elénk, talán épp akkor, amikor a legkevésbé sem vártuk, abban a formában, ahogyan soha sem gondoltuk volna.

Jézus arra hív, hogy „vegyük fel” a keresztet, ne csak elviseljük, belenyugodjunk, és elkerülhetetlen rossznak tekintsük. Ne hagyjuk, hogy ránk zuhanjon és agyonnyomjon bennünket, de ne is tűrjük szenvtelen és közömbös nyugalommal. Jézus ugyanis a sajátjával együtt vállára vette minden keresztünket.

Igino Giordani ezt Cirenei Simon szerepéhez hasonlítja, csak épp megfordítva. Ő vállára vette Jézus keresztjét: „kevésbé nehéz a keresztünk, írja, ha Jézus áll mellettünk, Cirenei Simonként”. És még kevésbé terhes – folytatja –, ha együtt visszük: „Ha egy teremtmény egyedül viszi, akkor agyonnyomja a kereszt, de ha együtt visszük Jézussal közöttünk, avagy Jézusra úgy tekintünk, mint aki olyan, mint a Cirenei, akkor könnyűvé válik: édes igává. Ha egymással össze vagyunk kötve, mint a hegymászók, akkor a nehéz út ünnep lesz, és még följebb is jutunk.”[1]

Így követhetjük Jézust és így válhatunk igazi tanítványává. Így a kereszt, ahogy Krisztus számára, úgy számunkra is „Isten ereje” lesz (1Kor 1,18), a feltámadás útja. Minden gyengeségünkben erőt találunk, minden sötétségben fényt, minden halálban életet, mert benne Jézussal találkozunk.

[1]           La divina avventura, Città Nuova, Roma 1966, p. 149ss.

Fabio Ciardi OMI

Fordította: Reskovits Ágnes

Az élet igéje, 2015. február

Kommunió a sokszínűségben

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!” (Róm 15,7)

Pál apostol Rómába készült, […] ezért előzetesen levelet írt a városban élő keresztény közösségeknek. Ezek később számtalan mártír vértanúhalálával tettek tanúságot őszinte és mély kötődésükről az evangéliumhoz, mégis volt közöttük feszültség, meg nem értés és versengés is. A római keresztények társadalmi, kulturális és vallási szempontból is nagyon színes közösséget alkottak. Voltak közöttük eredetileg zsidók, görögök, az antik római vallást követők, talán sztoikus és más filozófiai irányzatokat képviselők közül valók is. Mindannyian magukkal hozták sajátos hagyományaikat, gondolkodásukat és erkölcsi beállítottságukat. Egyeseket „gyöngéknek” neveztek, mert különleges étkezési szokásokat követtek, például vegetáriánusok voltak, vagy olyan naptárat használtak, amely rendkívüli böjti napokat írt elő; másokat „erőseknek” neveztek, mert szabadok voltak ezektől a kötöttségektől. […]

Paolo Veronese: Jézus és a kafarnaumi százados
	Krisztus életét adta azért az emberért is, akit én megítélnék.

Pál biztos abban, hogy az eltérő meggyőződések és szokások ellenére mindenki az Úr iránti szeretetből cselekszik. Nem indokolt tehát, hogy elítéljük azt, aki másképp gondolkodik, még kevésbé, hogy megütközést okozzunk becsmérlő és fennhéjázó viselkedésünkkel. Törekedjünk arra, ami a többiek javára, egymás épülésére szolgál: a közösség és az egység építésére. (vö. Róm 14,1–23)

Ezzel kapcsolatban is cselekedjünk a keresztény élet legfőbb szabálya szerint, amelyet Pál néhány sorral korábban említ a levelében: „A törvény teljesítése tehát a szeretet” (13,10). Mivel a római keresztények nem a „szeretetnek megfelelően” jártak el (14,15), alábbhagyott közöttük a testvéri szellem, pedig ennek kellene átjárnia a tagokat minden közösségben.

Az apostol egymás elfogadásában Jézust állítja elénk példaként, hiszen Ő „sem a maga javát kereste”, hanem halálában magára vette gyöngeségeinket (vö. 15,1–3). A kereszten fölmagasztalva mindenkit magához vonzott, és elfogadta Jánost, aki zsidó volt, a római századost, Mária Magdolnát és a mellette keresztre feszített latort is.

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!”

Keresztény közösségeinkben, bár „Isten mindnyájunkat szeret és meghívott az életszentségre” (1,7), mégis jelen vannak a római közösségben tapasztalt széthúzások és ellentétek különböző látásmódunk és eltérő kultúránk miatt. Gyakran egymásnak feszülnek a konzervatívok és az újító szelleműek, a nyitottabbak és óvatosabbak, a szociális kérdéseket hangsúlyozó valamint a lelkiségre összpontosító keresztények. Ezeket a különbözőségeket erősíti az eltérő politikai meggyőződés és a társadalmi hovatartozás. A bevándorlás következtében […] jelen vannak a más országokból érkező különböző kultúrájú emberek.

Hasonló helyzetek állhatnak elő a különböző egyházakhoz tartozó keresztények között, de a családban, munkahelyen vagy politikai színtereken is.

Fennáll a kísértés, hogy […] a másikat elutasítva terméketlen ellenállást tanúsítsunk egymás iránt.

Pál nem a mindent ellaposító egyformaságot ajánlja, hanem az eltérők között megvalósuló kommuniót, amely gazdagítja az embert. Levelének előző két fejezetében a test egységéről és a tagok különbözőségéről beszél, ehhez hasonlítja a sokféle karizmát, amely gazdagítja és élteti a közösséget (vö. 12,3–13). A modell nem a gömb – hogy a Ferenc pápa által említett képpel éljünk –, amelyben minden pont egyenlő távolságban van a középponttól és nincs különbség az egyes pontok között. A modell a poliéder, amelynek különböző oldalai vannak, aszimmetrikus test, melyben a részek megőrzik eredetiségüket. „Még azoknak a személyeknek is, akik bírálhatók tévedéseik miatt, van valamijük, amivel hozzájárulhatnak mindehhez, s ezt nem szabad veszni hagyni. Olyan népek egysége ez, amelyek az egyetemes rendben megőrzik sajátosságaikat; a személyek összessége egy társadalomban, amely a valóban mindenkit magában foglaló közjót keresi.”

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!”

Az élet igéje határozottan arra hív, hogy ismerjük fel a másikban a pozitívumot, ha másért nem, hát azért, mert Krisztus az életét adta azért az emberért is, akit én képes lennék megítélni. Az ige arra hív, hogy figyeljünk oda, hagyjuk el az önvédelmi mechanizmusokat, és legyünk nyitottak a változásra, fogadjuk el tisztelettel és szeretettel a különbözőségeket, hogy valóban sokszínű és mégis egységes közösséget alkothassunk.

Ezt a mondatot az evangélikus egyház a 2015. év igéjének választotta […]. Egymás befogadásának jele lehet a különböző egyházak tagjai részéről, ha ebben a hónapban közösen törekszünk a megvalósítására.

Így egy szívvel, egy szájjal dicsőíthetjük Istent (15,6), mert ahogy Chiara Lubich mondta a genfi Szent Péter református katedrálisban: „A jelen kor […] mindannyiunktól szeretetet, egységet, kommuniót és szolidaritást kíván. Az egyházakat is arra hívja, hogy állítsák helyre az évszázadokon át széttöredezett egységet. Ezt kéri tőlünk az ég: a reformok reformját. Ez az első lépés az egyetemes testvériség megvalósítása felé. A világ ugyanis akkor fog hinni, ha mi egy leszünk.”

 Fabio Ciardi OMI

Felhívás az istentagadók számára

"Anyagelvű ismerősökkel, ha vitáztok Isten nemlétén, akkor abban az esetben nyugodtan másoljátok be ezt a felhívást nekik!"

