Az élet igéje – 2016. október

Nehéz a megbocsátásról beszélni egy olyan erőszakos társadalomban, amilyenben ma élünk. Vajon meg lehet-e bocsátani annak, aki tönkretett egy családot, aki szörnyű bűncselekményeket követett el, vagy egyszerűen személyes kérdésekbe avatkozott, visszaélt a bizalmunkkal és tönkretette előmenetelünket?

Az első ösztönös lépés a bosszúállás lenne, hogy rosszal fizessünk a rosszért. Ezzel a gyűlölet és az agresszivitás örvényét indítanánk el, amely durván elzüllesztené a társadalmat. Az is lehetne, hogy megszakítunk minden kapcsolatot, haragot és gyűlöletet táplálunk magunkban, és ez megkeseríti az életünket, megmérgezi a kapcsolatainkat.

Isten Igéje nagy erővel tör be a lelkünkbe ezekben a konfliktushelyzetekben, nem félmegoldást kínál, hanem a legnehezebb és legbátrabb lépést, hogy megbocsássunk.

Ez a felszólítás, az életige, most egy zsidó bölcstől, Ben Szirától származik. Leírja, hogy milyen ellentmondásba ütközik az az ember, aki Isten bocsánatát kéri, ő viszont maga részéről nem tud megbocsátani. „Kinek bocsátja meg bűneit [az Isten]? – olvassuk egy korai zsidó szövegben. – Annak, aki maga is meg tud bocsátani.” ^[1] Jézus is ezt tanította abban az imában, amellyel az Atyához fordulunk: „Atyánk… bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”^[2]

Mi is vétkezünk, és szeretnénk, ha mindig bocsánatot nyernénk! Könyörgünk, és reméljük, hogy ismét lehetőséget kapunk az újrakezdésre, hogy továbbra is bizalommal lesznek irántunk. Ha ez így van a mi esetünkben, akkor másokkal nem lehet ugyanígy? Vajon nem úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint önmagunkat?

Továbbra is Chiara Lubich segítségével szeretnénk megérteni az Igét. Ő így ír: a megbocsátás „nem felejtés, ami gyakran azt jelenti, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. A megbocsátás nem gyengeség, nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe a sérelmet, ami az erősebb részéről ért, mert félünk tőle. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy csekélységnek tüntetjük fel, ami súlyos, vagy jónak azt, ami rossz. A megbocsátás nem közömbösség. A megbocsátás akarat kérdése, átgondolt és világos döntés, tehát szabad tett, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk a testvért úgy, ahogy van, a rossz ellenére, amit ellenünk elkövetett, ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, a hibáink ellenére. A megbocsátás azt jelenti, hogy a sértésre nem sértéssel válaszolunk, hanem Pál szavai szerint: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.«^[3]

A megbocsátás abban áll, hogy aki megsértett, annak lehetőséget adunk, hogy új kapcsolat épüljön közöttünk, neki is, nekünk is lehetőség ez arra, hogy újrakezdjük az életet. A jövő reménye, ahol nem a rosszé az utolsó szó.

Az Élet Igéje segít majd, hogy ellenálljunk a kísértésnek, ne vágjunk vissza, ne akarjuk visszaadni az elszenvedett sértést. Segít, hogy új szemmel tekintsünk ellenségünkre, meglássuk benne a testvért, akkor is, ha rossz, ha szeretetre van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon változni. Ez lesz részünkről a szeretet bosszúja.

Azt mondod: »Ez nagyon nehéz« – folytatja Chiara a magyarázatot. – Érthető. De ez a szép a kereszténységben. Nem véletlen, hogy egy olyan Isten követői vagyunk, aki a kereszten haldokolva bocsánatot kért Atyjától azoknak, akik halálra adták. Bátorság, kezdjük el! Biztosítalak benneteket, hogy soha nem tapasztalt béke áraszt el és sok, eddig még ismeretlen öröm.”^[4]

Fabio Ciardi

---

^[1]
             vö. Babiloni Talmud, Megillah 28a.
^[2]           Mt 6,12
^[3]           Róm 12,21
^[4]             Costruire sulla roccia, Città Nuova, Roma 1983, p. 46-58.

Az élet igéje – 2016. szeptember

„Minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.” (1Kor 3,22–23)

Örökül kaptuk a világot

A korintusi keresztények eleven, kez­deményező szellemű közösségéhez szólnak e szavak. A helyi egyház lelkületét különböző karizmatikus indíttatású csoportok határozták meg. Ebből azután feszültségek is adódtak a tagok és a csoportok között, megosz­tottság, egyes emberek körülrajongása és törtetés. Pál határozottan közbelép, és min­denkit emlékeztet, hogy az ajándékok és a vezetők sokféleségén túl a közösség tagjait ennél valami sokkal mélyebb fűzi egységbe, az, hogy mindnyájan Istenhez tartoznak.

Újra elhangzik a nagy keresztény örömhír: Isten velünk van, tehát nem vagyunk ide­genek, árvák sem vagyunk, nem vagyunk magunkra hagyva, hanem Isten gyermekei vagyunk, az övéi. Gondunkat viseli, mint egy igazi édesapa, és mindent megad, ami javunkra válik. Sőt, elhalmoz szeretetével és ajándékaival: „Minden a tietek – ahogy Pál mondja –, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek.” Még a Fiát, Jézust is nekünk ajándékozta.

Micsoda bizalom ez Isten részéről, hogy mindent a kezünkbe ad. Mi viszont annyi­szor visszaéltünk ajándékaival: a teremtett világ birtokosának hittük magunkat és ki­fosztottuk, elcsúfítottuk; testvéreink urának képzeltük magunkat és szolgaságba vetettük, meggyötörtük őket; mi akartunk rendelkez­ni saját életünk felett, aztán önteltségünkben elpazaroltuk, nem becsültük meg.

„Minden a tietek.” Isten hatalmas ajándé­káért hálával tartozunk. Gyakran panasz­kodunk, hogy hiányzik valami, és csak azért fordulunk Istenhez, hogy kérjünk tőle. Miért nem nézünk szét magunk körül, hogy fölfedezzük a jót és a szépet, amely körülvesz bennünket? Miért nem köszön­jük meg Istennek, amivel nap mint nap megajándékoz?

„Minden a tietek”, ez felelősséggel is jár. Gyengéd és gondos odafigyelést kér minden iránt, ami ránk van bízva: az egész világ és minden ember iránt. Ugyanolyan odafigyelést, mint amilyet Jézustól kapunk („Krisztuséi vagytok”), mint amilyet Jézus kap az Atyától („Krisztus pedig az Istené”).

Tudnunk kellene örülni az örvendezővel, sírni a síróval, készen arra, hogy magun­kénak tekintsünk és befogadjunk minden panaszt, megosztottságot, fájdalmat és erőszakot, osztozzunk benne és alakítsuk át szeretetté. Mindent azért kaptunk, hogy Krisztus elé vigyük, az élet teljességébe, Isten elé, azaz végső céljához, és így újra megadjuk mindennek és mindenkinek az őt megillető méltóságot, létének legmélyebb értelmét.

Chiara Lubich 1949 nyarán egyik nap na­gyon erős egységet élt meg Krisztussal, olyan szoros kapcsolatot érzett vele, mint a meny­asszony a jegyesével. A hozományra gondolt, amelyet magával kell vinnie ajándékba, és megértette, hogy az egész teremtett világot kell vinnie! Jézus pedig az egész Men­nyországot hozza örökségül neki. A zsoltár szavaira gondolt: „Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld ha-tárait.” (Zsolt 2,8). Hittünk neki, kértük, és Ő nekünk ad mindent, hogy elvigyük hozzá, Ő viszont nekünk adja a Mennyet: mi hozzuk a teremtett, Ő pedig a teremtetlen világot.

Chiara élete vége felé e szavakkal fordult az általa létrehozott mozgalomhoz, amelyben saját magát látta tükröződni: „Mi az utolsó kívánságom? Azt szeretném, ha Mária Műve [a Fokoláre Mozgalom] a világ végezetekor, amikor majd készen áll arra, hogy megje­lenjen a feltámadott-elhagyott Jézus színe előtt, azt mondhassa neki – a belga teológus Jacques Leclercq szavaival, melyek mindig megrendítenek: »…a te napodon, Iste­nem, elindulok feléd… Feléd, Istenem (…) legbolondabb álmommal: hogy a kezemben viszem hozzád az egész világot.«”¹

 Fabio Cardi

¹ Chiara Lubich: A kiáltás. Új Város, Budapest, 2001. 129.

Az élet igéje – 2016. augusztus

„Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8)

Az élet igéjét immár több, mint hetven éve éljük. Kezünkbe vesszük, elolvassuk a magyarázatot, de a célunk az, hogy bennünk maradjon maga a mondat, a szentírási részlet, mely nemegyszer Jézustól származik. Az „élet Igéje” nem egyszerű elmélkedés, hanem Jézus szól hozzánk, arra hív, hogy megéljük. Mindig szeretetre késztet, az életünk odaajándékozására.

Chiara Lubich kezdeményezése volt, ő így beszél erről: „Éheztem az igazságot, ezért filozófiát tanultam. Kerestem az igazságot, és – mint sok más fiatal – azt hittem, hogy a tanulmányokban találom meg. De ekkor megszületett bennem az egyik nagy felfedezés, amely a Mozgalom keletkezésére jellemző, s azonnal elmondtam társaimnak: Minek keressük az igazságot, amikor az megtestesülten él Jézusban, az Istenemberben? Ha az igazság vonz minket, hagyjunk el mindent, és keressük, majd kövessük Őt! Így is tettünk.”^[1]

Kezükbe vették az Evangéliumot, és végigolvasták minden igéjét. Egészen újnak találták. Jézus minden szava ragyogó, teljesen isteni fénnyel árasztotta el őket.

„Szavai egyedülálló, örök igék, melyek (…) lenyűgöztek bennünket: isteni képszerűséggel íródtak (…). Az élet igéi voltak, amelyeket gyakorlattá kellett váltani: egyetemes igék – térben és időben. Szavai nem egyszerű emlékek, még akkor sem, ha a múltban hangzottak el, hanem olyan szavak, amelyeket Ő ma intéz mindannyiunkhoz és minden idők minden egyes emberéhez.^”[2]

Vajon valóban Jézus a Mesterünk?

Sokféle életfelfogást kínál a környezetünk, sok szellemi mester vesz körül, némelyik eltévelyedett és még erőszakra is buzdít, mások azonban becsületes és tisztán látó emberek. Jézus igéi mégis elragadóan mély tartalommal és erővel bírnak, semmilyen filozófus, politikus vagy költő szavaihoz nem hasonlíthatók. Az „élet igéi”, megvalósíthatók és Isten életét közvetítik, ezért teljessé teszik a létet.

Minden hónapban kiemelünk egyet, így lassan a lelkünkbe vésődik és átalakít bennünket az Evangélium. Segít, hogy elsajátítsuk Jézus gondolatait, és ez képessé tesz, hogy választ tudjunk adni az élet legkülönbözőbb helyzeteire. Jézus lesz a Mesterünk.

Néha együtt olvassuk el az élet igéjét. Azt szeretnénk, hogy maga Jézus, a nevében egyesült emberek között jelen lévő Feltámadott magyarázza meg, alkalmazza a jelenre, és Ő mutassa meg, hogyan váltsuk gyakorlattá.

