Isten maga terelgeti az ő népét. A körülvevő felszaporodott bűntenger elégszer változtatta halál völgyévé gyönyörű világunkat. Minden eszköz a kezünkben van arra, hogy minden egyes ember boldog lehessen, de hit nélkül, erkölcs nélkül, Istennek hittel elfogadott irányítása nélkül minden visszájára fordul. Ebben a képtelen helyzetben én tudhatom azt, hogy nem érhet semmi veszedelem, míg Istenre bízom magam. Ő tart a kezében. Ő ment meg, ha veszedelem támad. Ő biztosítja jövendőmet. Ő szereti utódaimat. Mitől félnék? „Csendes vizekhez terelget”, otthon van otthonomban. „Bent csend” – fogalmaz Reményik. És ha csapás ér, biztosan tudhatom, hogy vesszője is javamra válik. Nem kerülhetem el népem hitetlensége miatt ránk törő nyomorúságokat, de engem, benne bízót, azokból is kiment, azokat is javamra fordítja. Botja csapásáról is őt ismerem fel: nem hagy megnyugodni a szennyben, kiver belőle. Önzés volna ez? Nem! Így kell bizonyságot tennem szeretetéről, hogy mindenki meglássa és kövesse őt. Jó Atyám, köszönöm, hogy ilyen vigasztalást társz elém. Többezer év óta szól ez az ének. Minden korban voltak nyomorúságok, de minden korban voltak boldog emberek, akik a nyomorúságban is öröméneket énekeltek, mert te hittel, bizakodással, belső békességgel, naponkénti örömökkel ajándékoztad meg őket és ők ezt hálás szívvel elfogadták. Add, hogy én is ezek közé tartozzam. Add, hogy minden reggel rád bízzam magam, s minden este adhassak hálát ajándékaidért. Add, hogy ezt az örökséget tudjam gyermekeimre hagyni, ezt tudjam tovább ajándékozni mindazoknak, akik között élek. Tégy engem örömüzeneted hirdetőjévé mind szavaimban, mind életmódomban. Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)