Maradva a tudományosság talaján, amit olyan sokszor emlegetnek az anyagelvűek, szeretnélek felkérni egy kísérlet elvégzésére. Mint tudod egy kísérlet nagyon tudományos és a megtapasztalás eredményeiből következtetéseket tudsz levonni.

A lényege az lenne a dolognak, hogy kérd hangosan:

Istenem kérlek mutasd meg magad nekem, ha létezel!

Ezt akár hetente többször is megteheted. Bár lehet elég lesz egyszer is és várd a tapasztalatokat. :)

Kíváncsi leszek a kísérleted eredményére.
Amennyiben elutasítod ezt a dolgot, abban az esetben nincs jogod véleményt nyilvánítani Isten létéről-nemlétéről, mert még arra sem voltál hajlandó, hogy "tudományosan" megvizsgáld Őt.

Nincs mit veszítened! Sok sikert!

EGY SZÜLŐ MONOLÓGJA GYERMEKÉHEZ!

Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól. (Példabeszédek 22,6)

- Életet adtam neked, de nem élhetem le azt helyetted.
– Taníthatlak, de nem kényszeríthetlek arra, hogy tanulj.
– Szabadságot biztosíthatok számodra, de neked kell számot adnod arról, hogy mire használod.
– Elvihetlek a gyülekezetbe, de nem juthatok hitre helyetted.
– Tanácsot adhatok neked, de azt nem fogadhatom meg helyetted.
– Szerethetlek, de nem kényszeríthetem rád a szeretetemet.
– Taníthatlak arra, hogy adakozó légy, de nem kényszeríthetlek rá arra, hogy áldozatkész, irgalmas légy.
– Tanácsolhatom, hogy kit válassz barátodnak, de nem kereshetek barátot számodra.
– Tanácsolhatlak a szexualitásban, de nem tarthatlak meg tisztának.
– Figyelmeztethetlek az alkohol veszélyére, de nem mondhatok le helyetted a szeszes italról.
– Figyelmeztethetlek a kábítószer veszélyére, de nem tarthatlak vissza attól, hogy ne használd.
– Beszélhetek neked magasröptű célokról, de nem érhetem el azokat helyetted.
– Beszélhetek arról, hogy légy kedves, de nem kényszeríthetlek rá arra, hogy légy szeretetre méltó.
– Óvhatlak a bűntől, de nem lehetek helyetted erényes.
– Szerethetlek, mint gyermeket, de nem kényszeríthetlek arra, hogy Istennel élj.
– Beszélhetek neked az Úr Jézusról, de nem kényszeríthetlek arra, hogy Őt életed Urának fogadd el.
– Elmondhatom neked, hogyan kell élned, de nem adhatok neked örökéletet.
– Imádkozhatok érted, de nem imádkozhatok helyetted!

(Prókai Árpád)

Az Élet Igéje, 2015. január

„Jézus megszólította: »Adj innom!«” (Jn 4,7)

Jézus elhagyta Júdea tartományát és Galileába indult. Így keresztül kellett mennie Szamárián. Elfáradt az úton, és a déli napsütésben leült a kútnál, amelyet Jákob pátriárka épített ezerhétszáz évvel azelőtt. Megszomjazott, de nem volt korsója, hogy vizet vegyen.

Tanítványai bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. Jézus egyedül maradt. Ekkor egy asszony odament korsóval vizet meríteni, és Ő inni kért tőle. Ez ellenkezett a kor szokásaival: a férfiak soha nem fordultak közvetlenül egy asszonyhoz, főként nem ismeretlenül. Ezen felül pedig a júdeaiak és a szamáriaiak vallási megosztottságok miatt előítéletekkel tekintettek egymásra. (…) Jézust azonban semmiféle akadály nem gátolja, és beszélgetni kezd az idegennel. A szíve mélyére szeretne hatolni, és kér tőle:

„Adj innom!”

	Duccio di Buoninsegna: Maestà (1308-11), részlet, Sziénai Dóm
		Jézus nem rejti el emberségét, amikor inni kér egy idegen asszonytól.

„Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz bennem” – hirdeti fennhangon később a jeruzsálemi templomban (7,37). A víz minden élethez nélkülözhetetlen, és a száraz vidékeken, mint Palesztina is, még jobban látszik, mekkora nagy érték. Amit Jézus ajándékoz nekünk, az „élő víz”. Ez jelképezi az általa kinyilatkoztatott Istent, aki Atya és szeretet, aki Szentlélek, isteni élet, amit elhozott. Jézus összes ajándéka élő és az életet szolgálja: Ő maga az „élő kenyér” (vö. 6,51), az Ige, amely életet ad (vö. 5,25), egyszerűen Ő az Élet (vö. 11,25–26). János, aki szemtanú volt, azt is elmondja, hogy a kereszten, amikor az egyik katona lándzsáját Jézus oldalába döfte, „nyomban vér és víz folyt belőle” (19,34): teljesen odaajándékozta önmagát.

Jézus azonban nem akar felülkerekedni az asszonyon. Még a rendetlen együttélés miatt sem dorgálja meg. Ő, aki bármit meg tud adni, most kér, mert valójában arra van szüksége, hogy az asszony odaajándékozza magát:

„Adj innom!”

Kér, mert fáradt és szomjas. Az élet ura koldussá teszi magát, nem rejti el valódi emberségét. Kér azért is, mert tudja, hogy ha a másik ad, akkor könnyebben megnyílik és kész lesz arra, hogy ő is elfogadjon. Ebből a kérésből indul ki a beszélgetés. A párbeszéd folytán leomlottak a védekezés falai, és feltárult az igazság: a víz, amelyet Jézus hozott. Erre az asszony otthagyta, ami abban a pillanatban a legértékesebb volt számára, a korsóját, mert ennél jóval nagyobb kincset talált.

Ez az evangéliumi történet, úgy gondolom, az ökumenikus párbeszédet illetően is tanít bennünket, ez a hónap pedig minden évben különösen is felhívja erre a figyelmünket. A keresztények egységéért meghirdetett imahét rádöbbent bennünket, hogy már túl régen tart a botrányos szakadás az egyházak között, és arra hív, hogy gyorsabban haladjunk a felé a mély közösség felé, mely nem ismer akadályokat, ahogy Jézus is legyőzte a szakadást a zsidók és a szamaritánusok között.

A keresztények között élő szakadás pedig csak az egyik a sok széthúzás közül, amely a környezetünkben tapasztalható: félreértések, békétlenség a családban vagy a házban, feszültség a munkahelyen, harag a menekültek iránt. A bennünket elválasztó falak legtöbbször szociális, politikai vagy vallási okokból épülnek, de lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert mások a szokásaink, a hagyományaink, és ezt nem tudjuk elfogadni. Ez robbantja ki a konfliktusokat a népek és nemzetek között, de ez szül ellenségeskedést a kerületben, a lakóhelyünkön is. Vajon nem nyílhatnánk meg mi is, hogy befogadhassuk a másikat Jézus példájára, legyőzve a különbözőségeket és az előítéleteket? Miért ne hallhatnánk meg, amikor megértésért, segítségért vagy egy kis figyelmességért kiált a másik, akkor is, ha ehhez túl kell látnunk a kifejezésmódján. Aki ellentétes oldalon áll, vagy más kultúra, más vallás vagy társadalom gyermeke, abban is ott rejtőzik Jézus, és kérésével hozzánk fordul:

„Adj innom!”

Önkéntelenül is eszünkbe jut erről Jézusnak egy hasonló igéje, amely a kereszten hangzik el, és szintén János evangéliumában szerepel: „Szomjazom.” (19,28) Az ember elsőrendű szükséglete ez, mely minden más nélkülözést kifejez. A munkanélküli, a magányos, az idegen, a más hitű vagy más vallású és az ellenséges emberben is, mindenkiben, aki szükséget szenved, fölismerhetjük Jézust, aki így szól: „Szomjazom” és azt kéri: „Adj innom”. Elég, ha csak egy pohár vizet adunk – ahogy az evangélium mondja –, és megkapjuk a jutalmat (vö. Mt 10,42), hogy párbeszédet indítsunk, amely helyreállítja a testvériséget.