Az élet igéjének legnagyobb újdonsága az, hogy megoszthatjuk a megélése során szerzett tapasztalatainkat és a kapott kegyelmeket, ugyanúgy, ahogy azt Chiara elmondja a kezdetekről. Ez ma is érvényes: „Éreztük, hogy el kell mondanunk a többieknek, amit megtapasztaltunk; azért is, mert tudatában voltunk, hogy ha odaajándékozzuk tapasztalatunkat, az megmarad benső életünk épülésére, míg ha nem ajándékozzuk oda, lelkünk lassanként elszegényedik.

Az igét intenzíven éltük tehát egész nap, és eredményeit nemcsak egymásnak mondtuk el, hanem azoknak is, akik csatlakoztak az első csoporthoz. (…) Amikor éltük az igét, akkor már nem én éltem vagy nem mi éltünk, hanem az Ige bennem, az Ige a csoportban. Ez keresztény forradalom volt, annak minden következményével együtt.”^[3]

És ez ma is lehetséges.

Fabio Ciardi

---

^[1]           Chiara Lubich: Az élet igéje, Új Város, Budapest 2001, 12.
^[2]           U.o., 13.
^[3]           U.o., 18.

Az élet igéje – 2016. július

„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” (Ef 4,32)

Nincs szebb dolog annál, mint amikor azt mondják nekünk: „Szeretlek.” Ha valaki szeret, akkor nem érezzük magunkat egyedül, biztos léptekkel haladunk, és a nehézségekkel, kritikus helyzetekkel is szembe tudunk nézni. Ha pedig a szeretet kölcsönössé válik, akkor remény és bizalom tölt el, és biztonságban érezzük magunkat. Mindannyian tudjuk, hogy a gyerekeknek szeretettel teljes környezetre van szükségük ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessenek, szükségük van valakire, aki szereti őket. De erre minden életszakaszban szükségünk van. Ezért mondja az életige, hogy legyünk jóindulatúak egymás iránt, vagyis szeressük egymást, és Istent állítja elénk példaként.

Élete azt mutatja meg, hogy az egymás iránti szeretet nem pusztán érzelem, hanem nagyon konkrét és igényes „jóindulat egymás iránt”. Jézusban Isten a betegek és a szegények mellé állt, megszánta a tömeget, irgalmas volt a bűnösökhöz és megbocsátott azoknak, akik keresztre feszítették.

Számunkra is azt jelenti a jóindulat a másik ember iránt, hogy meghallgatjuk őt, őszintén odafigyelünk rá, osztozunk örömeiben és szenvedéseiben, törődünk vele, és figyelemmel kísérjük az életét. A másik soha nem idegen, hanem a testvérünk, hozzánk tartozik, ő az, akit szolgálni szeretnénk. Teljesen ellentétes magatartás ez azzal, amikor a másikat riválisnak, versenytársnak vagy ellenségnek tekintjük és rosszindulattal vagyunk iránta, elnyomjuk, vagy ki is rekesztjük, ahogy azt sajnos a napi hírekben sokszor halljuk. De még ha idáig nem is jutunk el, előfordulhat, hogy harag, bizalmatlanság és ellenséges érzület halmozódik fel bennünk vagy egyszerűen csak közömbösség és érdektelenség azok iránt, akik rosszat tettek velünk, nem szimpatikusak vagy társadalmi szinten nem a mi köreinkhez tatoznak.

Legyünk jóindulattal egymás iránt, tanítja az élet igéje. Azt jelenti, hogy járjunk az irgalmasság útján, és legyünk készek megbocsátani egymásnak valahányszor hibázunk. Chiara Lubich azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy új keresztény közösségi tapasztalatuk kezdetén első társaival megkötötték a kölcsönös szeretet szövetségét, hogy megvalósítsák Jézus parancsát. Ennek ellenére előfordult, hogy „különösen kezdetben nem volt egyszerű radikálisan megélni a szeretetet. Annak ellenére, hogy megerősített bennünket Isten rendkívüli ajándéka, ugyanolyan emberek voltunk, mint a többiek, és közöttünk is előfordult, hogy kapcsolatainkon megült a por, és meggyengült az egységünk. Például olyankor, amikor észrevettük a másik hibáit és ítélkeztünk felette, s így alábbhagyott a kölcsönös szeretet tüze.

Hogy megoldjuk ezt a helyzetet, egyszer arra gondoltunk, hogy szövetséget kötünk, és ezt az »irgalmasság szövetségének« neveztük el. Elhatároztuk, hogy reggelenként mindig új szemmel látjuk a felebarátot – a fokolárban, az iskolában, a munkahelyen –, újnak, egészen újnak tekintjük, és nem fogunk emlékezni hibáira, hanem mindent befedünk a szeretettel. Azt jelentette, hogy a szívünkben mindenki felé ezzel a teljes amnesztiával, az egyetemes megbocsátással fordultunk. Kemény elhatározás volt ez, de együtt tettük meg mindannyian, és ez segített, hogy mindig elsőként szeressünk, utánozzuk az irgalmas Istent, aki megbocsát és elfelejt.”^[1]

Az irgalmasság szövetsége. Talán ma is ennek segítségével növekedhetne bennünk a jóindulat egymás iránt.

Fabio Ciardi

---

^[1]           A felebaráti szeretet, Beszélgetés muzulmán barátainkkal, Castel Gandolfo, 2002. november

Az élet igéje – 2016. június

„Éljetek békében egymással” (Mk 9,50)

Igencsak illik a mai helyzetre, hogy Jézus a békére szólít fel bennünket, amikor világszerte különböző konfliktusok sebzik meg az emberiséget. Táplálja bennünk a reményt, mert tudjuk, hogy Ő a béke, és az ő békéjét ígérte meg nekünk.

Márk evangéliuma Jézusnak ezt a mondását egy egész sor tanítás végén említi, amelyet tanítványainak adott Kafarnaumban. Elmagyarázza, hogyan kellene élnie a közösségnek az ő lelkülete szerint. A végkövetkeztetés világos: minden vezessen békére, amely minden egyéb jót is magába foglal.

A béke megtapasztalására vagyunk meghívva a mindennapjainkban: a családban, a munkahelyen és azzal is, aki más politikai nézeteket vall. Békére, mely nem fél szembenézni az ellentétes véleményekkel, amelyekről nyíltan kell beszélnünk, ha egyre igazabb és mélyebb egységre vágyunk. A béke megőrzése érdekében azonban ügyelnünk kell, hogy a szeretetkapcsolat soha ne hagyjon alább, mert a másik ember többet ér, mint az esetleges különbözőségeink.

„Ahová eljut az egység és a kölcsönös szeretet – mondja Chiara Lubich –, ott béke van, sőt igazi béke. Mert ahol kölcsönös szeretet uralkodik, ott bizonyos módon Jézus van jelen közöttünk, és Ő a béke, az igazi béke.” ^[1]

Chiara egységideálja a második világháború idején született, és rögtön kiderült, hogy a gyűlölet és a megosztottság ellenszere. Azóta minden újabb konfliktus esetén az evangéliumi szeretet logikájára hívta föl a figyelmet. 1990-ben például, amikor kitört az iraki háború, keserűséggel írta, hogy „újra olyan szavakat hallunk, melyekről azt hittük, hogy egyszer s mindenkorra eltűntek: ellenség, ellenségek, kezdődő összetűzés, hadüzenet, hadifoglyok, összecsapások. (…) Rémülten vettük tudomásul, hogy a kereszténység alapelvének lényegét sértették meg, Jézus legfőbb parancsát, az Új parancsolatot. (…) Az emberek ahelyett, hogy kölcsönösen szerették volna egymást, ahelyett, hogy készek lettek volna az életüket adni egymásért, beleestek a gyűlölet csapdájába: megvetették, kínozták és megölték egymást.”^[2] Hogyan vethetünk ennek véget? „Ahol lehetséges, szőjünk új kapcsolatokat vagy mélyítsük el a már meglévőket köztünk keresztények és a monoteista vallások hívői, muzulmánok és zsidók között.^”[3] Vagyis azokkal, akik akkor szemben álltak egymással.

Ez érvényes minden konfliktusra: építsünk kapcsolatokat az emberek és a népek között, hallgassuk meg, segítsük és szeressük egymást, mondaná ma is Chiara, annyira, hogy „készek legyünk meghalni egymásért”. Tegyük félre a magunk igazát, hogy megérthessük a másikét, bár tudjuk, hogy nem mindig fogjuk teljes mélységében megérteni. Valószínű a másik is ugyanezt teszi irányunkban, és talán ő sem tud mindig teljesen megérteni minket és szempontjainkat. Ennek ellenére szeretnénk nyitottak maradni egymás iránt, akár a különbözőségben és a meg nem értésben is, hogy mindenekelőtt a kapcsolatot őrizzük meg.

„Éljetek békében egymással” – hangzik a felszólítás az evangéliumban, amely azt jelzi, hogy ehhez komoly és elkötelezett odaadásra van szükség. Ez az egyik legfontosabb kifejeződése az egymás iránti szeretetnek és az irgalomnak, amire meg vagyunk hívva.

Fabio Ciardi
^[1]              A bajor tévének, 1988. szeptember 16.
^[2]              1991. február 28., vö. Santi insieme, Città Nuova, Roma 1994, 63-64.
^[3]              1991. március 28., uo., 68.

Az élet igéje – 2016. május

Isten vágya mindig is az volt, hogy velünk, az ő népével lakjon. A Biblia első oldalai is ezt bizonyítják: Isten leszáll az égből, Ádámmal és Évával a kertben sétál és beszélget. Vajon nem éppen ezért teremtett bennünket? Aki szeret, vajon nem arra vágyik, hogy együtt legyen azzal, akit szeret? A Jelenések könyve Isten tervét fürkészi a történelemről, és bizonyossággal írja, hogy Isten vágya teljes mértékben meg fog valósulni.

Már közöttünk lakik, mióta eljött Jézus, az Emmánuel, a „Velünk az Isten”. Jézus feltámadása óta pedig a jelenléte nincs térhez és időhöz kötve, hanem kiterjed az egész világra. Jézus óta egy sok népből álló, valóban rendkívüli emberi közösség kezdett felépülni. Isten nemcsak lelkünkben, családunkban, népünkben akar élni, hanem az összes nép között, akik meghívást kaptak, hogy egyetlen népet alkossanak. Egyébként a jelenlegi népvándorlás miatt átalakul a nép fogalma is. A népesség több országban is immár sok népből áll.

Bőrszínünk, kultúránk és vallásunk szerint is nagyon különbözőek vagyunk. Gyakran bizalmatlanul, gyanakvással és félelemmel tekintünk egymásra. Háborút folytatunk egymás ellen. Pedig Isten atyja mindnyájunknak, mindannyiunkat szeret együtt és külön-külön is. Ő nem egyetlen néppel akar lakni – „természetesen a miénkkel”, ahogy azt gondolnánk –, és elfeledkezni a többiről. Mindannyian az ő gyermekei vagyunk, egyetlen család.

