A bűntől való szabadulás nem jelenti egyúttal az emberi természetünktől való szabadulást is. Vannak tulajdonságok az emberi természetben, pl. az előítélet, amit a szentnek el kell hagynia. Mást viszont erőszakkal kell lerontania, azaz Isten erejével, amit a Szent Szellemtől kapunk. Továbbá olyan dolgok is vannak, amik ellen nem kell harcolnunk, hanem csendben maradnunk és meglátjuk Isten szabadítását. Ezzel szemben minden olyan elméletet és fogalmat, amely Isten ismeretét válaszfalként akadályozza, szándékosan le kell rombolnunk Isten hatalmának igénybevételével, nem testi igyekezettel vagy megalkuvással (4. v.). A harc akkor kezdődik el igazán, amikor Isten megváltoztatja adottságunkat és belépünk a megszentelődés megtapasztalásába. Nem a bűnnel szemben kell hadat viselnünk; nem tudunk harcolni a bűn ellen – Jézus Krisztus győzött a bűn felett váltságműve által. A harc akkor kezdődik el, amikor természetes életünk szellemi életté kezd alakulni; ez nem könnyű és Isten nem is akarja, hogy könnyű legyen. Csak erkölcsi döntések egész sora által mehet végbe. Isten nem jellemünk tekintetében tesz minket szentté, hanem olyan értelemben, hogy szent jellemmé változunk. Ezek a belső döntések szakadatlanul ellentétben állnak természeti életünkkel, azaz azokkal a magaslatokkal, amelyek Isten ismerete ellen emelkednek. Vagy visszakozunk és nem munkálkodunk Isten országában, vagy elszántan lerontjuk ezeket a magaslatokat, hogy Jézus más fiakat is dicsőségre vezérelhessen (Zsid 2,10).