És amikor rajtunk a sor, mi is kifejezhetjük szükségleteinket, nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy „szomjazunk”, és mi is azt kérjük: „Adj innom”. Jézus az asszonyban föl tudta ismerni azt, aki képes arra, amit ő maga nem tudott megtenni. Így hozzá hasonlóan mindenekelőtt az előttünk álló ember képességeire, a benne esetleg elrejtve élő értékekre építve meríthetünk mi is vizet.

Fabio Ciardi

Az Élet Igéje, 2014. december

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
(Lk 3,11)

Ebben az adventi időszakban, amikor karácsonyra készülünk, újra előtérbe kerül Keresztelő Szent János alakja. Isten azért küldte őt, hogy előkészítse az eljövendő Messiás útját. Akik hozzá fordultak, azoktól életük gyökeres megváltoztatását kérte: „Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét!”[1] És aki azt kérdezte tőle: „Mit tegyünk tehát?”[2], annak így válaszolt:

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”

A növény annyi vizet szív fel a talajból, amennyire szüksége van.

Miért adjak a másiknak a magaméból?

A másikat is Isten teremtette, úgy, mint engem. Testvérem ő, lényem része. „Nem tudok kárt tenni benned anélkül, hogy meg ne sebezném saját magamat is”[3] – mondta Gandhi. Ajándéknak lettünk teremtve egymás számára, Isten képmására, aki Szeretet. A szeretet isteni törvénye be van írva génjeinkbe. Jézus, amikor közénk jött, világosan kinyilatkoztatta ezt nekünk, amikor új parancsot adott: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is!”[4] Ez a „mennyország törvénye”, a Szentháromság élete itt a földön, az evangélium szíve. Amint az Atya, a Fiú és a Szentlélek teljes közösségben élnek a mennyben, annyira, hogy teljesen egyek[5], ugyanúgy a földön mi is olyan mértékben vagyunk önmagunk, amennyire megéljük a szeretet kölcsönösségét. Amint a Fiú ezt mondja az Atyának: „mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém”[6], úgy közöttünk is akkor valósul meg teljes mértékben a szeretet, ha nemcsak a lelki javakat osztjuk meg, hanem az anyagiakat is.

Felebarátunk szükséglete mindenki szükségletévé kell, hogy váljon. Valakinek nincs állása? Mintha nekem nem lenne. Valakinek beteg az édesanyja? Úgy segítem őt, mintha az enyém lenne. Van, aki éhes? Mintha én lennék éhes, és úgy próbálom előteremteni az ételt, mintha saját magamnak tenném.

Ez a jeruzsálemi első keresztények tapasztalata: „A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.”[7] Olyan vagyonközösség volt ez, amelyet bár nem volt kötelező, mégis nagyon intenzíven gyakoroltak. Pál apostol megmagyarázza: nem arról van szó, hogy egyeseket nehéz helyzetbe kellene hozni azért, hogy másokon segítsünk, hanem arról, hogy megvalósuljon az „egyenlő mérték szerint”[8] elve.

Cezáreai Szent Vazul ezt mondja: „Az éhezőket illeti meg az a kenyér, amit félreteszel, a ládafiában őrzött kabátod a mezítelennek jár, rejtve őrzött pénzed pedig a szükséget szenvedőké.”[9]

Szent Ágoston szerint: „A gazdagok feleslege a szegényeket illeti.”[10]

„A szegényeknek is segíteniük kell egymáson: egyikük lábát kölcsönözheti a sántának, a másikuk szemét a vaknak; ismét más meglátogathatja a betegeket.”[11]

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”

Ma is élhetünk úgy, mint az első keresztények. Az evangélium nem utópia. Ezt bizonyítják például azok az új mozgalmak, amelyeket a Szentlélek hozott létre az egyházban, hogy az első keresztények evangéliumi radikalitását hívja újra életre frissességével, és hogy válaszoljon az óriási igazságtalanságban és szegénységben élő mai társadalom nagy kihívásaira.

Emlékszem a Fokoláre Mozgalom kezdetére, amikor az új karizma a szegények iránti különleges szeretetet ültette a szívünkbe. Amikor találkoztunk velük az utcán, felírtuk egy kis jegyzetfüzetbe a címüket, hogy felkereshessük őket, hogy segítsünk nekik. Jézust láttuk bennük, aki azt mondta: „nekem tettétek”[12]. Miután meglátogattuk őket viskóikban, meghívtuk őket magunkhoz ebédre. Nekik tartogattuk a legszebb asztalterítőt, a legjobb evőeszközöket, a legjobb falatokat. Az első fokolárban az asztalnál így foglaltunk helyet: egy fokolarina, egy szegény, egy fokolarina, egy szegény…

Egy nap úgy éreztük, az Úr azt kéri tőlünk, hogy váljunk mi magunk szegénnyé, hogy így szolgálhassuk a szegényeket és mindenkit. Ezért mindegyikünk az első fokolár egyik szobájának közepére tette mindazt, amiről úgy gondolta, hogy felesleges a számára. Volt ott tavaszi kabát, egy pár kesztyű, kalap, még egy szőrmebunda is… Azóta pedig, hogy adni tudjunk a szegényeknek, olyan vállalatokat alapítottunk, amelyek munkahelyet biztosítanak, nyereséget termelnek, amelyet a rászorulók kapnak meg.

Azonban még sokat kell tennünk a szegényekért.

„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”

Lehet, hogy észre sem vesszük, milyen sok kincsünk van, amit közösbe tehetünk. Finomítani kell érzékenységünkön, és el kell sajátítanunk bizonyos ismereteket ahhoz, hogy ténylegesen segíteni tudjunk, hogy megtaláljuk a testvériség megélésének módját. Adhatjuk szívünk szeretetét, kinyilváníthatjuk baráti szándékunkat, átadhatjuk örömünket, rendelkezésre bocsáthatjuk időnket, imáinkat; szóban vagy írásban közösbe tehetjük belső gazdagságunkat. Vannak ezen kívül olyan tárgyaink is, mint például táskák, tollak, könyvek, de lehet pénz, lakás vagy jármű is, amit rendelkezésre bocsáthatunk. Lehet, hogy sok mindent összegyűjtünk arra gondolva, hogy egyszer majd szükségünk lesz rá, miközben környezetünkben valakinek sürgősen éppen arra volna szüksége.

Ahogyan minden növény csak annyi vizet szív fel a talajból, amennyire szüksége van, úgy mi is próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi nélkülözhetetlen. Jobb, ha időnként azt vesszük észre, hogy hiányzik valami; jobb kicsit szegénynek lenni, mint kicsit gazdagnak.

„Ha mindannyian megelégednénk a szükségessel – mondta Szent Vazul –, és fölöslegünket a nélkülözőknek adnánk, nem lenne többé sem gazdag, sem szegény.”[13]

Próbáljuk meg, kezdjünk el így élni! Jézus biztosan nem fog megfeledkezni arról, hogy elküldje nekünk a százszorost; így további lehetőségünk lesz arra, hogy adjunk. Végül pedig azt fogja mondani, hogy amit bárkinek is adtunk, azt Neki adtuk.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2003. december, Új Város 2003/12
Fotó: http://hdwyn.com

Az élet igéje – 2014. november

 „Nálad van az élet forrása” (Zsolt 36,10)

[…] A Szentírásnak ez az Igéje valami olyan fontosat és életbevágót közöl, ami a megbékélés és a közösség megélésének eszközévé tehet. Első mondanivalója számunkra, hogy az életnek egyetlen forrása van: Isten. Tőle, teremtő szeretetéből születik a Világegyetem, melyet otthonul ad az embernek. 