Az ehavi életigétől vezérelve gyakorlatozzunk hát abban, hogy értékeljük a különbözőséget, tiszteljük a másikat, hogy úgy tekintsünk rá, mint aki hozzám tartozik: én vagyok a másik, a másik pedig én, a másik bennem él, én pedig a másikban. Kezdjük azokkal, akikkel minden nap együtt vagyunk. Így helyet teremtünk Istennek közöttünk. Ő hozza majd létre az egységet, őrzi meg az egyes népek identitását, és hoz majd létre egy új emberi közösséget.

Chiara Lubich már 1959-ben megsejtette ezt. Ma is rendkívül időszerű és szinte hihetetlen ez a prófécia: „Ha egy nap az emberek – nem a személyek, hanem egész népek – […] önmagukat háttérbe tudnák helyezni, ha háttérbe helyeznék a hazájukról alkotott elképzelésüket […], és mindezt abból az államok közötti kölcsönös szeretetből fakadóan tennék, amit az Úr kér, éppúgy, ahogy a testvérek között is kölcsönös szeretetet kér, akkor ez a nap egy új korszak kezdete lenne, mert azon a napon […] lesz élő és jelenvaló Jézus a népek között is […].

Itt az ideje, hogy minden egyes nép kilépjen saját határai mögül és túltekintsen azokon; elérkezett annak a pillanata, hogy a másik hazáját úgy szeressük, mint a sajátunkat, meg kell tisztulnia szemünknek. Nem elég önmagunktól elszakadnunk ahhoz, hogy keresztények legyünk. A mai időkben Krisztus követőjétől ennél több kéretik: a kereszténység társadalmi tudata […].

[…] reméljük, hogy az Úr megkönyörül ezen a megosztott és szétszóratott emberiségen, ezeken az önmaguk burkába zárt népeken, akik saját egyszerű és elégtelen szépségüket csodálják – mely saját maguk számára egyedüli szépség –, akik foggal-körömmel ragaszkodnak kincseikhez, azokhoz a javakhoz is, melyekre más népeknek lenne szükségük, és az éhhaláltól mentené meg őket. Reméljük, az Úr ledönti a határokat, hogy a szeretet, az anyagi és lelki javak gyors vizű folyója akadály nélkül áradhasson az országok között.

Reméljük, hogy új rendet alakít ki világunkban az Úr, aki egyedül képes az emberiséget egyetlen családdá forrasztani és egyúttal a népek közötti különbözőségeket is megőrizni, hogy így mindegyikük képes legyen a többiek szolgálatába állítani a maga ragyogását és ezáltal felragyogjon az egyetlen olyan fény az életben, amely megszépíti és az örök haza előterévé teszi a földi hazát.” ^[1]

Fabio Ciardi

^[1]   Maria, vincolo di unità tra i popoli, in La dottrina spirituale, Città Nuova, Roma 2006, pp. 327-329.

Az élet igéje – 2016. április

„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)

Istenhez kapu: a másik ember

Vajon miért olyan kedves számunkra Jézusnak ez a mondata, hogy gyak­ran visszatér a hónap életigéjeként? Talán azért, mert ez az Evangélium szíve. E szavakat intézi majd hozzánk az Úr a végső napon, amikor ott állunk majd Előtte. Ez lesz a tárgy életünk legfontosabb vizsgáján, amelyre nap mint nap készülhetünk.

Azt fogja kérdezni, hogy adtunk-e enni és inni annak, aki éhes volt és szomjas, hogy befogadtuk-e a vándort, felruház­tuk-e a mezítelent, meglátogattuk-e a beteget és a rabot… Apró cselekedetek ezek, de az öröklétben értékük van. Semmi sem kicsi, amit szeretetből teszünk, amit neki teszünk.

Jézus ugyanis nemcsak pártját fogta a szegényeknek és kitaszítottaknak, nemcsak meggyógyította a betegeket és vigasztalta a szenvedőket, hanem kiváltságos szeretettel szerette őket, olyannyira, hogy testvéreinek nevezte őket, egészen titokzatos szolidari­tással azonosulva velük.

Jézus ma is jelen van azokban, akik igaz­ságtalanságot és erőszakot szenvednek, akik munkát keresnek vagy hátrányos körülmények között élnek, akik különféle háborúk miatt kénytelenek elhagyni hazá­jukat. Hányan és hányan szenvednek kö­rülöttünk más okokból is, és talán kimon­datlanul is a segítségünket kérik. Jézus az, aki konkrét szeretetet kér, az új igényeknek megfelelő új „irgalmassági cselekedeteket”.

Senkit nem zár ki. S ha egy beteg idős asszony Jézus, akkor hogy ne segítenénk mindazzal, ami enyhíti a körülményeit? Ha egy menekült gyereknek nyelvet tanítok, Jézust tanítom. Ha segítek otthon anyukámnak takarítani, akkor Jézusnak segítek. Ha reményt viszünk egy rabnak, és vigaszt a szomorkodónak, vagy meg­bocsátunk annak, aki megsértett, Jézussal lépünk kapcsolatba. Valahányszor meg­tesszük ezt, a gyümölcseként nemcsak azt tapasztaljuk, hogy örömet szereztünk a másiknak, hanem bennünket is nagyobb öröm tölt el. Ha ajándékozunk, kapunk, belső teljességet tapasztalunk, boldogok leszünk, mert akkor is, ha nem tudtuk, Jézussal találkoztunk: a másik az a kapu – Chiara Lubich írása szerint –, amelyen át Istenhez juthatunk.

Lelki tapasztalatának már a kezdetén így ír ennek az életigének a hatásáról: „A feleba­ráttal és a szeretettel kapcsolatos egész ko­rábbi felfogásunk összeomlott. Ha Krisztus valamiképpen mindenkiben ott van, akkor nem tehetünk különbséget, nem részesít­hetünk előnyben senkit. Szertefoszlottak azok az emberi elképzelések, amelyek osztályozták az embereket: honfitárs vagy külföldi, öreg vagy fiatal, szép vagy csúnya, antipatikus vagy szimpatikus, gazdag vagy szegény. Krisztus volt ott mindegyikük mögött, Krisztus volt ott mindegyikükben. És valóságosan egy másik Krisztus volt minden embertárs (…).

Így élve felfedeztük, hogy számunkra az embertárs az út, amelyen eljuthatunk Istenhez. Sőt, úgy tűnt számunkra, hogy a testvér olyan, mint egy kapu, amelyen át kell haladnunk, hogy Istennel találkozhassunk.

Ezt megtapasztaltuk az első napoktól kezd­ve. Micsoda egységre találtunk Istennel este az imában vagy az összeszedettségben, miután az egész nap folyamán szerettük Őt a testvérekben! Ki más adta volna nekünk a vigasztalást, ezt az olyannyira új, oly mennyei élményt, ha nem Krisztus, aki élte evangéliumának szavait: »adjatok és adnak majd nektek is« (Lk 6,38). Mi szerettük Őt egész nap a testvérekben, és íme, most Ő szeretett bennünket.”¹

Fabio Ciardi OMI

¹ Chiara Lubich: Jézus a testvérben, Új Város, Budapest, 2013, 80. o.

Az élet igéje – 2016. március

„Közel van már hozzátok az Isten országa.” (Lk 11,20)

 Erre vártak Jézus korában a zsidók. Ő pedig amint járni kezdte a falvakat és városokat, ezt hirdette: „Közel van hozzátok az Isten országa!” (Lk 10,9) És közvetlenül utána: „Közel van már hozzátok az Isten országa.” „Az Isten országa közöttetek van!” (Lk 17,21) Jézus személyében maga Isten jött el a népéhez, határozottan és nagy erővel újra kezébe vette a történelmet, hogy a cél felé irányítsa. Csodái ennek jelei voltak.

Abban az evangéliumi részben, ahonnan az élet igéjét vettük, Jézus épp meggyógyított egy némát, megszabadította az ördögtől, aki megszállva tartotta. Ez a bizonyíték, hogy azért jött, hogy legyőzze a rosszat, mindenféle rosszat, és végül helyreállítsa Isten országát.

Ez a helymeghatározás, „Isten országa”, a zsidó nép szóhasználatában Isten működését jelentette, aki Izrael érdekében cselekszik, megszabadítja a szolgaság minden formájától, minden rossztól, igazságra és békére vezeti, valamint elárasztja örömmel és minden jóval. Jézuson keresztül olyan Istent látunk, aki irgalmas „atya”, tele szeretettel és együttérzéssel, ismeri minden gyermekének szenvedését, és tudja, mire van szükségük.

Nekünk is meg kell hallanunk, amit Jézus hirdet: „Közel van már hozzátok az Isten országa.”

Ha szétnézünk, sokszor az a benyomásunk, hogy a világban a rossz uralkodik, hogy az erőszak és a korrupció kerekedik felül. Ellenséges erők kerítenek hatalmukba, erőnket meghaladó fenyegető események vesznek körül. Tehetetlennek érezzük magunkat a háborúkkal és a környezeti katasztrófákkal szemben, a klímaváltozás okozta változások és tragédiák, valamint a migráció, a gazdasági és pénzügyi válság láttán.

Erre is érvényes, amit Jézus hirdet: azt kéri, higgyük el, hogy már most is győzelmet arat a rossz fölött, és létrehoz egy új világot.

26 évvel ezelőtt épp márciusban beszélt Chiara Lubich sok ezer fiatalhoz, és rájuk bízta álmát: „Tegyük jobbá a világot, szinte olyanná, mint egy család, akik mind egyetlen közös és szolidáris haza, az egyesült világ gyermekei.” Ez akkor is utópiának tűnt. És azért, hogy az álom valóra váljon, azt kérte tőlük, éljenek kölcsönös szeretetben, mert biztos volt benne, „így maga Jézus lesz közöttünk, a Mindenható. És tőle mindent remélhetünk.”

Igen, Jézus az Isten országa.

Mi tehát a mi feladatunk? Tegyünk meg mindent azért, hogy mindig közöttünk legyen. És így folytatta Chiara: „Akkor Jézus maga működik majd az országotokban, mert bizonyos értelemben visszatér a világba, mindenhová, ahol éltek, és jelenvalóvá teszitek őt kölcsönös szeretetetek, az egységetek által. Megvilágosít majd titeket, hogy mit kell tennetek, vezet és támogat, erőt, tüzet és örömöt ad. Általa egyetértésre jut majd a világ körülöttetek, és szertefoszlik minden megosztottság. (…) Legyen szeretet közöttetek és vessétek el a szeretet magját a föld minden sarkában az emberek, a csoportok, a nemzetek szívébe minden eszközzel, hogy elárassza a világot és megvalósuljon az a szeretetáradat, amiről időnként beszélünk. Ti is járuljatok hozzá, hogy megvalósuljon a szeretet civilizációja, amelyre mindenki vár. Erre kaptatok meghívást. És nagy dolgokat fogtok látni.”^[1]

Fabio Ciardi

---

^[1]   A „Fiatalok az egyesült világért” IV nemzetközi fesztiválja (Genfest), Róma (Palaeur), 1990. március 30.

Az élet igéje – 2016. február

„Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket” (Iz 66, 13) Detail of a mother and child depected in stained glass. From St. Paul’s Church (1749), Halifax, Nova Scotia.

Isten gyengéden szeret

Ki ne látott volna még síró kisgyermeket, aki az anyja ölelő karjába veti magát? Bármi történt is, kicsi vagy nagy dolog, az anyja letörli könnyeit, gyöngédséggel veszi körül, a gyermek pedig hamarosan újra mosolyog. Elég, ha érzi édesanyjának jelenlétét és szeretetét. Isten is így tesz velünk, olyannak mondja magát, mint egy édesanya.

