Az erkölcsi törvény nem veszi figyelembe gyarló emberi voltunkat, nincs tekintettel örökölt hajlamainkra és gyengeségeinkre. Megköveteli, hogy teljesen erkölcsösek legyünk. A törvény soha nem változik, a legnemesebbtől és a leggyengébbtől is ugyanazt követeli. Az Istentől rendelt törvény nem változik sem a nemesebb, sem a gyengébb emberrel szemben. Nem mentegeti mulasztásainkat, ugyanaz marad minden időben és az örökkévalóságban is. Ha erre nem ébredünk rá, azért van, mert nem vagyunk elevenek. Amint megelevenedünk, látjuk, hogy az életünk kész tragédia. “Én pedig éltem egykor a törvény nélkül. De a törvény jöttével megelevenedett a bűn és én meghaltam” (Róm 7,9-10). Amint ezt felismerjük, Isten Szelleme meggyőz minket bűnösségünkről. Amíg az ember erre a pontra el nem jut és nem látja be, hogy reménytelenül elveszett, addig Krisztus keresztje üres komédia a szemében. A saját bűnösségünkről való meggyőződés köt félelemmel a törvényhez és az embert reménytelenné teszi: “A bűn alá vagyok rekesztve és kiszolgáltatva neki.” Én, az Istennek adós bűnös nem juthatok Istennel helyes viszonyba, ez lehetetlen. Csak egyetlen úton jöhetek rendbe vele: Jézus Krisztus halála által! Meg kell szabadulnom attól a bennem lappangó gondolattól is, hogy valaha engedelmességem által helyes viszonyba juthatok vele – ugyan ki tudna közülünk tökéletesen engedelmeskedni Istennek valaha is?! Csak akkor ismerjük fel a törvény hatalmát, amikor így közelít hozzánk: “ha…” Isten soha nem kényszerít. Néha szeretnénk, ha kényszerítene, máskor megint, ha békén hagyna. De ha Isten akarata uralomra jut bennünk, akkor minden kényszernek vége! Amint szabad elhatározásunkból engedelmeskedünk Istennek, megmozdítja érdekünkben a legtávolabbi csillagot és a legkisebb homokszemet is, hogy mindenható hatalmával segítsen rajtunk.