Ő adja az életet tele ajándékokkal. A zsoltár szerzője ismeri a sivatag kietlen sivárságát, és tudja, hogy mit jelent a forrás, amely körül kivirágzik az élet. Így nem is találhatott volna szebb hasonlatot arra, hogy megénekelje a teremtett világot, amely – mint egy folyó – Isten öléből fakad.

Ezért tör fel lelkéből a dicséret és a hála himnusza. Ez az első lépés, melyet meg kell tennünk, az első tanítás, amelyet megérthetünk a zsoltár szavaiból: dicsőíteni Istent és hálát adni neki művéért, a Kozmosz csodáiért és az élő emberért, aki az Ő dicsősége és az egyetlen teremtmény, aki képes ezt mondani Neki:

„Nálad van az élet forrása”

De az Atya szeretete nagyobb volt annál, semhogy megelégedett volna az Ige kimondásával, amely által mindent megteremtett. Azt akarta, hogy Igéje magára öltse a testünket. Isten, az egyetlen igaz Isten, emberré lett Jézusban, és elhozta a földre az élet forrását.

Minden jónak, minden létezésnek és minden boldogságnak a kútfeje közénk jött, hogy velünk éljen, egészen közel hozzánk. „Én azért jöttem – mondja Jézus –, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”[1] Betöltötte önmagával létünk minden pillanatát és területét, és mindig velünk akar maradni, hogy a legkülönbözőbb színek alatt is felismerhessük és szerethessük Őt.

Néha azt gondoljuk, hogy milyen jó lett volna Jézus idejében élni! Pedig szeretete megtalálta a módját, hogy itt maradhasson, és nemcsak Palesztina egy eldugott zugában, hanem a föld minden pontján. Itt maradt az Eucharisztiában, ahogy megígérte: belőle táplálkozhatunk, és általa újíthatjuk meg életünket.

„Nálad van az élet forrása”

Egy másik forrás, ahonnan Isten jelenlétének élő vizéből meríthetünk: a testvér. Amikor szeretjük velünk és mellettünk élő felebarátainkat, különösen a rászorulókat, ne gondoljuk, hogy velük teszünk jót. Inkább ők azok, akik jót tesznek velünk, hiszen Istent adják nekünk. Mivel Jézust szeretjük bennük – „éhes voltam…, szomjas voltam…, vándor voltam…, börtönben voltam…”[2] –, cserébe az Ő szeretetét és életét kapjuk, melynek Ő maga a forrása, aki jelen van minden testvérünkben.

Bővizű forrás Isten bennünk lakó jelenléte is. Mindig szól hozzánk, és rajtunk múlik, hogy hallgatunk-e hangjára, mely megegyezik lelkiismeretünk szavával. Minél inkább megpróbáljuk szeretni Istent és a felebarátot, annál erősebbé válik hangja, kiemelkedve minden más hang közül. De van egy különleges alkalom, amikor mindennél jobban meríthetünk bennünk való jelenlétéből: amikor imádkozunk, és így közvetlen kapcsolatunk mélyére akarunk hatolni Vele, aki ott lakik a lelkünkben. Olyan, mint a mélyben csörgedező patak, mely nem apad el soha, mely mindig ott van, mely minden pillanatban szomjunkat olthatja. Elegendő egy pillanatra összeszedetten bezárnunk lelkünk kapuit, hogy megtaláljuk ezt a forrást, akár egy kiszáradt sivatag kellős közepén is. Akkor rátalálunk a Vele való egységre, megérezzük, hogy nem vagyunk többé egyedül, hanem ketten vagyunk: Ő énbennem, és én Őbenne. Ugyanakkor – ajándékaként – mégis egy vagyunk, miként a víz egy a forrással, vagy a mag egy a virággal.

[…] Ez a zsoltárból származó Ige emlékeztessen bennünket arra, hogy egyedül Isten az élet, azaz a teljes lelki közösség, béke és öröm forrása. Minél inkább ebből a forrásból, ebből az élő vízből, Igéjéből merítünk életet, annál közelebb kerülünk egymáshoz, hogy testvérként élhessünk. És akkor valóra válik a zsoltár folytatása: „A te fényedben látjuk a világosságot” – azt a fényt, amelyre az emberiség vár.

Chiara Lubich
Az Élet Igéje, 2002. január, Új Város 2002/1
[1]             Jn 10,10
[2]             vö. Mt 25,31-40

Bocsa József: Megbocsátás, kiengesztelődés

Kiengesztelődési Találkozó 2014. október 25.

A kiengesztelődés célja

• Az egység, az összhang, a harmónia Istennel, embertársainkkal, önmagunkkal
  • Az egység Istennek egyik legfontosabb tulajdonsága. Így is nevezzük Őt: Szentháromság Egy Isten. Ezt az egységet szeretné Jézus az Ő Egyházában is. Ezért imádkozott az utolsó vacsorán. Ez van ott a Hitvallásban is: Hiszek az egy, szent, katolikus anyaszentegyházban. De legfájóbb módon éppen ez az egység hiányzik a leginkább. És mintha ez most különleges támadás alatt lenne.

Az egységnek több területe létezik.

• a kisebb közösségekben, a családban, az egyházközségekben, szerzetesrendekben, munkahelyeken való egység, országon belüli egység, országok közötti egység, kontinensek közötti egység, nagyhatalmak közötti egység, stb.

Rítusbeli egység

A pápával való egység

• a pápa és a püspökök közötti egység
• a híveknek a pápával egységben lévő püspökökkel való egysége

Hitbeli egység, tanbeli egység

Szeretetben való egység

• Ez az utóbbi különösen is fontos.

Mert sokszor fordult már elő a történelemben és az egyház történetében is, hogy hitbeli, ideológiai, meggyőződésbeli különbözőségek miatt estek egymásnak emberek, közösítették ki egymást, történtek szakadások, elkülönülések, sőt gyilkosságok, háborúk is.

Az ilyenek biztos, hogy összeegyeztethetetlenek a szeretetben való egységgel.

Az egység minden területen fontos, de mégis oly sérülékeny. Mik azok, amik a leginkább veszélyezteti az egységet?

• Ezeket a tényezőket szeretnénk ma összegyűjteni vagy legalábbis a fontosabbakat felismerni, megnevezni, és lehetőségeink szerint tenni ellenük, imádkozni az okok megszűnéséért.

Az egység legfőbb ellensége az ördög, a bukott angyalok a Sátánnal, Luciferrel és Belzebubbal az élen. A gonosznak egyik neve a diabolosz, amely széthányót szétdobálót jelent, amely tehát megbontja az egységet.

Az emberben is vannak bizonyos bűnök, bűnös hajlamok, amikbe a gonosz bele tud kapaszkodni, és ki tudja játszani az egység ellen.

Ezt a kettőt nézzük meg közelebbről!

A bukott angyalok tevékenysége az egység ellen

• Most nem kívánjuk itt összes tevékenységüket bemutatni, csak azokat, amik kifejezetten az egység ellen irányulnak.

A bukott angyalok Isten ellenlábasai, ami Istennek különösen fontos, ők azt célba veszik, igyekszenek támadni, lerombolni, az ellenkezőjére fordítani

Egyik jelszavuk a divide et impera: oszd meg és uralkodj.

• Mindenütt megoszlásokat, szakadásokat akarnak előidézni
  • Meg akarják bontani a családok egységét, az eddigiekben felsorolt közösségek egységét
  • Hitbeli szakadásokat, megosztásokat idéznek elő
• Hogyan tudják ezt tenni?
  • Érdekellentétek, indulatok, ellenséges érzelmek szításával, sebzettségeinken keresztül.

Emberekről, népcsoportokról egy téves kép kialakításával

hazugságokkal, rágalmazással

Az erőszak lelkületének a továbbadásával

• a vérengzések, erőszakos kitelepítések például hazánk közelmúltjára is rányomják a bélyegüket.

Az előjelek összekeverése: a jót rossznak, a rosszat jónak mutatják.