Ezekkel a szavakkal Isten a babiloni fogságból visszatért népéhez szól, miután látták, hogy rombolják le házaikat és a templomot, majd idegen földre száműzték őket, ahol kiábrán­dulásban és csüggedésben volt részük. Onnan tértek vissza saját hazájukba, és a pusztítás romjai fölött kellett min­dent újrakezdeniük.

Izrael tragédiája ismétlődik meg sok háborútól szenvedő nép életében, akik a terrorcselekmények vagy az emberte­len kizsákmányolás áldozatai. Körülöt­tük kifosztott házak és utcák, nemzeti emlékhelyeiket pedig földig rombolták. Vagyonukat elrabolták, szentélyeiket megsemmisítették. Rengeteg embert elraboltak, milliók kényszerültek menekülésre, sokan a sivatagban vagy a tengerben lelték halálukat. Apokalip­tikus események szemtanúi vagyunk.

Az élet igéje arra hív, hogy higgyünk Isten szeretettel teljes munkálkodá­sában ott is, ahol nem érzékeljük a jelenlétét. Reményre szólít ez az ige. Ő ott van azokkal, akik üldöztetést szenvednek, akiket igazságtalanság ér, és száműzetésbe kényszerülnek. Itt van velünk, a családunkkal, a népünkkel. Ismeri személyes fájdalmainkat és az emberiség fájdalmait is. Egy lett közülünk, egészen a kereszthalálig. Ezért megért és meg tud vigasztalni minket. Éppen úgy, mint az édesanya, aki ölébe veszi gyermekét és megvi­gasztalja. Ki kell nyitnunk a szemünket és a szívünket, hogy „meglássuk” őt. Minél inkább megtapasztaljuk gyen­géd szeretetét irányunkban, annál inkább képesek leszünk ezt továbbadni azoknak, akik fájdalmak és megpró­báltatások közt élnek, és vigasztalásuk eszköze leszünk. A korintusi híveknek is ezt ajánlja Pál apostol: „mi is megvi­gasztaljuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet Ő nyújt nekünk” (2Kor 1,4).

Chiara Lubich is mélyen és konkrétan megtapasztalva ezt, így ír: „Uram, add nekem az összes magányost… Megéreztem szívemben, micsoda szenvedés szorongatja a tiedet mind­azért az elhagyatottságért, amelybe az egész világ elmerül. Szeretek minden­kit, aki beteg és magányos.

Ki vigasztalja őket könnyeikben? Ki siratja el lassú halálukat? Ki szorítja szívére a kétségbeesett szívet? Add meg nekem, Istenem, hogy szereteted fogható szentsége legyek a világban: legyek a Te karod, amely magához öleli és szeretetével föloldja a világ minden magányát.”¹

Különböző egyházakhoz tartozó testvé­reinkkel együtt éljük ezt az igét, amelyet egy német ökumenikus csoport válasz­tott, hogy ez az ígéret egész év folyamán kísérjen bennünket.

Fabio Ciardi

Fordította: Reskovits Ágnes

¹ Chiara Lubich, Elmélkedések, Új Város, Budapest 2008, 19.

Az élet igéje – 2016. január

„Arra hívattunk, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük” (vö. 1Pt 2,9)

Az Úr csodálatos tetteket visz végbe működésével. Amikor megteremtette a világmindenséget, „látta, hogy ez jó” (Ter 1,25), miután megteremtette a férfit és a nőt, és rájuk bízta az egész teremtett világot, látta, hogy ez „nagyon jó” (Ter 1,31). De mindent felülmúl az a műve, melyet Jézus vitt végbe: halála és föltámadása által új világot és új népet teremtett. Jézus mennyei élettel ajándékozta meg ezt a népet: egymás befogadásában, a megosztásban, önmagunk odaajándékozásában álló igazi testvériséggel. Péter levele tudatára ébreszti az első keresztényeket, hogy Isten szeretete által „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdon népe” lettek (ld. 1Pt 2,9-10).

 Ha az első keresztényekhez hasonlóan mi is valóban tudatára ébrednénk, kik is vagyunk, mit is művelt bennünk, közöttünk és körülöttünk Isten irgalma, ámulatunkban nem bírnánk magunkban tartani az örömet, és sürgetést éreznénk, hogy megosszuk másokkal, hogy „hirdessük az Úr nagy tetteit”. Egymástól elszigetelten azonban nehéz, szinte lehetetlen hatékonyan tanúságot tenni annak az új közösségi létnek a szépségéről, amelyet Jézus hozott. Természetes tehát, hogy Péter az egész néphez intézi ezt a felhívást.

Nem civakodhatunk és pártoskodhatunk, de még csak nem is lehetünk közömbösek egymás iránt, ha azt hirdetjük: „Az Úr új népet hívott életre, megszabadított az önzéstől, a gyűlölettől és a haragtól, mert törvényül adta a kölcsönös szeretetet, és ez egy szívvé, egy lélekké tesz bennünket…”.

Keresztény népünk körében természetesen vannak különbségek gondolkodásmódunkat, hagyományainkat, kultúránkat illetően, de ezeket tisztelettel el kell fogadnunk, fel kell ismernünk ennek a nagy változatosságnak a szépségét, tudva, hogy az egység nem egyformaság.

Ezt az útmutatást fogjuk követni a keresztények egységéért meghirdetett imahéten, amelyet az északi féltekén január 18. és 25. között ünneplünk, majd pedig az egész év folyamán. Az élet igéje arra hív, hogy különböző egyházakhoz és közösségekhez tartozó keresztények próbáljuk jobban megismerni egymást, beszéljük el egymásnak az Úr csodálatos tetteit. Akkor valóban hitelesen tudjuk majd „hirdetni” is ezeket a tetteket, mert tanúságot teszünk az egységünkről éppen a különbözőségben, és konkrétan is támogatjuk egymást.

Chiara Lubich is határozottan bátorít minket ezen az úton: „A szeretet a leghatalmasabb erő a világon: aki megéli, akörül kirobban a békés keresztény forradalom, és azt ismétli a mai keresztényeknek, amit évszázadokkal ezelőtt az első keresztények mondtak: »épphogy megszülettünk, már el is árasztottuk az egész világot«. […] A szeretet! Milyen nagy szükség van a világban a szeretetre! És bennünk keresztényekben! Mindnyájan együtt a különböző egyházakban több mint egy milliárdan vagyunk. Nagyon sokan, tehát igen csak láthatónak kellene lennünk. De annyira megosztottak vagyunk, hogy sokan nem is látnak, és Jézust sem látják rajtunk keresztül. Ő azt mondta, hogy a kölcsönös szeretetről és az egységről a világ fölismeri, hogy az övéi vagyunk, és általunk őt is megismeri: »Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.« (Jn 13,35) […] A jelen kor tehát mindenkitől szeretetet kér, egységet, közösségvállalást és szolidaritást. S az egyházakat is az évszázadok óta tönkretett egység helyreállítására hívja.”

Fabio Ciardi OMI

 Fordította: Reskovits Ágnes

Fotó: Pixabay.com

Az élet igéje – 2015. december

„Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit” (Mk 1,3)

Hozzám szólnak ezek a szavak. Az Úr érkezik, és készen kell állnom a fogadására. Minden nap kérem tőle: „Jöjj el, Uram Jézus!” És Ő így válaszol: „Igen, hamarosan eljövök.” (vö. Jel 22,17.20) Az ajtóban áll és kopog, bebocsátást kér (vö. Jel 3,20). Nem küszöbölhetem ki az életemből.

Ravennai Ortodox keresztelőkápolna, kupolamozaik

Tegyünk meg mindent, hogy épüljön a testvériség környezetünkben.

Itt Keresztelő János hív, hogy fogadjuk be az Urat, aki eljön. Az akkori zsidókhoz intézte szavait. Azt kérte tőlük, hogy ismerjék be bűneiket, térjenek meg és változtassák meg az életüket. Bizonyos volt benne, hogy közel van a Messiás eljövetele. A nép is évszázadok óta várta, de vajon készen állt-e arra, hogy fölismerje, hallgasson a szavára és kövesse? János tudta, hogy föl kell készülni a fogadására, ezért hangsúlyozza:

„Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit”

Hozzám szólnak a szavai, mert Jézus ma is minden nap eljön. Minden nap kopog az ajtómon, és a Keresztelő Szent János korában élt zsidókhoz hasonlóan nekem sem könnyű felismernem Őt. Akkor minden várako­zással ellentétben egy eldugott kis faluból, Názáretből származó egyszerű ács személyében jelent meg. Ma pedig egy menekült vagy egy munkanélküli alakjá­ban, a munkaadóm, az iskolatársam vagy a családtag­jaim személyében, olyan emberekben is, akikben az Úr arca nem mindig ismerhető fel teljes ragyogásában, sőt teljesen el van rejtve. Megbocsátásra, bizalomra és barátságra hív, hogy ne azonosuljunk az evangélium­mal ellentétes megoldásokkal. Halk hangját sokszor elnyomja a gyűlöletre, a megtorlásra vagy a megalku­vásra szólító zaj.

Erre vonatkozik a hasonlat, hogy kanyargós és göröngyös az út, hogy akadályok emelkednek előttünk, amelyek útját állják, hogy Isten belépjen mindennapi életünkbe. Nem is érdemes fölsorolni a szívünkben lakozó sok nyomorúságot, önzést és bűnt, melyek vakká és süketté tesznek, hogy ne lássuk meg Őt és ne halljuk meg a hangját. Ha őszinték vagyunk, mindannyian tudjuk, mi akadályoz meg bennünket a találkozásban Jézussal, az igéjével és azokkal az emberekkel, akikkel azonosítja magát. Íme, az élet Igéje most személyesen hozzánk szól:

„Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit”

Javítsam ki a bennem levő ítélkezést, hogy elmarasz­talom a másik embert és már nem is szólok hozzá.

Próbáljam inkább megérteni, szeretni, álljak a szol­gálatára. Javítsam ki a helytelen magatartást, ami oda vezet, hogy elárulom valakinek a barátságát, hogy erőszakos vagyok, hogy megkerülöm a polgári törvé­nyeket. Térjek meg, és legyek kész elviselni még az igazságtalanságot is, hogy megmentsek egy kapcsolatot, és személyesen is tegyek azért, hogy épüljön a testvériség a környezetemben.

Határozott és kemény, de egyben felszabadító igét kaptunk erre a hónapra, mely megváltoztathatja az életünket, meg tud nyitni a találkozásra Jézussal, hogy Ő éljen, cselekedjen és szeressen bennünk.

Ha megéljük ezt az igét, még ennél is nagyobb hatása lesz: általa megszülethet Jézus közöttünk, a keresztény közösségben, a családban, a csoportban, ahová tartozunk. János az egész népre vonatkozóan mondta: és Isten „közöttük élt” (Jn 1,14), a népe között.

Ezért szeretnénk egymást segítve egyengetni kapcsola­taink ösvényeit, elkerülni minden visszásságot és meg­élni az irgalmasságot, amire meghívást kaptunk ebben az évben. Így együtt lehetünk majd az az otthon, az a család, amely be tudja fogadni Istent.

És eljön a karácsony: Jézus nyitott kapukat talál majd és itt marad közöttünk.

