Urunk nem kényszerít az engedelmességre. Nagyon világosan megmondja, mit kellene tennünk, de soha nem használ kényszerítő eszközt arra, hogy megértesse velünk. A vele való szellemi egységünk alapján kell engedelmeskednünk. Ezért bármikor beszélt is Urunk a tanítványságról, mindig elébe tette: “HA” – nem kell megtenned, csak ha szeretnéd. “Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát…” (Mt 16,24), “adja át nekem a magához való jogát.” Urunk itt nem örökkévaló helyzetünkről beszél, hanem arról, hogy a földi életben hasznosak legyünk neki; ezért beszél olyan keményen (Lk 14,26). Soha ne magyarázd ezeket a szavakat attól függetlenül, aki mondta. Az Úr nem szabályokat ad, hanem egészen világosan elém állítja az Ő álláspontját, és ha az én hozzá való viszonyom a szereteten alapszik, minden habozás nélkül megteszem, amit Ő mond. Ha bizonytalankodom, ez azért van, mert más valakit szeretek – magamat. Jézus Krisztus nem segít, hogy engedelmeskedjem. Nekem kell engedelmeskednem neki, s mihelyt engedelmeskedem, betöltöm szellemi rendeltetésemet. Személyes életem teli lehet kicsi kellemetlenségekkel, de ha adott helyzetemben engedelmeskedem Jézus Krisztusnak, ezek olyanok lesznek, mint a tűszúrás okozta lyuk, átlátok rajtuk Isten arcára, és vele szemtől szemben állva felismerem majd, hogy engedelmességem által ezren meg ezren nyertek áldást. Amikor Isten megváltása az ember lelkében egyszer már eljuthatott az engedelmességig, az mindig teremtő erő. Ha engedelmeskedem Jézus Krisztusnak, Isten megváltása átterjed rajtam keresztül más életekbe is, mert az engedelmesség mögött ott van a Mindenható Isten valósága.

Urunk soha nem erőszakolja ki engedelmességünket: nem vesz igénybe eszközöket azért, hogy akarata teljesítésére rábírjon. Néha szeretném, bárcsak úrrá lenne rajtam és kényszerítene egy ügy elintézésére, de nem teszi. Van olyan hangulatom is, amikor szeretném, ha nem is törődnék velem, mégis megteszi. “Ti engem így hívtok, Mester és Uram” – de valóban az? Szókincsünkben ritkán fordul elő ez a két szó; mi jobban szeretjük a “Megváltó”, “Üdvözítő” elnevezéseket. Csak egyetlen szóval tudjuk kifejezni, mit jelent szellemi tapasztalatunkban az, ha Mesterünk van: ez a “szeretet”. Nagyon keveset tudunk az Isten által kijelentett szeretetről. Ezt az bizonyítja, ahogyan mi az “engedelmesség” szót használjuk. A Bibliában az egyenlők kapcsolatára épül az engedelmesség. Ilyen a Fiú kapcsolata Atyjával. Urunk nem Isten “szolgája” volt, hanem Isten Fia. “Jóllehet Fiú, azokból, amiket szenvedett, megtanulta az engedelmességet” (Zsid 5,8). Ha az a gondolatunk, hogy uralma alá hajtott, ez azt bizonyítja, hogy nincs Mesterünk. Távol vagyunk attól a kapcsolattól, amit Ő szeretne, amelyben Mesterünk lehet anélkül hogy annak tudatában lennénk. Csak annyit tudunk: az Övéi vagyunk, hogy engedelmeskedjünk.

Urunk sohasem hangsúlyozta tekintélyét. Sohasem mondta: “Meg kell tenned.” Teljesen szabadon hagyott minket, olyan szabadon, hogy akár arcába is köphetünk, mint ahogy meg is tették ezt; olyan szabadon, hogy megölhetjük – mint ahogy meg is tették: és nem szól rá egy szót sem. De amikor élete bennem megszületett váltsága által, azonnal elismerem, hogy teljes fennhatóságú joga van felettem. Erkölcsi uralom ez: “Méltó vagy…” (Jel 4,11). Csak a méltatlan részem vonakodik meghajolni a méltó előtt. Ha találkozom valakivel, aki szentebb nálam és mégsem ismerem el méltó voltát, s nem engedek annak, amit mond és ami megállja a helyét, akkor nyilvánvalóvá válik a bennem levő méltatlan rész. Isten embereket használ a nevelésünkre, akik kicsit tovább jutottak, mint mi – nem értelmileg, hanem szentség tekintetében -, míg végre magának az Úrnak uralma alá jutunk, s akkor már egész életünk afelé van beállítva, hogy neki engedelmeskedjünk. Ha Urunk megkövetelte volna az engedelmességet, akkor mint rabszolgahajcsárnak nem lenne tekintélye felettünk. Ő soha nem erőlteti az engedelmességet, de amint meglátjuk Őt, azonnal engedelmeskedünk neki, így Urunkká lesz és szüntelen az Ő imádatában élünk. Aszerint növekedhetem a kegyelemben, ahogyan az engedelmességet felfogom. Az engedelmesség szót ki kell emelnünk a mocsárból. Az engedelmesség az apa és fiú közti viszonyra vonatkozik, nem az úr és a szolga viszonyára. “Én és az Atya egy vagyunk.” Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet” (Zsid 5,8). Isten Fia engedelmes volt küldetéséhez mint Megváltó – mégpedig azért, mert Fiú volt, és nem azért, hogy fiúvá lehessen.