• A bűnből erényt csinálnak, az erényből bűnt. Ami Isten szemében bűn, azt erénynek tüntetik fel, az erényeket pedig bűnnek minősítik
  • Ez a Szentírás megváltoztatása, gyakorlatilag átírása, vagy hamis magyarázata.
  • Ez a bukott angyalok tevékenységének egyik csúcspontja

Ennek következménye: alapvető zavar támad az emberekben, és megoszlások is.

A világ be akar hatolni az egyházba is. Tanúi lehettünk az egy hete befejeződött szinóduson annak, hogy hogyan csaptak össze már az egyházon belül is azok az erők, amelyek a világhoz való alkalmazkodást képviselik a házasság felbonthatatlanságának a terén, és az azonos neműek „házasságával” kapcsolatban. Bizony sokat kell imádkozni papjainkért, főpapjainkért, hogy Jézus tanításához, az Egyház 2000 éves tanításához hűségesek legyenek, bátrak legyenek, résen legyenek.

Mik dolgoznak az emberben magában az egység ellen?

• A gőg, hiúság, önérvényesítés, öntörvényűség
• Vetélkedés
• Erőszak, egymás bántása
• Harag, megtorlás, és más negatív érzelmek, ezek kezelni nem tudása.
• Pletyka, rágalom, ítélkezés, vádolás.
• Minderre a gonosz lelkek kísértenek minket, és nagyon fel tudják erősíteni bennünk ezeket az áteredő bűn és a személyes bűnök miatti sebzettségeket. Nekünk viszont éppen ezek ellen kell küzdenünk, ha a kiengesztelődés és az egység útján akarunk járni. Le kell szállnunk személyiségünk mélységeibe. Végig kell imádkozni sebzettségeinket is. Meg kell bocsátanunk az életünk kezdetén ellenünk vétőknek, őseinknek. És kérnünk kell imában a belső sebeinkre való gyógyulást.

A megbocsátás, kiengesztelődés fontossága

• Amikor egymást bántjuk, Istent is bántjuk, mert ő azonosította magát az emberrel, ő ott van minden emberben. A harag és a gyűlölet súlyos bűn az 5. parancs ellen, mert akár gyilkossághoz is vezethet, és a kegyelmi életet is megöli bennünk. Hogy a másik hogyan viselkedik velünk, az az ő dolga. A megbocsátás a mi dolgunk. A megbocsátás tehermentesítés. Aki nem tud megbocsátani, az óriási terheket cipel. Olyan, mintha súlyos hátizsákot, kofferokat cipelne állandóan. Mi a megbocsátás? A haragról, a bosszúról, a negatív érzésekről, a mások iránti ellenérzések magunkban való ápolgatásáról való lemondás. „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” – hangzik a Miatyánkban. Ez azt is jelenti, hogy ha mi nem bocsátunk meg, mi sem nyerünk bocsánatot.

A kiengesztelődés, a megbocsátás nem megy magától, ennek kegyelmét kérni kell Istentől.

Isten szeretete sürget, hogy mindenkivel jót tegyünk és mindenkiről jó gondolatokat forgassunk magunkban. Bűneink által egykor mi is Isten ellenségei voltunk, de Ő akkor is szeretett minket. Keressük az alkalmakat mi is, amikor jót tehetünk ellenségeinkkel, a minket bántókkal!

A bántásoknak, fájdalmaknak is megvan a maguk szerepe az életünkben.

• Minden okulásunkra szolgálhat, ha jól értelmezzük. Ezek figyelmeztethetnek arra, hogy mi mindent kell még átformálni életünkben, hogy megfeleljen Isten akaratának. A fájdalmak megnyitják a szívünket arra, hogy még jobban közeledjünk Istenhez.
• Tudatosítanunk kell, hogy a kiengesztelődés, megbocsátás nem elsősorban érzelmi kérdés, hanem akarati elhatározás. Ugyanúgy, ahogyan a szeretet sem elsősorban érzelem. A megbocsátás a szeretet aktusa. Csak ha erre rászánjuk magunkat és megbocsátunk az ellenünk vétőknek Isten segítségével, remélhetjük mi is a megbocsátást és a gyógyulást.

Hogyan viselkedjünk a minket bántókkal, üldözőkkel szemben, hogyan viseljük a bántásokat?

• A bennünk keletkező ellenérzésekkel foglalkoznunk kell, azokat kezelnünk kell.
  • Nem szabad engedni, hogy ellenérzések alakuljanak ki bennünk testvérünk iránt!
  • Tudatosítanunk kell, hogy nem feltétlenül az a személy bánt minket, hanem az őt irányító szellemiség.
  • Ha már kialakultak az ellenérzések, nem szabad engednünk, hogy elhatalmasodjanak rajtunk.
    • Ha mégis kialakult, vizsgáljuk meg, mi okozza bennünk az ellenszenvet a másik iránt! Így inkább tudjuk gyökereiben orvosolni a problémát.
  • Inkább engedjük, hogy Jézus szeretete uralja szívünket!
  • Az ismételt, agresszív bántásokat nehéz kezelni
    • Kérjük a megkülönböztetés ajándékát a Szentlélektől, hogy észrevegyük, hogy milyen szellemiség, lélek dolgozik az ellenünk vétőben. A mögöttük álló gonosz lelkeket kell elutasítani magunktól, azoktól kell elhatárolódnunk.

Válasszuk el a gonosz lelket a minket bántó személytől, ne ellene lázadjunk, zúgolódjunk, ne rá nehezteljünk, hanem ennek a léleknek, ezeknek a lelkeknek a nyomásától igyekezzünk megszabadulni. Itt van jelentősége a szabadító imának.

• Vigyázzunk a nyelvünkre, kerüljük még a belső ítélkezést is!
  • Kerüljük a megfontolatlan, felesleges, bántó megjegyzéseket, ítélkezést! Jézus egyértelműen megtiltja ezt. „Ne ítéljetek, hogy titeket se ítéljenek el!” (Mt 7,1) Az alaptalan, nem ránk tartozó ítélkezések, pletykák, kijelentések nagy károkat tudnak okozni. Inkább a jót feltételezzük a másikról! A jó tulajdonságaival foglalkozzunk! Azokat hozzuk szóba, azokért adjunk hálát Istennek!
• Viseljük el az üldöztetést a benne rejlő jó miatt!
  • A Szentírás ezt tanácsolja: „Áldjátok üldözőiteket, áldjátok és ne átkozzátok őket!” (Róm 12,4) Tehát mondjuk áldást üldözőinkre, imádkozzunk értük!
  • Tegyük a kötelességünket! Ne ütközzünk meg azon, ha bántanak minket, csúfot űznek belőlünk! Ne ütközzünk meg az ellenünk irányuló rágalmakon!
  • Ha Jézust akarjuk követni, az Ő útján akarunk járni, ezek az üldözések, bántalmazások egyre gyakoribbak lesznek az életünkben, most, amikor a végső időket éljük. De ha elviseljük és felajánljuk ezeket, annál nagyobb lesz a jutalmunk.
  • Irgalmas szeretettel reagáljunk minden bántásra! A magunk erejéből persze ez nem megy, de Isten segítségével igen.
  • Ezt a témát még jobban el kell mélyítenünk. Erről szól a következő fejezet

Az ellenségszeretet gyakorlása.

Fontos feladatunk, hogy növekedjünk a szeretetben. Ebben nagy lépéseket akkor tudunk tenni, ha növekszünk az ellenségszeretetben.

• Az elkövetkező időkben nagyon nagy szükségünk lesz rá, ideje, hogy elkezdjük begyakorolni. Talán az egykor hozzánk közel állókon, de közben tőlünk eltávolodottakon érdemes a gyakorlást elkezdeni.
  • Ösztönös reakció, hogy a minket bántóktól igyekszünk távol tartani magunkat, hogy kerüljük őket, nem szeretünk a közelükben lenni.
    • De törekedjünk mégis arra, hogy ne kerüljük őket. Ugyanakkor nem szabad rájuk se erőltetni magunkat. Próbáljunk egy mérsékelt közelséget megvalósítani, ill. távolságot tartani.