Fabio Ciardi OMI

Fordította: Reskovits Ágnes

Az élet igéje – 2015. november

„Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21)
Jézus utolsó imájában ünnepélyesen fordul az Atyához. Azt kéri tőle, ami leginkább a szívén fekszik.

Isten ugyanis azért teremtette az emberiséget, hogy az Ő családja legyen, szeretné megosztani velünk minden gazdagságát és a maga isteni életét. Vajon mi a szülők álma gyermekeikről, ha nem az, hogy szeressék, segítsék egymást és összefogjanak? S vajon mi a legnagyobb fájdalmuk, ha nem az, amikor megosztottságot tapasztalnak közöttük a féltékenykedés és az anyagi érdekek miatt, olykor annyira, hogy nem is szólnak egymáshoz? Isten is öröktől fogva összetartónak álmodta meg családját, amely a gyermeki szeretetközösségben él vele és egymással.

Isten azért teremtette az emberiséget, hogy a családja legyen.

A teremtéstörténet drámai hangon beszél a bűnről és az emberiség családjának fokozatos széttöredezéséről. A Teremtés könyvében olvashatjuk, hogy a férfi a nőt vádolja, Káin megöli saját testvérét, Lámech büszkélkedik, hogy milyen nagy bosszút állt, Bábel meg nem értést hoz és szétszórja a népeket… Isten terve mintha megbukott volna.

Isten mégsem adja fel és kitartóan munkálkodik családjának újraegyesítésén. A történet Noéval kezdődik, Ábrahám kiválasztásával, a választott nép megszületésével, és így tovább, egészen addig, hogy elküldi a földre saját fiát, és hatalmas küldetést bíz rá: egyetlen családba kell egyesítenie szétszóródott gyermekeit, egyetlen nyájba gyűjtenie az elveszett bárányokat, le kell döntenie a népek között az ellenségeskedést és a válaszfalakat, hogy egyetlen új néppé legyenek (vö. Ef 2,14-16).

Isten továbbra is az egységről álmodik, ezért Jézus, mint legnagyobb ajándékot, ezt kéri mindnyájunk számára: „Értük könyörgök, Atyám,”

„Legyenek mindnyájan egy”

Minden család magán hordozza a szülők vonásait. Ez Isten családjára is igaz. Isten a Szeretet, nemcsak azért, mert szereti teremtményeit, hanem azért is, mert a három isteni személy önmagában is szeretet az ajándékozás és a kommunió kölcsönösségében. Az emberiséget a teremtéskor saját képére és hasonlatosságára alakította, beleoltotta saját képességét a kapcsolatra, hogy minden teremtmény önmaga kölcsönös odaajándékozásában élhessen.

Jézus műve valójában az, hogy bennünket mind eggyé tesz, amint Ő egy az Atyával, úgy minket is egyetlen családdá, egyetlen néppé alakít. Ezért lett egy közülünk, aki magára vette és a keresztre szögezte megosztottságainkat és bűneinket.

Az utat is megmutatta, amely az egységre vezet: „ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Ahogy a főpap megjövendölte: „Jézus meg fog halni (…), hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse.” (Jn 11,52) Halála és föltámadása titkában újra egyesített magában mindent (vö. Ef 1,10), helyreállította a bűn által megtört egységet, egybegyűjtötte a családot az Atya körül és újra testvérekké tett bennünket. Jézus teljesítette küldetését. Csak a mi részünk van hátra, a mi beleegyezésünk, a mi „igenünk” az Ő imájára:

„Legyenek mindnyájan egy”

Vajon mivel járulhatunk hozzá e kérés beteljesedéséhez?

Mindenekelőtt azzal, hogy magunkévá tesszük. Kölcsönadhatjuk Jézusnak az ajkunkat és a szívünket, hogy továbbra is ezekkel a szavakkal fordulhasson az Atyához, és minden nap bizalommal ismételhesse meg ezt az imát. Az egység ajándékát az égből kapjuk, tehát szüntelenül, fáradhatatlan hittel kell kérnünk.

Továbbá azzal, hogy folyamatosan erre irányuljanak gondolataink és vágyaink. Ha ez Isten álma, akkor ez legyen a mi álmunk is. Időről időre, minden döntés, minden választás, minden tett előtt tegyük fel a kérdést, hogy ez az egység építését szolgálja-e, a legjobb választásunk-e ez az egység szempontjából?

Végül oda kellene sietnünk, ahol legnyilvánvalóbb az egység hiánya, és magunkra venni ezeket a helyzeteket, mint Jézus. Legyen az családi viszály vagy nézeteltérés az ismerősök között, feszültség a szomszédokkal vagy ellentét a munkahelyen, plébánián, esetleg az egyházak között. Ne meneküljünk el onnan, ahol békétlenség uralkodik vagy meg nem értés, ne legyünk közömbösek, hanem vigyük oda a meghallgatásban, figyelmességben megnyilvánuló szeretetet, mely osztozni tud a széthúzásból születő fájdalomban.

Mindenekfelett pedig éljünk egységben mindazokkal, akiknek Jézussal azonos az ideáljuk, akik vele együtt kérik az egységet, és ne tulajdonítsunk különösebb jelentőséget a félreértéseknek vagy a véleménykülönbségeknek, örüljünk jobban annak, ami kevésbé tökéletes, de egységben van, mint annak, ami tökéletesebb, de nincs egységben. Fogadjuk el örömmel a különbözőségeket, sőt tekintsük gazdagságnak az egység szempontjából, amely soha nem jelent beszűkülést, nem uniformizmus.

Ez időnként valóban keresztre feszít bennünket, de Jézus épp ezt az utat választotta, hogy helyreállítsa az emberiség családjának egységét, és vele együtt mi is ezt az utat szeretnénk végigjárni.

Fabio Ciardi OMI

Fordította: Reskovits Ágnes

Az élet igéje – 2015. október

Inkább tanúk, mint tanítók

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)

Ez a keresztények sajátos jellemzője, ennek alapján lehet felismerni és megkülönböztetni őket.

Az első századokból, a kereszténység kezdeteiről származik egy lenyűgözően szép írás, a Diognétoszhoz írt levél, mely így szól: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, s még öltözködésük alapján sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk.” Ugyanolyanok, mint a többi ember. Mégis van egy titkuk, amely lehetővé teszi, hogy mélyen behatoljanak a társadalomba és olyanok legyenek a világban, mint a testben a lélek (vö. 5-6. fej.).

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Vajon Jézus tanítványai valóban a kölcsönös szeretetről ismerhetők fel? „Az Egyház története az életszentség története” – írta II. János Pál pápa. „Azt azonban be kell látnunk, hogy a történelem sok olyan eseményt is följegyzett, melyek a kereszténység ellen-tanúságai” (Incarnationis Mysterium, 11). A keresztények évszázadokon keresztül végeláthatatlan háborúkat folytattak Jézus nevében, és továbbra is megosztottságban élnek. Ma is akadnak még olyanok, akik a keresztény név hallatán a keresztes háborúkra gondolnak és az inkvizícióra, vagy egy elavult erkölcsi rend átmentőit látják a keresztényekben, akik a tudományos fejlődés útjában állnak.

Az első keresztények idejében, a születő jeruzsálemi közösségben ez nem így volt. Csodálták őket az emberek a vagyonközösség miatt, a köztük uralkodó egység, valamint „a szív öröme és egyszerűsége” miatt, ami jellemezte őket (vö. Apcsel 2,46). „A nép magasztalta őket”, olvassuk szintén az Apostolok Cselekedeteiben, és ezért „a hívők – férfiak és nők – egyre nagyobb számban csatlakoztak az Úrhoz.” (Apcsel 5,13-14). A közösség életének tanúságtétele nagy vonzerővel bírt. Vajon miért nem arról ismernek föl ma is bennünket, hogy szeretünk? Komolyan vesszük Jézus új parancsát?

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

A katolikus világban az október hónapot általában a missziónak szentelik, hogy elgondolkodjunk a jézusi küldetésen, hogy menjünk el az egész világra és hirdessük az evangéliumot, valamint imádkozzunk és támogassuk azokat, akik ott vannak az első sorokban. Ez az életige segítségünkre lehet, hogy ismét a keresztény üzenet igazi lényegére figyeljünk. Nem hittérítésről van szó, nem prozelitizmusról, nem arról, hogy a szegényeket azért segítjük, hogy megtérjenek. De még csak nem is kiállás elsődlegesen a komoly erkölcsi értékek mellett, vagy szilárd állásfoglalás az igazságtalanság és a háború ellen, bár ez mind kötelességünk, amitől keresztényként nem tekinthetünk el. A keresztény üzenet mindenekelőtt tanúságtétel az életünkkel, és ezt Jézus minden egyes tanítványának személyesen is gyakorolnia kell: „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók” (Evangelii nuntiandi, 41). Sokan a betegeknek vagy a szegényeknek szentelik az életüket, és készek otthagyni még hazájukat is, hogy veszélyes helyeken ott álljanak a legelesettebbek mellett. Az ő példájuk nemegyszer megérinti azokat is, akik az egyház ellen vannak.

Jézus azonban mindenekelőtt kéri az egész közösség tanúságtételét, amely bizonyítja az evangélium igazságát. Bizonyítania kell, hogy az élet, amelyet Jézus hozott, valóban új társadalmat teremt, ahol hiteles testvéri kapcsolatok működnek, él a kölcsönös segítség és szolgálat, valamint együtt figyelnek a legtörékenyebbekre és legelesettebbekre.

Az egyház életében léteznek erre példák: A ferencesek és a jezsuiták kisebb településeket építettek a bennszülöttek számára Dél-Amerikában, mások a monostorok körül segítettek kialakítani a városokat. Ma is vannak olyan egyházi mozgalmak és közösségek, amelyek tanúságtevő városkákat létesítenek, ahol egy új társadalom jelei láthatók az evangéliumi élet, a kölcsönös szeretet gyümölcseként.

„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Ha egy család minden nap megújítja elhatározását, hogy konkrétan a kölcsönös szeretetben akar élni, az fénysugár lehet a közömbös világban a szomszédsága számára. Egy „környezeti sejt”, néhány ember, ha megegyezik abban, hogy radikálisan megvalósítja munkahelyén, amit az evangélium kér, akkor az megtörheti a hatalomért való versengés logikáját, együttműködésre vezethet, és nem remélt testvéri légkör megszületéséhez.

Talán nem így tettek az első keresztények is a Római Birodalomban? Nem így terjesztették el a kereszténység átalakító erejű újdonságát? Legyünk mi a mai „első keresztények”, akik hozzájuk hasonlóan megbocsátunk, mindig új szemmel látjuk és segítjük egymást. Egyszóval szeressük egymást olyan mértékkel, ahogy Jézus szeretett, és legyünk biztosak benne, jelenlétének ereje közöttünk másokat is magával ragad, hogy a szeretet isteni logikája szerint éljenek.

Fabio Ciardi OMI

Az élet igéje, 2015. szeptember

Lépjünk ki a templom falai közül!

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mk 12,31)

Az evangélium egyik olyan igéje ez, amely megkívánja, hogy azonnal életre váltsuk, rögvest. Oly tiszta és világos – egyben magas követelmények elé is állít –, hogy nem kíván sok magyarázatot. Ahhoz azonban, hogy megértsük, micsoda erő rejlik benne, hasznos lesz megvizsgálnunk a szövegkörnyezetét.

Jézus éppen egy írástudónak válaszol – egy Biblia-szakértőnek –, aki azt kérdi tőle, melyik a legfőbb parancsolat. Ez még nyitott kérdés volt, különösen azóta, amióta a Szent Írásban meghatároztak 613 betartandó előírást.

A különbözőség kihív önmagunkból.

Néhány évvel korábban élt az egyik legnagyobb mester, Sammaj rabbi, aki nem akarta kijelölni a legfőbb parancsot. Mások viszont, ahogy majd Jézus is, a szeretet központi szerepét hangsúlyozták. Hillél rabbi azt mondta: „Ne tedd azt felebarátodnak, ami számodra gyűlöletes; ebben áll az egész törvény. A többi csak magyarázat.” ¹

Jézus nem csak a szeretet központi szerepét tanítja, hanem egyetlen parancsba foglalja az Isten (vö. MTörv 6,4) és a felebarát iránti szeretetet (vö. Lev 19,18). Így válaszol ugyanis az írástudó kérdésére: „Ez az első [parancs]: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.”

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”

Az egyetlen parancsnak ez a második része, melyben az első rész az Isten iránti szeretetet fejezi ki. Isten ugyanis annyira szívén viseli minden teremtményét, hogy Iránta való szeretetünket azzal fejezhetjük ki legjobban, azzal szerezhetünk Neki örömet, ha szeretetének megnyilvánulása vagyunk minden ember iránt.

A próféták századok óta próbálták elmagyarázni Izrael népének, hogy Isten szeretetet kér és nem áldozatot, égőáldozatot (vö. Oz 6,6).

Minden idők keresztényeihez szól a felhívás, hogy váltsuk életre az istentiszteletet, lépjünk ki a templom falai közül, ahol Istent imádjuk, szeretjük, dicsőítjük, és lépjünk oda az emberekhez, váltsuk életre, amit az imádságból és az Istennel való egyesülésből tanultunk.

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”

Hogyan éljük hát az Úrnak ezt a parancsát?

Mindenekelőtt emlékezzünk, hogy ez elválaszthatatlanul összetartozik az Isten iránti szeretet parancsával. Időt kell szánnunk arra, hogy megismerjük, mi is a szeretet, hogyan szeressünk, tehát teret kell adni az imádságnak, az elmélkedésnek, a párbeszédnek Istennel: Tőle tanulhatjuk ezt meg, Ő a Szeretet.

Ahhoz, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint saját magunkat, úgy kell ismernünk őt, mint saját magunkat. Úgy kellene szeretnünk, ahogy a másik szeretné, hogy szeressük, és nem a saját kedvünk szerint. Most, hogy egyre inkább soknemzetiségű társadalomban élünk, még nagyobb a kihívás, mert nagyon különböző környezetből származunk. Aki másik országba költözik, annak meg kell ismernie annak a népnek a hagyományait és értékeit, csak így tudja megérteni és szeretni a társait. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik befogadják az otthontalan és a nyelvet sem ismerő bevándorlókat beilleszkedési problémáikkal együtt.

A különbözőség egy családon belül is előfordul, vagy a munkahelyen, a szomszédságban, még akkor is, ha azonos kultúra képviselői vannak együtt. Ha mi örülnénk annak, ha valaki időt szánna ránk és meghallgatna bennünket, vagy segítene felkészülni egy vizsgára, vagy munkát keresne nekünk, esetleg rendbe tenné a lakásunkat, akkor talán a másik embernek is hasonló vágyai vannak. Jó lenne, ha rá tudnánk érezni, ha odafigyelnénk rá, őszintén meghallgatnánk, megpróbálnánk belebújni a bőrébe.

A szeretet minősége is számít. Pál apostol a híres szeretethimnuszban felsorolja néhány jellemzőjét, ezeket jó észben tartani: türelmes, jót akar a másiknak, nem irigykedik, nem fölényes, a másikat fontosabbnak tekinti magánál, tisztelettudó, nem a maga javát keresi, nem gerjed haragra, nem rója föl a rosszat, mindent betakar, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1Kor 13,4-7).

Mennyi lehetőség, mennyi árnyalat, hogy megéljük:

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”

Végül gondoljunk arra is, hogy az emberi életnek ez az alapvető normája, tulajdonképpen a híres „aranyszabály”, amely minden vallásban és még a „laikus” kultúra nagy mestereinek tanításában is megtalálható.

Fogjunk össze és teremtsünk új mentalitást, amely értékeli a másik embert, tiszteli a személyt, törődik a kisebbségekkel, odafigyel a leggyengébbekre és félre tudja tenni a saját érdekeit, hogy a másik ember érdekeit tegye az első helyre.

Ha mindannyian valóban tudatában lennénk, hogy úgy kell szeretnünk a felebarátot, mint önmagunkat, hogy ne tegyük a másikkal azt, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek, és azt tegyük vele, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek, akkor véget érnének a háborúk, megszűnne a korrupció, nem lenne többé utópia az egyetemes testvériség, és hamarosan megvalósulna a szeretet civilizációja.

1TB, Shab. 31a

Fabio Ciardi OMI

Fordította: Reskovits Ágnes

Fotó: Commons.wikipedia.org

Az élet igéje, 2015. augusztus

„Járjatok szeretetben” (Ef 5,2)

Ez az ige röviden összefoglalja az egész keresztény etikát. Cselekedeteink akkor tükrözik Isten teremtő elgondolását, akkor lesznek hitelesen emberiek, ha a szeretet mozgat bennünket. Járjatok szeretetben, ez életünk útjára utal, amelyen csak a szeretettől késztetve érhetünk célba, ebben áll a törvény.
Pál apostol az efezusi keresztényekhez intézi ezt a buzdítást, ebben foglalja össze, amit a keresztény életről írt: vessük le a régi embert és öltsük magunkra az újat, mondjunk igazat és beszéljünk őszintén egymással, aki lopott, ne lopjon többé, bocsássunk meg egymásnak és cselekedjünk jót. Egyszóval „járjunk szeretetben”.
Ez az ige kísér majd bennünket egész hónapon át, olvassuk hát el a teljes mondatot, amelyből vettük: „Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és járjatok szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek.”
Pál úgy tartja helyesnek, hogy minden tettünkben Isten legyen a példaképünk. Ha Istenre a szeretet jellemző, akkor ez a gyermekeire is legyen igaz: ebben kell utánozniuk őt.
Vajon hogy ismerhetjük meg Isten szeretetét? Pál világosan tudja: ez Jézusban mutatkozik meg, ő mutatja meg, hogyan és mennyire szeret Isten. Az apostol ezt személyesen is megtapasztalta: „szeretett engem és feláldozta magát értem” (Gal 2,20), ezt most elmondja mindenkinek, hogy az egész közösség megtapasztalhassa.

„Járjatok szeretetben”

Milyen mértékkel szeretett minket Jézus? Mihez kell mérnünk a szeretetünket?
Tudjuk, hogy az ő szeretete határtalan, nem zár ki senkit és nem is személyválogató. Jézus meghalt mindenkiért, az ellenségeiért is, azokért, akik megfeszítették, épp úgy, mint az Atya, aki egyetemes szerete­tében fölkelti napját és esőt küld jókra és gonoszakra, bűnösökre és igazakra egyaránt. Leginkább a kicsikkel és a szegényekkel törődött, a betegekkel és a kitaszítot­takkal. Nagyon szerette a barátait, különösen közel állt tanítványaihoz. Bőven árasztotta szeretetét, olyannyira, hogy még az életét is odaajándékozta.
Most mindannyiunkat arra hív, hogy osztozzunk szeretetében, és úgy szeressünk, ahogy Ő szeretett.
Első hallásra ijesztő lehet ez a meghívás, mert túl sokat kér. Hogy utánozhatnánk Istent, aki mindenkit mindig elsőként szeret? Hogy szerethetnénk Jézus mértékével? Hogyan „járjunk szeretetben” az életige szerint?
Ez csak úgy lehetséges, ha előbb mi magunk is meg­tapasztaljuk, hogy szeretnek bennünket. „Járjatok szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket”, úgy is mondhatnánk: azért, mert Krisztus is szeretett minket.

„Járjatok szeretetben”

Járjatok: azt jelenti, alakítsátok eszerint lépteiteket, cselekedeteiteket, viselkedéseteket, azaz minden tettünket a szeretet indítsa és irányítsa, tehát egy dinamikus folyamatról van szó: Pál szeretné megértetni velünk, hogy a szeretetet tanulnunk kell, hogy hosszú utat kell megtennünk, hogy Istenhez hasonlóan nagylelkűek legyünk. Pál más képeket is használ, hogy leírja ezt az állandó folyamatot, az újszülöttek növekedésének példáját hozza egészen a felnőtt korig (vö. 1Kor 3,1–2), másutt ültetvényről beszél, épületről, a pályán futók küzdelméhez hasonlítja, míg el nem nyerik a díjat (vö. 1Kor 9,24).
Soha nem mondhatjuk, hogy megérkeztünk. Időre és kitartásra van szükség, hogy célba érjünk, nem szabad feladnunk a nehézségek láttán, vagy megtorpannunk, ha elbuktunk vagy elhibáztuk. Legyünk mindig készek újrakezdeni, és ne elégedjünk meg a középszerűséggel.
Szent Ágoston talán saját megszenvedett útjára gon­dolt, amikor így írt erről: „Soha ne elégedj meg azzal, ami vagy, ha el akarod érni azt, ami még nem vagy. Ugyanis ha megállsz ott, ahol jól érzed magad, és még azt is mondod: „Ennyi elég”, akkor azonnal elsüllyedsz. Folyamatosan tégy hozzá valamit, haladj, folytasd uta­dat: ne állj meg közben, ne nézz hátra és ne is térj le az útról. Aki nem megy előre, az lemarad.”

„Járjatok szeretetben”

Hogyan haladhatnánk gyorsabban a szeretet útján?
Mivel a meghívás az egész közösségnek szól – „éljetek” –, ezért segítenünk kell egymást. Szomorú és nehéz ugyanis egyedül útnak indulni.
Kezdhetnénk azzal, hogy alkalmat találjunk arra, hogy újra kimondjuk egymásnak – baráti körben, a családban vagy keresztény közösségünk tagjaival –, hogy együtt akarunk haladni.
Osszuk meg jó tapasztalatainkat arról, ahogy szerettünk, hogy tanulhassunk egymástól.
Aki megért, azzal osszuk meg bizalmasan azt is, amikor letértünk az útról, az elkövetett hibákat, hogy kijavíthassuk.
A közös ima is fényt és erőt adhat az úton.
Egységben egymással, és Jézussal közöttünk – aki az Út –, egészen végig tudjuk majd járni „szent utazásunkat”: szeretetet hintünk magunk körül, és elérjük a célt: a Szeretetet.

Fordította: Reskovits Ágnes

Az élet igéje, 2015. július

„Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33)

E szavakkal zárul Jézus búcsúbeszéde tanítványai körében az utolsó vacsorán, azelőtt, hogy halálra adnák. Ezt megelőzően magvas, lényegre törő beszélgetés során  tárta fel mély kapcsolatát az Atyával, és a tőle kapott küldetését.   