Ha fizikailag, pszichésen nem megy, lélekben közeledjünk hozzájuk, álljunk melléjük!

• Engedjük, hogy az illető lelke elpanaszolja problémáját, próbáljuk elfogadni, még akkor is, ha nem értünk vele egyet!

Az elfogadás által irántuk való szeretetünk megerősödik, és ők is azt érzékelik, hogy bennünk is megváltozott valami irányukban.

Különösen fájó lehet, ha azok fordulnak ellenünk, akikkel jót tettünk.

• Nagy sebet ütnek önmagukon és rajtunk is. Kérjünk bocsánatot Istentől a nevükben is, és kérjük, hogy a legnagyobb jót hozza ki abból a támadásból, amit velük kapcsolatban átéltünk!
• Az ellenségszeretet mély változást idéz elő bennünk
  • Azáltal, hogy elfogadjuk ellenségeinket, a minket bántókat, felszítódik bennünk az irántuk való szeretet. Ezáltal növekszünk az Isten iránti szeretetben is, mert a kettő elválaszthatatlan egymástól: ha növekszik az egyik, növekszik a másik is. Ez visszahat ellenségszeretetünkre is, őt is jobban tudjuk szeretni.

Magunktól ez nehéz, de segíthet, ha magunk elé állítjuk a szentek példáját!

• Az ellenségszeretet növekedést jelent az alázatban is. Illetve ha az alázatban növekszünk, növekedni fogunk az ellenségszeretetben is.
  • Az alázatos ember mindenütt felfedezi, és meglátja a jót, és azzal igyekszik azonosulni. Fontos, hogy felfedezzük mindazt a jót, amit az Úr a többi emberben, így az ellenünk vétőkben is kifejlesztett. Fontos, hogy ne a bűnös viselkedésüket lássuk, és folyton arról gondolkodjunk, és beszéljünk, hanem a bennük is meglévő jóról.

Ha nem a bűnös viselkedésüket látjuk, és nem arra figyelünk, gyengülni fog bennünk az ítélkezés szelleme.

• Sok embert a bosszúvágy mozgat, hogy megfizessen az ellene elkövetett bántásokért. Ezen kívül még más helytelen cselekvési motívumok is léteznek. A leghelyesebb cselekvési indíték mindent szeretetből cselekedni, vagy másként fogalmazva, mindent Isten dicsőségére cselekedni.
  • Mindent Isten dicsőségére tenni azt jelenti, hogy megszabadulunk önmagunktól, hiúságunktól, önsajnálatunktól, minden érdemet átadunk a Szentháromságnak. Belátjuk azt, hogy nincs semmi jó bennünk, amit ne Ő művelt volna.
  • Amit viszont Ő művelt, azt fogadjuk el, ismerjük el magunkban és a másikban is, és dicsőítsük érte Istent a Szűzanyával együtt: „Nagyot tett velem a Hatalmas, és Szent az Ő Neve.” (Lk 1,49)

Ha mindent szeretetből, ill. Isten dicsőségére cselekszünk, és ebben előre haladunk, az megváltoztatja világszemléletünket, emberekhez való hozzáállásunkat

• Az ellenségszeretetben növekedésünket végül az is segíti, hogy mindenkiben szüntelenül a jót keressük, nagyon határozottan kerüljük a rágalmazást, és a pletykát, a fölösleges fecsegést

Azzal kezdtük, hogy a kiengesztelődés célja az egységre jutás, az egységben való növekedés. Ez az utolsó témánk: Hogyan építhetjük az egységet, hogyan növekedhetünk benne?

• Az egység alapvető feltétele, hogy szüntelenül megmaradjunk a kegyelmi állapotban
  • Állandóan gyakorolni kell a bűnbánatot, a kiengesztelődést Istennel és embertársainkkal
  • Állandóan tisztaságban, bűn nélküli állapotban kell lennünk. Hogyan tehetjük ezt? Hiszen mi nem vagyunk szeplőtelenek, mint a Szűzanya. Ez igaz, de a bűnbánat által újra meg újra a szeplőtelenség állapotába kerülhetünk. Ha elkövettünk valami bűnt, azt rögtön megbánhatjuk. És ha nincs is alkalmunk azonnal gyónáshoz járulni, ismétlődő gyarlóságainkat is időnként odavihetjük a bűnbánat szentségébe
    • Kérhetjük újra meg újra Istent, hogy tisztíts meg engem, „tégy engem tisztává”.
    • Nem rég került fel az Engesztelők lapjára a Tisztulás rózsafüzére. Ennek imádkozása is segítségünkre lehet.
• Egységben kell maradni minden esetben önmagunkkal
  • Ne engedjük, hogy bármi is kibillentsen minket egyensúlyunkból! Békénket lelkünk nyugalmát ne engedjük, hogy bármi vagy bárki megzavarja. Hogy ezt hogyan tehetjük, az egy külön elmélkedésnek lehet a tárgya.
• Az egységet védelmezni kell, azért munkálkodni kell, meg kell védeni a széthúzó erőktől legyenek azok az emberekben lévő korábban felsorolt negatív tulajdonságok, vagy maguk a bukott angyalok, akik virtuóz módon tudnak ezek segítségével mozgatni embereket és közösségeket.
  • Egységben kell maradni a közösséggel, amihez tartozunk, minden onnét leszakítani akaró erő ellenére.
  • És ha látjuk, hogy vannak ilyen emberek a közösségünkben, beszélgessünk velük, imádkozzunk intenzíven értük, hogy a gonosz ne érhesse el a célját.
• Alapelvünk legyen: Azt keressük, ami összeköt, ne azt, ami szétválaszt!
• Tanuljuk meg és gyakoroljuk az egységben járást!
  • Közösségeinkben időnként kimondott szavakkal, gesztusokkal, kézfogással, öleléssel is fejezzük ki az egymás iránti megbocsátásunkat, kiengesztelődésünket. Ezeknek nagy ereje van.
  • Gyakoroljuk be, hogy naponta egymással egységre lépünk
    • Tudatosítsuk, hogy egységben vagyunk egymással, és imában kérjük egymás számára a kegyelem kiáradását. Krisztus misztikus testének vagyunk a tagjai mindnyájan. És sokakhoz személyes és közösségi kapcsolatok fűznek minket.
  • A nehézségeket is könnyebb együtt elviselni.
    • Ha vállaljuk azt, hogy viseljük a többiek terhét, azzal a miénk is könnyebb lesz, mert a többiek is viselik a miénket. Mindenki kerülhet nehéz helyzetbe, mindenkit kikérhet a sátán magának, hogy megpróbáljon. Általában nem egyszerre ér mindenkit minden nehézség. Vegyük észre azt, hogy kinek nagyobb éppen a terhe. Álljunk melléje, imádkozzunk érte, keressük, érdeklődjünk utána!
    • Ha közösen, kölcsönösen hordozzuk egymás terheit, kisebb lesz a terhe annak, aki éppen hordozza azt, és nagyobb lesz a felajánlás értéke, mert minden felajánlott szenvedés nagyobb érték, ha többen ajánlják fel. Ajánljuk fel ne csak a magunk cselekedeteit, szenvedéseit, hanem azokét is, akik a nehézségek közepette esetleg elfelejtik ezt megtenni!
  • A közösségépítést, az egységen való munkálkodást az is indokolja, hogy egyre több feladatot kapunk az Égtől, amelyeket csak közösen, egymással egységben tudunk ellátni, megoldani.
• Az egységben járásnak legfontosabb formája az, hogy egymással egységben imádkozunk
  • Még a távolból is egységben imádkozhatunk. Ennek a tudata nagy erőforrás. Istennek napjainkra ez egy új kegyelme, hogy szorosra fűzi kapcsolatainkat, és megsokszorozza imáinkat.
  • Biztosabb az imameghallgatás, ha imáinkat a Szűzanya Szeplőtelen Szívén át helyezzük Jézus legszentebb Szívébe. Az ilyen felajánlást mindig a Szentlélek közvetíti az Atyához. Minden imánkat a Szűzanya Szeplőtelen szívén át egyesítve az engesztelők imáival ajánljuk fel minden ember üdvösségéért!
  • A gonosz különösen az engesztelők törekvéseit akadályozza. Az imában összefogva, egységben könnyebben tudunk harcolni ellene. Egyre nagyobbak támadásai. Csak egységben van remény arra, hogy ezeket kiálljuk.
  • Hogyan egyesíthetjük imáinkat?
    • Az állapotbeli kötelességek teljesítése az első. Akinek éppen a kötelességeit kell teljesítenie, az legalább arra figyeljen, hogy a délután három órás engesztelő imaóra elején ajánlja fel Istennek, amit éppen végez, és lélekben kapcsolódjon bele az engesztelést végzők imáiba.
    • Akik pedig tudják végezni az engesztelő imát, azok hordozzák azokat is, akik állapotbeli kötelességeiket végzik. Helyettük is imádkozzanak.
  • Vigyázzunk ugyanakkor arra, hogy vannak állapotbeli, vagy vállalt imáink. Ezeket külön el kell mondanunk. Viszont gondoljuk meg, hogy mennyit vállalunk! Ne terheljük túl magunkat imákkal, hogy azokba roskadjunk bele!
• Konkrét imák
  • Nagyon sokféle Istentől sugallt imádság létezik, ezekből ki-ki válogathat egyéni szimpátiája szerint, lelkiállapotának megfelelően, vagy az aktualitás szerint.
  • Ugyanakkor nagy kísértés, hogy elveszünk a rengeteg nagyon jó imában. Talán azért adnak az égiek összevont imákat, amelyek sok régi hagyományos imát egyesítenek, hogy ezeket mondva könnyebben tudjunk válogatni a sok jó ima között.

De az égiek újra meg újra figyelmünkbe ajánlják a hagyományos rózsafüzérek mellett a keresztút rózsafüzérét, az irgalmasság rózsafüzérét és a szeretetláng rózsafüzért, és a szent vér rózsafüzért.

• Kedveseim, figyeljetek nagyon az imaidőkre! Hacsak egy mód van rá, ne mulasszátok el a délutáni engesztelő imaórát megtartani. Aki teheti, közösségben imádkozza a keresztút rózsafüzért, az irgalmasság és a szeretetláng rózsafüzért. Legalább egy héten egyszer mondjátok el ezeket az imákat közösségben. Aki a csoportjával nem tudja délután 3-4 közt mondani, az a virrasztás estéjén is megteheti. Ha pedig egyik sem sikerül, akkor egyénileg imádkozzatok, de egyesítsétek imáitokat azokkal az engesztelőkkel, akik ugyanabban az órában imádkoznak. Így a távolból is egy nagy közösséget alkottok, ami rendkívül hatékonnyá teszi imáitokat. Most már senki se mulassza el a saját hibájából imáit, csak ha állapotbeli kötelessége megköveteli. Meglátjátok, így hatalmas lendületet vesz imátok és engesztelésetek is megsokszorozódik. (2014. 09. 01. Anna Terézia)
• És még egy konkrét buzdítás az égiektől az egységben járásra
  • Kedveseim, találkozzatok lélekben minden nap egymással, hiszen megkaptátok a kegyelmet a Szentháromságtól. Összekapcsolódni annyit jelent, mint az imában egymás mellé állni és egymás számára kérni a kegyelem kiáradását. Egyre több feladatot kaptok, melyet egyedül képtelenek lennétek ellátni, csak a lelki közösségben, egységben lévő testvérekkel lehetséges mindez. A szó megtermi gyümölcsét, ezért, amit kimondva kértek önmagatok és testvéreitek számára, az valóságosan is létezővé válik. Ezért fontos egymáshoz kapcsolódnotok. Ne feledjétek, egyikőtök sem képes a másik keresztjét hordozni, de a sajátját sem tudja, csak, ha megosztja társaival a terhét. Ez a tudat segítsen benneteket a tökéletes krisztusi kereszt vállalásában és hordozásában. Maradjatok egységben, akkor a nehézségeiteket is együtt tudjátok felvállalva hordozni. Engedjétek, hogy a hitben járás erősödjön bennetek, mert csak akkor tudtok biztonságban haladni. (2013. 02. 17. Anna Terézia)

A legfontosabb egység az Égiekkel, a Szentháromsággal, a Szűzanyával, az angyalokkal és a szentekkel való egység

Erről szólnak az évenként megismételt Szűzanyának szóló felajánlások, és ezt segíti a Szent Angyalokkal kötött szövetség, amit egy évvel ezelőtt tettünk itt meg, és amely nyomtatott formában is hozzáférhető. Mindebből a hétköznapokban megélt gyakorlat kell, hogy legyen. Ezeknek hétköznapi viselkedésünk részévé kell válnia.

• Ebbe az égi és földi egyházzal való egységbe kell bevonni minél több embert. Az újonnan megtérteket is.
• Minél több embert meg kell tanítani az engesztelésre. Meg kell tanítani őket arra, hogy akkor tudunk jól engesztelni, ha mindent, ami velünk történik, átadunk Istennek. A felajánlás által minden imádsággá alakul.  Véssük magunkba, és adjuk át másoknak is az engesztelők jelszavát: mindent imává alakítva felajánlani Istennek, Égi Édesanyánk által, a lelkek megmentéséért! (2012.08.31.) – háromszor megismételtetni közösen

Mise bűnbánati része

Nyolc évvel ezelőtt volt az első kiengesztelődési találkozó itt templomunkban, amelyben a mostani határokon belül és kívül élő magyarok között történt a kiengesztelődés. A kiengesztelődés, sajnos, azóta se vesztett aktualitásából. Kiengesztelődésre állandóan szükség van két ember kapcsolatában, családon, és közösségen belül is, így a magyar engesztelők között is. Fontos, hogy szavakkal, gesztusokkal is kifejezzük egymás iránti megbocsátásunkat. Már önmagában az a tény is, hogy itt vagyunk, eljöttünk erre a találkozóra, kifejezi egymással való kiengesztelődési szándékunkat. Bár lehet, hogy több mindenben is másként gondolkodunk, eltérő véleményen vagyunk, de nem azt akarjuk keresni, ami elválaszt, hanem ami összeköt minket. És Hál’ Istennek ebből elég sok van. Kézfogással, vagy öleléssel is szeretnénk egységünket, egymással való kiengesztelődésünket kifejezni majd a szentáldozás előtt, hogy így vehessük magunkhoz az egység és a szeretet szentségét.

Most a szentmise elején azokat a bűnöket akarjuk első sorban megbánni, amelyek kifejezetten az egység ellen irányulnak bennünk és közöttünk. És ezt tenni akarjuk nemcsak a magunk nevében, hanem az összes engesztelő nevében, családtagjaink, őseink és honfitársaink, sőt az egész emberiség nevében.

Mennyei Atyánk, Szent Fiad által, az Ő nevében, szenvedéseinek és engesztelő életének érdemeiből kérjük, bocsásd meg a bennünk is ott munkálkodó gőgöt, hiúságot, önérvényesítést, öntörvényűséget, amely az angyalok egy részének a bukását is okozta. Bocsásd meg a bennünk oly gyakran fellobbanó haragot, a megtorlásvágyat, és azt hogy ezeket és a hozzájuk kapcsolódó negatív érzelmeket, – kisebbrendűségi érzéseket, elutasítottság-érzéseket, szomorúságot, sértődékenységet, önsajnálatot – magunkban ápolgattuk.