Jézus most elhagyja a földet és visszatér az Atyához, a tanítványok pedig a világban maradnak, hogy folytassák művét. Jézushoz hasonlóan   gyűlölni és üldözni fogják, még halálra is adják  őket (vö. 15, 18.20; 16,2). Nehéz teljesíteni küldetésüket, amint Jézusnak is nehéz volt. Ő jól ismer minden nehézséget és próbatételt, amellyel barátai találkozni fognak: „A világban üldözést szenvedtek” – mondta épp az imént (16,33).

Jézus az utolsó vacsorán összegyűlt apostolokhoz szól, de szeme előtt lebeg a tanítványok minden nemzedéke, akik a századok folyamán követni fogják, így a mi nemzedékünk is.

Valóban ránk is érvényes, hogy az utunkat kísérő örömök mellett ott van az „üldöztetés” is: a jövőt illető bizonytalanság, a munkanélküliség, a szegénység és a betegség, a természeti katasztrófa vagy a háború  szenvedései, az otthoni vagy a népek közötti  erőszak. Ott vannak a kereszténységünkből adódó üldöztetések is: a mindennapos harc, hogy az evangéliumhoz hűen éljünk, a tehetetlenség érzése a társadalomban, amely mintha közömbös lenne az isteni üzenettel szemben, vagy a gúnyolódás, a lenézés, sőt, még a nyílt üldöztetés is az egyházzal szembenálló emberek részéről.

Jézus személyesen is átélte, tehát jól ismeri az üldöztetést, mégis azt mondja:

„Bízzatok, én legyőztem a világot!”

Határozott és biztos állítása ellentmondásnak tűnik. Hogy mondhatja Jézus, hogy legyőzte a világot, amikor néhány pillanattal azután, hogy ezt kimondta már el is fogták, megostorozták, elítélték,  a legkegyetlenebb és legszégyenteljesebb módon megölték? Hogy győzött volna, amikor inkább úgy tűnik, elárulják, megtagadják, megsemmisítik és csúfos vereséget szenved.

Miben áll a győzelme? Természetesen a feltámadásban: a halál nem tudja őt birtokában tartani. Győzelme oly hatalmas, hogy bennünket is részesít belőle: jelenvalóvá lesz közöttünk és magával visz az élet teljességébe, az új teremtésbe.

De már ez előtt is megnyilvánult a győzelme, szeretetének legnagyobb tettében, amikor életét adta értünk. Ebben a vereségben teljes mértékben győzedelmeskedik. Behatol a halál minden apró szegletébe, és megszabadít bennünket attól, ami nyomaszt, mélyen átalakít, és ezen túl mindenben, ami negatív, ami sötétség vagy fájdalom, abban vele találkozhatunk, Ő Isten, a Szeretet, a teljesség.

Pált rendkívüli öröm tölti el valahányszor Jézus győzelmére gondol. Azt mondja, hogy ha Jézus diadalmaskodott minden viszontagságon, és még a halált is legyőzte, akkor vele és benne mi is le tudunk győzni minden nehézséget, sőt, általa, aki szeret minket, nem csak győztesek vagyunk, hanem biztosak „abban, hogy sem halál, sem élet […], sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,37; vö. 1Kor 15,57).

Így már érthető Jézus felhívása, hogy semmitől se féljünk:

„Bízzatok, én legyőztem a világot!”

Egész hónapban Jézusnak ezt az igéjét tarjuk szem előtt, hogy bizalommal és reménnyel töltsön el. Bármilyen kemény és nehéz körülmények közé kerüljünk is,  biztosak lehetünk abban, hogy Jézus már magára vette és legyőzte azokat.

Bennünk ugyan nincs  akkora lelki erő, mint Jézusban volt, de Ő velünk van és velünk harcol. Amikor  fejünk felett összecsapnak a nehézségek, a próbatételek és a kísértések hullámai, azt mondhatjuk neki: „Ha te legyőzted a világot, akkor  az én üldöztetésemet is le tudod győzni.  A családommal, a munkatársaimmal együtt úgy érzem,  hogy ez áthághatatlan akadály, úgy tűnik, nem győzzük, de veled közöttünk bátorságot és erőt meríthetünk, hogy szembenézzünk ezekkel a viszontagságokkal és  felülkerekedjünk rajtuk. 

Nem diadalmaskodó  elképzelésünk van a keresztény életről, mintha minden könnyű lenne és eleve megoldott. Jézus épp akkor győzedelmeskedik, amikor a szenvedés, az igazságtalanság, az elhagyatottság és a halál küzdelmét éli át.  A diadal azt jelenti, hogy szeretetből szembe tudunk nézni a fájdalommal, és hiszünk az életben a halál után.

Jézushoz és a vértanúkhoz hasonlóan egyes kérdésekben mi is csak a mennyországban fogjuk meglátni a teljes győzelmet a rossz felett. Sokszor félünk a mennyországról beszélni, mintha ez a gondolat valami kábítószer lenne, hogy ne kelljen bátran szembenézni a nehézségekkel, érzéstelenítő, hogy enyhítsük a szenvedést, ürügy, hogy ne kelljen harcolnunk az igazságtalanság ellen. De nem így van,  a Mennyország reménye és a feltámadásba vetett hit határozottan arra késztet, hogy szembenézzünk a viszontagságokkal, támaszt nyújtsunk másoknak a próbatételek idején, és elhiggyük, hogy az utolsó szó a szereteté, mely legyőzi a gyűlöletet, az életé, mely diadalt arat a halálon.

Tehát, amikor nehézségekkel találkozunk személyesen, vagy a mellettünk élőkben, vagy a világ különböző részein élő emberekben, forduljunk megújult bizalommal Jézushoz, aki jelen van bennünk és közöttünk. Ő legyőzte a világot és bennünket is részesít győzelmében, kitárja előttünk a mennyország kapuját, ahová azért ment, hogy helyet készítsen nekünk. Innen meríthetünk bátorságot, hogy szembenézzünk a próbatételekkel  és mindent le tudunk győzni Jézusban, aki erőt ad. 

                                                                                                                                    Fabio Ciardi OMI

Az élet igéje, 2015. június

Márta és Mária – örebroi Szent Miklós templom Az  egyetlen szükséges, hogy meghallgassuk és megéljük Jézus igéit.

Odaadó figyelem

„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.” (Lk 10,41-42)

Micsoda szeretettel ejti ki Jézus ezt a nevet: Márta, Márta. Gyakran meg szokott állni ebben a betániai házban, Jeruzsálem kapujában megpihenni tanítványaival. Kint a városban vitába kell szállnia, szembeszegülnek vele és visszautasítják, itt viszont békére és befogadásra talál.

Márta tevékeny és kezdeményező. Ezt bizonyítja testvére halálának az esete is, amikor nem hagyja annyiban a beszélgetést Jézussal, hanem tovább kérleli őt. Márta erős asszony és mély hitről tesz tanúságot: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Hiszed ezt?” – kérdezi tőle Jézus, és ő habozás nélkül válaszol: „Igen, Uram, hiszem.” (vö. Jn 11,25-27)

Most is sürög-forog, hogy méltóképpen fogadja a Mestert és tanítványait. Ő a háziasszony (a neve, Márta is azt jelenti, úrnő, gazdaasszony), tehát felelősnek érzi magát. Valószínű vacsorát készít a tisztelt vendégnek. Mária, a húga magára hagyja őt teendőivel. A keleti szokásokkal ellentétben nem a konyhában tartózkodik, hanem a férfiak között hallgatja Jézust. A lábához ül, az igazi tanítványokra jellemző módon. Ezért jegyzi meg Márta méltatlankodva: „Uram, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” (Lk 10,40) Erre válaszol aztán Jézus nagy szeretettel, de határozottan:

„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.”

Talán nem örült Jézus a tevékenykedésnek, Márta nagylelkű szolgálatának? Nem értékelte a vendéglátást, és nem kóstolta volna meg szívesen az ételt, amit éppen készített neki? Nem sokkal ez után az eset után példabeszédeiben méltatja az intézőket, a vállalkozókat és a szolgákat, akik jól gazdálkodnak és kamatoztatják talentumaikat (vö. Lk 12,42; 19,12-25). Még a fineszességüket is megdicséri (vö. Lk 16,1-8). Hogy ne örülne, amikor látja, micsoda lendület van ebben az asszonyban, és micsoda ragyogó vendégséget rendez nekik.

Amit kifogásol, az a türelmetlenség, az aggodalom, ami a munkáján érződik. Márta „sürög-forog” (Lk 10,40), izgul és nyugtalan. Már nem ő irányítja a munkát, hanem a munka kerekedett felül rajta és az uralja őt. Már nem szabad, hanem az elfoglaltságának rabja lett.

Talán nem esik meg néha velünk is, hogy beleveszünk ezernyi tennivalónkba? Magával ragad és elvonja figyelmünket az internet, a chat, a sok fölösleges sms. Vagy akkor is, amikor komoly elfoglaltságok kötnek le: elfeledkezünk arról, hogy figyelmesek legyünk mások iránt és meghallgassuk, aki mellettünk van. Főként fennáll a veszélye, hogy szem elől tévesztjük, miért is, kiért is dolgozunk. A munka és más elfoglaltságuk önmagukban válnak céllá.

Más esetekben a nyugtalanság, a félelem ragad magával különböző problémák miatt: családi, anyagi, munkahelyi vagy iskolai nehézségek aggasztanak, saját jövőnk vagy a gyermekeinké, és elfelejtjük Jézus szavait: „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.” (Mt 6,31-32) Mi is megérdemeljük a dorgálást Jézustól:

„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.”

Vajon mi az egyetlen szükséges? Az, hogy meghallgassuk és megéljük Jézus igéit. Ezzel szemben – és Jézussal, aki szól – nem lehet semmi ellenvetésünk. Ha valóban vendégül akarjuk látni az Urat, hogy otthon érezze magát, akkor be kell fogadnunk, amit mond. Úgy, ahogyan Mária tette, ő mindenről elfeledkezett, Jézus lábaihoz ült, és egyetlen szavát sem hagyta figyelmen kívül. Ne akarjunk kitűnni vagy példát mutatni, csak Jézus kedvét keressük, azt, amivel az ő országát szolgálhatjuk!

Amint Márta, mi is meg vagyunk hívva, hogy „sürögjünk-forogjunk” mások javára. Jézus azt tanította, hogy az Atya örül, ha „sok gyümölcsöt” termünk (vö. Jn 15,8), és még nála is nagyobb dolgokat fogunk tenni (vö. Jn 14,12). Elkötelezettséget, odaadást kér a munkában, találékonyságot, merészséget és vállalkozó szellemet. De nem kedves előtte a nyugtalanság és a félelem, azt akarja, hogy béke töltsön el bennünket, mert tudjuk, hogy Isten akaratát teljesítjük.

Az egyetlen szükséges tehát az, hogy Jézus tanítványaivá váljunk, hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk, és figyeljünk a sugallataira, halk hangjára, amely pillanatról pillanatra vezet bennünket. Így Ő fog irányítani minden tettünkben.

Így nem leszünk szétszórtak és nem fogunk beleveszni a „sürgés-forgásba”, mert Jézus igéit követve csak a szeretet vezet majd bennünket. Bármilyen elfoglaltság közepette is csak egyetlen dolgot fogunk tenni: szeretünk.