Bocsáss meg minden pletykát, rágalmat, igazságtalan ítélkezést, minden feleslegesen kimondott tapintatlan, szeretetlen szót, amelyekkel másokat sebeztünk, és hogy ezekkel akár csak gondolatban is foglalkoztunk!

Bocsásd meg, hogy nem ismertük fel bajaink gyökerét, sebzettségünket, és hogy nem kerestük eléggé a belőlük való gyógyulást!

Bocsásd meg a szeretet-egység ellen elkövetett minden bűnünket. Kérjük ezt nemcsak a magunk nevében, hanem családunk, gyermekeink, szüleink, őseink nevében is. Jézus, a Te keresztedet tesszük oda a mi életünk és őseink élet közé, hogy onnan csak a jó hatások jöjjenek át a mi életünkbe és utódaink életébe, minden bűn, átok, rontás törjön meg a Te kereszted lábainál. Szent véred hulljon ránk és mosson tisztára minket, és szabadítsa ki minél előbb a tisztulás helyéről őseinket és a minket és őket bántókat. Ámen.

Hívek Könyörgése

Mennyi Atyánk! Szent igédnek értelmében szeretnénk megtartani a lelki egységet a béke kötelékében, úgy, ahogyan Ti egységben vagytok egymással Atya, Fiú és Szentlélek. De tudjuk, hogy mennyire támadja ezt a Veletek és egymással való egységet a gonosz, és látjuk milyen gyarlók és esendők vagyunk. Ezért eléd terjesztjük kéréseinket.

1.    Megvalljuk, hogy egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindnek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van. Kérünk, vonj bele minket is ebbe az egységbe, hogy felismerjük és megéljük, hogy egy test vagyunk mindnyájan, Fiad titokzatos teste, akiket ugyanaz a Lélek itatott át.

2.    Fiad szenvedéseinek érdeméért, az ő nevében megkötözzük azokat a gonosz lelkeket, amelyek az egységet akarják megbontani az engesztelők között, és parancsolunk nekik, hogy hagyjanak el minket, szakadjanak ki tövestől és vessék magukat a mélységbe!

3.    Kérünk, gyógyítsd bennünk az áteredő bűn sebeit, és mindazokat a sebzettségeket, amiket saját bűneink és őseink bűnei okoztak bennünk!

4.    Jézus, a Te nevedben ellene mondunk mindannak, ami támadja bennünk az egységet: a gőgnek, a hiúságnak, az önérvényesítésnek, öntörvényűségnek, vetélkedésnek, az erőszaknak, egymás bántásának, a harag és a megtorlás lelkületének, a pletykálkodás, a rágalom és a vádlás lelkeinek. Legyen Te általad hatékony ez az ellene mondás! Hallgass meg, Urunk!

5.    Kérünk, adj erőt a bántások, üldöztetések elviseléséhez, hogy felfedezzük a bennük rejlő jókat, hogy megtisztuljunk általuk minden rossz szokástól, rendetlen kötődéstől, és növekedjünk általuk a szeretetben és az alázatban.

6.    Segíts, hogy a rosszért ne fizessünk rosszal, hanem tudjuk áldani üldözőinket is, hogy bennünk emberükre találva, megszabaduljanak az őket fogva tartó gonosz lelkektől!

7.    Nyisd meg a szívünket, hogy befogadjuk azokat a kegyelmeket, amelyeket ezekben az utolsó időkben ajándékoztok nekünk az egységben való imádkozással, az imádságok megszaporításával, és hatékonyságuk fokozásával.

Mennyei Atyánk, a Szentlélek Isten az egység köteléke Közted és Szent Fiad között. Ő általa valósulhat meg az egység az engesztelők között és az egész egyházban is. Küldd el Őt nekünk, hogy szeretetének lángjával égessen ki belőlünk mindent, ami a szeretetben való egység ellen van bennünk és közöttünk. És add, hogy ezt a szeretetlángot, az ő szeretetének és a Szűzanya szeretetének a Lángját a Te Szeretett Fiadat befogadjuk életünkbe, aki veletek együtt él és szeret mindörökkön örökké. Ámen.

http://engesztelok.hu/talalkozok/875-megbocsatas-kiengesztelodes

Az élet igéje – 2014. október

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.” (Jn 6,35)

János leírja evangéliumában, hogy Jézus a kenyérszaporítás után, Kafarnaumban tartott nagy beszédében többek között ezt is mondta: „Ne azért az eledelért fáradozzatok, mely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek.”[1]

Hallgatói számára egyértelmű, hogy a mannára utal, s ez egyben a „második” mannára való várakozást is jelenti, mely a Megváltó eljövetelekor száll majd alá a mennyből.

Nem sokkal ezután, ugyanebben a beszédben Jézus úgy mutatkozik be a tömegnek – mely még nem érti Őt –, hogy Ő maga a mennyből alászállott igazi kenyér, s ezt a hitünkkel kell elfogadnunk:

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”

Jézus már úgy látja önmagát, mint a kenyeret. Ez ugyanis földi életének legfőbb célja. Kenyérré lenni, hogy megegyék. Kenyérré lenni, hogy átadja nekünk életét, hogy önmagává alakítson minket. Eddig tehát világos ennek az igének a lelki tartalma, az ószövetségi vonatkozásaival együtt. Szavai azonban titokzatosabbá és kellemetlenebbé válnak, amikor Jézus ezt mondja magáról: „A kenyér pedig, amit én adok, az én testem a világ életéért”[2] és „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek”[3].

Az Eucharisztia hírüladása ez, ami sok tanítványt megbotránkoztatott és eltávolított Jézustól. Pedig éppen ez a legnagyobb ajándék, melyet az emberiségnek akar adni: saját jelenlétét az Eucharisztia szentségében, mely betölti a test és a lélek szomjúságát, s a Jézussal való bensőséges egység által az öröm teljességében részesít minket.

Ha ezzel a kenyérrel táplálkozunk, nem vágyunk semmilyen más eledelre. Minden szeretet és igazság utáni vágyunkat kielégíti az, aki maga a Szeretet, aki maga az Igazság.

 „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”

Ez a kenyér tehát Vele táplál már itt lent, de azért kaptuk, hogy mi viszont a bennünket körülvevő emberiség lelki és fizikai éhségét csillapítsuk.

Krisztus üzenetét nem annyira az Eucharisztia által ismeri meg a világ, hanem sokkal inkább a keresztények életéből, akik az oltáriszentségből és az igéből táplálkoznak, akik életükkel és szavaikkal adják hírül az evangéliumot, s ez által teremtik meg Krisztus jelenlétét az emberek között.

A keresztény közösség élete az Eucharisztiának köszönhetően válik Jézus életévé, vagyis olyan életté, amely képes Isten szeretetét és életét adni a többieknek.

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”

A kenyér hasonlatával Jézus megtanít minket a testvér iránti szeretet igazabb, „keresztényibb” módjára.

Mit jelent ugyanis szeretni?

Szeretni annyit jelent, hogy „eggyé válunk” mindenkivel, eggyé válunk mindabban, amire a többiek vágynak, a legkisebb és a legjelentéktelenebb dolgokban, azokban is, melyek számunkra kevésbé fontosak, de a többieket érdeklik.

Jézus azáltal, hogy kenyérré lett számunkra, ragyogó példáját adta ennek a szeretetnek. Kenyérré válik, hogy behatoljon mindenkibe, hogy ehetővé váljék, hogy eggyé váljon mindenkivel, szolgáljon, szeressen mindenkit.

Egyszóval, váljunk eggyé mi is, egészen addig, hogy egy falat kenyér legyünk a másik számára.

Ez a szeretet: oly módon eggyé válni a többiekkel, hogy érezzék, szeretetünk táplálja, megvigasztalja, felemeli és megérti őket.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2000. augusztus, Új Város 2000/7-8
[1]             Jn 6,27
[2]             Jn 6,51b
[3]             Jn 6,53