Fabio Ciardi OMI

Fordította: Reskovits Ágnes

Fotó: commons.wikimedia.org / David Castor

Az élet igéje 2015. május

„De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett” (Ef 2,4-5)

Isten, az Úr megjelent Mózesnek a Sínai hegyen, és e szavakkal nyilvánította ki, hogy ki is Ő: „Jahve, Jahve irgalmas és könyörülő Isten, hosszan tűrő, gazdag kegyelemben és hűségben” (Kiv 34,6). A héber Biblia ennek az irgalmas szeretetnek a leírására egy olyan szót használ (raḥămîm), amely az anyaméhet idézi, ahonnan az élet fakad. Isten „irgalmasnak” nevezi magát, és ezzel elmondja, mennyire gondját viseli minden teremtményének, akár egy édesanya gyermekének: szereti, vele van, óvja és gondoskodik róla. A Biblia egy másik szót is használ (ḥesed), hogy még inkább kifejezze az irgalom-szeretet jellegét: hűség, jóakarat, jóság, szolidaritás.

A Magnifikátban Mária is a Mindenható irgalmáról énekel, mely nemzedékről nemzedékre megmarad (vö. Lk 1,50).

Jézus is beszél Isten szeretetéről, és azt mondja, olyan, mint egy „Atya”, aki velünk van és odafigyel minden szükségünkre, kész megbocsátani, és mindent megad, amire szükségünk van: „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” (Mt 5,45) Szeretete valóban „nagy” és „gazdag”, ahogy olvassuk az efezusiakhoz írt levélben, amelyből az élet igéjét vettük:

„De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett”

Pál szinte örömujjongásban tör ki Isten rendkívüli tetteit látva: halottak voltunk és életre keltett, új élettel ajándékozott meg minket.

Az emberiség tragikus körülmények között élt a vétkek és a bűnök terhe alatt, rossz és önző vágyak fogságában, az Isten ellen lázadó rossz erők hatalmában. Isten azonban nem bünteti meg, hanem életre kelti: nem a harag vezérli, hanem az irgalom és a szeretet.

Jézus már utalt erre, amikor elmondta a példabeszédet a két fiú apjáról, aki tárt karokkal fogadta vissza embertelen körülmények közé süllyedt kisebbik fiát. Ez hangzott el a jó pásztorról szóló példabeszédben is, aki az elveszett bárány keresésére indul, vállára veszi és hazaviszi; vagy az irgalmas szamaritánus története is, aki bekötözte a rablók kezére került ember sebeit (vö. Lk 15,11-32, 3-7; 10,30-37).

Isten, az irgalmas Atya, akiről a példabeszédek szólnak, nem csak megbocsátott, hanem fia, Jézus életét ajándékozta nekünk, az isteni élet teljességét.

Ezért zeng a hála himnusza:

„De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett”

Az élet igéje hallatán a mi szívünkből is öröm és hála törhet fel, mint annak idején Pál és az első keresztény közösség szívéből. Isten mindannyiunknak megmutatja, hogy „gazdag az irgalmasságban”, és „nagy szeretetéből” kész megbocsátani és újra bízni bennünk. Nincs olyan helyzet – bármilyen bűnös, fájdalmas vagy magányos körülmények között legyünk is –, hogy Ő ne lenne velünk, ne szegődne mellénk az úton. Mindig bizalommal van irántunk, lehetőséget ad és erőt, hogy föltámadjunk és mindig újrakezdjünk.

Ferenc pápa két évvel ezelőtt március 17-én az első Úrangyala imádság alkalmával Isten irgalmáról beszélt. Aztán újra és újra előhozta ezt a témát. Akkor így szólt: „Isten arca egy irgalmas Atya arca, aki mindig türelmes… megértő, aki vár ránk és soha nem fárad bele, hogy megbocsásson…” Rövid üdvözletét így zárta: „Ő szerető Atya, aki mindig megbocsát, aki irgalmas szívű mindannyiunk iránt. Tanuljunk meg mi is irgalmasnak lenni mindenkivel.”

Felhívása konkrét útmutatás számunkra, hogy hogyan éljük meg ezt az igét.

Ha Isten gazdag az irgalomban és nagy szeretettel van irántunk, akkor mi is arra kapunk meghívást, hogy irgalmasok legyünk a többi emberrel. Ha Isten szereti a rosszakat is, akik az ellenségei, akkor nekünk is meg kell tanulnunk, hogy szeressük azokat, akik nem „szeretetreméltóak”, sőt még az ellenségeinket is. Talán nem azt mondta Jézus: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak”? (Mt 5,7) Nem azt kérte: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas”? (Lk 6,36) Pál is arra hívja meg az Istentől kiválasztott és szeretett közösségeket, hogy öltsék magukra „az irgalmasságot, a jóságot, alázatot, szelídséget és a türelmet” (Kol 3,12).

Ha hiszünk Isten szeretetében, akkor mi is tudunk majd szeretni, és felebarátaink mellé állunk a fájdalmas helyzetekben és a szükségben, mindent megbocsátunk, oltalmunkba vesszük őket és gondoskodunk róluk.

Ha így élünk, tanúságot teszünk Isten szeretetéről, és akivel találkozunk, annak segítünk fölfedezni, hogy Isten gazdag az irgalomban és iránta is nagy szeretettel van.

Fabio Ciardi OMI

Az élet igéje, 2015. április

Mindenkinek mindene lettem” (1Kor 9,22)

Mozaik a Nyolc boldogság hegyén lévő templom előtt. El kell vágnunk, félre kell tennünk mindent, ami leköti a szívünket és a gondolatainkat.

A korintusiakhoz írt első levélben Pálnak védekeznie kell, mert kétségbe vonják apostol voltát. Pál, miután „látta Jézus Krisztust” (vö. 9,1), teljes joggal tart igényt erre a címre. Bár élhetne apostoli jogával és hatalmával, inkább szolidaritást vállal mindenkivel, egy lesz közülük, hogy eljuttassa hozzájuk az evangélium újdonságát.

Ötször is elismétli, hogyan vált eggyé: a zsidókkal, és irántuk való szeretetből alávetette magát a mózesi törvénynek, noha magát nem tartotta a törvény alávetettjének; aztán a nem zsidókkal, akik nem követik a mózesi törvényeket, köztük is úgy van jelen, mintha a mózesi törvényen kívül állna, pedig a nagyon sokat követelő jézusi törvénynek van alávetve. Azokkal, akiket „gyöngének” neveztek – valószínű az aggályos keresztények voltak, akiknek problémát jelentett, hogy a bálványoknak áldozott húsból egyenek –, ő is gyöngévé vált, pedig „erős”, mert szabad ezektől. Egyszóval „mindenkinek mindene” lett.

Elmondja, azért tesz így, hogy mindenkit „megnyerjen” Krisztusnak, és mindenképpen „megmentsen” legalább némelyeket. Tudja, hogy csak néhányan fognak válaszolni szeretetére, de emiatt senkit sem szeret kevésbé, mindenki szolgálatára áll, ahogy az Úr példáján látta: Ő Isten volt, és „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az emberekhez.” (Fil 2,7)

„Mindenkinek mindene lettem”

Chiara Lubich ezt az alapállást hangsúlyozza, amikor a „szeretet művészetéről” beszél, melyet egyetlen kifejezésben összegez: „váljunk eggyé”. A szeretet „diplomáciáját” látja ebben. „Ha valaki sír – írja –, sírjunk vele! Ha nevet, örüljünk vele! Így megoszthatjuk egymással a keresztet, hogy több vállra nehezedjen, és megsokszorozódik az öröm, mert sok szív részesedik benne. […] Váljunk eggyé a felebaráttal Jézus iránti szeretetből, Jézus szeretetével, mígnem a felebarát is, a bennünk lévő isteni szeretettől édesen megsebezve eggyé akar majd válni velünk, és kölcsönösen segíteni kezdjük egymást, megosztjuk álmainkat, terveinket, érzéseinket. […] Ez a szeretet diplomáciája. Kifejeződésében és megnyilvánulásában nagyon hasonlít a szokásos diplomáciához, mert nem mindent mond ki, amit elmondhatna, mert a testvér nem örülne neki, és Isten előtt sem lenne kedves; tud várni, tud szólni és célba tud érni. Az Ige isteni diplomáciája, aki testté lett, hogy átistenítsen minket.”[1]

Chiara finom pedagógiával bemutatja az „eggyé válás” mindennapos akadályait is: „Néha a szétszórtságból, néha a kontroll nélküli vágyból adódik, hogy meggondolatlanul elmondjuk, amit gondolunk, vagy kéretlenül tanácsot adjunk. Máskor azért nem vagyunk kész eggyé válni felebarátunkkal, mert úgy gondoljuk, nem érti meg szeretetünket, vagy más előítéletek fékeznek le irányában. Megakadályozhat az a rejtett szándék is, hogy megnyerjük saját ügyünknek.” Az eggyé váláshoz tehát határozottan „arra van szükség, hogy elvágjunk, vagy félre tegyünk mindent, ami leköti a szívünket és a gondolatainkat.”[2] Folyamatos és fáradhatatlan, kitartó és érdek nélküli szeretetre van szükség, mely Isten nagy és hatalmas szeretetére bízza magát.

„Mindenkinek mindene lettem”

Ez az evangéliumi meghívás nem azt kívánja, hogy kritika nélkül elfogadjuk a másik minden cselekedetét, mintha nem lenne saját életstílusunk vagy saját elképzelésünk. Ha oly mértékben szerettünk, hogy a másikká váltunk, és amiben osztozunk vele, az ajándék, szeretetből, és őszinte kapcsolatot szült közöttünk, akkor meg lehet, sőt meg is kell osztanunk vele gondolatainkat, még akkor is, ha esetleg fájdalmat okozunk ezzel, de végig meg kell maradnunk a legmélyebb szeretetben. Az eggyé válás nem a gyengeség jele, nem nyugodt, békés együttélésre törekvés, hanem egy szabad és szolgálatkész ember megnyilvánulása, amihez bátorságra és határozottságra van szükség.

Fontos, hogy szem előtt tartsuk az eggyé válás célját is.

Pál az üdvösségre szeretné vezetni az embereket, ezzel igazolja, hogy mindenkinek mindene lett. Ez az út, hogy beléphessünk a másikba, és felragyogtassuk a benne élő jót és igazat, felégessük az esetleges hibákat és elültessük benne az evangélium magját.

Ez a szándék „eggyé válásunk” végső oka. A politikának és a kereskedelemnek is érdekében áll közel kerülni az emberekhez, behatolni a gondolataikba és megérteni igényeiket, szükségleteiket, de itt mindig jelen van a törekvés, hogy ez megtérüljön. Az „isteni diplomáciában – Chiara szerint – éppen az a nagy, a sajátos és talán páratlan is, hogy a másik java mozgatja, és az önzésnek még az árnyékától is mentes.”[3]

„Váljunk eggyé” tehát, hogy mindenkit segítsünk növekedni a szeretetben, és így hozzájáruljunk az egyetemes testvériség megvalósulásához, ami Isten álma az emberiségről, Jézus az életét adta ezért.

Fabio Ciardi OMI

---

[1]     “Diplomazia”, in Scritti spirituali/1, Città Nuova, Roma 2003⁵, p. 88-89.
[2]     La vita, un viaggio, Città Nuova, Roma 1994⁴, p. 63.
[3]     “Diplomazia”, cit., p. 89.